ϡ Valeri K Maystone -

Nobody's perfect

Tulajdonképpen egy apró szösszenet vagyok Los Angeles elveszett éterében. Egy apró, közel 170 centiméter magas, átlagos súllyal bíró lány, aki az álmai után megy. Hatalmas őz szemeim szinte már a szürke árnyalataiban pompáznak, mintsem zöldek lennének, vagy égkékek. Nem hivalkodóak, s lehet, nem is ragyognak olyan szépen, mint a csillagok. Átlagos szemeim vannak. Talán kedvére választja, napszakhoz illően, hogy mennyire rikít sápadt arcbőrömön. Genetikailag örököltem, hogy szinte alig van némi színem, hogy mégse olvadjak bele  a fehér, hűvös falakba. Az arcmimikámra rendkívül érzékenyen figyelek, nem csupán a hívatásom miatt, szükségét érzem, hogy irányítsam arcizmaim. Ami azt illeti, eljárok kocogni néha, de azt gyakrabban teszem esősebb, sötétebb időkben. Szükségét érzem, hogy levezessem a feszültséget, ami felgyülemlik bennem, így keverem a kellemest a hasznossal.
Bár nem feltétlen tartom magam a szavak emberének, gyakran sikerül eljátszanom, hogy az a fajta vagyok, aki mindig, minden körülmények között képes megértetni magát a másikkal. Ösztönösen gondolkozom, nem habozok. Türelmetlen típus vagyok, de ez nem feltétlen párosul hanyagsággal. Amit rám bíznak, elvégzem azzal a precízséggel, ami tőlem telik. Őszintének tartom magam, talán túlságosan is az vagyok. Képtelen vagyok a másik szemébe hazudni. Önző vagyok, irigy. Szeretem, ha nem nyúlnak ahhoz, ami az enyém. Hajlamos vagyok depressziósan napokig bezárkózni a szobámba, így van ez mindig, mikor Kevin megbánt valamivel, elbújok egy forró bögre kakaó, vagy tea mögé, és nem megyek be dolgozni.
De mindezek ellenére, mikor forgatunk megpróbálom magamból kihozni a legtöbbet. Nagyon igyekszem, hogy a stábtól elvártakat teljesíteni tudjam. Szükségem van a munkára, és szeretek ott dolgozni.
Minden reggel úgy felébredni, hogy ismét láthatom...
Szeretem a csillogó tekintetét. Szeretem, hogy ha csak a kamerák előtt is, de kénytelen a másodpercek töredékéig rám koncentrálni. Szeretem, hogy hallhatom a hangját és talán annál is jobban, hogy időt fordít rám, még akkor is, ha csak azért, hogy tegyen egy ellenszenves megjegyzést a játékomra, vagy a frizurámra.
Tudatni szeretném vele, hogy igazságtalanul viselkedik velem, hogy nem ismerem őt, csak a kamerák előtt. Hogy talán valóban az a legjobb választás számára, ha nem közeledik felém. Nem jó olyasvalakit szeretni, mint amilyen Én vagyok. Úgyis eltávolodna tőlem. És azóta az este óta eltávolodott tőlem. Azóta az este óta, amit talán Ő már elfelejtett, de én képtelen vagyok. Olyan közel engedett magához, amennyire csak lehetett. Én nem tudom kiverni Őt a fejemből. És nem is akarom.

This is my Life

A történetem.
Mióta az eszemet tudom a bátyám volt a mindenem. Erik és köztem csupán két év volt a korkülönbség. Talán erre is ráfoghatnám, hogy ezért volt olyan szoros a kapcsolatunk, amilyen. Minden apró játékot megosztottunk egymással. Tisztán emlékszem, hogy az éjszaka közepén is hajlamos voltam átmászni a szobájába, rávetni magam az alvó fiúra, és követelni, hogy foglalkozzon velem. És ő minden egyes alkalommal így is tett. Sosem küldött vissza az ágyamba, inkább maga mellé engedett. Így ment ez egészen tizenhatodik évemig. Minden alkalommal, minden nap vele töltöttem az időm legjavát. Ő volt a legjobb, a legfontosabb barátom. Aki meghallgatott, aki tanácsot adott, és aki nem sajnálta rám az idejét. Ezt megháláltam én is. Ha barátnője lett, és hozzám fordult párkapcsolati - leány témákkal - szívesen fordítottam felé minden figyelmem.

- Azt hiszem szeretem. - mondta rekedtes hangon, és tekintete valahova fejem fölé kalandozott.
- Tudtam! - kiáltottam fel, majd lágyan könyökömmel oldalba böktem, miközben közelebb húzódtam hozzá az ágyon.
- De barátja van. - lemásolta kivirult arckifejezésem, s finoman rábökött mutatóujja begyével orrom hegyére.
- Ha szeret, akkor nem fog  csak azért a biztosba kapaszkodni, hogy legyen valakije. - kihúztam magam és megcirógattam feszes vállait.
- Ez nem ilyen egyszerű. - sóhajtotta, majd lepillantott maga elé.
- Ez nem ilyen egyszerű, mert nyámnyila vagyok... - lemásoltam arckifejezését, mire felkapta tekintetét és széles vigyor ült arcára.
- Miért nem mész színésznőnek Te dinka? - kérdezte egy hangos kacaj kíséretében, mire értelmetlenül megráztam a fejem.
- Én? Ugyan... - lemondóan megráztam fejem, és vissza engedtem ölembe a füzetet, amit miatta csúsztattam félre.
- A világnak szüksége lenne egy olyan színészre, mint amilyen Te vagy. - jegyezte meg, majd fölém hajolt, hogy homlokon csókoljon.
Félmosolyra húztam szám, s végig kísértem a mozdulatot, ahogyan kisétált a szobámból.

