Evangeline Barrish

Evangeline Barrish

• The family is a haven in a heartless world.  •

Név:

Evangeline Barrish

Becenév:

Eve, Dark Angel

Szül. hely és idő:

Egyesült Államok | Los Angeles | 1989 - június - 4

Kor:

25

Csoport:

civilians

Play by:

Katerina Graham

Foglalkozás:

csapos/báros

• we're a little different •

A külsőmet legegyszerübben két szóban lehetne kifejteni: afroamerikai szépség. Csokoládébarna íriszek, sötét hajszín, ovális arcforma, telt, folyton felfele görbülő ajkak, csínos testalkat. A testsúlyommal soha sem adódtak problémáim, bár ehhez nagyban az is hozzájárult, hogy a tánc mindig fontos szerepet játszott az életemben. Már kisgyerekkorom óta a kedvenc hobbijaim közé tartozik, de mielőtt még megijednétek, nem a rúdtáncról beszélek; én a free style kedvelője vagyok. Az előbbit sem ítélem el, de az utóbbi esetében valahogy több a lehetőség, már akkor is, ha csak a lépések kombinálását említjük. Ezzel szemben a rúdtánc egy valamivel kötöttebb  válfaj. Tizenéves koromban csatlakoztam egy bandához, akikkel évekig rendszeresen eljártunk különböző versenyekre, bulikba, születésnapi rendezvényekre.  Ez a bizonyos 'banda' nem igazán volt az a társaság, amelyhez a szüleim szerették volna, hogy csatlakozzak. Szó ami szó, rossz  csapatban kötöttem ki, de ez engem valamiért nem igazán izgatott. Egyáltalán nem éreztem kívülállónak magamat, amikor velük voltam. Sőt, az évek alatt, ők lettek az én második családom.  Volt bennünk valami közös, ugyanis mindannyian szerettünk táncolni, rajongtunk a jó bulikért, kalandokért. Általában napi rendszerességgel próbáltunk, ami végett az iskolai teljesítményem egyre jobban romlott. Soha nem tartoztam a kockák közé, én megelégedtem egy közepes átlaggal is, hisz minek küzdjek egy A-ért, amikor egy B- vagy C is tökéletesen megfelelt. Bár, a szüleim nem igazán tolerálták ezt a fajta gondolkodásomat, egy idő után rájöttek, hogy hiába büntetnek, szidnak, mert engem egyik sem tud meghatni. Ellenben ha a táncolásról, éneklésről volt szó, nagyon is kitartó, ambiciózús tudtam ám lenni. Merthogy az éneklés volt a második kedvenc gyerekkori elfoglaltságom. Pop-rock, rapp, minden stílust meghallgatok, ha tetszik  a dal szövege és mondanivalója.
Nem vagyok naív; szeretek biztosra menni, nem elkapkodni a dolgokat, bár ennek a tulajdonságnak korábban pont az ellenkezője volt rám igaz. Makacs vagyok, mint az öszvér, főleg ha a céljaim, vágyaim eléréséről van szó.
Szeretek ismerkedni, beszélgetni az emberekkel, ám a bizalmam kiérdemeléséhez nem elég néhány szó. Ahhoz több idő kell, hogy valakiben feltétel nélkül bízni tudjak. Emiatt sem volt részem több hónapig eltartó párkapcsolatokban.
Gyerekkori bűnöm hogy stresszhelyzetben rágom a körmeimet. Tudom, nem a legjobb szokás, de képtelen vagyok leszokni róla. Egy ideig ilyen volt az életemben a dohányzás is, de végül eme káros szenvedélyemről a teherbe esésem miatt kénytelen voltam lemondani. Így utólag, csöppet sem bánom, hogy így döntöttem, a kisfiam, Benny miatt megérte küzdeni. A bandába való belépésemkor  egyszer a marihuána okozta extázis élményt is sikerült megtapasztalnom, de azok után, amit akkor, kábultan műveltem.. megfogadtam, hogy soha többet nem fogadok el senkitől, semmiféle hozzá hasonló drogot.
Stílusom sportosnak mondható. Kedvenc ruhadarabjaim közé tartozik a farmer-, tréning-, illetve a legging nadrág, a szoknya, a laza feliratos felsők, könnyed pulóverek, bőrdzsekik, sportcipők, ám mindezek mellett egy-két extrémebb darab, néhány szép koktélruha meg platform magassarkú is fellelhető a gardrób szekrényemben. Sminkem munkaidőben visszafogott, viszont utána, ha már nem dolgozom és elkapott a gépszíj, könnyen túlzásba tudok esni.
Kisfiam, Benjamin születése óta a kamaszkori jószokásaim szépen lassan feledésbe merültek. Manapság már a bandától is eltávolodtam; próbálok felelőségteljesebben viselkedni, minta szülő lenni, nem ellógni a kötelezettségek alól, mikor egy két éves kisfiúnak szüksége van rám.

