Like Nobody Else

Artist ζ Posts Number : 206 ζ Join date : 2014. Aug. 09.

Alison & Jason

Szelíd mosollyal pillant rám, és azt kérdi, mit akarok neki bizonyítani, na meg, hogy miért, mintha csak azt sugallná ezzel, hogy nincs szükség ilyesmire. De nem értem, hogy miért nem érti, mit akarok. Hát nem egyértelmű? Férfiból vagyok, és nem elégszem meg azzal, hogy lenyűgözöm a konyhában. Ettől többet akarok, mégpedig azt, hogy a vezetési tudásomat is elismerje, hogy miután megmérkőzünk, azt gondolja, hogy érdemes velem kiállnia még egyszer, és hogy lássam a tekintetén, hogy komoly ellenfélnek tart.
- Azt, hogy... – futok neki kapásból, de itt megakadok, és inkább elhallgatok egy kicsit.
Azt akarom, hogy felnézzen rám, mint férfira, de minimum egyenrangúnak gondoljon magával. Nem viselném el, ha alsóbbrendűnek kellene éreznem magam mellette, vagy ha azt hinné, nem vagyok képes arra, amire azok a férfiak, akiket a versenyen láttam, akikkel annyira jó viszonyban volt. Legalábbis nagyon nem esne jól, de azt hiszem, csak az egóm táplálja ezeket az elvárásokat önmagam felé. Mert ha józanul végiggondolom, bármennyire is tudok vezetni, az ő tapasztalatával számolva nincs olyan sok esélyem a győzelemre. Akkor meg minek lovallom bele magam ennyire? Akárhogy forgatom, a megoldás valahová arrafelé vezet, hogy talán mégsem csupán a büszkeségemről lehet szó.
- Azt hogy, én is vagyok olyan, mint azok a férfiak, akiket a versenyekről ismersz. És ne csak egy nyápic, unalmas művészléleknek gondolj – mondom ki végül szándékosan túlozva rajta egy kicsit, hogy ne érződjön olyan komolynak, és előkapva hozzá egy játékos mosolyt, mintha csak viccelnék az egésszel, de ezt most a színészi kelléktárból kell előhúznom. Valójában tényleg tartok tőle egy picit, hogy a szemében messze eltörpülök azokhoz a fickókhoz képest, ahogy az a Sage is rám nézett a múltkor... mintha pontosan ezt akarta volna a tudtomra adni.
A tetoválásával kapcsolatban pedig pont azt csinálja, amitől féltem. Ne. Ne húzza ennyire az agyam, erre most nem vagyok felkészülve. Ha nem mondja meg, biztos, hogy egész este ezen fogok gondolkodni.
- Nagyon titkolózik valaki – jegyzem meg kíváncsian, és akaratlanul is felé lesek, mintha megpillanthatnám valahol az említett ábrát, de tudatosul bennem, hogy a ruhán sajnos még én sem láthatok át. Pedig kár. Ebben az esetben tudnám értékelni, de mikor tudatosul bennem, hogy miken is agyalok, elszégyellem magam.
- Az ilyen egyszer majd kezdetű mondatok általában sosem szoktak megvalósulni – fordulok vissza egy szomorkás félmosollyal az omletthez. Főleg ha a talán is szerepel benne.
A vacsora után az erkély mellett döntünk, és útközben megemlítem, hogy ha gyakrabban jönne, talán én is megint többet matatnék a konyhában. Nem is tudom, mi volt ez tőlem, egyszerű kijelentés, vagy burkolt meghívás, esetleg valami kívánságféle. Végül is jól érzem magam vele, és mióta néha találkozgatunk, még a magányt is sokkal rosszabbul viselem, pedig azt hittem, hogy már hozzászoktam. Az elmúlt egy hét mégis borzasztóan pocsék volt. A válasza mindenesetre megnyugtató, sőt, talán egy kicsit biztató is. Ha szeretném, gyakrabban jönne. Ez pedig talán azt jelentheti, hogy ő sem érzi olyan rosszul magát velem, és ettől valahogy könnyedebbnek érzem a ma estét is.
Azt sem veszem olyan komolyan, amikor magára borítja a borospoharat, csak akkor vonom vissza a mosolyom, amikor szembesülök a lesújtó pillantásával, és nyomban felajánlom, hogy amíg megpróbálja kiradírozni a foltot, tudok kölcsönözni valami ruhát.
Mikor szóba hozza a fél deci borral telített köldökét, mintha csak belém plántálná a képet, nem tudom nem magam elé képzelni a jelenetet, ahogy az ágyon fekve, két kezem a derekára szorítva a nyelvemmel finom kört rajzolok a köldöke körül, míg végül az ajkaim kiisszák belőle azt a remegő, aprócska folyadékot. Annyira intenzíven jelenik meg előttem ez a kép, hogy a torkon valósággal kiszárad tőle, és egy darabig inkább nem is fordulok felé. Csak bevonulunk a hálószobába, és egy ideig elgondolkodva matatok a szekrényben, hogy mégis mi lenne a leginkább megfelelő, míg végül jobb ötlet híján egy ing mellett döntök.
- Sajnos – nyomom a kezébe, és szembesülök a szemtelen vigyorával, de állom. – Pedig látod, vannak olyan helyzetek, amikor kapóra jönne.
És itt most erősen próbálok nem arra gondolni, hogy voltaképp egy barátnő jönne jól, mert nem akarom, hogy így értse. Mondtam már neki korábban, hogy nincs szükségem ilyesmire, mert nem érdekelnek a nők. És ezt komolyan is gondolom, egészen addig, amíg szembe nem jut újra az előbbi fantáziám a köldökével kapcsolatban, meg a tetoválásával...
Most akkor hogy is állok ezzel? – vakarom a fejem, miközben elsuhan a fürdőszobába átöltözni. Közben akarok hozni be egy kis sajtot, ha esetleg szívesen rágcsálná a borhoz, mivel az előbb láttam, mennyire szereti magában is, de ahogy kilépek a szobából, rögtön feltűnik, hogy nem zárta be teljesen az ajtót, és ha egy vékony csíkban is, de épp előttem kezd neki a vetkőzésnek. Automatikusan megtorpanok a küszöbön, és a pillantásom a térdétől kezdve lassan végigsiklik a teste azon részein, amit a zöld ruha fokozatosan feltár, miközben fölfelé emelve próbál kibújni belőle. Oldalt áll nekem, és egész biztosan nem lát, mivel a feje már valahol a ruha alatt van, de amíg én lefagyva bámészkodok, addig ő egy rutinmozdulattal meg is oldja a ruha lefejtését, én pedig csak ekkor kapok észbe, hogy tulajdonképpen mit is művelek.
Gyorsan visszalépek, és a hátamat a hálószoba falához nyomom, nehogy véletlenül kiszúrjon. Illetve őszintén reménykedek, hogy ez nem történt meg, akkor iszonyúan szégyellném magam. Bár így is belevörösödtem kissé, és nem csak azért, mert egy utolsó, kiéhezett leskelődős alaknak érzem magam. Legalábbis azok szoktak így viselkedni, amit egyébként mélységesen megvetek. Ezért inkább úgy döntök, hogy visszasétálok az erkélyre, és elszívok egy cigit, hátha az megnyugtat, mire végez.
De amikor megjelenik az ajtóban, úgy hogy mindössze az ingem feszít rajta, már biztosan tudom, hogy erre semmi esély. Az előbbi gondolataim dacára, végigsiklik rajta a pillantásom, és a combjainál megakadva, tudatosul bennem, hogy piszokul nehéz éjszaka előtt állok.
Annyira lefagyok, hogy még az sem jut el az agyamig, hogy cigit szeretne, így ha kér, muszáj lesz kihalásznia egyet a párkányon pihenő dobozkából.
- Jézusom, Alison, nem fogsz így megfagyni? – produkálom az első értelmes gondolatot egy pici fáziskéséssel, amikor újra mellém telepszik a korláthoz, és elgondolkodok, hogy mit is tehetnék én az ügy érdekében. Ami viszont eszembe jut, attól még a hátam is csupa libabőr lesz. Csupán a gondolattól. Még nem ittam annyit, hogy gondolkodás és totális zavarba jövés nélkül kivitelezni tudjam.

At least i've got my friend...

Érdeklődve figyelek a magyarázatára és csak csendben lesek rá, amikor az első nekifutásnál elakad. Nem akarom megzavarni. Szedje csak össze a gondolatait, mert én piszkosul kíváncsi vagyok a válaszára, miért érzi úgy, hogy nekem bizonyítania kell. Miből gondolja, hogy az én szememben már most nem egy olyan férfi, aki jóval magasabban áll a többinél? Gyorsan megpróbálom végig gondolni, hogy utaltam-e valaha ilyesmire vagy, hogy éreztettem-e vele hasonlót, de semmi nem ugrik be. Amikor a lakásomon megcsókolt is ő volt az erősebbik fél, aki a falhoz nyomott és testével ott tartott, nem pedig fordítva, valamint ugyanezt eljátszottuk ma este is és, ha nem lenne a szememben egy erős, tisztelni való férfi, nem is rémültem volna meg tőle annyira. Vagyis, az nem a tőle való félelmem volt, hanem más, de a lényeg akkor is ez. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy én fentebb lennék, mint ő, sőt. Azon ritka férfiak közé tartozik, akik mellett nőnek érzem magam és a vagány, kissé fiúsabb Alison háttérbe szorul. Mellette olyan kis törékeny virágszálnak látom magam, akit bármelyik pillanatban ismét a falhoz szoríthatna egy forró csók erejéig, én pedig képtelen lennék ellenkezni.
-Azok a pasik fel sem érhetnek hozzád, Jason. Hiába, hogy vagány gyerekek, nulla mindegyik, mert képtelen másképp életben maradni, mint sunyisággal. Nagy részük nem dolgozik, folyton menekül a zsaruk elől és tesznek magasról mindenre. Az én szememben az ilyen emberek nem érnek sokat. Viszont, az biztos, hogy bármiben és bármikor számíthatok néhányukra, és emiatt nem tudom őket lenézni de, hogy nem komoly felnőttként viselkedik a legtöbb, az is biztos.- magyarázom a kissé hosszúra sikerült véleményemet, de azt akarom, hogy pontosan értse, hogy miről beszélek. Számomra egy olyan pasi, aki biztonságot nyújt, megvéd, otthont ad, sokkalta többet érne ezeknél és Jason épp ilyennek tűnik. Komoly állása van, nem alkoholista, nem lövi magát, nem körözi a rendőrség és, ha össze szedne egy nőt, aki közölné, hogy becsúszott egy gyerek, akkor se kellene a fejüket fogniuk, hogy miből fogják eltartani és felnevelni. Jason biztonságos. Ez a lényege, és nekem ez tetszik és sokkal jobban becsülöm minden másnál.
-Egy nő nem úgy nő, ha titokzatos?- vigyorodok el ismét és bár elsőre azt akartam mondani, hogy a férfiak azt szeretik, ha egy nő titokzatos, nem tettem, mert az félre érthető lenne. Abból azt hinné, hogy ezzel neki akarok imponálni és az ő kíváncsiságát akarom felkelteni más téren is, nem csak a tetoválásommal kapcsolatban. Ami részben talán igaz is. Nem akarom, hogy unalmasnak gondoljon.
-Hidd el, hogy lesz alkalmad látni.- mosolyodok el újra, mikor szomorkásan elkönyveli magának, hogy lemondhat a tetkómról, aztán hála az égnek elterelődik erről a szó, meg a titkaimról is. Pedig vannak bőven. Priusz a gyújtogatásért és társai. Nem akar ő ezekről tudni. Ennek ellenére szeretnék vele több időt tölteni, és ezt vele is közlöm. Minden rajta múlik, hogy mikor akar látni.

Az erkélyre kerülünk rövid időn belül, ahol én szokásomhoz híven szerencsétlenkedek egy picit. Naná, hogy leöntöm magam a borral, aminek köszönhetően az elkövetkezendő pár percben megint miattam kell fel-alá mászkálnia.
Viszont kapok egy inget, aminek csodás illata van és még jól is megy a szemem színéhez. Igaz, nem egy csinos ruha, de talán jó lesz. Mondjuk elég gáznak is érzem, mert olyan vagyok, mint egy lotyó, akit felhozott estére, megfektetett és most az Ő ingjében flangál, de próbálok nem ilyesmire gondolni.
-Azért én örülök, hogy nincsenek női holmiaid. Akkor nem tudnám, hogy barátnőd van-e valójában, vagy csak szimplán olykor nőnek öltözöl.- vigyorodok el, miközben a fürdőbe sétálok és neki látok öltözködni is. Rövid idő alatt elkészülök és a ruhából is sikerül kiszedni a foltot, de ennek ellenére még két percet eltöltök odabent, mert azon aggódok, hogy kimenjek-e így hozzá. Mi van, ha elszabadulnak az indulatok? Megannyi hasonló kérdést teszek fel a tükörképemnek, végül ajkamba harapva elmosolyodok, mert rájövök, hogy igazából nem bánnám. Sok pasit elutasítottam már, de őt nem tudnám, mert túlságosan vonzódom már hozzá. Ha megérint, képtelen vagyok nem élvezni az érintését és amikor megcsókolt, se álltam le szívesen. Egyedül ez a "legyünk barátok" elképzelés állított meg, amire mostantól teszek magasról. Mi van, ha ő az a férfi, akit az igazinak nevezhetnék és nála van a boldogságom kulcsa? Ha épp azért ütöttem el, hogy végre összefussunk és rátaláljunk egymásra? Ezek a sorssal kapcsolatos kérdések már megint...
Kisétálok végül és kezemmel az ing alját fogva, szégyenkezve trappolok ki az erkélyre Jasonig, hogy aztán alig rápillantva megálljak mellette. Arcomból kitűrök egy kósza tincset, ami szintén a zavaromat jelzi, majd látván, hogy némiképp sokkoltam a látvánnyal, inkább szerzek magamnak egy cigit. Nem tudom, hogy azért nézett-e végig rajtam, mert tetszik neki amit lát vagy azért, mert elképedt, hogy képes vagyok így elé lépni, szóval vörösödök, mint a szentség.
-Dehogyis. Csak elszívom a cigit, aztán bemegyek.- közlöm lazán, de a végét félig elharapom, mert összekoccannak a fogaim és muszáj vagyok bevallani magamnak, hogy meg fogok fagyni. Ezt persze neki akkor se mondanám meg, ha jégkockák lógnának a hajamból.
-Sajnálom, hogy így kell látnod, ez... elég kínos.- sóhajtok egyet a végére, de észre veszem magamon, hogy akaratlanul is olyan mozdulatokat teszek, amik szexisek tudnak lenni. Lágyan leengedem a vállaimat, nem teszek hirtelen mozdulatokat, lábujjhegyen állok mezítláb és a hajamat is úgy igazítom vissza, mikor a szél kicsit beletúr, hogy a legelőnyösebb legyen és amint ez a felismerés bevillan, inkább a cigire kezdek koncentrálni.

