Like Nobody Else

Alison & Jason

Pontosan egy hét telt el a verseny óta, amire Alison engem is magával vitt, és az este óta, ami utána következett. Nem vagyok büszke arra, ami akkor történt, sem a tánctéren, sem a taxiban. Azt hiszem, sikerült a lehető legrosszabbul megoldanom minden helyzetet, de ez már így történt, ezen nem tudok változtatni, még ha akarnék se.
Azóta nem kerestem fel Alisont, és ő sem keresett engem. Mondjuk az utóbbit nem is csodálom. Elég hülyén viselkedtem vele, annak ellenére, hogy egy nagyon szép estét akartam neki teremteni, cserébe, hogy ő is olyan nagy örömet okozott nekem a versennyel. De végül nagyon nem így sült el a dolog. Ahelyett, hogy megháláltam volna a gesztust, valószínűleg mélységesen megbántottam, amikor olyan ridegen kitessékeltem a taxiból.
De akkor azt hittem, hogy ez a helyes. Ha felmentem volna, semmi sem garantálta volna, hogy nem esünk egymásnak már a bejárati ajtóban, őrülten kívántam aznap éjjel, és egyáltalán nem bíztam magamban. Viszont azt sem akartam, hogy lássa, mennyire nehezen teszem meg ezt a lépést, és akkor már Amy is túlságosan beleszólt a gondolataimba. Mintha csak féltékeny lett volna, valahogy képes volt bűntudatot ébreszteni bennem, amiért az utóbbi két estén Alison teljesen kiradírozta őt a fejemből. Vagy talán én magam ijedtem meg ettől a fordulattól, és csak hárítani akarok?
Nem tudom, de azt hittem, ha hagyok időt ennek az egésznek, és ha addig nagyívben elkerülöm Alisont, majd szépen magától letisztul a helyzet. Azonban ahelyett, hogy egyre jobban halványodna bennem, ami történt, inkább egyre rosszabbul vagyok. Érzelmileg és fizikailag egyaránt.
Sokat jár a fejemben, hogy milyen bunkón viselkedtem vele, és nehezen vallom be, de hiányzik a társasága. Mikor munka után hazaesek az üres lakásba, csak téblábolok, igazából semmi említésre méltót nem csinálok, és eddig el is voltam így, most viszont sehogy sem találom a helyem. Hiányzik, hogy beszéljek valakihez, hogy valaki mosolyt csaljon az arcomra, vagy csak hogy láthassak egy szemtelen vigyort.
Hogy elkerüljem az esti gondolkodásokat, azt a taktikát vetettem be, hogy késő estig nem megyek haza a színházból, és ha kellett, ha nem, századszor is újrapróbáltam az adott koreográfiát, vagy lementem az edzőterembe, és erővel kihajtottam magamból a gondolkodni akarást, míg végül hullafáradt voltam, mire hazaértem, és csak beestem az ágyba.
Ez a feszített tempó viszont a tetoválásom kezelésének nem tett valami jót. Eleinte csak jobban szúrt és égetett, mint eddig, de pár napja már olyan, mintha begyulladt volna, és helyenként be is vérzett. Marhára fáj, és a krém, amit Alisontól kaptam is csak ideig-óráig segít rajta. Orvoshoz azonban semmi kedvem elmenni vele, miután Alison olyan buzgón kifejtette, hogy csak a nyápicoknak okoz problémát a gyógyulási folyamat.
Nagyjából így telt el a hét, ami után végre elhatároztam magam, hogy nem kínlódok tovább, inkább felkeresem Alisont, és valahogy megpróbálom jóvátenni, amit a múltkor annyira elszúrtam.
Így hát felhívtam, és emlékeztettem a múltkori ígéretemre, hogy visszahívom valamire azért a pöpec reggeliért cserébe, és kicsit mondjuk félve tettem meg az ajánlatot, de kilátásba helyeztem egy munka utáni közös kajálást nálam, és csak reménykedek benne, hogy nem utasítja vissza.

