Devon & Erin

Rendőrnyomozói pályafutásom alatt, már rengeteg emberrel összehozott a sors és mindig érdeklődve és kíváncsian figyeltem meg, hogy egy - egy személy bizonyos szituációkra vagy helyzetekre miképpen és hogyan is reagál, hiszen az akadémián mélyen belénk verték a pszichológia legrejtettebb tudományait is, így nem okoz gondot egyszerű gesztusokból, mozdulatokból vagy arcmimikából olvasnom, még azelőtt, hogy az illető egyetlen árva szót is kiejtett volna a száján. Devon-ról pedig minden egyes apró mozzanat után lerí, hogy magabiztos és határozottan tudja, hogy mivel be van védve, így szinte érintethetetlen, de olyan még nem volt, hogy valaki ne hibázott volna, így az ilyen mocskos dolgokba tenyerelő személyek, előbb vagy utóbb, de rácsos celláik mögött végzik a börtönben, kicsit sem kellemes körülmények között.
- Talán egyesekhez előbb is mint, ahogy azt kellene. - jegyzem meg miközben helyet foglalok a vele szemben lévő széken, ha már ily kedvességre tettem szert nála, bizonyára most kitüntetve kellene éreznem magam, bár nem igazán tűnik nekem úgy, hogy bármivel is különb helyzetben lennék mint bármikor máskor.
- Tudod, ha csak engem érdekelnének a dolgaid, nem ülnék itt, akkor talán kellemesebb helyen is kivitelezhetnénk a dolgot. - kezdek a mondandómba, hiszen bizonyára nem tetszik neki, hogy itt kell ücsörögnie egy rendőrrel, talán éppenséggel lenne jobb dolga is, mint hogy velem bájcsevegjen, de legnagyobb bánatára most még sem úgy alakult, ahogy ő szerette volna. Épp ideje, hogy hozzászokjon, a világ még nem körülötte forog és nem mindig az történik, amit ő akar. - Azonban az államügyész figyelmét, most ismét felkeltetted, magam pedig kénytelen vagyok végezni a munkámat így vagy úgy, hiszen te is tudod, hogy van ez? Azt tesszük, amit kell. - mosolyodom el, célozgatok kicsit megkerülős módon a piszkos ügyeire és bizonyára elég okos is ahhoz, hogy ezt észrevegye, ezt már csak abból kifolyólag is gondolom, hogy rögtön az ügyvédére hivatkozott, bár kissé azért ez árulkodó is, de az ő estében ha nem így lett volna, talán az meglepőbben hatott volna mindenki számára.
- Természetesen, mint mindenkinek neked is jogod van ahhoz, hogy ügyvédi segítséget kérj és a jelenlétemben fogadj is, ahhoz hogy egy kicsit beszélgessünk, de abban az esetben nekem is jogom van hozzá, hogy bilincsbe vezesselek el a kihallgatószobára, hiszen ez egy hivatali ügy, egy folyamatban lévő nyomozáshoz, mert egy aktát be lehet csukni, de bármikor ki is lehet nyitni. - pillantok rá még mindig mosolyogva, gondolom nem igazán szeretné, ha ennyi ember szeme láttára kellene a bilincset rákattintanom és elvezetnem, a hírnevének semmiféleképpen sem tenne jót, hogy az egójáról már nem is szóljak egy szót sem. - Tehát csak annyit kérek, hogy légy egy kicsit készségesebb és ígérem hamar lezárhatjuk ezt a beszélgetést. - pillantok rá, reményem szerint megértette mire akarok kilyukadni, nem várom, hogy megijedjen ettől, hiszen tudom nem félemlítik az ilyesfajta dolgok, mert valószínűleg sok rendőr megfordult már ebben az irodában, én azonban ha egyszer valahová belépek, csak akkor távozom, ha megkaptam amit akartam.