Alison & Jason

Irtó jól esik, amit mond, különösen az első mondat fészkeli be magát azonnal jó mélyre a memóriámba, és meg is jelenik az arcomon egy leheletnyi mosoly, de aztán arra gondolok, hogy mindezt a megbízhatóságomra érti. Arra, hogy van munkám, pénzem és nem élek olyan bizonytalan életet, hogy a rendőrök elől kelljen menekülnöm, és ez visszaveszi a kezdeti örömöm.
Pont ezért akarok bizonyítani neki a versenyen. Hogy ne csak ezt lássa bennem. Egy oszlopot, aminek neki lehet dőlni, vagy egy pénztárcát, ami megoldja a gondokat. És ne is csak a komoly felnőttet, akit ugyan biztonságosnak tart, de nem izgalmasnak, és nem a tudása vagy a képességei miatt néz fel rá, hanem az elért státusza miatt.
A pénzével egy hatvanéves fószer is tud hódítani, de azok a srácok, akik a versenyeken a vagányságukkal és a tudásukkal dolgoznak meg a sikerért, azok az igazi győztesek. Tudom, mert ez már gyerekkoromban is így volt. Egész fiatalon láttam már, hogy hogyan működik, és mindig is vágytam erre. Hogy azt a csodálattal vegyes elismerő pillantást magamon érezhessem, ami ilyenkor a nőkből sugárzik, és az ereimben lüktessen a tudat, hogy ma én vagyok a legjobb.
De ezek csak vágyak, amik itt bujkálnak a mellkasom alatt, és nem sok értelme van kergetni őket, mert ahogy Alison is fogalmazott az előbb, én egy komoly felnőtt vagyok... Ráadásul egyszer már lemondtam róluk, de mióta Alison felbukkant az életemben, valahogy újra erőre kaptak.
- A biztonság önmagában azért kevés – válaszolok azonban csak ennyit neki. Nem biztos, hogy akarom, hogy tudjon ezekről. És szerintem ő sem akar ennyire belém látni. Viszont az is érdekes, hogy három év óta most először érzem azt, hogy vele megosztanék néhány dolgot, ha kérné. És ezt nem tudom, mivel éri el nálam.
- Egy férfi pedig nem úgy férfi, ha ki akarja deríteni ezeket a titkokat? – kérdezek vissza, ahelyett, hogy válaszolnék. De azt el kell ismernem, hogy szeretem a titokzatos nőket, jobban élvezem, ha magam jöhetek rá, hogy mi rejtőzik bennük, vagy akár rajtuk, mint hogy mindent direktben az orrom elé toljanak. Ez igaz. De ehhez előbb el kell érnie, hogy érdekeljen a válasz. És általában itt bukik el a dolog. Most viszont szabályosan féken kell tartanom a fantáziámat, hogy ne hozzam magam kellemetlen helyzetbe.
És ez a köldökös megjegyzésénél is így van, miután sikeresen leönti magát a borral. A nőnek öltözős beszólásán elmosolyodom, de csak később esik le, hogy ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy örül neki, hogy nincs barátnőm. Még ha nem is teljesen tudatosan.
Mikor visszajön az erkélyre, úgy nézek végig rajta, mint aki nem volt teljesen felkészülve erre a belépőre. A tekintetem megakad a combjain, és össze kell szednem magam, hogy inkább újra a város felé pillantsak. De nem akarok vele tiszteletlen lenni, és... abban sem vagyok biztos, hogy hosszú távon jót tenne, ha így látnám. Tényleg nem voltam felkészülve, hogy ennyire... kívánatosan feszít majd benne, vagy hogy ennyire be fog indítani a tudat, hogy alig van rajta valami, és az a valami ráadásul az enyém. Mintha csak ő is hozzám tartozna, az én illatom lengi körül, az én ingem simul a testére, mintha csak szabaddá tenné az utat, hogy én is megérintsem, hogy magamhoz húzzam, hogy birtokba vegyem.
De megpróbálom kiszorítani a fejemből ezeket a gondolatokat, már csak azért is, mert akármilyen makacs, nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy tüdőgyulladást kapjon.
Azzal elnyomom a cigim, és mögé lépek. A bor kellő bátorságot ad, hogy a kezeim különösebb hezitálás nélkül a derekára csússzanak, de nem maradnak ott sokáig, hanem tovább kúsznak a hasa irányába, ahol összekulcsolódva végül szorosan magamhoz húzom a testét, hogy védjem a hideg ellen.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy megfázz? – mormogom halkan a fülébe, alig pár centi távolságból, és reménykedem, hogy nem fog ellökni magától. – Pláne ha az én vendégem vagy.
És amellett, hogy nagyon lovagiasnak érzem magam ezért a gesztusért, meg kell küzdenem a késztetéssel, hogy az ujjaim lejjebb vándoroljanak a hasáról a combja irányába. Ha belegondolok, hogy most akár végigsimíthatnék azon a selymes területen, vissza kell fognom magam, hogy ne hallja a vágyakozó sóhajtásomat, de talán már így is érezheti, hogy a pulzusom nincs teljesen a helyén.
- Én egyáltalán nem sajnálom – vallom be neki nem túl bölcsen az igazat, amikor szabadkozni kezd. – Rajtad sokkal jobban áll, mint rajtam – engedem meg magamnak még ezt is, hogy oldjam egy kicsit, mert érzem, hogy zavarban van, és talán szégyelli is magát előttem.

At least i've got my friend...

Kevés? Már akinek. Nekem például éppen elég lenne a tudat, hogy van mellettem valaki, aki megvéd és még nem is kell azon aggódnom, hogy egy éjjel kirángatják mellőlem a zsaruk. Egy férfi, aki nem ütlegel, ahogy az apám tette. Soroljam még? Talán, számára nem sokat jelent, hogy én ezt mondtam neki, tőlem viszont ez a legnagyobb bók volt. Persze, ezt Ő honnan is tudhatná? Gyanítom, azt hiszi, hogy számomra csak azok az igazi kemény férfiak, akik ott versenyeznek, pedig ez nem igaz. Nem véletlenül nem vagyok együtt egyikkel sem. Nem véletlenül nézték meg olyan sokan, hiszen jó pár pasas van ott, akik bepróbálkoztak már nálam, most pedig alaposan szemügyre vették Jasont, a "pasimat" és azóta is azon agyalnak, hogy mivel jobb Ő náluk. Sokkal. Nagyon sokkal.
-Nekem nem.- vonok vállat a rövid válaszommal egy időben, de aztán a tetoválásomra és a tikokra terelődik a szó. Ha már itt tartunk, neki is van sok olyan titka -legalábbis, úgy érzem-, amiket szeretnék majd megtudni. Nagyon érdekel, hogy mi mindenen ment keresztül, hogy mire vágyik vagy, hogy mi teszi igazán boldoggá. Mindent tudni akarok róla, de azt hiszem, ehhez idő kell.
-Igaz. Kérdés, hogy lesz-e alkalmad rá vagy, hogy leszel-e elég kitartó ahhoz, hogy kiderítsd ezeket.- vigyorgok sunyin, mert suttyomban ezzel is arra akarom ösztönözni, hogy igenis, ne féljen már tőlem és merje megkérdezni azt, amit tudni szeretne. Ilyesmin nem szoktam megharagudni és szerintem, mi már állunk olyan közel egymáshoz, hogy érezze, neki elmondanék sok mindent. Megbízom benne és ez nagy szó, valamint azt sem tudom, hogy harcolta ezt ki magának.
A sikeres mutatványom után, majd a rögtönzött ruhatisztítást követően, egy szál ingben sétálok ki hozzá az erkélyre és, hogy némiképp jobban viseljem ezt a szégyent, rágyújtok inkább.

Képtelen vagyok nem illegetni magam picit, mert ez belülről fakad. Gáz helyzetekben melyik nő ne akarná a legszebb oldalát mutatni és tompítani a tényen, hogy alulöltözött és nevetséges? Ennek ellenére Ő nem undorodik tőlem, sőt. Nem egyszerűséggel mögém sétál és lassan a hasamra csúsztatja a kezét, amitől megborzongok, de még szerencse, hogy ha észre is vette esetleg, simán foghatom arra, hogy fázok. Viszont, ez most meg már nem igaz. Ahogy a fülembe mormog, azonnal feltüzel és már inkább melegem van, mint hogy fáznék. Őrülten jó érzés, ahogy megérint és semmi másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy akarom még. Azt akarom, hogy a keze járjon be rajtam minden négyzetcentimétert és fedezze fel azt a bizonyos tetoválást is, miután leveszi rólam szép lassan az inget. Mindez viszont, csak az elmémben zajlik le, ahogy egy pillanatra lehunyom a szemem és élvezem, mikor a fülembe duruzsol. Képtelen vagyok megnyikkanni. Nem tudom, hogyan reagálhatnék szavakkal arra, amit tett és amit kiváltott belőlem. Közelsége olyan jól esik, hogy még inkább próbálok hozzásimulni és elveszni a karjaiban, közben erőszakkal kell visszafognom a csípőmet, hogy aljas módon ne kezdjen el ficánkolni, ezzel ingerelve Őt.
-Milyen figyelmes vagy.- mosolyodok el, ahogy végre eszembe jut valami reakció, közben egyik tenyerem kezére simítom és lepillantok rá. Még az is romantikusnak hat, ha meglátom, mekkora méretbeli különbség van a kezeink között. Az övé nagy, erős, férfias, az enyém pedig apró, nőies és olyan jól mutatnak együtt, mintha mindig is erre lettek volna tervezve.
A szívem őrülten kalapál és nagyon ügyelnem kell a légzésemre, hogy ne sóhajtsak fel vagy épp ne hallatszódjon lélegzetvételemen, hogy jóval tempósabb a pulzusom, mint kéne.
-Na látod, ezt kénytelen vagyok elhinni.- nevetem el magam halkan, mikor szóba hozza, hogy rajtam sokkal jobban áll ez az ing, majd lepillantok a cigimre, amiből még bő fél szál van. Remélem, sosem fog elfogyni és még jó ideig ácsoroghatunk így itt, hogy szabadon és önfeledten élvezhessem, hogy a testével teljesen hozzám simul.
Eszembe jut egy pillanatra, hogy megfordulok és kiharcolok magamnak egy olyan csókot, amiben a múltkor részesített, de nem tehetem. Egyrészt, mert megint csak kihasználnám, hogy férfiból van és talán nem kicsit hatott rá ez az inges dolog. Másrészt pedig, ha mégis koppannék végül és elutasítana... hát azt képtelen lennék elviselni. Még egyszer nem. Így aztán inkább, csak csendben állok és szívom a cigimet, végül egy röpke gondolattól vezérelve feltartom a cigit a vállamhoz, ahol körülbelül a feje lehet és félig meddig hátra is fordulok, hogy lássam, jó helyre tartom-e.
-Egy slukkot?- fűzöm hozzá, csak hogy biztosan értse, hogy épp meg akarom kínálni ezzel is megpróbálva elűzni közülünk ezt a kényelmetlen csendet.

Alison & Jason

Nem mélyítem tovább a témát, még akkor sem, ha egy vállvonással, röviden közbeszúrja, hogy ő nem így gondolja. De azért fürkésző tekintettel vizsgálom az arcát. Ezek szerint ő olyan nő lenne, akinek a biztonság szerepel az első helyen? Nehezen hiszem el. Főleg arról, aki ilyen körökben mozog. Mármint azt elismerem, hogy nagyon fontos tényező a biztonságérzet, de továbbra is úgy gondolom, hogy elégnek azért nem elég. Hogy meghódítson egy nőt, egy férfinak sokkal többet kell nyújtania ennél.
De fogalmam sincs, hogy mi a manóért gondolkodom ilyeneken. És mikor erre rájövök, leveszem az arcáról a tekintetem.
Amikor azt mondja, kérdés, hogy leszek-e elég kitartó, hogy kiderítsem, amit tudni akarok róla, valamiért olyan érzésem támad, mintha biztatni akarna, vagy azt akarná közölni, hogy résnyire nyitva áll előttem egy ajtó, amit eddig nem vettem észre.
- Inkább a türelem szokott gondot okozni, nem a kitartás – válaszolok egy sunyi félmosollyal. És igen, szörnyen türelmetlen ember vagyok, az egyetlen szerencsém, hogy az akaraterőm kellően stabil, hisz’ azt is ennek köszönhetem, hogy a munkámban ott tartok, ahol. De attól még pokolian nehéz megküzdenem a várakozással, ha egyszer valami felkelti a bennem a vágyat, hogy megtudjam vagy megszerezzem. Alison pedig pont ezzel játszik, mióta csak megismertem. Pedig nem is tudja, milyen veszélyes játék ez.
Most is itt állok mögötte, a karjaim a hasán nyugszanak, és épp magamhoz szorítom a testét, hogy még véletlenül se fázzon meg. A testét, amit mindössze egy vékony ing fed, ami ráadásul az enyém. Bárhogy próbálkozom, nehéz kiverni a fejemből a gondolatot, hogy akár egy forró szeretkezés után is ácsoroghatnánk most itt, ugyanebben a pózban, a hálószobából nyíló erkélyen, abban az ingben, amit csak sebtében magára kapott, hogy mégse meztelenül kelljen elszívnia azt a cigit.
Próbálok egyenletesen lélegezni, de ez a gondolat, még nekem is sok egy kicsit. Főleg abban a tudatban, hogy a kezeim is annyira közel vannak a tűzhöz, csak egy picit kéne elkalandozniuk, hogy...
Na, oké. Még jó, hogy az előbb beszéltem a híres akaraterőmről, ami most egyre inkább megremegni látszik.
- Nem olyan egyszerű másra figyelnem, ha ilyen látvány fogad – búgom félig mormogva félig suttogva a fülébe, és el is mosolyodok hozzá egy kicsit. Tudom, hogy ezzel elárultam magam, de nem is lenne semmi értelme letagadnom előtte. Azt már úgyis tudja, hogy nem hatástalan rám. Azonkívül, hogy néhányszor már észrevehette rajtam, én magam is felhívtam rá a figyelmét az előbb, amikor az ajtónál próbáltam visszatartani.
Viszont azt is tudjuk, hogy komoly felnőttek vagyunk, és attól, hogy megkívánunk valamit, még nem azt jelenti, hogy rögtön engedni is kell a csábításnak.
A tenyerét a kezemre simítja, amiből arra következtetek, hogy neki is jól esik a közelségem, és ez a néhány perc, amíg tart ez a jelnet. A válla fölött felém nyújtja a cigit, de mielőtt elfogadnám, a jobb kezem elhúzom egy kicsit a hasáról, csak hogy az ujjaimat gyengéden a kulcscsontjára simítsam, és onnan megindulva egy lassú, finom mozdulattal hátrahúzzam a kósza hajszálakat a nyakából, hogy jobban hozzáférjek.
Majd ezután előre hajolok picit, és beleszívok az ujjai közt pihenő szálba. Mélyre engedem a füstöt, majd halk sóhajjal az éjszakába fújom. Ez jó, mert segít egyenletesíteni a légzésem is. Visszakormányozom a kezem az előző pozícióba, és hogy elnyomjam az ingert, hogy a nyakába csókoljak, a vállának szorítom az ajkaim.
Nem mehetek túlságosan messzire, mert akkor nem lesz megállás, emlékeztetem magam, mert még mindig nem akarom, hogy emiatt marjam el magamtól. A nők nem arról híresek, hogy engedik magukat egy éjszakára, anélkül, hogy bármi következményt vagy folytatást várnának. Én pedig semmi ilyesmit nem tudok ígérni neki. Csak azt tudom, hogy most őrülten kívánom, de barátként is szükségem van rá a későbbiekre nézve.
Néha-néha érzem, hogy a teste megremeg a kezeim között, és ilyenkor csak még inkább magamhoz húzom, hogy ne fázzon, de az egyik ilyen alkalommal ő is mocorog egyet, ami hirtelen túl sok lesz nekem. Azonnal elengedem, és egy fél lépést hátrébb lépek. Kész, végem, eddig tartott, hogy el tudtam nyomni magamban a férfit, akit egyre inkább felizgat ez a helyzet.
Elvesztettem az uralmat a testem felett, és ez eléggé zavarba hoz, főleg ha arra gondolok, hogy kínos lesz, ha észreveszi. Ezért a kezeim a vállára kormányzom, és mivel már majdnem elszívta a cigit, gyengéden, de határozottan befelé invitálom.
- Gyere be most már – mondok csak ennyit, nem akarok parancsoló lenni, de a hangom és a mozdulatom nem nagyon ad választási lehetőséget.
Próbálok mögötte maradni, míg be nem érünk a hálószobába, és gondolkodás nélkül odavezetem az ágyhoz, és finoman le is nyomom rá.
- Gyere, melegedj fel egy kicsit – telepedek én is mellé, és magunkra húzom a takarót. Ez jó ötletnek tűnik, mert így egyrészt eltakarhatom magam, és őt is kizárhatom a szemeim elől, ami hátha megnyugtat egy kicsit. Ennek érdekében hátradőlök, és le is hunyom a szemem. Érzem, hogy most beszélnünk kellene valamiről, hog elvonja a figyelmem, mert ha nem, ez sem fog segíteni. Ezért gyorsan próbálok felkutatni valamit, amit előhozhatok.
- Van valami, amit szeretnék tudni, de nem igazán tudom, hogy van-e jogom megkérdezni – mondom ki végül, ami elsőre az eszembe jut, és ami valóban azóta fúrja az oldalamat, amióta megtörtént.

At least i've got my friend...

Szóval türelmetlen. Ez ellen mondjuk én nem sokat tudok tenni, sőt. Inkább, csak még inkább húznám az agyát legszívesebben, de visszafogom a sunyi, szemét énemet. Egyszer úgyis megtudja, amit akar és leginkább tőle függ, hogy mikor lesz az az "egyszer". magamtól nem fogom lekapni magamról ezt az egy szál inget és nem mutatom meg a tetoválásom. Az pedig, hogy mással kapcsolatban, hogy bír majd magával... végképp tőle függ. Én már az erkélyen azon töprengek, hogy mit lehetne még tenni és mit nem, de azt is eldöntöm, hogy nem mozdulok. Elég volt egyszer elviselnem az elutasítást és az önbecsülésem azóta is egyedül zokog egy sötét sarokban. Azt várja, hogy megkeressem.
Ezeken átrágva magam végül egy sokat sejtető pillantással és egy sunyi mosollyal reagálok. Kíváncsian várom, meddig bírja a türelme.
Arra viszont nem tudok felkészülni, hogy többször is bókol nekem, mert nem nagyon tett még ilyesmit. Persze, éreztette már velem máskor is, hogy tudok rá hatni, ha úgy akarom, de még sosem mondta ki ilyen nyíltan, így most egy pillanatra el is akad a lélegzetem miatt és egy mosoly villan meg az arcomon. Annyira édes, amit mond és annyira jól esik. Talán, még előkerül ma az önbecsülésem is?
-Azért, ha nem bánod, máskor nem így fogok itt ücsörögni nálad.- vigyorgok a panoráma felé, ahogy megjegyzem ezt neki, hiszen Őt nem nagyon látom. Érezni viszont annál inkább érzem a jelenlétét, hiszen testével hozzám simul még mindig, keze pedig a hasamon pihen én pedig egyre inkább azt kívánom, bár elindulna onnan másmerre.