Ez volt az utolsó este, amit végig beszélhettünk. Másnap haza felé jövet egy rossz érzés fogott el, és megtorpantam egy hatalmas tölgyfa alatt. Mintha szívembe mart volna valami, s fájdalmat nem kímélve megforgatta volna a pumpálóm. Haza rohantam, és anyám tárt karokkal várt, hogy közölje velem, Erik-el baleset történt, és szörnyet halt.
Talán a gyásznak úrrá kellett volna lennie az elkövetkezendő éveimen, de nem így történt. Szokatlanul jól viseltem. Beletörődtem, és ahelyett, hogy magamba fordultam volna, még inkább megnyíltam az embereknek, és csupán egy álom lebegett a szemem előtt, hogy egy nap színésznő lehetek, és valóra válthatom, amit az utolsó beszélgetésünk során mondott. Az Ő álma lett az Én álmom.
A szüleimmel való kapcsolatom sosem volt olyan szoros, mint annak lennie kellett volna, ma már csak szinte az ünnepeken beszélünk, mert velem ellentétben ők abban az évben ragadtak, mikor elveszítettük Erik-et. Mindig tudtam, hogy Ő tartja össze a családunkat, és Ő a fontosabb gyerek, de ez nem bántott. Elfogadtam, mert szerettem.
Miután elvégeztem a szakot, munka után néztem. Apróbb lehetőségek jöttek, s többet ki is tudtam használni, majd egy stábhoz kerültem.
Egy stábhoz, ahol ott van Ő is.
Első pillantásra feltűnt nekem, bár titkoltam és próbáltam leplezni, szinte akaratlanul kivirulok minden alkalommal, mikor meglátom Őt. Kevin Jayne-el a kamerák előtt összemozdulni olyan volt számomra, mint egy álom. A tekintete többször kiverte belőlem a szöveget, magába ölelt, és alig tudtam megállni a saját tulajdon lábaimon. Ő egyértelműen érzékeltette velem, hogy nem szívlel, s mindig kimondta nyíltan, hogy nem tetszik neki a játékom, hogy nem tetszik neki az öltözékem, és így tovább. Mindezek ellenére én visszavonhatatlanul bele estem a fiúba, és minden alkalommal, mikor tekintetünk találkozott képtelen voltam rendezni arcizmaim, és úgy tűnt ezt gyakran észrevette Ő is, mert felvont szemöldökei kezdtek számomra rokonszenvessé válni. Így ment ez, amíg meg nem történt a stábos este. Remek hangulatú bulinak ígérkezett. Akkor és ott először a mosolyom viszonzásra talált benne. És számomra érthetetlen módon közeledni kezdett felém, hosszas beszélgetésbe kezdtünk, bár nem értettem, hogy miért. Aztán én kis naiv észleltem, hogy tudatmódosító szer hatása alatt van. Könnyebb lett volna ellenállni, visszautasítani, és faképnél hagyni, de nem tettem. Viszonoztam gyengéd érintéseit, ajkaimmal betapasztottam ajkait, és minden lezárt csók után szomjaztam a következőre. Kihasználtam az állapotát, és elengedtem gátlásaim. Haza akart vinni, én pedig szófogadóan, mintha kötelességből tettem volna, vele tartottam. S a falhoz préselve hagytam, hogy játsszon velem, és tettem, amit tenni akartam vele. Együtt voltunk, éreztem minden apró porcikáját, minden rezdülését, és akartam őt.  Együtt aludtunk, és másnap korán reggel kipattantak szemeim.

A fény bántani kezdte a szemem, hunyorgásra kényszerültem. Amíg mocorogtam éreztem, hogy tarkómba szuszog valaki. Szemeim hirtelen tágra nyíltak, és résnyire nyílt ajkakkal próbáltam összerakni a tegnap este történtetek.
- Atyaég. - suttogtam habogva, majd óvatosan a mögöttem szundizó férfira fordítottam tekintetem.
Szabad kezem homlokomra tapasztottam, s beláttam, ha felébred és ott talál így józanul, talán csak rontok a kapcsolatunkon, ami amúgy is elég fagyos már.
Vontatottan lehámoztam magamról erős karjait, és kimásztam a ruháimért, majd faképnél hagytam.

Azóta sem tudom, hogy Ő mennyire emlékszik ebből az estéből, s hogy mit gondol arról, amire emlékszik. A viselkedése nem sokban változott velem szemben, s talán de csak talán, ha emlékszik is, meg van elégedve azzal, hogy ágyba vitt, és nem is gondolja tovább. Miért is tenné?