Valeri & Kouji

Magamnak se vallottam be igazából soha, de végső soron én tényleg kedveltem Valerit anno. Nyilván az imidzsemnek nem tett volna jót, ha a suliban megtudják, hogy én egy ilyen szürke kisegérrel töltöm az időmet, ezért sokszor mutattam magam flegmának, nemtörődmnek, különösen, ha a suliban szólt hozzám. Ez talán rosszul esett neki, de egy idő után már nem szólt hozzám, ha más iskolabéli ismerősök is voltak a közelünkben. Alighanem megértette, mi a szitu. Ennek ellenére továbbra is kereste a társaságomat, ha lehetősége volt rá. Amit így visszagondolva nem is értek, hiszen én gyakorlatilag sosem vállaltam fel mások előtt, csak ha esetleg valami közvetlen bántástól kellett őt megvédeni. De erre sosem került sor azt az egy esetet leszámítva, ami miatt mi egyáltalán jóban lettünk. Azt hiszem, már akkor is túl kevés volt az önbizalma ahhoz, hogy elhiggye, igenis megérdemelné, hogy felvállalják. Nekem persze kényelmes volt így, így sosem firtattam. Most sem mutatom ki teljesen az érdeklődésem, de tény, hogy már nem érzem olyan sürgősnek arra az órára menni, egy pillanatra talán el is felejtkezek róla.
- A színészetről? Színésznek tanulsz? – vonom fel a szemöldököm. Igazság szerint mindig jól tudott utánozni más embereket, sokat nevettem azon, amikor a padon ülve utánozta egyik-másik tanárunk vagy osztálytársunk jellegzetes beszédmodorát, gesztusait, de olyan kis félénk, visszahúzódó lány volt, hogy valahogy nehezemre esett elképzelni őt mondjuk színházban, több száz, ezer ember előtt a színpadon állva. Megjegyzésére ösztönösen az órámra pillantok. Ahogy nézem, lényegében felesleges volt sietni, az órám már öt perce elkezdődött, ez a tanár pedig híres arról, hogy kipécézze magának a későket. Arra meg semmi szükségem, hogy még leckéztessen is egy órán keresztül. Akkor már inkább be sem megyek. Ami azt jelenti, hogy hirtelenjében bőséges szabadidő szakadt a nyakamba. A Sors akarata, bizonyosan.
- Nos, ami azt illeti, most már nem. Szóval, ha akarod, csak a tiéd vagyok – jegyzem meg és villantok felé egy pimasz mosolyt. Az ilyesmi is mindig zavarba hozta régen, sosem tudta kezelni a már-már flört-jellegű, vicceskedő beszólásaimat. Kíváncsi vagyok, változott-e ebben valamit azóta.

Ahogy Valeri zavarba jön, mikor érzékeli a bizonytalanságomat, az teljesen olyan, mint jó pár évvel ezelőtt volt. Mintha nem is változott volna semmi. Mindig is ilyen könnyen zavarba lehetett hozni. Bevallom, néha visszaéltem ezzel, egyszerűen mert szerintem határozottan jól állt neki, ha elpirult, vagy zavartan tekintgetett ide-oda. Most is olyan volt, mintha abban a pillanatban megbánta volna, hogy egyáltalán megszólított. Mintha már pusztán azzal valami borzalmas dolgot művelt volna, hogy egy kicsit is feltartott. Erre ösztönösen elmosolyodok és nemcsak a megkönnyebbüléstől, hogy nem hibáztam el a nevét.
- Na igen. Meglep, hogy itt látlak. Mi járatban vagy erre? – hangomban őszinte az érdeklődés. Tényleg kíváncsi vagyok, mit keres itt, mi lett vele azóta. Nem hinném, hogy erre az egyetemre jár, arról azért tudnék, biztos összefutottunk volna már korábban is. Sajnos nem tudom felidézni, merre is akart továbbmenni érettségi után. Biztosan mondta anno a terveit, de hát az már a feledés homályába veszett részemről. Az én fejem se káptalan, no!
- Egyébként megvagyok, köszi. Ha nem kellett volna ma ilyen hajnalban bemásznom egy kötelező szemináriumomra, egyenesen pompásan is lehetnék – jegyzem meg egy fancsali vigyor kíséretében.