At least i've got my friend...

Nehéz nem azon kattognom minden nap minden percében, hogy mennyire megalázó volt az a jelenet, amit a minap átéltem. Azt hittem, hogy Jason ennél jobb. Valamiért azt feltételeztem, hogy, ha el is akarna utasítani, azt se úgy tenné, hogy az engem igazán bántson. Itt viszont gyanítom, a sofőr is hallott mindent és talán azóta is rajtam röhög és ezt utálom. Utálom, amikor nevetségesnek kell érezzem magam és a harmadik nap után, mikor Jasonnek színét se láttam már jó ideje, kezdem is elfelejteni az incidenst. Vagyis nem elfelejteni, inkább feldolgozni. Betudom a pasik mocskos képmutató baromságainak ezt is, mint már sok minden mást. Ugyanakkor belül meg védem Jasont és tudom is, hogy miért tett úgy, ahogy, csak épp a módszerrel volt gond. Másképp is közölhette volna, hogy lépjek le a fenébe, mert nem kíváncsi rám az este további részében. Úgy is a tudtomra adhatta volna, hogy kevésbé érezzem magam egy szánalmas lotyónak.
De mindez a múlt. Próbálok nem foglalkozni vele és inkább a munkába temetkezni, mintákat tervezgetni és kicsit otthonosabbá tenni a lakásomat. Ideje már, hogy rendbe szedjem és most kerítek is rá időt, mert érzem, hogy kell némi változás. Jason viszont hiányzik. Ezerszer eszembe jut, hogy talán felhívom, de még egyszer nem hagynám, hogy így megalázzon ezért nem is adok neki esélyt rá. Nem kötelező nekünk beszélnünk.

Egy hét. Ennyi ideje már, hogy nem hívtam, nem láttam és ő sem keresett. Gyanítom, ezzel akkor vége is a nagy barátságunknak, amit annyira nagyon meg akartam védeni. Ha ezt tudom, egy pillanatig se fogtam volna vissza magam. Csak kiharcoltam volna egy kellemes estét és aztán ágyő. A végeredmény ugyanaz lett volna, nem? Csak közben szereztem volna egy kellemes éjszakát magunknak.
Kezdek egészen beletörődni, hogy véget ért az amúgy is rövid barátságunk, de kora délután aztán megcsörren a telefonom és egy ismerős név jelenik meg a kijelzőn. Hosszú ideig lesem csak a képernyőt és őrlődök magamban, vajon felvegyem-e vagy sem, míg végül a fülemhez emelem a telefont. Találkozni szeretne és mindezt a múltkori reggelire fogja, amit nálam kapott. Nem igazán értem, hogy miért egy hét után jut ez eszébe és nem is nagyon tudom eldönteni eleinte, hogy bele menjek-e a játékba vagy sem, de végül igent mondok. Miért? Mert mégis csak kedvelem és kíváncsi vagyok, mit akar. Talán, végre lesz elég vér a pucánkban, hogy megbeszéljünk mindent, szóval izgatottan szállok ki a taxiból Jason lakásánál -előre látó voltam és el sem indultam kocsival-, majd felcsöngetek hozzá. Próbálok lazának tűnni, csak az a baj, hogy már előre félek a reakciómtól, ahogy meglátom majd. Emlékszek a múltkori estére és tudom, mit tud belőlem kiváltani akár egy pillantása is. A pillantása, amire még csak nem is méltatott, mikor kivágott a taxiból. Nem tudom, hogy utáljam-e most és éreztessem majd vele, hogy megsértett, vagy tegyek úgy, mintha nem is érdekelne az egész. Fogalmam sincs, mi a legjobb.

