Evangeline & Kouji

[You must be registered and logged in to see this image.]

Még mindig hallgatagon sétálok be a kávézóba, ami nem annyira jellemző rám. Általában folyamatosan lököm a dumát, ha egy Eve-hez hasonló nő társaságában vagyok. De egyrészt időbe telik, mig újra rendesen levegőt kapok az ördögfiókával való játékom után, másrészt annyira lefoglalnak a saját gondolataim, hogy észre sem veszem, mekkora közöttünk a csend, csak mikor Eve megszólal. Ekkor azonban sikerül megint megtalálnom a nőcsábász énemet.
- Ez csak természetes, Eve. Egy ilyen bájos nő a legjobb elbánást érdemli – bókomat még egy mosollyal is megtoldom. Nem hinném, hogy ettől zavarba jönne, végtére is már a munkája során is száz meg száz ilyennel találkozik, sokszor ennél lényegesen nyersebb stílusban előadva, hogy úgy mondjam. Hallottam én már nem egyszer, miket szólnak oda neki a bárban egyes alakok és azokból se rendezett még soha jelenetet. Mielőtt azonban bármi komolyabb beszélgetésbe kezdhetnénk, megérkezik a pincér.
- Egy latte macchiatót szeretnék. – Én már csak ilyen úriasan tolom, mert tejeskávét mondani, csak így egyszerűen túl nyárspolgári lenne. A pincér bólint, felírja a rendelésünket, majd távozik az asztalunktól. Így tekintetem ismét visszafordítom Eve felé, hogy most már tényleg csak rá koncentráljak.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Bosszantó, mennyire jól szórakozik Eve az én nyomorúságomon. Na jó, talán annyira nem nagy nyomorúság… Azaz dehogynem! A lényeg, hogy sikerült lepasszolni azt az ördögfiókát. Még fél óra és totál kifekszek tőle, az biztos. Jobban lefárasztott, mint egy durva buli vagy egy csaj. Pedig mindkét esetben akár egész éjszaka is bírni kell a mókát. Erre tessék, jön egy pelenkás és teljesen padlóra tesz. Talán komolyabban kellene venni az edzést. Na nem mintha nem néznék ki így is elképesztően jól, de egy kis erőnlétjavítás szükséges lehet. Eve láthatóan nem bírja abbahagyni a nevetést. Megjegyzéseit inkább figyelmen kívül hagyom, csak egy szúrós pillantást vetek rá.
A kávézó nincs messze. Figyelembe veszem az itteni szokásokat és előreengedem az ajtón. Jobban szeretem ugyan az ázsiai hagyományokat, ahol is a férfit, mit magasabb rendűt illik előreengedni, de elég ideje élek már itt, hogy tudjam, mi az illem. Na meg a nőknél is így lehet jobb pontokat szerezni. Annyira benne vagyok már ebben, hogy még a széket is kihúzom neki az asztalnál. Hiába, én már csak ilyen úriember vagyok, különösen, ha érdekeim úgy kívánják. Meg hát, lássuk be, Eve elég szemrevaló teremtés, még így kisgyerekes anyukaként is, vétek lenne bunkón viselkedni vele.

[You must be registered and logged in to see this image.]