A cigit elfogadja, de még ezt is olyan erotikusan teszi, hogy csoda, hogy nem megy ki minden erő a lábamból és nem esek össze. Gyengéden elsimítja nyakamból a hajamat én pedig epekedve várom, hátha ez azt jelenti, hogy talán majd most akár bele is csókol, de végül nem teszi. Nem is baj. Talán, így a legjobb. Nem tudom az lenne-e a legjobb döntés, ha engednénk a kísértésnek és olyat tennénk, amit barátok egyáltalán nem szoktak. Az egy dolog, hogy most azért áhítozok, hogy megtörténjen, mert piszkosul kívánom és minden idegszálam rá vágyik, de ettől még nem biztos, hogy jó döntés lenne.
Hirtelen távolodik el tőlem én pedig nem nagyon tudom, hogy csináltam-e valami rosszat vagy mi történt, de persze, van sejtésem. Túl izgató ez az egész jelenet most, így amikor elenged, szívok még pár slukkot a cigiből, végül elnyomom a csikket és bólintok egyet, mikor befelé invitál. Tényleg jobb, ha nem ácsorgunk itt tovább. Utálok beteg lenni.
-Rendben. Jövök.- betipegek és most jó ideig ódzkodok is bármiféle érintéstől, hogy ne hozzam még jobban zavarba, viszont az ágyra lehuppanok, mikor finoman utasít rá, hogy dobjam le magam. Gőzöm nincs hirtelen, mire készül, de aztán leesik én pedig hálásan pislogok csak rá. Tény, hogy elég rendesen étfagytam, bár még így is pofátlannak érzem, hogy bemásszak az ágyába.
-Nem lenne talán jobb, ha most hazamennék? Persze, nem az ingedben...- vigyorodok el, de ekkor ő már ránk húzza a takarót, én pedig befészkelem magam a finom meleg ágyba szigorúan 20-25 centire tőle. Ha most itt neki állok simulni és taperolni, ahogy a szívem diktálja, annak már végképp nem lenne jó vége. Ehelyett így inkább élvezem, hogy finom Jason illatú minden és még jó meleg is van.
Az oldalamra fordulok, két tenyerem a fejem alá pakolom, térdeimet felhúzom picit és úgy lesem, ahogy ő hanyatt fekve egy ideig lehunyt szemmel fekszik. Nagy a kísértés, hogy odabújjak hozzá, de többször is figyelmeztetem magam, hogy nem értelme kínoznom. Sem őt, sem engem.
-Figyelek. Kérdezz nyugodtan.- mosolyodok el a félhomályban és az arcába pislogok érdeklődve. Kíváncsi vagyok, mi böki a csőrét, amiről úgy gondolja, hogy nincs joga tudni. Sok minden történt már köztünk annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást régóta. Ezek után kevés olyan dolog van szerintem, amit nincs joga tudni. Egyébként is, ha már annyira ápolgatjuk a barátságunkat, akkor legyünk is olyanok, mint a barátok. Beszéljünk meg mindent egymás közt.
-De, aztán én is kérdezhetek?- kérdezem még meg gyorsan kissé félve, de szerintem egyértelmű, hogy nem csak ő akar rólam megtudni többet is. Tudni akarom ki Ő, miért olyan, amilyen és, hogy mi minden történt vele régebben. Úgy talán még jobban megérteném a viselkedését, ami sokszor olyan nekem, mintha egy orosz könyvet akarnék elolvasni és ez zavar.

Alison & Jason

Észreveszem magamon, hogy máris őszintébb vagyok vele. Oké, ilyenkor az ital is közrejátszik, mert szükségem van rá, hogy feloldja a gátlásaim egy részét, mivel az utóbbi években talán kicsit hezitálóbb lettem a kelleténél. De ezt egyrészt a munkám és a hírnév hozta magával, az újságírók miatt nem csinálhatom egyszerűen azt, amihez kedvem van, és azt is meg kell gondolnom, hogy mikor mit nyilatkozok. Ez a fajta életvitel pedig megtanítja a kontrollt. Másrészről meg, igaz, hogy régen sokkal spontánabb és meggondolatlanabb voltam, és sokszor a pillanatnak éltem, de az élettapasztalat megváltoztatja az embert.
Most mégis bókolok neki, mert úgy érzem, tudnia kell, hogy mit gondolok róla. Főleg azok után, amit a múltkor tettem vele, és amire csak most döbbentem rá, mikor egy órával ezelőtt a fejemhez vágta. Már egy hete úgy él a tudatában az a bizonyos éjszaka, hogy visszautasítottam és megaláztam, pedig nem állt szándékomban ilyet tenni. De ha már így történt, az az én felelősségem, és szeretném helyrehozni valahogy. És rájöttem, hogy nincs is erre jobb módszer, mint hogy kicsit engedek a páncélból és őszinte vagyok vele.
Belemosolygok a hajába, amikor közli, hogy ha nem bánom, legközelebb nem így fog megjelenni. És ha bánom? Szívem szerint ezzel a kérdéssel válaszolnék, de azért az őszinteségnek is van egy határa. Nálam legalábbis.
- Ha csak azon múlik, hogy landol-e rajtad valami ital, ne legyél benne ennyire biztos. Eddig háromból kettő – válaszolom végül egy szemtelen vigyorral, bár ez se lett sokkal visszafogottabb. Még jó, hogy nem látja közben az arcom.
Szívok egy slukkot a cigijéből, és ezzel is próbálom lenyugtatni magam, mert ez a helyzet már-már annyira izgatóvá válik számomra, hogy nehéz uralkodnom magamon. Mihelyt megmozdítja a csípőjét, el is vesztem a meccset, és inkább gyorsan mentve a menthetőt hátra is lépek tőle. Csak reménykedek, hogy nem tűnik fel neki, hogy miről van szó.
Így inkább beirányozom magunkat az ágyba, és a takaró jótékony rejtekébe. Látom azért rajta, hogy hezitál egy kicsit, de végül sikerül meggyőznöm. Hátradőlök és lehunyom picit a szemem, hogy gyorsabban lehűljön a testem, de közben halkan motyogok neki.
- Addig maradsz, amíg jól esik – tartom fontosnak leszögezni, különösen az előbbi kirohanásom után. Megígértem neki, hogy többet nem teszek hasonlót, nem akarom még egyszer így megijeszteni. Kicsit még mindig bűntudatom van miatta. – Én örülök, ha itt vagy, de ha attól félsz, hogy... – itt kicsit megakadok, nem is tudom, hogy fejezzem be: megtámadom? letámadom? kellemetlen helyzetbe hozom? egyik sem jön a számra, bár biztos nem véletlenül hozta fel, hogy úgy érzi, jobb lenne, ha menne.
- Nem kell menekülnöd tőlem – fejezem be végül a mondatot kicsit másképp, majd kinyitom a szemeim, és ugyan maradok háton fekvő pozícióban, de kicsit aggódva felé fordulok. Remélem, érti, hogy mire gondolok. Nem konkrétan erre, vagy arra: mindenre.
Erről eszembe is jut a kérdés, amit az utóbbi egy órában egyfolytában szeretnék feltenni neki, de nem voltam, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy hogyan fogja érinteni. Nem akarok tolakodó lenni, de valami az súgja, fontos tudnom. Főleg, ha már így belemásztam. Ő pedig azt mondja, hogy kérdezhetek, így miután halvány mosollyal rábólintok, hogy aztán ő is visszakérdezhet, óvatosan belekezdek.
- Történt már máskor is olyan, mint ma este, az ajtónál? – figyelem közben az arca rezdüléseit, hátha már abból is le tudok olvasni valamit. – Sajnálom, hogy megijesztettelek, és nem a felelősséget akarom hárítani, csak... tudni szeretném.
Azt már nem teszem hozzá, hogy nagyon úgy látszott, hogy valahonnan sokkal mélyebbről tört elő valami, úgyis elmondja, ha akarja.
- Ilyenkor tudsz egyáltalán reagálni a környezetedre? Emlékszel rá, hogy mi történik, vagy mi hangzik el, vagy utólag csak egy nagy üres folt az egész? – teszem még hozzá, és kicsit félek is a válaszától, mert emlékszem, miket mondtam neki akkor. Olyanokat, amiket egyébként lehet, nem tettem volna, de ettől csak még rosszabb, hogy habár kimondtam, azóta nem reagált rá semmit, így most még eldönteni sem tudom, hogy egyáltalán felfogta, vagy sem.

At least i've got my friend...

Óvatosan ugyan, de azt sugallja, hogy nem bánná, ha máskor is így illegetném magam. Ebbe viszont belepirulok, mert ez egy újabb bók tőle, én pedig kénytelen vagyok nem zavarba jönni egy pillanatra. Ha most igazán aljas lennék, akkor közölném vele, hogy legszívesebben enélkül illegetném magam előtte, de ez meg már vagy a bor hatása, vagy a pillanatnyi zavaromé. Minden esetre nem bánnám, ha máskor is rajtam legeltetné a szemeit vagy, ha ugyanilyen bókokat kapnék tőle. Élvezem és sokat javít azon, amit a múltkori estén okozott. Akkor valamiért úgy éreztem, hogy nevetséges vagyok és nem néz másnak, mint egy olcsó cafkának. Mondjuk most ezen úgy agyalok, hogy egy szál ingben ácsorgok előtte, de sebaj. Talán, ez még belefér. Végtére is, nem így jöttem hozzá, csak így alakult az este.
-Legközelebb esőkabátban jövök.- vigyorodok el, de egyre lazábban simulok hozzá és egyre inkább megszokom, hogy átölel és ennyire közel van hozzám. Annyi mindent tudnék most tenni csak, hogy érezze, mennyire ... nem is tudom. Közel áll hozzám? Minden értelemben. Rövid idő alatt megkedveltem, talán túlságosan is és ezt szívesen kifejezném apró érintésekkel vagy épp óvatos puszikkal és csókokkal, de nem tehetem. Egyszer, talán majd annak is eljön az ideje, hogy nem kell majd visszafognom magam ilyen téren.

Miután betessékel és a takaró alá kuporodunk, eszembe jut, hogy talán mennem kellene haza, még mielőtt bármi olyan történik, amit Ő nem szeretne igazán vagy épp, ami összekuszálná a dolgokat, de igazság szerint nem szívesen lépnék le. Jó most ez így. Ez a pici romantika egy ideje hiányzik az életemből, az pedig, hogy mindezt vele élem át, csak még szebbé teszi. Rájöttem, hogy Jasonnel lassan kell haladna, már ha afelé haladunk, amerre én szeretnék. Nagyon durván be van gubózva. Olyan fal van körülötte, amit nem lehet két-három óra alatt ledönteni, de én szeretném majd elérni, hogy átláthassak mögé, hogy ki rejtőzik odabent és legfőképp, hogy miért.
-Nem félek attól. A múltkor elé nyilvánvalóan a tudtomra adtad, hogy nem akarsz átlépni egy határt és én tiszteletben tartom. Így utólag, talán jobb is így. Nem akarok teljesen összezavarni mindent, hogy aztán az egyetlen megoldást abban lássuk, ha nem találkozunk többé.- és tessék. Kimondtam, amit már jó ideje tisztáznunk kellene és talán ezzel elérem, hogy végre ő is nyilatkozzon ezzel kapcsolatban. Tény mondjuk, hogy picikét hazudtam, mert, ha el is töltenénk együtt egy éjszakát, nem követelném másnap, hogy vegyen feleségül. Egyszerűen csak, jól éreznénk magunkat és végre nem kellene feszengnünk egymás közelében. Talán, egy olyan este után, már nem is lennénk egymásnak olyan izgatóak és vonzóak. Nem tudom. Ez nem is fog szerintem kiderülni soha.
-Úgy tűnik, mintha menekülnék?- sandítok fel rá és csak, hogy tudassam vele, szó sincs ilyesmiről, óvatosan közelebb fészkelem magam hozzá, végül fejem a karjára pakolom, tenyerem pedig óvatosan az oldalára simítom. Mindezzel nem azt akarom elérni, hogy elveszítse a fejét és maga alá gyűrjön. Nem, mintha bánnám de látom, mennyire visszafogja magát ilyen téren, szóval nem akarok ilyesmit kierőszakolni. Egyszerűen csak tudatni akarom vele, hogy nem félek tőle. Semmilyen értelemben sem.
-Jó pár éve nem történt velem ilyesmi.- válaszolok először csak így röviden, aztán a többi kérdése után sóhajtok egyet, mint amikor az ember egy nagy vallomásra készül és miközben az ingjével babrálgatok csendben, átgondolom, mit is mondjak erre.
-Igazság szerint, szerintem azért jött ez most elő, mert elég durván stresszes helyzet volt. Dühös voltam, feldúlt és az utolsó csepp volt a pohárban, hogy olyan durván megérintettél. Sok emléket felidézett bennem, még akkor is, ha nem akartál bántani vagy, ha nem ért a nyomába annak, amit... szóval...- pár pillanatig habozok, óvatosan fel lesek rá és most azon gondolkozok épp, hogy van-e értelme elmondanom neki mindent. Nem akarom, hogy azt higyje, hogy sajnáltatni akarom magam vagy, hogy egy kis nebánts virág vagyok, mert nem vagyok. Nem akarom, hogy ezentúl majd félve érjen hozzám.
-Az apám egy állat volt, ez a lényeg és most hirtelen minden emlék elő tört. De emlékszem mindenre. Arra is, amit mondtál.- motyogok újra, miközben az inggel szöszölök, de az utolsó mondatomnál felpillantok rá. Nem tud a közelemben uralkodni magán vagy, hogy is mondta. A lényeg, hogy igen édes vallomás volt tőle és azóta se tudom igazából hova tenni. Nem is értem, miért játszuk ezt, mikor látszik, hogy egymásra vagyunk hangolódva hetek óta. Őrület ez az egész.
-A lényeg, hogy ez nem ellened irányult, Jason.- mosolyodok el végül lágyan, miközben tenyerem inkább átpakolom a mellkasára, ahol kb. egy héttel ezelőtt dolgoztam, végül megformálom magamban a kérdést, amit én akarok jó ideje feltenni neki. Viszont nem tudom, mennyire lesz tolakodó vagy, hogy egyáltalán akar-e erről beszélni. Mindegy. Egy próbát megér, de talán később kellene feltennem a kérdésemet.

Alison & Jason

Szégyen-nem szégyen, rég bókoltam már egy nőnek, különösen ennyire őszintén. Nem változtam teljesen bunkóvá, az udvariasság helyenként azért megmaradt bennem, de az ilyen finomságok és apró figyelmességek mára kivesztek a személyiségemből. Eddig legalábbis teljesen ebben a tudatban éltem, most azonban annyira jól esik egy kis mosolyt és zavart csalni az arcára, hogy nem fogom vissza magam. De azt is tudom, hogy bűnös vagyok a múltkori estét illetően, így apró, bújtatott bocsánatkéréseknek is szánom a szavaimat. A lényeg, hogy érzem, hogy jól esik neki, és ezzel el is értem a célom.
Az esőkabátos megjegyzésére inkább nem reagálok, mert túlságosan felkeltette már bennem az oroszlánt ahhoz, hogy mindenféle perverz gondolatok nélkül végig tudjam gondolni ezt az eshetőséget. Ha az ember már túlságosan izgatott, semmiről sem az jut először eszébe, ami kéne, és elég kifacsart képek mérgezik a fantáziáját.
Inkább bekormányozom az ágyba, és bebújunk a takaró alá. Persze szigorú távolságot hagyva kettőnk között. Szükségem is van most erre, nem vagyok benne biztos, hogy hogyan reagálnék, ha ebben a helyzetben is hozzám bújna. Lazítanom kell egy kicsit, vagyis elterelni a gondolataimat. Ezért így első körben megpróbálom megnyugtatni afelől, hogy ha jól érzi magát, nem kell sietnie haza; semmi olyat nem fogok kierőszakolni nála, ami rosszul érintené, vagy amit úgy látom, hogy nem szeretne. Az viszont jól esne, ha maradna még. Semmi kedvem itt maradni egyedül az üres lakásban. Ha most elmenne, aludni biztos nem tudnék még egy ideig.
- Azt én sem akarom – értek egyet csendesen, amikor arról beszél, hogy nem kellene kiprovokálnunk, hogy ne találkozzunk többet. Én megtettem a múltkor, és meg is ittam a levét, pedig össz-vissz egy hétről volt szó.
Hálás vagyok érte, hogy tiszteletben tartja az akaratomat, és még így is itt van velem. Mert csak utólag kapcsolok, de ezek szerint, ha jól értem, már a múltkor átlépte volna azt a bizonyos határt? Ha csak utólag gondolja jó döntésnek, hogy végül nem történt semmi. Akkor mondjuk nekem se sok hiányzott, ahogy igazából most sem.
- Így is zavaros már egy kicsit – sandítok rá egy kicsit elgondolkodva, és a helyzet az, hogy leginkább én bonyolítom. De a szavaiból azt is kihámozom, hogy jól gondolom azt a részét, hogy ha megtörténne köztünk, amit így kerülgetünk, és utána nem lenne folytatás, az nagy eséllyel egyben a kapcsolatunk végét is jelentené. Engem pedig pont ez az, ami a végsőkig visszatart. Egyrészt.
- Ma este már másodszor akarsz itt hagyni – jegyzem meg egy leheletnyi mosollyal, amikor közelebb húzódik hozzám. Mégis. A feje a karomon, a keze az oldalamat birizgálja, de ennek most értem a célzatát, és jól is esik, már amennyire ez egy ilyen helyzetben jól eshet egy felhergelt férfinak. Az ujjaimmal ennek ellenére én is alig érintve játszadozni kezdek a karján, egyfajta biztatásképp, mert hallom a nagy levegőt, amivel komoly témába kezd. Ez most a legtöbb, amit megengedhetek magamnak.
Figyelmesen hallgatom, nem szakítom meg, de több helyen is érzem, hogy hezitál. Mennyit mondjon és mi az, amit inkább ne. Én viszont megelégszem az alapinformációkkal: Mi hozta elő belőle ezt az ijedséget? És mennyi volt benne az én szerepem? Na meg, hogy mennyit észlelt közben a vallomásomból. Nem szándékosan mondtam ki előtte azokat a szavakat, de akkor úgy éreztem, hogy szükséges, ennek ellenére most már kicsit megbántam. Legalábbis valahányszor erre gondolok, zavarba jövök.
A sejtésem viszont beigazolódott. Tényleg az apjával voltak a gondok, és miközben mesél, annyira dühös leszek arra az emberre, hogy egy erős szorítás erejéig ökölbe is szorítom a kezem a másik oldalt, amit nem láthat. Mindig feldühít, ha felnőtt férfiak így viselkednek, de ha elképzelem, hogy mik történhettek vele régen, amik még manapság is képesek ilyet kiváltani belőle, akkor úgy érzem, jobb is, hogy nem ismerem az öreget.
Ez és hogy megint szembesülök vele, hogy milyen durva voltam hozzá az előbb, rávesz, hogy ne csak a fejemmel, hanem a testemmel is forduljak jobban felé, és ahogy látom, hogy lesütött szemmel szöszöl az ingemmel, a bal tenyeremmel óvatosan végigsimítom az arca élét.
- Sajnálom – nézek a szemébe őszintén, és egy kicsit megint beengedem a tekintetem mögött rejlő érzésekbe is. – Szívesen visszacsinálnám, ha tudnám. Az apád pedig... jobb is, hogy nem lakik a városban.
Mikor felpillant rám, és találkozik a tekintetünk, őrült nagy kényszert érzek, hogy megcsókoljam, ezúttal lágyan, de minden vágyamat belesűrítve, viszont amikor a keze az oldalamról a mellkasomra siklik, olyan váratlanul hasít belém a fájdalom, hogy önkéntelenül is felszisszenek, és visszafordítom a fejem a plafon felé.
Utána már verném a fejem a falba, hogy elárultam magam, de az az igazság, hogy a sebem nem hogy javulna, egyre rosszabb. Az utóbbi héten talán egy kicsit túlerőltettem, amitől itt-ott bevérzett és begyulladt, az érintésre pedig egyre érzékenyebb. Még az ingem is égeti, ha hozzáér. Azt viszont nem akartam, hogy ezt ő is tudja. Nagyon nem.
A következő kérdésével azonban eléggé meglep. Nem számítottam rá, hogy pont erre fog rákérdezni. Ez egy olyan téma, amiről nem beszélek szívesen, sőt, annyira nem, hogy még soha senkinek nem mondtam el. Minden akkor történt, amikor még nem voltam sehol felkapva, így annyira kideríteni sem tudta a sajtó. Egyedül én tudom, meg néhány részletében Stephanie.
Másrészről viszont megértem, hogy tudni akarja. Talán joga is van hozzá, azok alapján, ami kettőnk közt zajlott, zajlik. Gondoltam már rá, hogy előbb-utóbb meg kell neki magyaráznom, hogy miért utasítom el, és lépek mindig vissza, ha egyszer vágyok rá.
És talán most először én is azt érzem, hogy könnyebb lenne egy picit, ha beszélnék róla. De mégis mit mondjak?
- Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarod... – sóhajtok egyet, ahogy azt fontolgatom, hogy hogyan is válaszoljak neki.