Alison & Jason

Fellélegzek egy kicsit, mikor belemegy a találkozóba. Végül is kapásból el is utasíthatta volna, vagy találhatott volna ezerféle kifogást, de nem tette. Ez talán azt jelenti, hogy mégsem haragszik annyira, de ezt azért mégiscsak kétlem.
Van oka rá. És most azon vagyok, hogy megpróbáljam helyrehozni valahogy. Talán túl sokat is vártam vele, de tudnom kellett, mi történik, ha egy ideig nem érintkezünk. Érdekes, hogy tulajdonképpen még csak háromszor találkoztunk, de ez elég volt ahhoz, hogy hiányozni tudjon.
Este nyolcra hívtam, hogy addigra biztosan végezzek a délutáni próbákkal, és elhatároztam, hogy nem rendelek ételt, hanem én magam főzök valamit. Azt hiszem, az a reggeli így lenne a lehető legelegánsabban viszonozva, és talán egy kis békülő szándék is érződne belőle. Bár azt sem akarom, hogy randinak tűnjön. Nem akarok egyből beleszaladni a közepébe.
Végül a lasagne mellett döntök, és mikor meghallom a csengőt, igazán pánikolni kezdek, mert még egyáltalán nincs kész. Nem tudom, hol csúsztam el az idővel, de most már nem is lényeges. Innentől kezdve úgyis a sütő dolga most már.
Megtörlöm a kezem, és elvégzem az utolsó simításokat a nappaliban, amikor hallom, hogy megérkezik, én pedig az ajtó elé lépek, hogy kinyissam előtte, de a kezem megáll egy pillanatra a kilincsen. Ennyi kell, hogy felkészítsem magam.
Arra is, hogy egy hét után újra látom, és arra is, hogy gond nélkül a szemébe tudjak nézni, akármit látok is belőle visszatükröződni. Végül tényleg kitárom az ajtót, és próbálok teljesen nyugodtnak tűnni.
- Korán jöttél – fogadom rögtön egy apró félmosollyal, de még eléggé bátortalanra sikerül, majd beljebb invitálom.
- Hogy vagy? – kérdezem, miközben az italos szekrényhez lépek, hogy megkínáljam valamivel, mert bár még nem tudja, a vacsorára egy kicsit még várni kell. – Tölthetek valamit? – fordulok felé szolgálatkészen.
Aztán hirtelen nem is tudom annyira, hogy mit csináljak. Már megint ez a fura helyzet, egészen elszoktam tőle, amíg nem találkoztunk. Az túlzás, hogy zavarban vagyok, de nem is tudok úgy viselkedni, mintha minden rendben volna.
Egyrészt örülök, hogy látom, másrészt tartok tőle, hogy mi fog kisülni ebből a ma estéből. De leginkább attól, hogy a megszokott stílusa és viselkedése helyett, valami egészen mással találkozom.
A konyhában már meg van terítve, de semmi extra, tényleg nem akartam, hogy randinak látszódjon, úgyhogy csak simán kitettem a tányérokat, meg egy-egy borospoharat, mert a vacsorához majd az fog kelleni.
Ha kér valamit, kitöltöm neki, majd magamnak is egy ugyanolyat, ha nem, egyelőre én sem iszom. Mondjuk főzés közben már kortyolgattam egy kis rumot, nagyon ritkán szánom rá magam, hogy készítsek valamit a konyhában, de olyankor szeretem megadni a módját. Régen, mikor még Stephanie-val laktam, sokkal többet szakácskodtam, és akkoriban szerettem is, főleg új dolgokkal kísérletezgetni, amit aztán vagy meg lehetett enni, vagy nem, de mindig élveztem a folyamatot. Mióta beindult a karrierem, se időm, se energiám nincs nagyon az ilyesmire, és most sem vittem túlzásba egyáltalán, hiszen az egyik legegyszerűbb kaját választottam, és őszintén reménykedem benne, hogy nem jöttem ki annyira a gyakorlatból, hogy elrontsam.
- Érezd otthon magad – intek a kanapé felé, hogy ha gondolja, üljön le nyugodtan, de felőlem bármit csinálhat. Talán ismerős már neki a terep, de igyekszem nem arra gondolni, hogy legutóbb mit produkáltunk. – A vacsorára még egy kicsit várni kell, ne haragudj – vallom be, és a hátammal nekidőlök a konyhapultnak. Kicsit zavar, hogy máris így kezdődik az este, azt akartam, hogy minden flottul menjen.