El se hiszem, hogy egy ilyen kissrác így ki tudott fárasztani! Pedig nem vagyok rossz kondiban. Figyelek azért rá, hogy ne nézzek ki rosszul, meg puhánynak lenni elég férfiatlan dolog, nem engedném meg magamnak. Erre tessék… Holnaptól többet edzek, komolyan. Nehogy már egy pelenkás padlóra küldjön! Csak egy intéssel búcsúztam el Benitől. Többre még nem is nagyon volt levegőm, másrészt így tűnt a legméltóságteljesebbnek. Nehogy már azt gondolja, kedvelem vagy ilyesmi. Még az kéne, hogy máskor is játszani akarjon velem! Még egyszer ilyen mélyre nem süllyedek, az tuti! Még ha talán annyira nem is volt vészes a dolog… Vagyis dehogynem! Ezt fontos észben tartanom és elkerülni, hogy a jövőben ilyen gázos szituba kerüljek. Egy kicsit elgondolkoztam, miközben arra törekedtem, hogy normalizáljam a légzésem, így fel se tűnt, hogy Eve már le is passzolta a kölyköt, sőt vissza is érkezett már a padhoz nélküle. Ez persze megint megért egy kinevetést a részéről. Fogalmam sincs, ezek után hogyan fogom helyreállítani az imidzsem a szemében.
- Hát hogyne. Tudok is a közelben egy jó kis helyet, ha megfelel neked – válaszolom. Most már legalább folyamatosan tudok beszélni, mindenféle zihálás nélkül. Ez már azért határozottan jó jel.
- Na igen, ettől félek én is – mondom a fogam között szűrve megjegyzésére, miközben feltápászkodok a padról és lassan elindulok a kávézó irányába.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Láthatóan Eve remekül szórakozott a helyzeten. Remek. Jó is, ha megjegyezi magának, mert nem sűrűn láthat ilyet, az tuti. Remélem, más ismerős nem járt a környéken. Az elég ciki lenne. Persze, biztosan kimagyaráznám valahogy. Talán azt mondanám, csak jó benyomást akartam tenni a nőre, de persze borzalmas kínszenvedés volt az egész. Valójában ezt szerettem volna elhitetni magammal is. Mondjuk azért egy picit, de tényleg csak nagyon picit, talán élveztem is a „játékot”. De azért ebből nem csinálunk rendszert! Még ha nem is olyan borzalmas azért ez a kölyök, mint elsőre gondoltam… Na nehogy már megkedveljem itt! Egy gyerek. Idegesítő kis akarnok. Ezt a meggyőződésemet muszáj mantráznom magamnak, mielőtt még elfelejtem. Eve megjegyzésére kissé szúrós szemmel pillantottam rá. Hát nem látja, milyen állapotban vagyok? Nem azért, de emiatt majdhogynem kitüntetést kellene adni! Na mindegy, most az egyszer azzal a kávéval is beérem. A nevetésére is kissé ferde szemmel pillantottam rá. Remélem, így kifulladva is kellően méltóságteljesre sikerült az a nézés. De legalább ráállt a meghívásomra, az is valami.
- Talán mégis jobb, ha itt hagyod. Még egy ilyen menetet nem élnék túl, azt hiszem – jegyeztem meg még mindig kissé pihegve. Nem értem, miért rám szállt a kölyök, ha lett is volna ismerős, de mindegy. Így is jól elvoltunk… Azaz dehogyis! Borzalmas volt. El ne gyengüljek már itt! Nem lenne méltó hozzám. Hogy megkedveltem egy kicsit a kissrácot? Ezt senkinek nem kell, sőt nem szabad tudnia!

[You must be registered and logged in to see this image.]