 

• we're all wonderful people •

Az életemnek egy külön fejezetét jelentette az a pillanat, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt. Gyűlöltem magam és azt a  gazembert, akivel összeálltam azon az ominózus estén, de abban a pillanatban, amint lehunytam a szememet és megláttam önmagamat a karjaimban a kis csöppséggel, hirtelen minden átértékelődött bennem. Az az érzés, ami eluralkodott rajtam felülmúlhatatlan volt. Furcsa, de boldognak láttam magamat. Talán emiatt sem vettem figyelembe a könnyebbik utat, amit az abortusz nyújtott volna, hanem helyette inkább magabiztosan álltam a szüleim színe elé és jelentettem be nekik a nagy hírt. Nincs megfelelő szó arra, amit akkor éreztek, de összességében elég jól reagáltak a bejelentenivalómra. Megígérték, hogy segíteni fognak mindenben, amiben csak tudnak. Természetesen elfogadtam a segítségüket, de végül csak akkor fordultam hozzájuk, ha a gond már annyira túlnőtt rajtam, hogy egyedül képtelen voltam megoldást találni rá.

Kilenc fájdalmasan hosszú hónap után végre sikerült világra hoznom azt a  kis kincset, aki attól a pillanattól kezdve jobbá tette az egész addigi életemet. Na jó, elsőre nagyon paráztam a felelősségtől, amit a jelenléte okozni fog.. de végül a családom segítségével beletanultam mindenbe, amit tudni érdemes, ha gyermeket nevelsz. Ezt a kisfiút, a méhem  gyümölcsét, úgy döntöttem, hogy Benjaminnak fogom keresztelni. Hogy miért? Ez egy rendkívül egyedi név, illetve mint később kiderült, azt jelenti, hogy a "szerencse fia". Az elkövetkezendő hetek fárasztóan és unalmasan teltek, rutinszerűen, minden nap ugyanazt kellett megismételnem: etetés, pelenkázás, böfiztetés, altatás.
Egészen Benny második születésnapjáig otthon maradtam vele, a szüleim mindenben támogattak minket, ám azon a nevezetes napon úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem az életünk irányítását. Megpályáztam pár állást, majd egy hét múlva már el is kezdtem dolgozni a város egyik jólmenő klubjában, mint pultos.
Itt ismerkedtem össze rögtön az első napokban Claytonnal, a nőcsábásszal, aki pár pohár tömény után alkalmasnak találta a pillanatot, hogy megkörnyékezze az új pultoslányt. Tipikus nőcsábásznak tűnt, aki szereti becserkészni az áldozatait, majd egy vad éjszaka után lelép, mintha ott sem járt volna. Valahogy még nem álltam készen arra, hogy két év után ismét visszatérjek a régi, gondtlalan, felelősségektől mentes életemhez, így nem igazán vettem figyelembe a bókjait. Az a nap eseménytelenül tellt volna el, ha a műszakom lejárta előtti órában meg nem jelenik a bárban az én kelekótya fiam Jenny, a babysitter társaságában. Igaz, hogy Benny csak alig tanult meg járni, de ettől eltekintve némi segítséggel imádja fitogtatni, hogy mit tud. Jenny barátnőm támogatásával rögtön felém vette az irányt, látszólag boldogan, ám a szemeiben valami más is csillogott. - Mondd, jól érzed magad? - érdeklődtem aggódva, miközben a karjaimba kaptam. Látva, hogy nem igen szándékozik válaszolni, Jennyre pillantottam, aki hirtelen elmosolyodott, majd ennyit mondott: - Történt egy kis baleset, ugye Benny? - kérdezte, közben megcirógatva a fiú buksiját. - Mifféle..? - kezdtem, mire a kisfiam hirtelen sírásban tört ki. - Nyugalom! Minden rendben van - csitítgattam, közben a karjaimba zárva, közben a legrosszabbtól tartva. Lassacskán már minden lehetőség átfutott a fejemben, mikor a szégyenlős gyerekhang ismét megszólalt, mire én hirtelen felkuncogtam.
- Anyu.. én véjetlenül eljontottam a kedvenc spojtautómat - panaszkodta az ő imádnivaló hangszínén, mire én ismét átölteltem, majd vígasztalni kezdtem, hogy semmi baj, majd veszünk újat. - Dee az a kedvenceeem.. - folytatta Benny kétségbeesetten, hogy most végleg elvész az a játékautó. - Minden rendben.. - csitítgattam, de nem tudtam végigmondani a vígasztaló szavakat, mert egy ismerős hang a háttérből közbeszólt.
- Majd én megjavítom! - csendült fel annak a piás szoknyapecérnek,  Claytonnak a hangja. Dühösen rá akartam vágni, hogy nem köszönjünk, megvagyunk mi a segítsége nélkül is, amikor a fiam hirtelen felnézett rá, abbahagyta a sírást, majd válaszolt az idegen férfinek. - Az jóóó lenne! - Csodálkozva figyeltem, hogy megváltozott hirtelen Benny hangulata. Egyik percben még kétségbe volt esve, a következőben meg már boldogan fogadja el egy ismetlen részeges segítségét. Nem, az ki van zárva! De hiába is titakoztam volna, ismertem a fiamat.. még nálam is makacsabb.
- Rendben van - adtam meg magam végül. - Majd holnap megjavítsa a bácsi a játékautódat - nyugtattam meg a kis krapekot, majd a férfire pillantottam, akinek az arcán egy önelégült, ám annál boldogabb mosoly terült el. Mintha el lenne ájulva a fiamtól. Áh, biztos, tévedek.