At least i've got my friend...

Nem várok hosszú monológot tőle arra, amit mondok, mert megszoktam már, hogy nem egy bőbeszédű pasas, de azért ennél többet várok. Például, hogy "én is gondolkodtam már ezen és ez tűnik a legjobbnak" vagy akármi, amiből legalább arra rá tudok jönni, hogy más esetben akarna-e tőlem többet. Igazából azt sem értem, hogy határolódtunk be ennyire, hiszen nem ismerjük egymást évek óta. Akkor, ott, az utcán ismert meg. Talán, már akkor sem fordult meg a fejében olyasmi, hogy köztünk több is lehetne. Lehet, nem is vagyok olyan nő, akit el tudna képzelni magának. Dehát, miről beszélek? Én magam sem érzem úgy, hogy megérdemelném Őt.
-Mitől zavaros? Mert elcsattant köztünk egy... vagyis két csók? Attól még, hogy barátok vagyunk, mindketten egyedülállóak is. Egészséges nő és férfi. Szerintem normális, ha ilyesmi történik. Az a csoda, hogy ezek után még beszélünk és, hogy akkor képesek voltunk leállni.- vonok halványan vállat, miközben elgondolkodok, hogy én most konkrétan amellett kampányoltam, hogy akár szexelhetnénk is, akkor is barátok maradnánk? Igazából megfordult már ilyesmi is a fejemben, csak épp én már most nem tudom, hogy mit érzek iránta és mit nem. Itt az egyetlen biztos megoldás az lenne, ha végképp nem látnánk egymást többé, de azt nem tudnám elviselni. Jó, hogy rátaláltam és végre van, akiben megbízhatok.
-Nem akarlak itt hagyni, csak megfordult a fejemben, hogy az lenne a legbölcsebb, hogy ne hozzalak kényelmetlen helyzetbe. Emlékezz, mit mondtál az ajtóban.- magyarázok halkan, mert tudom, hogy erre most megint zavarba fog jönni és legszívesebben elnevetném magam, amiért most már ilyen könnyen megy ez. Bezzeg jó múltkor meg kellett szenvednem azért, hogy zavarba hozzam. Igazából az is lehet, hogy akkor változott meg minden. Talán, ha nincs az az este... akkor nem csattan el az első csók, nem zavar össze bennem mindent és most nem vágynék ennyire piszkosul rá. Nem a szexre gondolok ez alatt. Persze, azt sem utasítanám el, de sokkal inkább az apró érintésekről van szó és a csókokról, amit jelen esetben nem tehetek szabadon. Maga a tudat jó lenne, hogy bármikor megtehetek ilyesmit.

Ha már arról mesélek, hogy milyen volt a gyerekkorom, persze csak nagy vonalakban, miért ne lehetne köztünk intimebb viszony? Miért esne annyira nehezére megpróbálni, hogy működne-e köztünk bármi? Szerintem érthető, ha valamiért úgy érzem, hogy talán velem van a baj. Egy numerára el tudna képzelni, de komolyabban már nem. Ilyennel is találkoztam már, szóval nem lenne meglepő és ez tűnik a legegyértelműbb magyarázatnak is. Nem akar megsérteni, ezért nem köti az orromra, csak elutasít, mintha ezzel óvná a barátságunkat, mert úgy sejti, hogy egy menet után én a barátnője akarnék lenni. Basszus, hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Ennek ellenére röviden mesélek, ő pedig gyengéden cirógatja a karom egész addig, míg meg nem érintem a mellkasát. Felszisszen, de épp az előző kérdésemre készül válaszolni, így csak csendben, homlokráncolva tapogatom óvatosabban a mellkasát. Először ötletem nincs, mit csinálhattam, de aztán kezd eszembe jutni valami. Akkor viszont szétrúgom a seggét, amiért nem szólt róla.
Pár pillanatig, csak csendben fekszek és azon agyalok, hogyan kérdezzek rá, hogy mi volt ez a felszisszenés de, ahogy ismerem, úgyis letagadná még, ha baja is van. Ezért is határozom el, hogy a stílusomnak megfelelően fogom ezt elintézni.
Hirtelen feltérdelek az ágyon és ellentmondást nem tűrően elkezdem szétgombolni az inget. Lehet, hogy most azt hiszi majd, hogy megőrültem és meg akarom erőszakolni, de amint meglátom a tetoválását és, hogy agyonra be van gyulladva, rájöhet, hogy eszemben sincs letámadni. A tekintetemmel ölni tudnék, miközben felkapcsolom az ágy melletti kislámpát és alaposabban szemügyre veszem a bőrét, végül szitkozódok egy sort halkan, és amolyan "tudtam, hogy nehezedre esne szólni" fejet vágok.
-Idióta! Mikor akartál erről szólni? Azt hiszed, ez játék? Már akkor mondanod kellett volna, mikor feltűnt, hogy gáz van!- mászok ki az ágyból és -ha már azt mondta nem rég, hogy érezzem otthon magam-, elindulok a konyhába, majd sorra kinyitogatom a szekrényeket kamilla tea után kutatva. A pasik nem normálisak. Erről megint biztosított egy.
-Komolyan nehezedre esett volna felhívni, hogy esetleg megkérdezz róla, hogy ez baj-e vagy, hogy mit csinálj? Ennyire azért nem akarhattál távol lenni tőlem.- magyarázok hangosan, miközben teszem a dolgomat, mintha otthon lennék és persze, csak azért emelem meg a hangom, mert számítok rá, hogy még mindig a szobában van. Ugyanakkor az is lehet, hogy már mögöttem ácsorog.

Alison & Jason

Ő azonban, úgy látszik, sokkal kevésbé érzi zavarosnak a köztünk zajló eseményeket. Egy az egyben a tudtomra adja, hogy szerinte teljesen normális mederben folyik minden, és az is érthető, ha barátok lévén olykor megkívánjuk egymást.
- Nem csak erre gondoltam... – azaz nem csak a csókokra értem a zavarost.
Talán igaza van, az ő szemszögéből nézve lehet, ilyen egyszerűen fest a dolog, de az enyémből azért egy hangyányit bonyolultabb. Kezdve azzal, hogy azt sem tudom eldönteni, hogy mit akarok tőle. A barátra szükségem van, a nőt kívánom, a jelleme pedig amellett, hogy apránként feloldja bennem a hideg, távolságtartó énemet, már azt is el tudta érni, hogy hiányozni tudjon.
Másrészről pedig mit sem tud rólam, az eddigi életemről, Amyről, az egész történetről, ami a mostani életemet is dróton mozgatja. Mert még mindig emiatt csinálok mindent. Ezért nincs barátnőm, és nem közeledek senkihez, ezért hidegültem el az emberektől, ezért utazom állandóan és ész nélkül kutatom a megfelelő partnert az előadáshoz, amit nem tudtunk befejezni, és ezért van rajtam az a bizonyos tetoválás is. De legfőképpen ezért nem tudok egyértelműen közeledni hozzá sem.
Ha ezt sejtené, nem hiszem, hogy bármit is akarna még tőlem. Akkor meg minek bolygassuk? Csak még rosszabbul jönnénk ki az egészből. Én pedig lehet, önző vagyok, de nem akarok még egyszer feleslegesen kötődni valakihez. Akkor inkább ne legyen semmi.
- De ha összekeverjük a szálakat, a végén már nem fogjuk tudni kibogozni – mondom ismét a plafonnak zavaromban, amikor gonoszkodón megint az ajtónál mondottakra emlékeztet. – Mert sajnos vagy nem sajnos, de amit akkor mondtam, az tényleg úgy van. Az első éjszaka leálltunk, mert leállítottál. Én pedig megtettem ugyanezt a taxiban, de csak akkor kérdezd meg, hogy miért tettem, ha te is tudsz válaszolni a tiédre.
Igazából ez most jut csak eszembe. Nem is értem, miért mondta, hogy annyira megaláztam a múltkor abban a taxiban. Első alkalommal, amikor nála voltunk, és meg akartam csókolni, ő is elutasított. Utána egy dolog, hogy visszahúzott, és „megengedte”, hogy megtegyem, de utána megint csak ő volt, aki leállított mindent. Én pedig tulajdonképpen nem tettem mást, mint ugyanezt, még ha nem is teljesen tudatosan.
Mesél az apjáról és a gyerekkoráról, amin nagyon kiakadok, de megpróbálom nem mutatni felé, hogy legszívesebben lecsukatnám az öreget. Mégiscsak az apja. Ha utálja is, valami kötődés mégis csak élhet még benne felé, de aki egy kislányt képes megverni, az egy utolsó szemétláda.
Utána viszont hirtelen fordulatot vesznek az események. Véletlenül megnyomja a mellkasomon elmérgesedett sebemet, én pedig önkéntelenül felszisszenek a mozdulatra, és próbálva menteni a menthetőt kicsit arrébb húzódok tőle, de sejtem, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni. Ismerem már annyira.
Így is van. Felém térdel, és határozottan gombolni kezdi az ingemet, én meg először csak pislogok rá, de mikor leesik, hogy miért csinálja, már késő. A tekintete és a szavai arról árulkodnak, hogy elég mérges, amiért nem szóltam neki róla, de hát... nem volt annyira alkalmas az időzítés, meg amúgy sem szívesen zuhantam volna önszántamból a szemében néhány lépcsőfokot. Emlékszem, mikor azt ecsetelte, hogy a kemény pasiknak meg sem kottyan az ilyesmi. Nem akartam, hogy ilyen nyeszlének tartson.
- Nincs nagy gáz, csak egy kicsit begyulladt – próbálok javítani a helyzeten, de ettől inkább csak mérgesen kirobog a konyhába, és matatni kezd valamivel, miközben továbbra is engem szid.
Felkönyökölök, majd a hajamba túrva lassan utána battyogok, mivel fogalmam sincs, hogy mit csinál. És azt is tudom, hogy valahogy meg kellene nyugtatnom. Elvégre tényleg nincs ezzel semmi vész, majd elmúlik, gondolom. Majd pihenek rá egy kicsit.
- De igen – szólalok meg nem sokkal mögötte, mikor utolérem az egyik konyhaszekrény előtt. – Távol akartam lenni, mert tudni akartam, hogy milyen lesz.
De ezzel rájövök, hogy megint azt a témát pedzegetem, amit nem akartam. Így inkább próbálok terelni.
- Megerőltethettem egy kicsit, egyébként rendben van. Nem lett volna értelme ezzel zavarnom – érintem meg a vállát, majd közelebb lépve hozzá végigsimítok a hátán. A beszélgetés és a fájdalom kissé segített, hogy csillapodjon bennem a vágyódás, de az hogy itt nyújtózkodik előttem abban az egy szál ingben, megint csak kezd túl csábító lenni.

At least i've got my friend...

Egy ideje azt vallom, hogy mi nők vagyunk a hibásak mindenért, mert nem lehet rajtunk kiigazodni és még mi sem tudjuk sokszor, hogy mit akarunk, de esküszöm, ezek után már nem vagyok olyan biztos ebben. Hiszen jelen esetben én tudom, hogy mit szeretnék, egyedül Jason az, aki hol közelít felém nyíl egyenesen, mint akinek eltökélt szándéka, hogy megszerezzen magának, aztán ugyanilyen hévvel távolodik el tőlem. És akkor tudjam, hogy mi van, igaz?
Nem csak erre gondolt? Megint ez a sejtelmes válasz, amiből totózzam ki, hogy mire utal vagy, hogy mire gondol. Kezd nagyon elegem lenni ebből és közel állok hozzá, hogy konkrét válaszokat kezdjek követelni. Miért nem tudjuk nyíltan megbeszélni ezt az egészet? Akkor egyeztessük, mik a határok és ennyi. Belefér-e ez a barátságba, hogy itt fekszünk egymás mellett vagy az, hogy olyan édesen magához ölel az erkélyen vagy az, hogy egy szál ingben flangálok a lakásán. Ezeket mind-mind tisztázni kéne.
-Akkor mire?- kérdezek vissza rögtön, talán kissé ingerültebben is már, mint kellene, mert nem szeretném, ha a beszélgetés kettőnk kapcsolatáról úgy telne, hogy mindent úgy kell kiszednem belőle harapófogóval. Persze, nem lehurrogom. Egyszerűen csak érezheti, hogy türelmetlen vagyok már és szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba.
-Én tudok válaszolni. Részeg voltál, a fogadás miatt direkt húztam az agyad és őszintén szólva, nem akartam, hogy úgy közelíts felém, hogy pusztán ezek miatt teszed. De a múltkor más volt. Mindegy is már. Felesleges elemezgetnünk azt, ami már megtörtént.- vonok vállat, mintha nem akarnám tudni, hogy miért állított le, pedig majd megesz a kíváncsiság. De nem. Már, csak azért sem fogok neki azért könyörögni, hogy mondja el. Amúgy sem hiszem, hogy elmondaná. Inkább kikerülné a választ szépen, ahogy szokta.
Mindezek ellenére nem tudnék rá haragudni. Most sem ez érdekel leginkább, mikor felszisszen, hanem az, hogy mi történt vele, ami miatt fájhat a mellkasa és nem is félek magamtól kideríteni. Nem kérem az engedélyét, mert pasiból van. Jönne a "semmi bajom" és a "ne aggódj értem", meg a hasonló szövegek. Frászt!