Ha valaki a nap elején azt mondja, hogy egy kiskölyökkel fogok majomkodni a parkban ma délután, konkrétan kiröhögöm. Még hogy én! Erre tessék. A legszörnyűbb az egészben, hogy egy idő után még élveztem is a dolgot. Ezt persze senkinek semmi pénzért be nem vallanám. Ha bárki kérdezi, letagadom. Csak kínszenvedés volt az egész, de hát én meg az az áldott jó szívem... Remélem, Eve értékeli az erőfeszítéseim. Egészen belelovaltam magam a játékba. Nem hagytam persze a kiskrapekot, de meg kell mondanom, meglepett, mekkora energia szorult ebbe a kicsi gyerekbe. A játék végére már rendesen lihegtem.
- Oké. Azt hiszem ennyi elég lesz. Láthatod ennyiből is, jobb vagyok, mint te, de csak mert jó napom van, egyezzünk ki egy döntetlenben, oké? – ziháltam egy jó negyedórával később, miközben lerogytam a padra, ahonnan Eve szemlélte a játékunkat. Benny kissé durvásan nézett rám, de ügyet sem vetettem rá. Miután valamelyest levegőhöz is jutottam, a fiatal anyuka felé fordultam.
- Ezek után viszont a minimum, hogy iszol velem egy limonádét, vagy valami. Meghívlak – küldtem felé egy mosolyt, ami máskor tutira szívdöglesztő lett volna, most viszont egy kicsit csapzott állapotban, még mindig enyhén lihegve talán vesztett valamelyest az ellenállhatatlanságából. Persze attól még biztosra veszem, hogy vonzó volt.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy pillanatig volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy Eve majd mellém áll és könnyen megszabadulhatok a helyzetből, ami kezdett igencsak kellemetlenné válni számomra. Mondhatom, ritkán tévedek ekkorát. Természetesen nem könnyítette meg a dolgomat. Nyilván nem mondta ki nyíltan, de egyértelmű volt, hogy nem úszom meg, hogy lealacsonyodjak arra a szintre, hogy egy pisissel bohóckodva csináljak hülyét magamból egy csomó ember szeme láttára, fényes nappal, egy zsúfolt parkban. Remek, mondhatom.  Szememet forgatva néztem hol anyára majd fiára és vissza. Aztán sóhajtottam egyet.
- Legyen, játszok egy kicsit. De nincs sok időm – mondtam, egy sóhajt követően.
- Na játszunk akkor, Kiskrapek, vagy mi lesz? – fordultam rögtön a kölyökhöz, aki még mindig a labdát szorongatva nézett rám.
- A nevem Benny – mondta öntudatosan.
- Kouji. Örvendek – vetettem oda flegmán. A kisfiú ekkor letetette a labdát a földre és felém rúgta. Persze nem valami nagy elánnal, csak ahogy a korabeli srácok szokták. Nyilván nem lesz egy nagy meccs.
- No gyere! – Közben lábammal megállítottam a „passzt” és pár méterrel arrébb vezettem a labdát, hogy legyen némi helyünk. Nem mintha akkora pálya kéne egy ilyen játékhoz. Benny követett, tőlem nem túl messze állt meg. Aztán kezdetét vette a „mérkőzés”. Az egész körülbelül abból állt, hogy a kölyök kocogott a labda után a kurta lábain, én meg néha beleértem a lábammal és picit arrébb rugdostam. Kicsit olyan volt, mint mikor az ember kutyának dobál el botot, hogy futkosson utána, csak kisebb távolságra kellett lökdösni a labdát.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Úgy tűnt, Eve végre rájött, hogy ideje lenne kicsit a fiát is helyrerakni, nemcsak engem. Az újabb parancsra nem áll mellé, amit csak helyeselni tudok. A kissrác végül elhúzott szájjal ugyan, de elmorog nekem egy köszönömöt.