Los Angeles, az angyalok városa, ahogy mások nevezik, de akik itt élnek, jól tudják, hogy ez csak egy nagyon jól megkomponált egyoldalú hazugság része, hiszen a pihe puha és hófehér angyalszárnyak mögött, maga a pokol sötét ura rejlik és szédítően csábító mosolyával próbálja elbűvölni az emberek többségét, hogy maga oldalára állítsa. Nem kételkedem Devon képességeiben, de valahogy még sem fér a fejembe, hogy az a sok ember, akik neki dolgoznak vagy éppen mellette, miféle motivációt találnak az életben, hogy ragaszkodjanak ahhoz a munkához, amit itt végeznek, hiszen köztudott, hogy ez mindennek nevezhető, csak tisztességesnek nem. Hát nem perzselődik fel a tenyerük attól a pénztől, amit fizetségként kapnak, holott nagyon is tisztában vannak vele, hogy ez mocskos és piszkos pénz, ha nekem ilyen pénz kerülne a zsebembe, inkább vesznék éhen, mint hogy ehhez hozzáérjek, bár ha az igazat kellene megvallani, valahol minden pénz piszkos, de míg mások keményen megdolgoznak tőle, addig a Devonhoz hasonló személyek az éhes szájak közvetlen közeléből veszik el mindenféle szégyenérzet nélkül, azzal a mottóval: " Hogy nekem ez jár. " Persze, meg jó pár év letöltendő börtönbüntetés is járna, de ugye azt már nem vállalná be, hiszen akkor nem lennének teljes mértékben kielégítve az igényei, minden bizonnyal ha nem ilyen élete lenne, már rég meg is bolondult volna. Ezért tart ez a világ ott ahol, mindenkit megbolondított és megrészegített a hatalom, gazdagság, a luxus, emiatt pedig elérkeztünk arra a pontra, hogy már a pénz csinál minket és nem mi csináljuk a pénzt. Ahogy a falnak támaszkodom még a kabátomon keresztül is megérzem a hideg falfelület hatását, aztán azt, ahogy a zsebemben lehalkított mobilom rezegni kezd egy bejövő hívásból kifolyólag, azonban mikor előhalászom a készüléket és a villogó kijelzőre pillantok, csak egy kellemetlen fintor ül ki az arcomra. Jay Severide a kezdeményező fél, aki ki tudja most épp merre jár, ahelyett, hogy itt lenne mellettem, hiszen ezt az ügyet is ketten kellene, hogy felgöngyölítsük, de neki szokásosan halaszthatatlan dolga akadt, amiről csak nekem felejtett el szólni, nekem, pedig én vagyok a társa és úgy érzem, hogy ennyi minimum kijár. Egyetlen mozdulattal utasítom el a hívását, sajnálom, de ezúttal én vagyok az akinek halaszthatatlan ügye van, mert ugyebár, ahogy annak idején a nevelőapámtól megtanultam: A munka az első, és miután éppen ekkor nyílik meg az iroda ajtaja, nagyon sok más választásom nincs is, majd utólag bocsánatot kérek tőle, pont úgy ahogy ő szokta. Egy apró mosoly kerül az arcomra, mikor a telefont visszacsúsztatom a zsebembe és elindulok a mogorva úriember irányába, majd belépve az ízlésesen elrendezett irodába körbe pillantok, azonban mikor becsukódik mögöttem az ajtó, automatikusan hátrafordulok. Ez amolyan rendőrszokás vagy nem is tudom, hogy nevezzem, de most nem emiatt vagyok itt. Devon széles mosollyal köszönt engem, ahogy az asztalán támaszkodik, én pedig közelebb lépek hozzá, de csak éppen annyira, hogy az a bizonyos három lépés távolság meglegyen köztünk, hiszen jól érzékelhető, hogy jóképűsége ellenére van benne valami, ami megállni készteti az embert.
-  Igazán örvendek a szerencsének Devon. - nyitok egy ilyen mondattal, bár nem tudom, hogy jelen esetben mennyire kellene szerencsésnek, illetve megtisztelve éreznem magam, de általában mindig így kezdek. - Remélem nem bánod, ha tegezlek, a nevem Erin Reed és a los angeles-i különleges osztálynál dolgozom. - mutatkozom be, ahogy rápillantok határozott pozíciómban megállva, egyenesen a jéghegyeket megszégyenítő hűvös pillantásokat közvetítő szemeibe.
- Nos, az ok, ami miatt meglátogattalak, igen egyszerű, bár kétlem, hogy ne lenne sejtésed róla, mint ahogy az érkezésemről is bizonyára tudtál. - szinte biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy valaki újra meg fogja látogatni a rendőrségről, az most csak részletkérdés, hogy éppen én vagyok ez a személy. Körbenézve az irodában szemrevételezem a berendezést, amely valóban kifinomult ízlésre vall, de egy ilyen helyre már - már kissé erőltetett, ezért is felmerül bennem, hogy valami itt nincs a helyén, de nem szólok róla, sőt gondolataim még csak az arcomra sem ülnek ki. - Tudod az utóbbi időben elég sok ügyben felmerült a neved, persze jól tudom, hogy végül mindig tisztázni tudtad magad, de ennek ellenére, ha nem bánod, hogy egy keveset rabolok az idődből, meghallgatnám te mit mondasz ezekről. - nézek rá, hiszen eddig nem én vittem az ügyet és miután szeretek mindent részletes pontossággal tudni így nem árt az alapoknál kezdeni.  