Mikor megszólal, és épp egy ilyen tipikus pasis szöveget ereszt el, akaratlanul is fújtatok egyet és szúrósan rápillantok. Nincs gáz? Nincs hát. Miért is lenne? Igazából, ha a munkám érdekelne, még azért is leszidhatnám, hogy ha ezzel kórházba kerül és elő vesznek engem is, mert én csináltam az egész beavatkozást, akkor lőttek a szalonnak is. De nem ez izgat igazán, mert teszek rá. Harcolnék érte. Az érdekel, hogy komoly baja is lehetne ebből. Ha például durván belázasodik, akkor mi van? És még sorolhatnám.
-Ne gyere nekem ezzel.- puffogok, miközben lemászok az ágyról és a konyhába vágtatok, hogy főzzek rá kamilla teát, ő meg persze követ és gondoskodik róla, hogy olyat mondjon, ami miatt pár pillanatig azt is elfelejtem, hogy mit csináltam épp. Csak felsandítok rá és nem tudom, hogy most ez megint mi. Olykor elkottyint olyasmit, amitől megborzongok és úgy érzem, hogy épp bókol vagy udvarolni akar, de aztán bebújik a páncéljába, mint egy teknős és jön nekem a "maradjunk barátok" dologgal.
-És? Mire jöttél rá?- kérdezem csak úgy fél vállról, mintha nem is nagyon érdekelne a válasza, pedig epekedve várom, hogy vajon mit fog mondani. Mindeközben azért a teát szuggerálom és nem őt, hogy továbbra is fenntartsam a látszatát annak, hogy nem érdekel, mit fog mondani.
-Soha ne akard eldönteni helyettem, hogy zavarsz-e valamivel, vagy sem. Ha zavarsz megmondom, elhiheted, tehát nyugodtan felhívhattál volna, hogy mi van. Még csak találkoznunk sem kellett volna, ha nem akartál látni. Elmondtam volna a telefonban, hogy borogasd és kend valami gyulladáscsökkentővel.- morgok tovább, de ez meg már csak annak palástolására van, hogy megborzongok ismét az érintésére, ahogy végig simít a hátamon. Most komolyan. Direkt csinálja ezt velem? Előbb ellök magától, aztán olyan idegesítően édes velem és olyan közel áll hozzám, hogy szinte érzem a teste melegét is.
-Vedd le az inged és ülj le.- nincs itt már szó semmi kérlelésről vagy bájos pillogásról. Komolyan felhúzott, hogy a múltkori hülyeség miatt nem tudott felhívni. Ennyire hárpiának nézett, hogy azt gondolta, nem állnék vele szóba, vagy mi? Látszik, hogy nem ismer még. Fontosabb nekem a testi épsége és az egészsége, mint a büszkeségem. Szerintem ez abból is látszott, hogy ott trónoltam mellette egy órát, mikor sikeresen elütöttem az első találkozásunkkor.

Alison & Jason

Alig ejtem ki a mondatot, máris visszakérdez. A hangján érzem, hogy türelmetlen, és talán haragszik is rám, amiért számomra nem olyan egyszerű és átlátható minden, ahogy szeretné, vagy ahogy optimális esetben lennie kéne.
Egyre jobban érzem, hogy nem folytathatom ezt tovább, mintha csak eldöntötte volna, hogy nem asszisztál tovább ehhez a mostani állapothoz, és őszintén szólva nem is igazán tudom hibáztatni érte. Bármennyire is tartok tőle, hogy hogy fog reagálni, belátom, hogy mégis tudnia kell róla, hogy miért nem engedhetek könnyűszerrel ennek az egész vonzalomnak, ami köztünk kialakult.
De mielőtt bármit is válaszolhatnék, folytatja, és elmondja, miért állított le a legelső éjszaka. Eléggé meglepődök a szavain, azt hittem, ellökött, mert túl messzire mentem, vagy mert rájött, hogy mégsem akar ilyen irányba haladni, de nem gondoltam volna, hogy azért tette, mert nem voltam teljesen józan.
Mert itt felmerül a kérdés, hogy ha az vagyok, nem tiltakozott volna? De megint más, hogy úgy talán én sem kezdek bele. A mondandója végén azonban lezárja a témát, mintha nem is érdekelné tovább. Ennek ellenére gyanítom, hogy ez nem így van, viszont ekkor fedezi fel a begyulladt sebemet, így hirtelen egész más irányba terelődik a beszélgetés.
Látom rajta, hogy mérges, azért is, amit mondok, és azért is, amit az ingem alatt talál, majd inkább kiviharzik a konyhába. Csak akkor jövök rá, hogy kamillateát főz, mikor én is utána battyogok, és nyugtatóan megsimogatom a hátát.
Megint csak felhozza, hogy miért nem hívtam fel, akár még találkoznunk sem kellett volna, én pedig azzal indoklok, hogy tudni akartam, milyen lesz, ha a történtek után egy hétig nem találkozunk. Szinte tudhattam volna, hogy a következő kérdés az lesz, hogy mire jöttem rá. Megint csak úgy csinál, mint akit a legkevésbé sem érdekel, de sejtem, hogy ez nem így van.
- Arra, hogy kevés ideje ismerjük egymást, de valahogy sikerült közel kerülnöd hozzám. Esténként, mikor nem vonta el a figyelmem a munka, folyton ezen gondolkodtam, meg azon az estén, a verseny után. Muszáj volt lefoglalnom magam valamivel, és csak a fizikai terhelés segített – mondom el neki az igazat a bennem zajló dolgokról, és a begyulladt mellkasomról; egyrészt, mert már látom, hogy nincs nagyon hova halogatnom, másrészt pedig ugyan nehezemre esik erről beszélni, de még mindig inkább ez, mint hogy úgy érezze, hogy ő csinált rosszul valamit a kezelés alatt. Véletlenül sem akarom, hogy úgy érezze, az ő hibája.
- De hiába vonzódom hozzád, nálam ez nem ilyen egyszerű – szánom rá magam végre, hogy megtudja, mi az oka minden hezitálásomnak, de kicsit azért feszengek közben. Tényleg nem olyan egyszerű ez.
Azt mondja, legalább felhívhattam volna, elmondta volna, hogy mit csináljak vele, hogy ne romoljon tovább a helyzet, de erre már csak lehajtom a fejem, és az utolsó lépést is meglépem felé, hogy immár teljesen mögé kerüljek, és belehajolva a hajába, a nyakától nem messze elmormogom neki a választ.
- Nem akartam, hogy gyengének tarts emiatt – motyogom iszonyú halkan, és nagy a kísértés, hogy megint a derekára csúsztassam a kezeim, de alig érek hozzá, megmoccan, és közli az utasításokat.
A „parancsai” olyan határozottak, hogy inkább nem is állok le tiltakozni, hisz látom, hogy még mindig mérges rám. Így csak leengedem a karjaimon az inget, ami már az ő jóvoltából teljesen szét volt gombolva, rádobom a pultra, és leteszem magam az egyik bárszékre.
Ahogy ott áll előttem, bűnbánóan felsandítok rá, és várom, hogy most mi fog történni. Nem kell ránéznem, tudom, hogy a mellkasom elég kiábrándítóan nézhet ki, és lüktet is rendesen, anélkül is, hogy hozzáérne.

At least i've got my friend...

Nem gondoltam volna, hogy ma még elsősegélyt is kell nyújtanom, dehát az ember nem is tervez be ilyesmit előre, ha fogalma sincs arról, hogy a másiknak van valami baja. Nem érti meg, hogy ez nem játék és, hogy nem lehet csak úgy félvállról venni. Őszintén szólva nem is normális, hogy másfél héttel a kezelés után be van gyulladva az egész seb. A teste valamiért nagyon nem akarja, hogy eltűnjön az a tetoválás, amiről még mindig nem tudom, hogy a múltja melyik fájó pontjára emlékezteti. Azt hiszem, ma erről is ki fogom faggatni. Kicsit unom már, hogy a Jason múltjáról szóló fejezetnél csupán egy nagy kérdőjel van, mert nem képes nekem megnyílni. Nem azt mondom, hogy ki kellene tálalnia, de már rájöhetett volna, hogy bennem megbízhat, mert én megbízom benne. Szerintem ezt érzékeltetem is. Kivéve a ma esti ajtós esetet, de azzal is, csak felhúztam még egy leplet és röviden ismertettem vele még egy aprócska puzzle darabot magamról.
Talán most jött el az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert végre komoly irányokba terelődik a beszélgetésünk. Ki, miért utasította el a másikat és, hogy miért nem akart látni egy hétig. Oké, én is kereshettem volna, de én voltam a sértett, nem ő.
Nem tudom, hogy a legédesebb bóknak számít-e amit mond, vagy éppen rohadtul sértő, hogy direkt nyúzta magát, hogy ne jussak eszébe, de tény, hogy meglep amit mond. Erre valahogy nem számítottam. Mondhatta volna, hogy volt valami nő, akivel összemelegedtek és addig nem akarta, hogy zavarjam az összképet. Bár tény, hogy az ő verziója sokkal jobban tetszik.
-Szóval megrémültél, amiért közel kerültem hozzád?- kérdezek rá a lényegre, miközben rápillantok kissé kíváncsian és kissé szemtelenül. Nem tudom mit ért ezalatt, de őszintén szólva jó hallani.

Viszont jóval komolyabb dolgok is szóba jönnek. Mint például, hogy miért is akkora gond, ha vonzódunk egymáshoz, és én ezt tényleg nem értem, szóval miközben válaszol, félre teszem a teát, hogy hüljön egy picit én pedig kíváncsian felé fordulok. Most kiderülhet minden. Vagy legalábbis sok minden és megkaphatom arra is a magyarázatot, miért nem akar ennyire a közelébe engedni. Vagy, hogy miért nem akarja, hogy mindez tovább fejlődjön.
-Mi az, hogy nem ilyen egyszerű? Mitől nem egyszerű?- kérdezem, miközben kiül az arcomra az értetlenség is és kezdek megint meglehetősen forrófejű hangulatomba kerülni. Ha nem kezd el nagyon gyorsan beszélni és felvilágosítani róla, mi folyik itt, szerintem hazavánszorgok egy szál ingben. Nem fogok tovább itt maradni, ha képtelen még most is arra, hogy őszintén megbeszéljünk mindent.
Miközben visszafordulok a teához, hogy leszűrjem, meg edényestől hideg vízbe rakjam lehűteni, meglehetősen feldúltan leszidom, amiért nem keresett fel a tetoválás kapcsán sem, ő a hátam mögé sétál és a hajamba suttogja a választ. Na ettől meg még inkább felforr az agyvizem, de persze nem szedem le a fejét érte, csak utálom, hogy a pasik ezt így gondolják.
Miért lenne a szememben gyenge attól, hogy megbetegedett? Tiszta idióta, komolyan mondom.
Nem is válaszolok rá semmit rögtön, mert el kell számolnom legalább tízig, ha nem százig. Inkább közlöm vele, hogy dobja le magát a székre lehetőleg félmeztelenül, miközben pedig ledobja magáról az inget, akaratlanul is nyelek egy nagyot. Megint csak az jár a fejemben, milyen jó lenne így odabújni hozzá és végig csókolni a vállát meg a mellkasát. Ezzel szemben csak fogok egy tiszta konyharuhát, amit az iménti "fedezzük fel a konyhaszekrények rejtélyeit" túrám alatt találtam, beletunkolom a kamillateába, beállok a két térde közé, és anélkül, hogy rápillantanék, gyengéden végig törölgetem vele a mellkasát. Csak ekkor szedem össze magam annyira, hogy az iménti "gyengének fogsz tartani" megnyilvánulására reagáljak valamit.
-Attól egy pasi sem lesz gyenge a szememben, ha a szervezete így reagál egy kezelésre vagy, ha megbetegszik. A gyengeség nem itt kezdődik.- mormogom halkan, miközben újra a teába tunkolom a rongyot, kicsavarom annyira, hogy ne csöpögjön szanaszét, majd ismét a mellkasát kezdem törölgetni vele.
-A gyengeség ott kezdődik, hogy képtelen vagy rendes magyarázatot adni arra, mi bajod ezzel az egésszel és, hogy miért olyan borzalmas, hogy a közeledbe férkőztem. Mert ezért menekültél előlem egy hétig, nem?- most először sandítok fel rá, aminek köszönhetően arcunk ismét csak pár centire van egymástól. Egy rövid pillanatig lepillantok az ajkaira, de amint elkap a kényszer, hogy megcsókoljam, inkább visszapillantok a tetoválására, és a rongyot szétnyitom annyira, hogy az egészet be tudja fedni, ha rásimítom a bőrére.
-Nincs valami kenőcsöd gyulladásra? Vagy abból amit adtam, van még?- kérdezem végül, szigorúan csak a sebre koncentrálva és nem pillantva rá, mert akkor még inkább azt fogom érezni, hogy meg akarom csókolni és hozzásimulni egész testemmel. Jelenleg úgyis egy magasságba került velem úgy, hogy a széken ül.

Alison & Jason

Még mindig háttal van nekem, és bár szívem szerint megfognám a karját, vagy a derekát, és magam felé fordítanám, mégsem teszem. Egyrészt, mert úgy látom, sikerült rendesen felhúznom, másrészt pedig megfogadtam, hogy többet nem érek hozzá erőszakosan. Így csak közelebb lépve, halkan elsutyorgom neki a választ, hogy miért nem hívtam fel a gyulladás miatt, de mivel se nem válaszol, se nem fordul meg, továbbra is marad a háta, aminek beszélhetek, ha rászánom magam a folytatásra.
Amikor felteszi a kérdést, amire leszűkíti a lényeget – legalábbis ő úgy gondolja –, végül mégis rám pillant, így láthatom a szemében a kíváncsisággal vegyes szemtelen szurkálódást, amin más esetben csak mosolyognék, de most valahogy mélyebbre talál vele.
Megrémültem tőle? Vajon tényleg így gondolja?
- Nem rémültem meg semmitől, Alison, nem vagyok kisiskolás – válaszolom reflexből, mert ez így ilyen formában már sérti a büszkeségem. Most én vagyok az, aki inkább elfordul, és a pult felé sétálok. Lekapok egy narancsot a gyümölcsös tálból, és elkezdek babrálni vele. Feszültebb helyzetekben, szeretem, ha van a kezem ügyében valami.
- Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi ez köztünk, és változik-e valami, ha nem kereslek egy hétig. – És mivel úgy is tudom, hogy a következő kérdése az lesz, hogy mire jutottam, inkább nem várom meg, hogy feltegye. – Akartam egy kis szünetet, hogy rendbe tegyem a dolgokat magamban, de ahelyett hogy szépen lassan elcsitult volna minden, csak még többet gondoltam rád.
És talán most jobb is, hogy nem kell ránéznem. A narancsnak meg a nappalinak valahogy könnyebb ezt elmagyarázni. Kijöttem a gyakorlatból, ami a saját magamról való közleményeket illeti, de megpróbálom úgy megoldani a helyzetet, mintha csak egy szerepről beszélnék. Így némiképp jobban megy az őszinteség, és nem is válok olyan sebezhetővé előtte.
Amire ezek után még kíváncsi lehet, nem más, mint hogy akkor miért visszakozok még mindig. Mi az, ami miatt nem akarok még közelebb kerülni hozzá? A válasz pedig a múltamban rejlik. Bár nem pont így képzeltem el, hogy egyszer majd elmesélem valakinek. De jobban belegondolva, nem is állt szándékomban.
- Azért nem egyszerű, mert van az életemnek egy olyan része, amit eddig még nem sikerült lezárnom – kezdek bele ezek ellenére, mert érzem, hogy most már nem kerülhetem ki, és mielőtt még azt hinné, hogy elváltam és két gyerek várna valahol, azt is hozzáteszem, hogy miről van szó pontosan. – Szerettem valakit, de elveszítettem, és voltaképp igazad van, gyenge alak vagyok, mert még mindig nem tudtam a helyére tenni – morzsolgatom a narancsot a kezeim között, miközben próbálok a lényegre szorítkozni. Nem azért, mert ne bíznék benne. Ő is elmesélte az apjával történteket, de egyszerűen nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mit fog gondolni rólam, ha felfedem előtte ezeket. Szégyellem előtte ezt a részét az életemnek, pontosabban azt, hogy ennyire mélyen érint, és még mindig ennyire férfiatlanul kifog rajtam.
- Inkább bezárkóztam, és távol tartok magamtól mindenkit. – Mert nem érdekelnek, és hogy ne ismétlődhessen meg ilyesmi újra; viszont... – Te vagy az egyetlen, akinél ez nem működik, és ez megzavar.
Mikor elkészül a kamillás főzettel, leültet az egyik bárszékre, és miután leveszem az ingem, óvatosan végigtörölgeti a sebet. Én persze igyekszem nem ránézni közben, így viszont a lábai és a csípője kerül a szemem elé, mivel hogy jobban hozzáférjen a mellkasomhoz, a térdeim közé áll. Ha eddig még nem lettem volna elég zavarban, most gondoskodott róla, hogy végképp megfeszüljek. Ám mielőtt még túlságosan felfűtene a helyzet, a fájdalom és az égető érzés eltereli a figyelmemet, de ezúttal meg se nyikkanok. Csak ücsörgök csöndesen, tetőtől talpig megfeszülve.
- Köszönöm – mormogom el, amikor úgy látom, hogy végzett. – De van még bent a kenőcsből – utalok a hálószobára, és menekülő útvonalat keresve arra is pillantok, készen, hogy felálljak, és bemenjek érte, de így, hogy itt áll előttem, ráadásul ennyire közel, rájövök, hogy nem tudok úgy felállni, hogy ne kelljen szinte magamhoz ölelnem.

At least i've got my friend...