At least i've got my friend...

Izgatottan ácsorgok az ajtó előtt, miközben ajkamat rágcsálom és azon agyalok, hogy most még nem késő elsétálnom innen. Rengeteg feszültségtől óvnám meg így magam, de végül rá kell jönnöm, hogy látni akarom Jasont és meg akarom ezt az egészet beszélni vele. Nem akar tőlem semmit vagy, amit akarna, az nem helyes és nem is akarná igazán megtenni. Oké, vettem. Szigorúan csak barátként vagyok most is itt és semmi esetre se akarom romantikus terepre terelgetni az estét. Nem. Rideg leszek, elutasító. Ez a legelső taktikám, amiből majd rájön, hogy még egyszer nem alázhat meg úgy, mint a múltkor. Aztán majd úgyis megenyhülök, ebben biztos vagyok.
Ahogy ajtót nyit, csak egy pillanatra nézek rá, mert az már bőven elég arra, hogy rájöjjek, borzasztóan izgul. Ugyanakkor az is kiderül számomra, hogy még mindig vonzó.
-Nyolc múlt öt perccel.- jegyzem meg szárazon, mikor közli, hogy korán jöttem, majd besétálok és csendben leveszem a dzsekimet. Hogy vagyok? Lehet erre a kérdésre normálisan válaszolni egyáltalán?
-Remekül, köszi.- lesek körbe, majd bólintok egyet és a pult felé fordulok, ahova ő is indult, de nem megyek közelebb. Megállok a szoba közepén és onnan szemlélem az eseményeket.
-Egy pohár bort vagy ilyesmi.- vonok vállat, ahogy részletezem a kívánságaimat, végül ismét elfordítom inkább a fejem és a múltkori panorámát veszem szemügyre. Ez legutóbb is tetszett és akkor is jó hatással volt rám. Talán, ma este itt kellene maradnom az ablak előtt és úgy beszélgetni Jasonnel.

Megint úgy viselkedünk, mint két idegen, bár tőlem többet nem is várhatna. Úgy érzem jogosan sértődtem meg, csak épp lehet, hogy neki el sem jutott az agyáig, hogy mit tett. A pasik nem szoktak vevők lenni ezekre a dolgokra. Fel sem fogják mit tesznek sokszor, csak csinálják, aztán pislognak, ha valakinek rosszul esik.
-Nem gond. Tudok várni.- jegyzem meg, miközben leülök a kanapéra és megigazítom a ruhám alját. Ja igen. Olykor én is tudok úgy öltözni, mint egy nő és már, csak a bosszúm kedvéért nem úgy jöttem ma ide, mint egy pasi. Egy sötétzöld ruhában díszelgek, ami deréktól bővül és nem ér tovább a térdemnél. A teteje kedvez a látványnak, mert igen jól dekoltált, a pántja pedig vékony, már-már alig van. Mindezt pedig egy balerina cipővel egészítettem ki, hogy azért mégse tűsarkúban toporogjak itt, de tény, hogy eltökélt szándékom volt megmutatni, hogy nem vagyok megzuhanva. Vagyis próbálom nem kimutatni, hogy sértett vagyok és gáznak érzem magam.
-És te hogy vagy?- kérdezem végül, ha már átestünk a formaságokon velem kapcsolatban, közben kényelmesen elhelyezkedek és várom a boromat. Kezdek félni, hogy a végén még alkoholista lesz belőlem, ha továbbra is Jason társaságában leszek. Az egy hét alatt csak egyszer ittam -de akkor nagyon-, most pedig úgy vágyom arra a pohár borra, mintha valami éltetű lötty lenne.