- Nem gond, gondolom ez valami anyai ösztön, vagy mi – vetem oda lazán. Közben átfut az agyamon, hogy az én anyám biztos nem beszélt volna így miattam senkivel. Bár nekem külön alkalmazottat fizetett csak arra, hogy játsszon velem. Eve ezt nyilván nem teheti meg. A pultos fizetésből erre aligha futná. Közben már éppen azon gondolkozom, hogy talán jobb lenne lelépni, mikor a kis ördögfióka megint megszólal.
- Játssz velem, bácsi! Légy szíves! – Közben mellé előveszi az ártatlan, kérlelő kiskutyaszemeket, amivel ezek a kis csipás gyerekek olyan megnyerően tudnak nézni, hogy mindenki elolvad tőle.
- Focizni akarok! – nyivákolja tovább. Felsóhajtok egy mélyet. Nem akarok én lenni a gonosz, de semmi kedvem hozzá. Csak remélni tudom, hogy az anyja beavatkozik. Mert ha nem, még a végén totál idiótát csinálhatok magamból itt a park kellős közepén. Vagy Eve-vel veszek össze halálosan. Nem is tudom, melyik alternatíva a rosszabb.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Soha nem fogom megérteni a kisgyerekes nőket. Még ha a saját kölyke is, nem kellene ennyire felkapni a vizet. Fogalmam sincs, min akadt úgy ki Eve. Ez a gyerek egy akarnok. Látszik, hogy el van kényeztetve. Őszintén kicsit megütköztem rajta, mikor közölte, hogy ő az anyja. Férjnél biztosan nincs, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy valami vendég a bárban vagy egy hasonló jöttment felcsinálta. Megesik az ilyen. Na persze nem velem, én erre azért jobban odafigyelek. Már csak a vagyonunk miatt is. Mondjuk ő pont nem olyannak tűnt, aki bárkivel elmegy egy menetre, de sosem lehet tudni. Akadhatnak kivételek. Nekem igazából édes mindegy. Mindenesetre tényleg nem értem a felháborodását. Miért kellene nekem egy pisisnek ugrálni, akihez ráadásul semmi közöm, meg a labdájához se? Tehetek én róla, hogy pont erre gurult? A kissrác azonban továbbra sem engedett, hiába igyekezett az anyja is lefejteni rólam. Fásultam felsóhajtottam, de jobbnak láttam nem vitatkozni Eve-el. Mondhatok akármit, úgyis a kölyke pártját fogja, ismerem az ilyet. Feltápászkodtam a padról és abba az irányba indultam, amerre a labdát sejtettem. Nem kellett messzire menni, hamar megtaláltam egy közeli bokorban. Felvettem, majd odasétáltam a kis pároshoz és leguggoltam, hogy a fiúval nagyjából egy magasságba kerüljek és felé nyújtottam.
- Tessék, a labdád. Remélem, most már elégedett vagy. – A szemem sarkából felsandítottam Eve-re is. Nem szerettem volna, ha továbbra is a sértődöttet játssza ilyen kis semmi miatt. A fiú elvette a labdát, de továbbra is konokul nézett a szemembe.
-  Játsszál velem, bácsi! – Micsoda parancsoló hangnem! Vajon az anyját is így pattogtatja otthon? Mindenesetre nagyon remélem, hogy Eve-nek van annyi esze, hogy helyrerakja végre ezt a gyereket. Miért is rám kattant ennyire ez a fiú? Csak tudnám az okát!