Elmosolyodok, mikor azt mondja, hogy nem kisiskolás, mert ezt valahogy sejtettem már, ugyanakkor egy felnőtt ember is megrémülhet. Teljesen normális lehet. Főleg az ő esetében, aki jó ideje nem engedett közel magához senkit, erre jöttem én és mindent felforgattam. Érthető lenne, ha emiatt össze lenne zavarodva és kissé megrémült volna de, ha ő azt mondja, hogy nem így van, akkor legyen igaza.
-Nem is ezt mondtam.- jegyzem meg egy apró mosollyal, de aztán nem zavarom tovább, csak csendben hallgatom, amit mond. Más esetben ez az egész tök romantikusan hangzana, de így olyan, mintha... mintha nem tetszene neki, hogy én ilyesmit értem el nála. Hogy egy hét után nem elfelejtett, hanem hiányolt. Lehet, hogy tévedek, de nekem ez így jön le. Ugyanakkor jól esik hallani tőle, hogy hiányoztam neki. Nagyon jól, mert én is ezt éreztem az egy hét alatt, hogy valami nincs rendjén és, hogy kellene az a valaki, akivel beszélhetnék egy jót.
-És ez olyan nagy baj?- sandítok fel rá végül olyan ábrázattal, mint egy ártatlan kis bárányka, akit azzal gyanusítanak, hogy valami rosszat csinált. Nem tudom igazából mivel értem el nála, hogy így érezzen, de örülök neki, mert ezek szerint sikerült átjutnom azon a bizonyos páncélon és elértem, hogy kivakarjak belőle némi érzelmet. Még, ha az az is, hogy távol akar lenni tőlem, mert a közelemben nem tud gondolkozni. Vagy valami ilyesmi.

Csendben hallgatom tovább, hogy nagy nehezen, félszavakban elmondja mi történt, és igazából nem is tudom, hogy ettől idiótának tartsam-e vagy őrülten édesnek. Tényleg komolyan szerethette azt a valakit, akit elveszített és valamiért ez alatt érzem, hogy nem azt kell érteni, hogy szakítottak. Legalábbis, nem úgy tűnik, mintha erről lenne szó. Persze, olyasmi is lehet, hogy ő hibázott, a nő lelépett és azóta férjnél van. Ezt nem tudhatom. De a véleményem természetesen ezzel kapcsolatban is meg van, amit pár lélegzetvételnyi szünet után közlök is vele.
-Tudod, igazából én nem tudhatom, hogy min mentél keresztül, de azt tudom, hogy ezzel egyedül magadat bünteted. Senkinek sem jó úgy élni, hogy nincs, akiben megbízhat vagy akit szerethet. Persze, én is ezt csinálom, de nem is feltétlenül jó.- lesek fel rá az ápolgatás közben, majd újra vissza a tetoválására, amit gyengéden, óvatosan borogatok. Mikor olykor-olykor hozzáérek véletlenül a bőréhez, szinte érzem, hogy süt, és ilyenkor mindig elönt hirtelen a düh, amiért nem szólt nekem erről.
-Gyenge alak nem vagy ettől, csak valószínűleg mély érzelmek voltak, végül csalódtál vagy nem tudom mi történt és most félsz újra belemenni ilyesmibe. Ez teljesen érthető, de nem csinálhatod ezt örökké.- rázom meg a fejem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat és fel lesek rá újra, de most nem pillantok el máshová. Végig tekintetét fürkészem és nem is eresztem, ha esetleg összeakadnak.
-Mert piszkosul makacs vagyok és átlátok az ilyen álarcokon. Másrészt pedig, én úgy fogom fel az életet, hogy törekedni kell mindig a jobbra. Nekem is meg van a magam kis sötét medre, amit megjártam, de azon vagyok minden nap, hogy ne kerüljek újra hasonlóba. Te pedig... nem tudom. Valahogy segítesz ebben, mert jól érzem magam veled, ezért nem hagyhatom, hogy kirekessz.- vonok vállat, miközben ezt elmagyarázom, de már lassan én se értem mi van. A lényege a mondandómnak az lett volna, hogy szeretek vele lenni, mert sűrűn megmosolyogtat. Vagy a tetteivel, vagy a szavaival, vagy csupán azzal, hogy tényleg olyan zárkózott és sokszor látszik rajta, hogy elő akar kerülni a mosoly az arcán, de mégis elfojtja... fogalmam sincs mivel, de boldoggá tesz.
-Szívesen. Legközelebb szólj előbb.- sóhajtok egyet, mikor megköszöni és ledobom a konyharuhát is, majd a háló felé lesek én is, ahogy megemlíti, hogy ott van a kenőcs. Veszem végül az adást, hogy én tartom fel egyedül abban, hogy elinduljon érte, így inkább vállára simítom a tenyerem jelzésül, hogy maradjon csak nyugton a seggén.
-Ha elmondod hol van, ide hozom én.- mosolyodok el, de nem mozdulok egyenlőre. Kicsit élvezem, hogy feszélyezi a közelségem és tudom, hogy emiatt gonosz vagyok, parázna, pofátlan, szemtelen meg még sok minden más, de vállalom, hogy a pokolra kerüljek emiatt. Nem sok pasi volt még, aki így mutatta ki, ha tetszek neki. A legtöbb oda bőgött egy olyat, hogy "jó a segged" vagy hasonló és szerintem emiatt is tetszik nekem Jason. Ő nem egy suttyó barom, aki pofátlan lenne. Ő olyan, mint egy romantikus regény főhőse, aki szenvedélyes pillantásokkal és gyengéd érintésekkel hozza a tudtomra, hogy kedvel, nekem pedig pont ilyesmire lenne szükségem, nem egy kigyúrt, izomagyú, napszemcsis tirpákra, aki a seggembe csíp és a fülembe büfögi, hogy "de megb*sználak". Elegem van az ilyen arcokból.

Alison & Jason

- Azt nem mondtam – pillantok fel rá, és egy halvány mosolyt csal az arcomra, amilyen ábrázattal ezt kérdezte. Nem, nem baj. Sőt. Valahol mélyen örülök neki, hogy így van. Ez azt jelenti, hogy talán mégiscsak képes lennék kötődni valakihez.
Aztán egy rövid bepillantás erejéig felnyitom előtte a falat, és úgy tűnik, hogy nem is kell neki tovább részleteznem a dolgot. Rögtön érti, hogy miről lehet szó, és mint ahogy már megszoktam tőle, el is mondja róla a véleményét.
Ekkor azonban újra tudatosul bennem, hogy miért nem beszéltem erről senkinek eddig, és ahogy haladunk előre, egyre erősödik bennem a felismerés, hogy most is hülyeséget csináltam.
- Nem is baj – nyugtázom a szavait, hogy nem tudja pontosan, mi történt régen. Nem is kell ezekről tudnia, ezek az én emlékeim, egyedül kell megbirkóznom velük. Talán már ezzel is túl sokat mondtam, úgy érzem, hiba volt ebbe most belemennem. Már bánom, hogy nem találtam ki helyette valami mást. Akármit. Bizonyára egy idiótának gondol, és a legdurvább, hogy ezek után igaza is van.
- Nem jó, de megszokható – vonok vállat az egyedülléttel kapcsolatos megjegyzésére. – Ha eljön az ideje, majd úgyis megváltozik. Ha pedig nem, akkor úgy is jó.
Félek belemenni újra. Ezt jól látja, de soha nem ismerném be se neki, se másnak. Majd megoldom. Nem kell, hogy így idevágja. Olyan, mintha egy történetről mesélne, aminek elolvasta a borítóját, és most leszűrné belőle a tanulságot. Erre most nem volt szükségem, de magamnak kerestem. Jason, hülye vagy. Mégis mit vártál?
Ezek járnak a fejemben, miközben csendben hallgatom a szavait, amíg a végére nem ér, de közben nem nézek rá.
- Bizonyára igazad van - mondom színtelen hangon, és nem is nagyon érdekel, hogy mire mondom. Válasznak megfelel, csak tereljük végre a témát.
Továbbra is inkább csak magam elé meredek, miközben ő a mellkasomat törölgeti a kamillával. Kedves gesztus tőle, de nem is értem, hogy miért nem tiltakoztam. Elvégre semmi sem kötelezi erre, én pedig nem szoktam csak úgy elfogadni ilyeneket. Mintha kiestem volna egy kicsit saját magamból. De szerencsére hamar végez, én pedig fújnám is a visszavonulót, de ekkor észlelem, hogy nem tudok felállni tőle, legalábbis anélkül, hogy ne kerülnék hozzá túlságosan közel, már-már testi kontaktusba.
Még mindig zavarban vagyok kicsit, és nem csak az előbbi megalázó párbeszédtől, hanem a ruhátlanságától, hogy most már én is félmeztelenül feszítek előtte, meg attól, hogy gyakorlatilag a lábaim között ácsorog, meztelen combokkal, és közben a mellkasomat simogatja. A fejemben kavargó gondolatok ide vagy oda, kezd megint túlságosan izgató lenni ez a helyzet. Végül is melyik férfit hagyná hidegen? Ha belegondolok, hogy most csak annyit kellene tennem, hogy kinyújtom a karom, és a derekánál fogva magamhoz húzom, akár itt helyben is megtörténhetne, ami éppen a fejemben zajlik. És amire az utóbbi hetekben megállás nélkül vágyom.
Talán nem is lenne olyan nagy baj, ha csak egy éjszakáról lenne szó, fut át az agyamon. Miért is óvakodtam eddig ennyire ettől? Hirtelen olyan távolinak, és érthetetlennek tűnnek az ellenérvek. Végül is számít bármit is, hogy mi lesz utána? Pont az előbb lyukadtam ki oda, hogy minden megszokható. Ha folytatódik, jó lesz, de ha nem, úgy is megleszünk. Lehet, csak mi bonyolítjuk túl, és ennyi volt a szerepünk egymás életében, de enélkül nem lenne teljes.
A keze a vállamra siklik, és ekkor nézek fel rá először. A bőröm bizsergeti az érintése, és mintha csak ez lett volna az utolsó csepp, ami még hiányzott. Hallom, amit mond, de nem nagyon foglalkozok vele, most máson jár az eszem. Kinyújtom érte a karom, és egy mozdulattal teljesen odahúzom magamhoz. Mikor érzem, hogy a csípője az ölemhez ér, halkan morranok egyet, a kezeim körbefonják a derekát, és mohón belecsókolok a nyakába, ami a mozdulat során először az ajkaim elé kerül.

At least i've got my friend...

Uuutálom, hogy folyton pofázok és mindenbe beleugatok még, ha nincs is közöm hozzá. Hiszen megint csak azt látom, hogy Jasont zavarja, hogy egyáltalán mondtam erre az egészre valamit. Lehet az is zavarja, hogy ő elmondta. Nem akartam belemagyarázni a dolgaiba, mert nem is látom tisztán a helyzetet, de egyszerűen jön és úgy érzem, valahogy fel kell nyitnom a szemét és ráébreszteni, hogy lépnie kell tovább valamerre. Nem tudom elhinni, hogy egy egészséges felnőtt férfinak normális, hogy egyedül van és senkitől az ég világon nem kap egy köpetnyi szeretetet sem. Azt se tudom a szülei hol vannak, de őket se említi soha, hogy "időnként meglátogatom a szüleimet". Senki olyanról nem mesél, aki egy kicsit is részt venne az életében jobban, mint egy idegen. Persze, ettől függetlenül lehet, hogy van valaki, csak épp nem köti az orromra. Meg is tudom érteni. Ilyekor rohadtul rühellem magamat, mert be nem áll a szám. Ki a franc kérdezte a véleményemet?
Erre persze, csak akkor döbbenek rá, mikor látom az arcán, hogy nem tetszik neki a dolog és szinte látom, ahogy magára öltögeti vissza azt a nyamvadt páncélt, amit most vakartam le róla. Kellett nekem megszólalni. Miért nem tudok csak csendben hallgatni?
-Igen, igazad van. Sajnálom, hogy beledumáltam.- sóhajtok egyet, miközben fel lesek rá és komolyan mondom, én már nem tudom, hogy mit tehetnék érte, hogy jobb legyen. Ma este már elég sok minden történt és ennek ellenére úgy érzem, hogy semmit nem haladtam se előre, se vissza. Ugyanott tartunk, mint a múlt héten vagy az előtt.
Alig néz rám, alig válaszol, mintha nem is figyelne arra, amit beszélek és ebből tudom, hogy tényleg sikerült megsértenem. Végre megnyílt valakinek úgy ahogy, mire ő az okítást kapja, pedig én csak próbáltam tanácsot adni, hogy merre tovább. Így utólag végig gondolva tényleg okoskodásnak tűnt. Mintha én olyan ügyes és fasza csaj lennék, hogy mindenre tudom a megoldást és egy csettintéssel elintézek mindent, pedig nem így van. A saját dolgaimban én sem vagyok annyira okos. Másoknak dobálom a jó tanácsokat, de a magaméval nem bírok megküzdeni és nem értem miért.
-Ne haragudj Jason. Nem akartam beleokoskodni az életedbe. Semmi közöm hozzá. Semmi közöm hozzád.- motyogom, mikor végzek a borogatással végül, mikor szóba kerül a kenőcs, ami elmondása szerint a hálószobában lapul, felajánlom, hogy ide hozom és azzal végeztünk is az egész ápolós dologgal, magamban pedig el is határozom, hogy ezek után elindulok haza, mert több hullámvölgyet nem bírnék elviselni a mai estében. Kezdtük ritka pocsékul, aztán aránylag javult a helyzet, már-már túl kellemes lett, aztán most megint ott tartunk, hogy nincs semmi.

Összefoglalva a mai estét, ő megsértett, aztán vacsoráztunk, aztán én sértettem most meg őt. Remek teljesítmény, nem?
Nem válaszol a kérdésemre, csak felpillant rám most először, én pedig megint csak utólag veszem észre, hogy szemérmetlenül taperolom állandóan. Ez is fura dolog, mert ő még véletlenül sem szokott soha hozzám érni. Kivéve, ha iszik. Biztosan bennem van a hiba ezzel kapcsolatban is. Túl közvetlen vagyok, amit mások tolakodásnak vesznek.
Keze hirtelen csúszik a csípőmre és teljesen odahúz magához, amitől már most felugrik a pulzusszámom a duplájára és elakad a légzésem. Csak bámulok rá elámulva, szavak nem jönnek az ajkaimra és azt se tudom hirtelen, hogy mit lépjek erre. A normális az lenne, ha felképelném. Vagyis, én már nem tudom mi lenne a normális. Az viszont tény, hogy őrülten jó ahogy magához húz és képtelen lennék leállítani. Múlt hét óta másra sem vágyom csak, hogy lépjen valamit és .... és nem tudom. Belezúgtam volna? És erre most gondolok először, de tény, hogy egy érintés nem szokott így hatni rám akárkitől. Nem leszek libabőrös, nem fut végig a bizsergés a gerincemen és nem érzem úgy, mintha a lelkem egy elnyomott, félig meghalt darabja életre kelne.
Ahogy a nyakamba csókol, lehunyom egy pillanatra a szemem és halkan felsóhajtok, kezemmel hajába túrok, míg a másikat hátára simítom. Nem tudom, miért történik ez most. Talán úgy vérig sértettem, hogy már az se érdekli, hogy mi lesz? Elhatározta, hogy megfektet, aztán többet látnia sem kell és ennyi? Őrülten rettegek ettől mélyen legbelül és tényleg most fordul meg először a fejemben, hogy talán belezúgtam. Hiszen piszkosul hiányzott Ő is nekem a héten és őrülten boldog voltam, mikor felkeresett még akkor is, ha dühös voltam. Rövid időn belül meg fogok őrülni, ha ez nem tisztázódik le bennem.
Ajkaim ajkaiért áhitoznak, én pedig elhúzódok tőle egy rövid időre, hogy tekintetébe fúrhassam az enyémeket. Tenyerem arcára simítom és íriszeibe bámulok tanácstalanul, vágyakozón, félve és értetlenül, majd amint ujjam ismét megtalálja azt az apró heget. Oda pillantok és végig simítok rajta, mint a múltkor, testemmel pedig folyamatosan az övéhez feszülök, ölemmel teljesen ágyékához simulok, amitől újra és újra átfut rajtam az ismerős borzongás.
-Nem akarlak elveszíteni.- súgom végül ajkaiba, miközben homlokom a homlokához támasztom, magamban pedig halkan küzdök. Félek, hogy nem fogom többé látni, ha most tovább megyünk és végképp teljesen összekutyulunk mindent, ugyanakkor reménykedem benne, hogy ezzel csak közelebb kerülhetek hozzá és nem fog épp eltávolodni tőlem.
Kezem arcáról lassan lesimít mellkasa ép részére, csípőm pedig épp csak egy aprót mozdul, amitől megint csak érkezik az ismerős bizsergés, aminek köszönhetően már képtelen vagyok nem ajkai után kutatni az enyémekkel és forrón, vadul, szenvedélyesen megcsókolni. A felismerés, hogy végül ő is befészkelte magát az én kis jól álcázott páncélom alá, ekkora hasít csak belém, ami csak arra ösztönöz, hogy szorosabban bújjak hozzá és karoljam át a nyakát, el nem eresztve Őt. Szükségem van rá.