Alison & Jason

Kinyitom az ajtót, és csakugyan Alison áll velem szemben. De nem az a jókedvű, mosolygós szemű, mindig közvetlen Alison, akit ez idáig megismertem, az arcán most nyoma sincs még egy halvány mosolynak sem. Futólag rám pillant, de nem néz a szemembe, majd belép, és mintha csak idegen lakásba érkezett volna, megáll a nappali közepén.
Eddig is izgultam, hogy vajon mi lesz, de ettől csak még idegesebb leszek. Nehéz is teljesen odafigyelnem, hogy mit mondok, vagy mit csinálok, az utóbbi két percben túl sok gondolat özönlött a fejembe. Vajon ez most mit jelent? Tényleg ennyire megbántottam volna? Hogy most már ilyen lesz köztünk a viszony? Vagy szándékosan büntet ezzel? De ha valóban ennyire megsértettem, és ha tényleg ennyire utál, mint ahogy azt érezteti, akkor az a kérdés is felmerül, hogy miért jött el mégis?
Egyelőre még nem tudhatom a válaszokat, a lényeg, most amúgy is az, hogy itt van, én pedig kaptam egy esélyt, hogy korrigáljak. Ahogy az italos szekrény felé indulok, elhaladok mellette, és ha engedi, óvatosan kihúzom a kezéből a kabátot, amit aztán felakasztok a fogasra.
Bontok egy vöröset, és öntök egy decit az egyik nagyhasú pohárba, majd a másikba is, és odasétálok vele az ablakhoz, ami előtt ismét kikötött, csak úgy mint a múltkor.
- Ennek örülök – nyugtázom, hogy rendben van, bár tudom jól, hogy akkor is ezt mondaná, ha nem így lenne. Pláne ma este. Még a hangján is érezni, hogy óriási távolságot tart, de az a helyzet, hogy túlságosan jól ismerem már ezt a fajta technikát, a felvett és megjátszott ridegségben egészen otthonosan mozgok, így azt is tudom, hogy egy-egy jól irányzott és kellő tartalommal bíró pillantással meg lehet lazítani a burkot. Erre kell majd valahogy alkalmat kerítenem. De biztos nem lesz olyan egyszerű.
Megállok mögötte, de ügyelek rá, hogy nem túlságosan közel, és az ő poharát tenyérrel felfelé két ujjam közé fogva jobbról benyújtom a látóterébe. Nem fogja meg azonnal, de nem húzom vissza a kezem.
- Merlot – mormogom félhangosan, ilyen csekély távolságban nem szeretem jobban kiereszteni a hangom. Meg hát, amúgy is a puhítás a célom, nem igaz? – Száraz, lágy zamatú, bársonyosan savas. Ízében és illatában egy kis cseresznye- és málna-aromát érezhetsz. Ha nem ízlik, szólj, és bontok másikat – maradok mögötte, amíg mindezt elmondom, és közben van lehetőségem egy kicsit őt is szemügyre venni.
Meg vagyok lepve, hogy milyen nőiesen öltözött ma. Eddig még ilyesmiben nem láttam, de be kell vallanom, tetszik ez a stílus. A vagány Alison is nagyon vonzó tud lenni, de a nőies oldala talán még csábítóbb tudna lenni, már ha lennének ilyen szándékai. De ez most nem az az este, Jason, emlékeztetem magam azonnal, hogy ne is kezdjek bele hülyeségeken gondolkodni. A parfümje illata bekúszik az orromba, és csak ekkor döntök úgy, hogy inkább visszamegyek a konyhába. Megnézem, hogy alakul a kaja, nehogy végül megégjen, amíg mi ilyen tartalmasan beszélgetünk.
Amíg én a pultnál szöszölök, ő megunja a panorámát, és leül a kanapéra. Akkor pillantok fel rá, amikor a szoknyáját igazgatja, és ahogy szemből is jobban szemügyre veszem, a dekoltázsa elkerülhetetlenül magára vonzza a pillantásom. Megint csak arra lyukadok ki, hogy nagyon nőiessé varázsolta ez a ruha, amit még barátként is kénytelen vagyok megállapítani. Annyira új ez a dolog, hogy nehezemre esik levenni róla a tekintetem, csak akkor nézek inkább más irányba, és csinálok úgy, mintha rettentő sok dolgom lenne a konyhában, amikor végre ő is hajlandó mondani valamit.
Az kérdi, hogy vagyok, és ekkor megértem, milyen nehéz is a jelenlegi helyzetben valami értelmes választ kisajtolni erre.
- Megvagyok – próbálok valamilyen hidat teremteni köztünk, hogy apránként kioltsam ezt a szótlan, merev állapotot. Azt hiszem, erre csak akkor van némi esély, ha megerőltetem magam, és kivételesen megpróbálok nem egy-két szavakban válaszolni, és ami még fontosabb, hogy ne dőljek bele én is egy ilyen maníros, felvett stílusba, mint most ő. Az a legjobb, ha nem hárítok, hanem igazat mondok, elvileg most éppen nem kerülni akarok valamit, hanem pont hogy apránként belemászni. Az talán idővel bevonja majd őt is. Muszáj nyitnom felé valahogy, ha azt várom, hogy ő is újra engedjen vissza a bizalmába.
- Sok a munka, két prózai darab, és egy tánc – részletezem csak úgy a napi programom, bár nem mintha különösebb érdeklődést várnék, majd egy kis szünet után hozzáteszem. – De mégis túl sok időm marad gondolkodni – kortyolok bele a boromba. Csak meg ne kérdezze, hogy min. Ennyire hamar azért mégsem akartam belevágni.
- És te mit csinálsz mostanában? – próbálok terelni gyorsan. – Jól megy a szalon?
De legszívesebben a falba verném a fejem ettől az üres társalgástól. Valamit sürgősen ki kell találnom.