/megjegyzés: bocsi a késésért, kicsit el voltam havazva az utóbbi időben, de most már igyekszem gyorsabban válaszolni /

[You must be registered and logged in to see this image.]

Meredten néztem a kissrác szemébe. Nem számítottam erre a legkevésbé sem. De azért hamar visszanyertem a hidegvéremet.
- Asszem itt gurult el az előbb. Arra talán. – Fejemmel abba az irányba böktem, amerre emlékezetem szerint a labda gurulhatott. Nem láttam, csak éreztem és nem is figyeltem oda rá, szóval simán lehet, hogy rossz irányt jelöltem meg, de a legkevésbé sem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy egy elég apró gyerekkel társalgok. Én ugyan nem gügyögök, legyen akármekkora. Ugyanolyan ember, mint egy idősebb. Akár felnőtt, akár gyerek. Ha ilyen folyékonyan beszél, alighanem érteni is jól ért. Hiába mutattam azonban neki az irányt, a gyerek még mindig makacsul kapaszkodott a nadrágomba.
- Segíts megkejesni, bácsi! – mondta továbbra is mereven a szemembe nézve, eléggé ellentmondást nem tűrően.
- Talán légy szíves. Vagy kérem szépen vagy valami. Anyád nem tanított meg rá, hogy kell megkérni valamire másokat? – kérdeztem kissé flegma hangnemben, állva a kiskrapek pillantását. Engem ugyan nem fog senki utasítgatni! Pláne nem egy ilyen kis pisis. Ekkor azonban felcsendült a hátam mögül egy magyarázkodó hang. Mikor megláttam a tulajdonosát, ismerősnek tűnt, de első pillantásra nem tudtam hova tenni. Aztán mikor a nevemen nevezett és tüzetesebben megvizsgáltam, beugrott. Az egyik bárból egy pultos, ahová rendszeresen járok. A neve… Eve. Beszélgettem már vele néhányszor, flörtölgettünk, de semmi komoly. Az a fajta csapos volt, akit nem tudtak befűzni a vendégek, pedig igen szemrevaló volt. Nem mondom, hogy nekem ellenemre lett volna egy menet vele, de azért különösebben nem erőltettem a dolgot sose. Talán ezért is jöttem vele ki jól. Éreztem rajta, hogy nem bírja, ha valaki nagyon nyomul, ezért visszafogtam magam.
- Velem bárhol össze lehet futni, ha nem vigyázol, Eve. Én mindenütt ott vagyok, ahol érdemes. És nincs is jobb egy ilyen kellemes nyári délután, mint a parkban ejtőzni, főleg, ha ilyen remek társasága is akad az embernek. Mellesleg csinos vagy, mint mindig – villantok rá egy mosolyt visszafogott bókom mellé. Ekkor azonban a kölyök megint megrángatta a nadrágomat, amit azóta sem engedett el. Pedig már egészen elfeledkeztem a jelenlétéről.
- Bácsiiiii! A labdám! – Fogalmam sincs, miért nekem hisztizik, de úgy tűnt, valamiért szilárd meggyőződése, hogy azt a labdát mindenképp nekem kell visszahozni. Csak tudnám, miért. Főleg, hogy Eve szemlátomást valami ismerőse vagy rokona. Akkor miért pont engem nézett ki erre a feladatra?

[You must be registered and logged in to see this image.]

Kellemes péntek délután. Annyira szépen sütött a Nap, hogy úgy éreztem, vétek lett volna bemenni a délutáni óráimra az egyetemen. Semmi kedvem sem volt a tanár unalmas mormogását hallgatni. Úgy döntöttem, inkább kibuszozom a külvárosi Grand Parkba és ott ejtőzöm egy kicsit. Délelőtt már épp elég volt a suliban rohadni. Különben is, kell egy kis pihenés az esti buli előtt. A parkba érve lazán, zsebre tett kézzel lófráltam, ráérős tempóban sétálgatva az ösvényen. A fűben fiatalok hasaltak, szerelmespárok ölelkeztek, családok piknikeztek, a padokon nyugdíjasok ültek. Nem volt zsúfolásig tele a park azért, lévén sokan még dolgoznak ilyenkor, de akadt már itt ember. Viszont legalább még nem volt olyan nagy kihívás üres padot találni. Egy egészen szimpatikusra akadtam, viszonylag távol az emberektől, ahol nyugodtan leültem, hátradőltem, könyökömmel megtámaszkodtam a pad támláján. Arcomat a Nap felé fordítottam és a szememet becsukva élveztem a sugarait. Nem volt még olyan nagy forróság, így a nyár elején, éppen kellemes volt. Kellemesebb, mintha az órán ülnék, az tuti. Így, elmélyedve gondolatatimba ücsörögtem ott. Hallottam egy labdát pattanni, majd elgurulni éreztem valahol a lábam környékén, de nem foglalkoztam vele. Úgysem itt állt meg, meg nem is az én gondom. Nem sokkal később azonban egy kéz ragadta meg a térdemet. Összerezzentem és kinyitottam a szemem. Egy nagy, barna szemű, kétéves forma kölyök nézett szembe velem.
- Bácsi! Nem láttad a labdámat? – kérdezte egyenesen rám nézve, ilyen kicsi gyerekhez képest meglepően érthetően és tagoltan. Én még csak zavartan pislogtam vissza rá hirtelen.