Alison & Jason

Nem csinálhatod ezt örökké, senkinek sem jó így élni, törekedni kell a jobbra, igen, ezt én is tudom, de megvalósítani már nem olyan egyszerű. És valamiért olyan lekezelőnek is hangzik a szájából. Nem erre számított. És most talán csalódott bennem, én pedig már őrülten bánom, hogy belementem. Inkább nem akarok belegondolni, hogy minek tarthat most.
Nem is nagyon tudok a szemébe nézni, egyrészt mert kicsit megalázónak érzem a helyzetet, másrészt pedig azért, mert valahol azért bánt, hogy így viselkedik. De ez is az én hülyeségem. Mit vártam? Nem is tudom.
Talán valami olyasmit, hogy megpróbálja megérteni, amit mondok, hogy fogja érdekelni annyira, hogy óvatosan beljebb merészkedik és rákérdez dolgokra, nem csak így a felszín alapján csípőből felvilágosítani, hogy hogyan kellett volna. Hogy ha akaratlanul is, de nem azt érezteti velem, hogy egy szánalmas figura vagyok, hanem hogy... nem is tudom. Nevetséges, de kicsit abban reménykedtem, hogy megnyugvást találok majd nála.
Ahogy az előbb rám nézett, egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg érdekli, hogy mi van velem, hogy ki is vagyok valójában, de most már értem, hogy csak azért akarta ezt kiszedni belőlem, hogy aztán rögtön megoldhassa, és félreállíthassa a problémát, ami akadályokat jelent.
És ezért nem is hibáztathatom. Én vártam túl sokat. Talán tényleg azért van ez az egész, mert túlságosan közel engedtem magamhoz, most már gyanítom, hogy kicsit közelebb is, mint gondoltam, különben nem esne ez most ennyire rosszul, hanem csak megvonnám a vállam. Lehetséges lenne, hogy máris érzek iránta valamit? – döbbenek meg hirtelen, de gyorsan lebeszélem magam. Nem. Az nem lehet, talán csak a testi vágy gerjeszti ezt a ragaszkodást bennem, ha az jóllakna, talán ez a különös vonzalom is megszűnne köztünk.
Részben ezért, részben pedig mert tényleg minden érintés, látvány és helyzet egyre csak borzolja az idegeim, végül úgy döntök, hogy nem harcolok tovább a vágy ellen.
Mikor a vállamra simítja a kezét, és kimondja, hogy sajnálja, és semmi köze hozzám, magamhoz húzom, mintha csak attól félnék, hogy mindjárt ki fog sétálni az ajtón. És talán az életemből is, anélkül, hogy megadtuk volna egymásnak, amire egy ideje már mindketten vágyunk.
Mikor teste teljesen az ölemnek simul, felmorranok picit, és eszembe jut, hogy mennyit vártam erre. Az arcomat a nyakába fúrom, és mohón belecsókolok, miközben a kezeimet a derekánál tartom, hogy ne húzódjon el. Hallom, ahogy felsóhajt, és ez csak még inkább ösztönöz, hogy folytassam. A kezei is a testemre kúsznak, és már-már egyértelmű lesz számomra, hogy nem fog ellenkezni, amikor mégis hátrébb húzódik egy kicsit. A kezeim nehezen eresztik a derekát, de szerencsére nem is lép el tőlem, csak a tenyerével megtámasztja az arcom, és közben mélyen a tekintetembe fúrja az övét.
Sokfajta érzelmet látok benne, a félelemtől kezdve a vágyakozásig, és talán meg is értem, hogy össze van kavarodva. Én is össze vagyok, tudtuk, hogy ez lesz, ha idáig eljutunk, de most már nem érdekel. Ezt akarom. Visszafordíthatatlanul.
Az én tekintetemben azt láthatja, hogy ha most megállítana, nem tudom, mit kezdenék magammal. Nem lennék vele erőszakos, de nem is tudnék itthon maradni az éjjel. Bár ez csak pillanatnyi megoldás lenne. Hogy utána mit csinálnánk, arról fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy most minden idegszálammal őt kívánom. Anélkül, hogy érdekelne bármiféle következmény, és ez bizony nagyon is a régi énemre emlékeztet. Aki képes volt annyira vágyni egy nőre, hogy minden más a háttérbe szorult.
Ujjaival gyengéden végigsimít az ajkaim mellett húzódó hegen, és ettől valahogy furcsán bensőségessé válik ez a néhány másodperc, ahogy némán bámuljuk egymást. Mit nem adtam volna, ha ezt öt perccel ezelőtt csinálja... fut át az agyamon, de most nem akarok erre gondolni.
A következő mondata ki is söpör belőlem minden mást. Nem akar elveszíteni, suttogja, miközben a homlokát az enyémhez dönti, és az ajkai súrolják az enyémet, amitől úgy érzem, meg fogok őrülni, ha hamarosan nem folytathatom, amit elkezdtem.
- Én sem – suttogom vissza, hogy elkergessem belőle a bizonytalanságot, és a kezeim a derekáról a tarkójára simítom, ujjaimat belefúrva a hajába. – Maradj itt ma este – lehelem az ajkaira kérlelve, és rögtön beleborzongok, ahogy megmozdítja a csípőjét. Akár ez volt a válasz, akár nem, ezek után már egyedül csak az akadályozza meg, hogy megcsókoljam, hogy ő előbb teszi meg.
Vadul és szenvedélyesen csókol, érzem rajta az utóbbi hét minden várakozását, ami engem is épp annyira fűt, miközben viszonzom. Nem is bírok tovább ülve maradni, lecsusszanok a bárszékről, és a konyhapultnak támasztva a testét csókolom tovább, miközben kezeim az inge alá tévednek, és a combjain végigsimítva utat találnak a fenekére.
Nem is tudom, mikor akartam utoljára ennyire valamit. Vagy valakit. Alig várom, hogy lehámozzam róla a saját ingemet, és egyben azt is érzem, hogy a sok késleltetés és kínzó várakozás miatt ez a szeretkezés most elsősorban nem a lassú és gyengéd cirógató mozdulatokról fog szólni, hanem a sürgető vágyról, hogy a testem megkapja, amit kér tőle, és hogy én is örömet szerezzek neki.

At least i've got my friend...

Annyi mindent tudnék még neki mondani. Többek közt azt, hogy egyedül azért magyaráztam bele a dolgába, mert fáj látni, hogy mit művel és azt is, hogy a szememben ettől csak még vonzóbb. Azt sem hagynám ki, hogy az egyetlen célom, hogy teljes egészében átlássam a helyzetét, hogy tudjam mitől ilyen és, hogy tudjak neki támaszt nyújtani mindenben. Nem azt várnám, hogy változzon meg, mert én így kedveltem meg. Egyszerűen, csak megpróbálnék segíteni neki átjutni ezen az egészen. Jelezni, hogy részt akarok venni az életében és olyan személy akarok lenni, akire tudja, hogy számíthat, bármi gond is van. Nem tudom, miért gondolkozok most ezeken és azt se tudom mivel érte ezt el, de mellette akarok lenni. Akár barátként, akár nem.
Jelenleg pedig egyre többet gondolok arra, hogy szívesebben lennék több is, mint barát, ha Ő is akarná, de ez a múltbéli eset az, ami ezek szerint visszatartja. Nem sikerült még feldolgoznia valamit, amire nem volt pofám rákérdezni, pedig mocskosul érdekel, de már ezt is elég nehéz volt kiszedni belőle. Csodálkozom is, hogy megtette, én meg elcsesztem az egészet. Megsértettem, aminek köszönhetően gyanítom, megint jó ideig nem fog megnyílni nekem.
Mindezek után viszont nem reagál se a bocsánatkérésemre, se semmire, csak közelebb húz magához és a nyakamba csókol újra meg újra, amit hirtelen nem tudok hova tenni, de eszemben sincs leállítani. Hiszen erre várok egy hete, hogy megtudjam, milyen érzés, ha nem törődve semmivel, csak engedve a vágyainak megérint, megcsókol és megszerzi, amit akar.
Mindezt most tényleg így teszi. Nem szól, nem kérdez, csak magához von, hogy a tudtomra adja, hogy akar és kíván, nekem pedig épp elég ez ahhoz, hogy feltüzeljen.

Pár hosszú pillanatig tekintetét fürkészem és próbálok rájönni, hogy mi ez az egész. Hogy mitől gondolta meg magát ilyen hirtelen? Hiszen a múlt héten elutasított, épp azért, mert nem tud megmaradni mellettem. Most pedig enged a csábításnak? Tényleg ennyire megsértettem volna, hogy már nem foglalkozik azzal, hogy barátok maradunk-e vagy sem? Vagy épp a sértő szavaimmal ösztönöztem arra, hogy végre átlépje azt a határt és szerezze meg, amit akar? Gőzöm sincs, de amint közli velem a válaszát és kérlel, hogy maradjak itt ma éjjel, képtelen vagyok nem megcsókolni.
Az elfojtott vágy, amit már majdnem két hete próbálok elnyomni magamban, most utat tör magának és nem foglalkozva semmivel simulok hozzá egész testemmel. Őrülten vágytam már erre, ahogy arra is, hogy szabadon megérinthessem, ahol csak szeretném, ezt kihasználva pedig kezeim lassan lecsúsztatom a hátán egész óvatosan végig szántva körmeimmel. Újra és újra elő kecmereg belőlem egy-egy kéjes sóhaj főleg, ahogy feltápászkodik és a pulthoz szorít testével. Kezei felsimítanak combjaimon egészen a fenekemig, én pedig legszívesebben felsikoltanék örömömben, hogy végre megérint, ráadásul meglehetősen bátran teszi. Mintha az eddigi Jason csak úgy tova szállt volna és a helyét most átvette volna egy olyan férfi, aki nem fél kimutatni, hogy szenvedélyes, vad és nem is tétovázik egy pillanatig sem.
Ajkaimmal most én térek át nyakára, tenyereimmel pedig végig simítok kockás hasán egészen le a nadrág pereméig. Ölemmel újra és újra hozzá simulok, egy idő után már meglehetősen ritmusosan, mintha ezzel is sugallná a testem, hogy mit akar. Mert ezt már nem én irányítom, vagyis nem tudatosan. Reflexből simulok hozzá és reflexből karolom át nyakát is újra, megadva ezzel a lehetőséget arra, hogy a karjaiba kapjon és becipeljen a hálóig vagy épp, hogy itt a helyszínen pakoljon fel az asztalra, vagy a pultra, vagy bánom is én már hova. Csak azt tudom, hogy akarom őt. Őrülten akarom. Tépje le rólam az inget, simítson végig a testemen, érintsen meg ahol csak akar, csak végre tegye meg és érezzem azt egy kicsit, hogy valaki akar engem úgy igazán. Remélhetőleg, nem csak egy éjszakára.

Alison & Jason

Azt suttogja, hogy nem akar elveszíteni, és ugyan én is azt válaszolom, hogy én sem, de valójában nem tudhatjuk biztosan, hogyan fog alakulni a jövő. Hogy ez most mennyire fogja befolyásolni a kapcsolatunkat. Az biztos, hogy másabb lesz utána, de hogy közelebb ránt-e minket, vagy inkább csak jobban szétválaszt, azt most még nem lehet megmondani. Most nem gondolkodunk, de utólag kérdés, ki mit magyaráz majd bele ebbe az éjszakába. És hogy kiben milyen érzések gyúlnak.
Azt kérem tőle, hogy maradjon az éjszakára, és miután beleegyezően megcsókol, elszabadulnak az indulatok. Őrülten élvezem, hogy nem kell többé visszafognom magam. Ott csókolom, vagy érintem, ahogy csak jól esik, és ez hihetetlen felszabadító erejű tud lenni.
Felállok a székről, és a pultnak nyomva kezdem felfedezni a testét. A kezeim a combjairól a fenekére siklanak, és csak még jobban beindít, hogy máris szinte meztelenül érinthetem. Legszívesebben itt helyben nekiesnék, de nem, azért elsőre mégsem akarom így. Nem tudom, lesz-e folytatása, azt azonban szeretném, ha jó emlékei lennének majd erről az éjszakáról, és ezért meg is fogom tenni, amit tudok.
Bár azok a sóhajok, amik olykor-olykor feltörnek belőle, arról árulkodnak, hogy élvezi, amit csinálok, és az a gyanúm, hogy ő is alig várja, hogy bejussunk a hálóba. A körmeivel végigkarcolja a hátam, majd a csókot megszakítva ajkaival áttér a nyakamra, belőlem pedig ekkor szakad fel egy elégedett sóhaj. Nem tudja, hogy ezt mennyire élvezem.
De miután már az övem felé matat a keze, és a csípője is egyre gyakrabban mozdul az enyém felé, kihasználom, hogy a nyakam köré fonja a karjait, és nem is mondok semmit, csak felkapom, de nem a szokásos módon, hanem úgy hogy a combjainál fogva tartom, amik közrefogják a derekamat, és a hálószobába lépkedek vele.
Közben, mivel a kezeim foglaltak, és nagyon megcsókolni se tudom, mert a szemeimre is szükség van, csak hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar, miután beérünk, úgyis visszaveszem az irányítást.
- Igazán jól áll rajtad ez az ing – mormogom közben a fülébe elmosolyodva. – De ha nem bánod, ma már nem lesz rá szükség – érek be a szobába, és a térdeit leengedem az ágy végére, de én csak megállok az ágy széle előtt, és ígéretemhez híven lehámozom róla a maradék ruhát. Előbb gombolni kezdem, de a második után elvesztem a türelmem, és inkább egyszerűen csak kibújtatom belőle, majd a földre hajítom, hogy ne is legyen útban.
A szemeim mohón beisszák az elém kerülő látványt, de egyelőre még féken tartom magam, és nem érintem meg. Mielőtt én is az ágyra lendülnék, előbb le kell kerülnie rólam az övnek, és a nadrágnak. Vízszintesen már bajos lenne megszabadulnom tőle.

At least i've got my friend...

Fogalmam sincs, mi miatt vonzódunk mi ennyire egymáshoz, de már az első alkalommal éreztem ezt, amikor megérintett. Persze, akkor még véletlenül, de a hatása ugyanaz volt, mint most, csak kevésbé intenzív. Igazából, azóta képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy "mi lett volna, ha?" mióta félbe szakítottam a csókunkat a lakásomon. Ugyanakkor, még most is azt vallom -sőt, most még inkább-, hogy ez így volt jó. Várni kellett még, húzni egymást, hergelni a másik, hogy végképp elveszítsük a kontrollt és már semmi más ne érdekeljen egyikőnket se csak, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Jelen esetben én Őt.
Ahol csak megérint, mintha parázst nyomnának a bőrömhöz, olyan hatással van rám. Minden idegszálam életre kel, a vérkeringésem szerintem most gyorsabb, mint egy forma1-es autó és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy hamarosan semmi nem fog takarni. Mondjuk, már most se sok van rajtam, de akkor aztán végképp végig fog pásztázni Jason kéklő tekintete. Már most izgatottan azt várom, mit fogok látni majd a tekintetében akkor.
Mikor elégedetten sóhajt egyet, apró mosoly kúszik az arcomra és tovább ízlelgetem a finom, vékony bőrt a nyakán, majd lassan áttérek álla vonalára míg végül eljutok ajkaihoz. Persze, azt elraktározom az emlékeimben, hogy a nyakcsókolgatást vagy a hát karmolást igen csak kedveli. Arra sajnos nem sikerült rájönnöm, hogy melyik az a kettő közül, de kit érdekel? Egy egész éjjel áll a rendelkezésemre, hogy kiderítsem.

Mikor az ölébe kap, lábaimmal átkulcsolom a derekát, egyik tenyerem mellkasára simítom, másikkal pedig hajába túrok a tarkóján és ajkai után kutatok, de most csók helyett óvatosan beleharapok csupán és elvigyorodok. Ki kell szép óvatosan tapasztalnom, hogy ő mit szeret és mit nem, mert az egy dolog, hogy én előszeretettel harapdálom egy férfi ajkait, ha azok olyan csábítóak, mint Jasoné, de talán ő kifejezetten utálja.
-Alig várom, hogy levarázsold rólam.- búgom halkan a fülébe, miközben újabb lágy csókot lehelek nyakába és amint megérkezünk a hálóba, letérdelek az ágyra. Ajkamba harapva figyelem, ahogy gombolgatni kezdi az inget, de az idő nagy részét mégis azzal töltöm, hogy az arcát bámulom. Annyira más. Annyira ... szabad. Mintha több ezer éves bilincsektől szabadult volna meg és most élvezi, hogy újra azt tehet, amit akar. Elgondolkodok egy pillanatra, hogy talán ilyen lehetett a régi Jason és sajnos rá kell döbbennem, hogy ő még inkább vonzó pasi. Hiszen, melyik pasi ne lenne szexi a magabiztosságtól? Főleg, mikor megunja, hogy a gombokkal szerencsétlenkedjen és inkább lehúzza rólam úgy, ahogy van.
Amint lekerül rólam az ing, pár pillanatig csak hagyom, hogy tekintetével körbe pásztázza a testem azon részeit, amiket láthat így. Megjegyzem, a tetoválásomat is szemügyre vehetné most, ha épp az érdekelné a legjobban, de gyanítom nem így van, és igazából nekem se lenne kedvem most arról beszélni. Érdekli is a fenét! Sokkal inkább tetszik az, ahogy rám néz, én pedig közben tenyereim oldalára simítom, ajkaimmal mellkasára adok pár csókot, majd kezeim máris azon kezdenek ügyeskedni, hogy az öv lekerüljön róla és kövesse a nadrág is. A mozdulatsor közben szánt szándékkal érek olykor hozzá nadrágon keresztül, amitől csak még inkább beindulok, mert érzem, hogy már mennyire nem bír magával. És ezt én váltottam ki belőle. Vagy én meg a kanossága. Igazából nem is érdekel. A lényeg, hogy most velem van és nem mással és én vagyok az, aki végül centikre hajol ajkaitól, és egy sunyi mosollyal karöltve lassan letolja róla a farmert. Persze, gondoskodok róla, hogy közben csakis rám figyeljen, mert ajkaimmal újra és újra megérintem az ő ajkait, tekintetem pedig íriszeibe fúrom és nem eresztem.
-Erre a nadrágra sem lesz már nagyon szükség, igaz?- lehelem, miközben játékosan tovább szórakozok ezzel az "épp csak összeérnek ajkaink" dologgal, de végül ahogy tenyereim ismét kockáira tévednek, csípőm pedig ágyékához simul, újabb halk sóhaj tör fel belőlem de ahelyett, hogy megcsókolnám -pedig meglehetősen nehéz ellenállni-, inkább egy szemtelen vigyorral elterülök az ágyon és úgy pislogok fel rá, mint egy doromboló kiscica, aki semmi másra nem vár mint, hogy csak vele foglalkozzanak.