At least i've got my friend...

Kényelmetlen ez a helyzet és ez a semmitmondó, viktoriánuskorabeli üres társalgás sem segít az egészen. Ennél rosszabb már, csak az lehetne, ha az időjárásról kezdenénk beszélgetni. Mindezek ellenére nem tudok most úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha nem aláztak volna porig, mintha nem sértettek volna meg. Képtelen vagyok vigyorogni és bájologni, mert még kell egy kis idő, hogy visszaszokjak az alap szerepembe és tudjak úgy beszélgetni Jasonnel, mint előtte. Haragszom rá, mert mást vártam tőle. Bár így ez inkább az én hibám, hiszen miért is vártam én el tőle akármit? Ha valakitől nem vársz semmit, nem esel pofára, nem? Kellett nekem azt feltételezni, hogy ő rendes és nem sértene meg soha.
Csendben sétálok beljebb és nem igazán erőltetem meg magam, hogy társalogjak. Igazából azt se tudom már, hogy minek jöttem ma el ide. Mondhattam volna, hogy dolgozok és sok mindent kell megcsinálnom, de helyette azt mondtam, hogy "oké".
-Köszönöm.- veszem el a poharat, ahogy a hátam mögül felém nyújtja és lopva az üveg tükörképéből szemügyre veszem Őt. A szokásos libabőr jelen van most is a közelségétől, de ennek már nem is szentelek figyelmet. Ezt meg kell szokni, ez már ilyen marad. Ahogy viszont a borról kezd beszélni, nem tudok nem rásandítani a vállam fölött és titkon elmosolyodni. Aranyos, hogy ennyire igyekszik, mert tényleg látom, hogy igyekszik. Vacsorát csinál, bort hoz, amiről még el is mondja, amit tud és úgy egyébként sem panaszkodhatok, mert rendes velem.
-Nekem tökéletes lesz.- motyogom vissza alig hallhatóan és, ha már ilyen alaposan bemutatta nekem, meg is kóstolom a sötétvörös színben pompázó bort. Az íze valóban jó, ezt el kell ismernem és, hogy kényelmesebb helyzetben kortyolgathassam el, a kanapéra heveredek.