A hűvös, esti szellő lágyan simogatja az arcomat, ahogy kimért léptekkel haladok el a The Black Widow Club bejárata előtt kígyózó, jórészt fiatalokkal tömött sorok mellett és egyre közelebb érve, az egyre inkább fülsüketítő zene költözik a füleimbe, csodálkozom rajta, hogy ezek az emberek még hogy nem süketültek meg, ha folyton ide járnak, bár biztosra veszem, hogy már teljesen hozzászoktak. A legtöbb ember csak megbámul, bizonyára mind arra gondol, hogy én mégis, hogy lehetek ennyire pofátlan, hogy beelőzöm őket, de én kicsit sem azzal a szándékkal érkeztem meg a mai este folyamán ide, mint ők, tehát azt hiszem ezt igazán elnézhetik nekem. A rövid ruhákat viselő lányok feltűnően méregetnek végig engem, míg a srácok inkább csak sejtelmes mosolyokkal díjaznak, van aki még egy - egy füttyentést is megenged magának, de én mit sem törődve velük, haladok tovább a kitűzött cél felé. Amikor néhány napja megkaptam a főnökömtől a Lancaster aktát, az volt az első, amit az üggyel kapcsolatban megjegyeztek, hogy nehéz eset és magáról a főszereplőről sem mondanak szebbeket és úgy tűnik eddig nagyon jól forgatta a kártyáit, ha még senki sem tudta lebuktatni, holott az idők során már nyílt titokká vált, hogy a klub igazi bűnbarlangként működik és tulajdonképpen csak arra használja, hogy a pénzét tisztára mossa vele. Bár nagyon sok mindennel kapcsolatban hozható Devon Lancaster neve, a jó diplomácia készségének, a kiváló ügyvédjének vagy még inkább a rengeteg pénzének köszönhetően eddig mindig sikerült megúsznia a börtönt, de ami késik az nem múlik, tartja a mondás is. Mikor végre a bejárathoz érek a két nálam vagy háromszor szélességre és magasságra is nagyobb biztonsági őr állja az utam, de elég megvillantanom számukra a kabátom alá rejtett fegyverem és jelvényem ahhoz, hogy minden további akadékoskodás nélkül az utamra engedjenek, én pedig most életemben először beléptem a híres neves helyre. Sokat hallottam már erről a helyről, hiszen nem egy híres személyiség, ha úgy tetszik sztár fordult már meg itt, mindig valami extrém bulival megspékelve, ezáltal pedig a fiatalok nagyon kedvelik, meg kell hagyni ez a Devon fazon mindamellett hogy állítólag borzasztó jóképű, még okos is. Legalábbis ha azt nézzük, hogyan kell hírverést és reklámot csinálni a saját üzletének, akkor ez tagadhatatlan, még ha piszkos ügyekben van benne a keze. Egy viszonylag sötét folyosó után érek egy hatalmas terembe, amelyben dübörög a zene, folyik az alkohol, mindenhol táncoló és bódultságtól mámorban úszó fiatalok képe tárul a szemem elé. Bármelyikőjüket simán kikaphatnám a tömegből és bevihetném az őrsre, ha nekem úgy tetszene, de most kicsit sem ezért vagyok itt, tehát a tömegen keresztül araszolva a pulthoz lépek, ahol több mixer srác is dolgozik és pár perces várakozás után az egyikőjük fel is teszi az épp aktuális kérdést, hogy mit szeretnék inni.
- Valami erőset és írd, Mr. Lancaster számlájára, most pedig légy kedves és vezess hozzá, mert beszédem van vele. - hajolok közelebb a sráchoz, míg a jelvényem a pultra teszem, mire annak arca teljes mértékben elkomorodik, az eddig vidám ábrázatáról eltűnik széles mosolya, a szeméből kiveszik az a csillogás, amit a villódzó fények okoztak benne. Rögtön kilép a pult mögül és int nekem, hogy kövessem, majd elvezet egy valószínűleg átvezető folyosóra, ahol egy mogorva tekintetű tagnak a fülébe suttog valamit, végezetül távozik és a másik pasi szólít meg, hogy kövessem, én pedig a világért sem várakoztatnám meg a klub tulajdonosát. Egészen sokáig sétálunk az épület belsejébe, itt a zene már alig halható és a csillogó-villogó diszkófények helyett, hangulatos kis lámpák adják meg az irányt. A mogorva öltönyös alak egy hatalmas sötét színű ajtó mögött tűnik el, melyre a Devon  Lancaster nevet vésték, én pedig nekitámaszkodom a szemközt lévő falnak, arra várva hogy bebocsájtást nyerjek, talán magához az ördöghöz.