Alison & Jason

Már azzal teljesen le tud venni a lábamról, ahogy a nyakam csókolgatja, ha arra gondolok, hogy mi lesz még itt ma éjjel, csak úgy bizsereg a vér az ereimben. Rég éreztem már ezt, és hagyom, hogy teljesen magával ragadjon. Ma éjjel megtehetem. Ritkán adom meg az engedélyt a régi énemnek, hogy felülkerekedjen rajtam, de ezek azok a pillanatok, amikor semmi esélyem ellene.
Talán ezért is mosolygok bele az ajkaiba, amikor csók helyett váratlanul beleharap az enyémbe. Csak óvatosan, próbálgatva, de mégis azt érzem, hogy megvadít vele. Pedig már így is lüktet bennem a türelmetlenség. Mikor beérek vele a hálóba, le is teszem az ágyra, és bármiféle totojázás nélkül nekiesek a ruháját bontogatni. Egy-két gomb után azonban fel is adom, és inkább úgy, ahogy van, lecibálom róla. Néhány másodpercig az újonnan feltárt területeken legeltetem a szemem, és legszívesebben már most megszabadítanám a fehérneműitől is, de előbb még magamról kell levarázsolni a nadrágot, hogy csatlakozhassak hozzá a lepedőre.
- Mi az? – kérdezem egy mosollyal, mikor látom, hogy miközben én az ingeltávolítással foglalatoskodom, ő végig az arcomat vizsgálja. – Még a végén zavarba hozol – teszem hozzá játékosan, és a mosolyom is kiszélesedik egy kicsit. Ez a zavarba hozósdi szerintem már örökre szállóige marad köztünk. Ugyanis innen indult minden. Ha nem kötjük meg azt a buta fogadást, nem csókolom meg, és most talán nem is lennénk itt.
A keze az övemre téved, és most hogy már csak ilyen kevés választ el attól, hogy lekerüljön rólam a nadrág, csak még inkább izgalomba jövök. Különösen, hogy közben még ő is izgat azokkal az apró, sunyi érintésekkel, ahogy a keze a nadrágon keresztül hozzám-hozzámér. Ajkai pedig felfelé kígyóznak a mellkasomon, míg végül ismét az ajkaimnál kötnek ki, de ezúttal nem csókolnak meg, csak simogat és játszadozik velem, én pedig érzem, hogy lassan tényleg kezdem elveszíteni a fejem.
- Nem hinném – mormogom, de a hangom már mélyül a vágytól, mikor végleg megszabadít a nadrágomtól, és mielőtt az ajkai után kaphatnék, hogy megszakítva a játékot végre összeforrhassanak egy forró csókban, hátra húzódik tőlem, és végigfekszik az ágyon.
- Na várj csak... – mászok utána gyorsan, és a karjaimmal közrefogva fölé hajolok, majd előbb vágyódva a szemébe nézek, majd le a nyakára, amibe vadul belecsókolok, majd az ajkaim lejjebb kúsznak rajta egészen a kulcscsontjáig, majd a mellei közé, amennyire a melltartó engedi. De meg is gyűlik vele a bajom, úgyhogy inkább a térdeimre támaszkodom, és a hátát simogatva felhúzom magamhoz, csak hogy az ujjaim végigcirógatva a hátát végül kitapogassák a kapcsot.
Dübörög bennem a vágy, és a sürgetés is egyre nagyobb, de mégsem sietem el a mozdulatot, mert képtelen vagyok lemondani ezekről az apró játékokról, amikkel tudom, hogy én is húzhatom egy kicsit az agyát. De az ujjaim végül kioldják a kapcsot, és az így szerzett újabb ruhadarabot is a földre ejtem.

i just want this now with you...

Próbálok leolvasni valamit az arcáról, de ehelyett csak elvigyorodik és megkérdezi, hogy mit nézek és közli, hogy zavarba hozom még a végén. Erre én se tudok mást reagálni először, mint egy mosolyt, de aztán csak két szándékos majdnem csók között, ahogy a nadrágját kezdem bontogatni, halkan ajkaiba suttogom a választ.
-Szeretem nézni az arcod. Talán baj?- duruzsolom vágytól fűtött hangon, majd az övet kihalászom a nadrágból, végül a farmert is kibontogatom és lassan letolom róla. Szívem szerint most azonnal letépném róla a boxert is és olyan nagyon szeretném megcsókolni, de jobban tetszik az ötlet, hogy húzzam az agyát egy kicsit, ezért egy sunyi vigyorral csak eldőlök az ágyon és ott illegetem magam.
Élvezem, ahogy tekintetével végig pásztáz és jelen pillanatban nem is kételkedek affelől egy percig sem, hogy tetszik neki, amit lát. A vágy ott ragyog a szemében, a mosoly pedig az arcán virít, én pedig egy pillanatra elgondolkodok, hogy hol rejtőzhetett eddig ez a Jason, aki végül fölém mászik, mint valami nagy vad, aki épp becserkészte az áldozatát.
-Várok.- kuncogok szemtelenül, majd ajkamba harapva figyelem, ahogy fölém magasodik. Hányszor játszódott már le ez a fejemben az elmúlt napokban, nem tudnám megmondani, de egyik képzelgésem se tudja felülmúlni azt, hogy most ez valóban megtörténik. Finoman hozzásimulok testemmel, miközben az arcomba pillant, tenyerem pedig arcára simítom és várok. Most épp ő hoz engem zavarba azzal, hogy az arcomat figyeli, de nem sokáig teszi ezt, mert végül a nyakamat kezdi csókolgatni, amivel ismét végig cikázik testemen az az édes borzongás és egészen az ölemig meg se áll.

Őrülten akarom már, de kell ez az édes, kínzó játék is, amit egymással játszunk. Az a pár hét, mióta meg akarjuk tenni ezt, megérdemli, hogy aránylag lassan essünk egymásnak. Már, amennyire lassúnak lehet nevezni ezt.
Miközben csókjaival végig vonul kulcscsontomon és a dekoltázsomig meg se áll, finoman hajába túrok és lehunyt szemmel élvezem, ahogy a milliónyi kis inger, amit a bőrömön ébreszt, szátárad az egész testemben. Tenyerem finoman hátára simítom, mutatóujjammal végig simítok gerince vonalán végül mikor feltérdel egy pillanatra, felhúzom magam hozzá. Míg a melltartómmal szöszöl, ajkaimmal végig csókolgatom álla vonalát, majd finoman végig haladok nyakán az ütőere mentén és a füle tövénél időzök el picit.
Karjaimmal segítek neki megkönnyíteni a dolgát, hogy végül lekerüljön rólam az a nyamvadt melltartó, majd átkarolom nyakát és lehúzom magammal vissza az ágyra egy forró csók közepette. Ahogy melleim forró mellkasához érnek immár mindenféle közénk ékelődő ruha nélkül, sóhajtok egy kéjeset, lábaimmal pedig átkarolom csípőjét.
Alig várom, hogy kezeivel is birtokba vegye végre minden egyes porcikámat és, hogy erre bátorítsam egy kicsit, én is így teszek. Körmeim hegyével végig simítok oldalán le a csípőjéig, ahonnan aztán átcsúsztatom fenekére mindkét kezem és úgy vonom közelebb magamhoz egy halk nyögéssel kísérve a mozdulatot, hiszen odalent már az egyetlen akadály köztünk az én alsóneműm és az ő boxere.
-Elképzelni nem tudod, mennyire akarlak.- lehelem fülébe halkan, miközben lassan már zihálok az izgalomtól. Azt hiszem, ez az a helyzet, mikor előjátékra cseppet sem lenne szükség. Épp elég volt előjátéknak az, hogy egy hete erre várunk és az, ami az erkélyen történt nem rég. Alaposan felizgatott már ezzel is, de nem kapkodnám el a világért sem. Azt akarom, hogy tökéletes legyen minden, ha már megléptük ezt.

Alison & Jason

18+

Szóval szereti nézni az arcom, suttogja az ajkaimra, de megcsókolni már nem csókolna meg közben, csak a vékony idegeket borzolja, amivel lassan megőrjít.
- Ne nézd, inkább csókold – mormogom vissza, és már alig tudom magam visszatartani attól, hogy az arcára csúsztassam a kezeim, és magamhoz szorítva hevesen megcsókoljam én. De nem akarok túlságosan vadnak vagy türelmetlennek tűnni, az agyam egyik hátsó kis zugában ott pislog még az emlék, hogy nem akarom megijeszteni.
De nem könnyíti meg a dolgom, már az is annyira izgató, ahogy a nadrágomat lassan lehúzza rólam. Azt kívánom, bárcsak a boxertől is megszabadítana, és ruha nélkül élvezhetném végre az érintését, de még nem teszi. Jól van, ha játszadozni akarsz cicám, akkor játszhatunk, lopakodik be a gondolat a fejembe, és el is mosolyodok közben egy picit, mivel tőlem sem áll annyira távol a másik hergelése. Legalábbis addig, amíg még bírok magammal.
Mikor végigfekszik az ágyon, néhány sóvárgó pillantás után, sietve utána kúszok, és testemmel teljesen beborítom az övét. Mikor ölem az övéhez ér, már nagyon is érezheti, hogy mennyire felborzolt ma este, és nem is tudom megállni, hogy ne mozgassam enyhén a csípőm, miközben a csókjaim lefelé indulnak a mellei felé. Itt viszont akadályba ütközök, és inkább pozíciót váltok, hogy meg tudjam szabadítani a melltartótól, na meg hogy én is egy kis szusszanáshoz jussak. Nem akarom teljesen elveszíteni a fejem.
Rég volt már, hogy ennyire elengedtem magam, lényegében azt se tudom, mire számíthatok magamtól. A régi énem felszabadult és szenvedélyes volt, de egyben kiszámíthatatlan és mohó is, nem bízom benne.
Lassan cirógatom a hátát, a gerince mentén játszadozva, mielőtt kioldanám a kapcsot, mert arra emlékszem, hogy ez már a múltkor is tetszett neki. Akkor is éreztem, hogy az egész teste libabőrben úszik, amikor tánc közben a kezem a felsője alá siklott.
Azt viszont nem kalkuláltam bele, hogy közben ő is akcióba lendül, és a kis játékom szinte fordítva sül el; ahogy ajkai ismét a nyakamat veszik célba, és ráérősen de odaadóan az ütőerem mentén haladnak végig egészen a fülem tövéig, a gerincem megfeszül, és hirtelen levegő után kapok.
Nem is húzom tovább az időt, egy gyors mozdulattal leveszem róla az anyagot, és a földre hajítom, majd hagyom magam visszavonni a lepedőre.
Ahogy a mellei a bőrömhöz érnek, mélyet sóhajtok, és élvezem, ahogy körbefutja a testem a jóleső borzongás. Alig várom, hogy az ajkaim közé vegyem őket, és habár tudom, hogy ő is őrülten be van már indulva, és nincs is sok szükség már különösebb izgatásra, hisz’ a kezei most is a fenekemet markolva szorítanak közelebb az öléhez, nem fogom megspórolni neki ezt az élvezetet, és magamnak sem, hogy lássam, mennyire türelmét veszti már. Azt akarom, hogy veszítse el az eszét, és annyira vágyjon rám, hogy ne gondoljon semmi másra.
Egy finom mozdulattal elkapom hát a csuklóit, és gyengéden, de mozdíthatatlanul a lepedőnek szögezem a karjait, hogy ezúttal ne tudja meghiúsítani a tervem, és ellentámadásba kezdeni, majd nekilátok.
- Igazán? – incselkedek vele mosolyogva, amikor a fülembe suttogja, hogy őrülten akar már, miközben a nyelvem és a csókjaim megállás nélkül a melleit kényeztetik, és a zihálásán is hallom, hogy nem nagyon bírja már tovább. – Egészen biztos vagy benne?
Élvezem, ahogy húzom az agyát, de a saját ellenálló képességem is a végét járja már, így a kezeim végül kénytelenek lemondani a csuklói lefogásáról, és mohón az utolsó ruhadarabja felé mozdulnak. Az ujjaimat könnyedén beakasztom az oldalsó pántokba, majd a lábain végighúzva, lekormányozóm róla az utolsó akadályt is.
Ahogy itt fekszik előttem, teljesen meztelenül, biztosan tudom, hogy egy percig sem bírnám tovább. A nadrágom már annyira feszül, hogy úgy érzem, lassan szétrobban bennem a vágy. És megszédíti a fejem a tudat, hogy nem is kell tovább várnom rá, itt van, az enyém, és azt teszek vele, amit csak akarok. Ahogy rám néz, a mellkasomon átsuhan valami furcsa érzés, és azt kívánom, bárcsak soha ne lenne vége ennek az éjszakának.

+18

i just want this now with you...

Testem minden idegszála teljesen rá van immár hangolódva. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy még mindig fújhatnánk visszavonulót, ha ő tényleg valaki másra, az exére gondol közben és képtelen rajta túljutni, de amint végig pillantok a testén rádöbbenek, hogy őszintén szólva teszek rá magasról. Akarom Őt. Érinteni és csókolni minden egyes porcikáját. Becézgetni az izmait, végig karmolni a hátát az élvezettől és soha többé el nem engedni. Igen. Új célom ez. Hogy segítsek neki túljutni a múlton és megmutatni, hogy a jövőben, ha ő is akarja, akár én is szívesen részt vennék. Nagyon szívesen lennék a része, mert ez a nap, a közös vacsora készítés és a többi, csakis azt mutatta meg nekem, hogy szuperül meglennénk együtt. Ráadásul olyan hatással van rám egy érintése is, amilyet kevesen tudnak okozni.
A csók helyett, amit már ő is követel magának, elterülök az ágyon, ahova ő is követ szinte azonnal. Nyakamat csókokkal halmozza el, végül megszabadít a melltartómtól is, én pedig elégedett sóhajjal simulok hozzá immár félmeztelenül. Mostanra már egy percig se érzem magam feszélyezve, nem szégyenkezek előtte és ebben sokat segít az is, hogy a pillantásából csak azt tudom leolvasni, hogy tetszik neki, amit lát. Szinte felfal a tekintetével és tovább bombázza a testem finom érintéseivel és csókjaival. Egészen az őrület határáig akar sodorni, vagy mi a célja?

Ahogy fülébe suttogom, hogy lényegében én már lassan képtelen leszek tovább bírni ezt a kínzó játékot, ő még tesz rá egy lapáttal. Ajkaim közül, csak egy halk "igen"-t tudok kipréselni, de az is elveszik félúton a kéjes sóhajtásomban, ahogy csuklóimnál fogva az ágyhoz passzíroz és melleimet kezdi kényeztetni.
-Teljesen biztos vagyok benne, hogy meg fogok őrülni, ha sokáig húzol.- vigyorodok el lehunyt szemekkel, majd lepillantok rá, ahogy a bugyim környékén kezd matatni és, hogy segítsek neki megszabadítani tőle magam, enyhén megemelem a csípőmet.
Ajkamba harapva nézem végig, hogy lehúzza rólam, majd egy apró pírrel az arcomon lesek rá, ahogy végig néz rajtam. Jelen pillanatban a legcsodálatosabb nőnek érzem magam. Legalábbis, ahogy íriszei végig járják fedetlen testemet, azt sugallja, hogy őrülten tetszik neki, amit lát. Én sem vagyok képes tovább ücsörögni. Feltérdelek és odamászok hozzá, így aztán az ágyon térdelve szembe kerülünk egymással. Kezem lassan simítom végig mellkasán, miközben ajkait ízlelgetem, végül minél lentebb simítok testén, annál forróbban csókolom. Testemmel hozzásimulok, de épp csak annyira, hogy kezem még elférjen köztünk.
-Én is tudok ám játszadozni veled, szépfiú.- suttogom ajkaiba egy szemtelen vigyorral, miközben végig simítok a boxerén és ismét gyengéden ajkaiba harapok. Teljesen felizgattam már, ehhez kétség sem fér, így hamar belém költözik némi izgatottság, mikor rádöbbenek, hogy hamarosan az övé leszek, ő pedig az enyém. Egy percig sem habozok most már végképp. Akarom ezt, minket, az estét, Őt. Nem érdekelnek a következmények vagy, hogy mi lesz holnap.
-Szerintem erre se lesz már szükség.- duruzsolom végül, miközben nyakára hintek ismét apró csókokat, kezem pedig lassan bekúszik a boxerbe, hogy végig simíthassak férfiasságán, végül lassan lentebb tolom csípőjéről a vékony anyagot. Csupán annak érdekében, hogy végképp elveszítse ő is a kontrollt -amit én már a melleim kényeztetésénél elvesztettem-, finoman cirógatom még odalent, keménységétől pedig csak tovább fokozódik zihálásom, arcom pedig nyakába temetem, ahogy teljesen hozzábújok. Illata is olyan bódítóan hat rám, hogy jelen pillanatban csakis arra tudok gondolni, hogy ezt az egészet még jó párszor át akarom vele élni, pedig még nem is értünk a végére.