Csendben ücsörgök és ide-oda lesegetek a lakásban, de persze olykor Jasont is szemügyre veszem, aki igen otthonosan mozog a konyhában és be kell valljam, hogy még jól is áll neki. Ettől is csak sármosabb és vonzóbb, hiszen tényleg nincs jobb látvány, mint egy férfi a konyhában. Mindezt viszont ugyanúgy, mint a többi eddigi megfigyelésemet, be kell dobnom a kis sötét dobozba a többi perverz gondolatommal együtt, és elásni jó mélyen. Én ugyan nem fogok epekedve pislogni rá. Az az idő már elmúlt.
-Legalább nem unatkozol.- jegyzem meg, ami mellé más esetben egy széles vigyort is megeresztenék, de most képtelen vagyok rá. Újra és újra lezajlik a fejemben a múltkori jelenet, hogy még csak rám sem nézett, úgy tessékelt ki a taxiból. Én hülye meg azt hittem, hogy annak az estének bármi folytatása lehetne. Jézusom, annyira hülye vagyok és szánalmas és... képes lettem volna felhívni. Nevetséges vagyok. Sőt. A nevetségesnél is nevetségesebb.
Gondolkodni. Nem akarom tudni, hogy ez alatt mire gondol és szerintem ő sem akarja szóba hozni, mert gyorsan terel. Én viszont nem bírom ki, hogy ne tegyek valami megjegyzést úgy, hogy az előbbire utaljak.
-Próbálok minél kevesebbet gondolkodni, mintákat tervezek, tetoválok és tatarozom a lakásom.- vonok vállat a végén, miközben mutatóujjam hegyével a pohár peremét simítom végig újra és újra, hogy ezzel is lekössem magam. Amolyan pótcselekvés ez. Olyan, mint amikor valaki dobol a lábával vagy a hajtincsét tekergeti. Amikor viszont észre veszem, hogy ezt művelem, inkább kortyolok egyet gyorsan és ez elég bátorságot is ad ahhoz, hogy feltegyem azt a kérdést, ami eddig bökte a csőrömet.
-Miért hívtál, Jason?- pillantok rá, miután ezt kinyögöm és bár messzebb van, mert még mindig a konyhában ácsorog, tekintetem most először úgy célzom, hogy az ő tekintetébe akaszkodhassanak.
Nehéz visszafognom magam, hogy ne kezdjem ezt el durvábban részletezni és kiszedni belőle egy bocsánatkérést... minimum. De honnan is tudná, hogy én örülnék egynek? Vagy, nem is kell bocsánatkérés, csak magyarázza el, hogy mi történt akkor este, mert én még mindig nem tudom. Csak azt tudom, hogy majdnem megcsókolt és, hogy a topom alatt simogatott, ami nála nagy szó, mert előző este nekem kellett szóvá tennem, hogy érintsen meg. Teljesen felbátorodott és olyan forró volt már a hangulat, hogy azt hittem, talán átlépünk a barátság határvonalán és el is határoztam, hogy akár meg is próbálhatnánk. Erre jött a hideg zuhany és ez alatt nem a sörre gondolok. Hirtelen olyan lett, mint akit teljesen hidegen hagyok vagy, mint aki egyenesen undorodik tőlem és alig várja, hogy megszabaduljon a tyúktól, aki rá van indulva. Szerintem, ha ezt így vázolnám, hogy milyen volt az este az én szemszögemből, nem nagyon csodálkozhatna azon, hogy megsértődtem.