Mint később kiderült, nem tévedtem. Másnap Clayton ismét megjelent a bárban, bár ezuttal egyenesen a bárpultot vette célba, pontosabban azt a helyet, ahol én is álltam. Hm, ezek szerint mégsem ivott annyit, hogy elfelejtse a történteket. Örülök, mert nem szeretném, ha nekem kéne eszébe juttatnom... Az olyan kínos lenne.  Dehát Benny miatt talán még azt is megtenném, inkább minthogy csalódást okozzam neki.  
- Helló. Mit hozhatok? - köszöntem rá, amint a pulthoz ért, gondolván hogy nem szükséges felhoznom a tegnap estét.
- Semmit. Igazából, csak azért jöttem vissza,mert a tegnap ígértem valamit, amit törlesztenem is kell - felelte mosolyogva, kötelességtudóan, mire én megadtam neki a címünket, majd előre is megköszöntem, mindazok ellenére, hogy én nem igazán rajongtam az ötletért.

Clayton látogatása az otthonunkban mély benyomást tett a fiamra. Míg én kínosan éreztem magam annak az embernek a társaságában, aki az előző este során rám nyomult, a fiam önfeledten  nevetgélt mellette. Még szerencse, hogy mióta anya vagyok, a legfontosabb számomra az ha őt boldognak látom. Így beletörődtem a dologba, s hagytam, hogy a kis gézengúz újabb és újabb alkalommal találkozzon Clayyal. Idővel én is beláttam, hogy rendes alak, egyre többször beszélgettem el vele, mialatt  Benny az igazak álmát aludta. Szemtanúja voltam annak, ahogy egy kezdetben ismeretlen férfi pár nap alatt mennyira meg tudta szeretni az én kis hősömet, közel engedte magához, játszadozott vele, mintha már évek óta ismerné. Az elkövetkezendő hónapok önfeledt vidámságban teltek, Clay egyre gyakrabban jött meglátogatni Bennyt, én meg egyre többet tudtam meg róla, például, hogy különleges ügynökként dolgozik s hosszú évekig a seregben szolgált.
Egy nap azonban megtörtént, amire sem Clay, sem én nem számítottunk: Benny apának szólította Őt. Nem tagadom, rendesen megdermedtem a szavai hallatán s a pillanat hevében emiatt rendesen össze is vesztünk Clayyel. Annyira kiakadtam a hallottak miatt, hogy egyszerüen képtelen voltam ésszerüen gondolkodni.
Azóta egy hét telt el, elég idő ahhoz, hogy ésszerüen át tudjam gondolni a történteket. Be kellett látnom, hogy kissé elhamarkodottan ordítottam le a fejét, hisz ő azon kívül, hogy közelebb engedte magához Bennyt, nem tett semmi mást. Azóta nem telt el úgy nap, hogy a fiam ne hozná fel témának, nem teszi fel újra és újra azokat a kérdéseit. "Mikoj jön újja Clay bácsi?", "Látni akajoom Clay bácsit!", "Vigyél el hozzá! " Hiába próbálom újabb és újabb játékokkal, mesével, a kedvenc ételeivel elterelni a gondolatait, nem telt el úgy nap, hogy ne jutna ismét eszébe a dolog. S talán emiatt, de az is lehet, hogy másért, én is egyre többször gondolok rá. Tény, hogy míg én a bajt láttam benne, ő a segítségünkre volt. Számíthattunk rá. Még magamnak is fura bevallani, de hiányzik.
•••