Kissé bunkó módon igyekszek utat vágni magamnak a tömegben, az sem érdekel, ha közben kissé erélyesebben taszítok arrébb valakit. Ha már egyszer rávettem magam, hogy kimásszak az ágyamból emiatt a nyomorult szeminárium miatt, csak nem fogok már mások miatt elkésni! Ám ahogy éppen igyekszem átfurakodni a tömegen, mintha valaki a nevemen szólítana. A női hang kissé bizonytalan. Még igyekezetem közepette is ösztönösen megállok és a hang irányába fordulok. Nem telik sok időbe megpillantanom és azonosítanom a hang tulajdonosát. Szinte azonnal látom magam előtt azt a magas, kissé nyegle, sápadt kamasz lányt, aki mindig szerényen meghúzta magát a sarokban és csak kimért, halk hangon szólalt meg. Nem volt magányos, de túlságosan harsány se. Nem volt csúnya, de azért kirívósan szép se. Most valahogy kevésbé tetszett szürkének, mint akkor, de azért egyértelműen felismerhetőek voltak az akkori vonásai. Persze, végül is nem volt az olyan régen. Öt év végül is nem olyan nagy idő. Osztálytársak voltunk gimiben. Valójában az, hogy jóban voltunk, a józan észnek teljesen ellentmond. Én mindig menő csávó voltam, ő meg egy csendes, rendes, tanulós lány. Mindenki kedvelte, vagy legalábbis nem volt vele problémája, de mi egész sokat is beszéltünk. Sőt néha még a parkban is lógtunk együtt suli után. Valahogy úgy kezdődött az egész, hogy felsőbb évesek belekötöttek valami miatt órák után, én pedig épp arra jártam és mivel olyan volt a hangulatom, jól megmondtam nekik a magukét és elküldtem őket a fenébe. Onnantól kezdve jóban voltunk. Őt nem merték bántani, mert tudták, a védelmem alatt áll, ő meg elég sokszor segített nekem a házikban, dolgozatoknál, feleléseknél. Nem mintha amúgy rossz tanuló lettem volna, de egy-két jó válasz egy eminenstől sosem jön rosszul. Ebédeltünk néha együtt és hasonlók. Volt benne valami, amit kedveltem, bár ezt igazából magamnak sem tudtam megmagyarázni. Előtte olyan semmilyennek láttam őt. Aztán ahogy egyre többet beszéltünk, rájöttem, hogy de hát ez a lány szép és bájos. Na meg egész szellemes és szórakoztató is, amit sosem gondoltam volna róla. Bár a szalagavatón nem őt választottam páromnak, hanem valami menő csajt, ami talán kissé csalódás volt neki, noha ezt sose mondta, azért egyet mi is táncoltunk, erre határozottan emlékszem. Aztán jött az érettségi, a ballagás, én eljöttem egyetemre és noha cseréltünk elérhetőséget, ő írt is talán egyszer-kétszer, de én őszintén szólva nem válaszoltam, egyszerűen azért, mert elfelejtettem. Szóval megszakadt a kapcsolat. Most, ahogy látom, persze egyből beugrik minden emlék. A neve viszont… Na azon gondolkoznom kell… Mi is volt?
- Öhm… Valeri? – kérdésem bizonytalannak hat, de ez kívülről alighanem úgy tűnhet azért, mert nem ismerem fel hirtelen. De talán jobb is így. Kellemetlenebb lenne, ha tudná, hogy a nevén gondolkoztam. Nem tehetek róla, túl sok lánnyal futok össze mindenfelé, mindegyik nevét mégse jegyezhetem meg…

Még mindig a tegnapi bulitól kissé kótyagos fejjel, enyhe másnaposságtól szenvedve támolygok be az egyetem kapuján. Valójában már azt értékelni kellene, hogy ma egyáltalán bejöttem. Ez is kisebb fajta hőstett tőlem. Ritkán vetemedem ilyesmire egyébként. Hiába, a bulizás nem is olyan könnyű mesterség, mint azt egyesek gondolják. Nem is tudom, mi vett ma rá egyáltalán arra, hogy délelőtt felkeljek. Azaz dehogynem, a szeminárium, ahonnan még egy hiányzás és buktam a félévemet. Kelletlenül baktatok el a folyosón az egyik nagy előadó előtt, ahol hirtelen elkap a kifelé tóduló diákok áradata. Na szuper! Tutira elkések az órámról, míg ezen a tömegen átverekszem magam. Eltűnődök, vajon milyen előadás lehetett az, ahová ennyien beültek a korai időpont ellenére. Nekem aligha tudnának olyan témát feldobni, ami miatt én feladnám a reggeli alvásomat. Pláne egy ilyen éjszaka után, mint a tegnapi. De hát vannak fura dolgok a világon….