Holly & Kouji

"Ha sikerülne palackoznunk a balszerencsédet, valóságos tömegpusztító fegyverre tennénk szert!"

Van abban valami különleges, ha az ember újra kezdheti az életét. Nekem ez megadatott és ezért igazán hálás vagyok a sorsnak. Tudom jól, hogy minden kezdet nehéz, éppen ezért is nem akarom magam hiú ábrándokba ringatni. Így ha esetleg utolérne a hírnevem, akkor nem fogok megint pofára esni. Viszont addig is kihasználom, hogy akik ismernek, azok kedvelnek is. Sokszor van az, hogy ha például kutyát sétáltatok, mint például most is, akkor odajönnek hozzám beszélgetni, vagy csak kedvesen mosolyognak az ismerősök. Ilyen egy jó összerakott világ, legalább is az én fejemben.
- Práda! Ne rohanj már annyira. Még be kell mennünk a kávézóba is. – szidtam meg a kiskutyámat, miközben gyakorlott mozdulatokkal szlalomoztam a járdán közlekedő emberek között, hogy tartani tudjam vele a lépést.
Komolyan mondom, hogy az a kis szőrgolyó arra lett kitenyésztve, hogy engem az őrületbe kergessen. Nevelhetetlen, makacs és önfejű, de mindezek ellenére imádom. Ő az egyetlen olyan élőlény, akiben ez idáig totálisan megbíztam. Bár lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy ő nem tud visszabeszélni. Legalábbis úgy nem, hogy én azt meg is értsem.
- Elnézést. Bocsánat. Ne haragudj. – mondtam, vagy inkább kiabáltam azoknak akiknek nagy rohanásom közepette véletlenül nekirohantam.
Mindez addig folytatódott ameddig el nem értem a kávézót és mindenki szeme láttára keresztül nem estem egy srácon aki éppen a cipőjét kötötte, persze lehajolva, én meg mikorra észrevettem, már nem tudtam kikerülni.Ennél égőbb helyzetben még nem voltam, mióta itt élünk, de talán azt is meg merem kockáztatni, hogy azt a nagy incidenst leszámítva ez volt az eddigi életem legcikisebb pillanata. Ettől már csak az volt jobb, hogy amikor sikerült végre feltápászkodnom a földről és benéztem a kávézó „kirakatának” ablakán egy ismerős arc nézett vissza rám.
Őszintén szólva, tényleg csak ismerős volt, mivel még egy árva szót nem váltottunk egymással, maximum egy „borgőzös” hellón kívül. Még az is meglepő, hogy egyáltalán a nevét tudom. Bár már arra sem emlékszem, hogy ki mondta meg, de azt hiszem egy buliban találkoztam vele először, és ott mondták meg a nevét, de ebben sem vagyok biztos. Sőt, ha már itt tartunk, akkor abban sem, hogy Ő tudja e, hogy ki vagyok, vagy sem.
- Bocsánat, ne haragudj. Jól vagy? – kérdeztem kedvesen és bűnbánó arccal, miközben próbáltam segíteni felkelni az „áldozatomnak”.
Miután megbeszéltük, hogy minden rendben van és nyugodtan hagyjam, nem történt semmi baja, pont úgy ahogy nekem se, fogtam magam és gyorsan besiettem a kávézóba, de előtte még sikeresen belepréseltem Práda-t a kutyahordozó táskába, még mielőtt valami újabb katasztrófát okozna.Az ajtó feletti csengő hangos csilingeléssel jelezte, hogy egy újabb látogató érkezett a kávézóba. Ahogy végignéztem a helységbe lézengő embereken, semmi érdekeset vagy szokatlant nem vettem észre. Igazából csak egy kávéért ugrottam be, hogy aztán tovább mehessek, de ahogy a pulthoz vezető kis területen sétáltam el, eszembe ötlött, hogy ha már sikerült így beégetnem magam egy fél utcányi ember előtt, akkor már oda fogok menni Kouji-hoz és beszélgetni fogok vele. Feltéve, ha nem röhög a képembe és hagy faképnél rögtön, ahogy meglát.
Gyors és határozott mozdulatokkal sietek el a kiszolgálópulthoz, ahol egy kedves és viszonylag még helyesnek is mondható srác, máris a rendelkezésemre állt. Elmondtam, hogy mit is szeretnék, aztán már fizettem is.
Miután a kezembe fogtam a gőzölgő, fekete italt, vettem egy nagy levegőt kihúztam magam és szapora léptekkel megindultam a srác felé, aki még mindig az ablaknál üldögélt egyedül.
- Szia. Bocsi, hogy zavarlak. De leülhetnék hozzád? – néztem rá kedvesen és mosolygósan, miközben reménykedtem benne, hogy nem fog kiakadni azon, hogy csak így letámadtam.