Alison & Jason

Ahogy telnek a percek, egyre inkább érzem, hogy üres köröket futunk, és nincs is sok értelme ennek az egésznek. Lehet, nem volt annyira jó ötlet ez a vacsorameghívás, a megvalósítása pedig eddig egyenesen katasztrofális. Haragszik rám, mert múlt héten nem kísértem fel a lakására, nem mentem vele, hanem csak hazavitettem magam, ahelyett, hogy folytattuk volna, ami abban a sörözőben elkezdődött. Biztosan azt hiszi, hogy csak szórakoztam vele, majd meggondoltam magam, és lepattintottam.
Mert kívülről talán így nézett ki a dolog, viszont erre csak utólag jöttem rá. Nem így akartam, de nem volt más út, hogy határt szabjak magamnak. Ha aznap este kilépek abból a taxiból, minden máshogy alakul. De talán még akkor is, ha egyszerűen csak újra a szemébe néztem volna. A keze már így is az enyémre simult, ha akkor összeakad a pillantásunk, biztos, hogy megcsókolom, az pedig már egyenes út lett volna ahhoz, hogy ne tudjak ellenállni a lakásának. Önző döntés volt részemről, de ezt mindenképp el akartam kerülni.
Ki tudja, mire ébredtünk volna reggel, utólag elég zűrösen is alakulhat az ilyesmi, ha pedig emiatt nem találkoztunk volna többet, mert nem tudtam magamnak megálljt parancsolni, akkor elveszítettem volna azt az embert, akivel évek óta először nem egy szánalmas, kiégett romhalmaznak érzem magam. Aki mellett képes vagyok egy rövid időre megfeledkezni a gondjaimról.
De ennek most már így is-úgy is lőttek, ahogy a mai esténket elnézem. Békülni hívtam ide, de nem is tudom, mit vártam. Már az is nagy szó, hogy eljött, de láthatóan nem tudok élni a helyzettel. De mégis mit kellene csinálnom? Nem nagyon reagál semmire, fel kellene piszkálnom a felszínt, és előhozni azt a témát, amire valószínű, hogy egyből ráugrana. A múlt heti estét, de mégis mit mondjak neki? Hogy három éve nem tudok túllépni egy halott kapcsolaton? Ez még viccnek is rossz. Nem is hiszem, hogy egyáltalán megértené. Egy olyan nő, mint ő, hanyatt homlok menekülne egy ilyen helyzetből, és meg is értem. Minden épeszű ember ezt tenné.
Azt mondja, próbál minél kevesebbet gondolkodni. Igen, ez biztosan az előző mondatomra válaszol. Helyben vagyunk. Eléggé feszélyez most már ez a helyzet, azt hiszem, lassan elérkezek ahhoz a ponthoz, amikor belátom: vagy előhozom a nem kívánt, de szükséges témát, vagy lefújom az estét. És belenyugszom, hogy most láttam utoljára.
Ám mindezek ellenére pillanatok alatt elfehéredek, mikor váratlanul kimondja azt a bizonyos mondatot. Hogy miért hívtam ide. Automatikusan rápillantok, és azt is észlelem, hogy ezúttal nemhogy kerüli a tekintetemet, hanem egyenesen vadászik rá. A hangjából kihallok egy kis számonkérést.
Most már nem hiszem, hogy van választásom.
- Vacsorára hívtalak – támaszkodom a pultra, és hagyom, hogy belefúrja a tekintetét az enyémbe. Talán most még kapóra is jön, hogy van köztünk egy kis távolság. Fizikailag is.
Tudom, hogy nem erre érti, és azt is, hogy lehet, ezzel csak még jobban felbosszantom, de részben ez az igazság.
- Amit elfogadtál – hangsúlyozom ezt az oldalát is a dolognak. – Vagy talán másra számítottál? – kérdem a szemei közé célozva, talán túlságosan is bunkón és határozottan, mintha azt sugallnám, hogy nagyon is jól tudom, hogy miért van itt.
Viszont amint kimondom, már sejtem, hogy sikerült megint elvetnem a sulykot, de már nem viselem olyan jól ezt a feszült állapotot. Úgy érzem, egyre csak szorul a hurok a nyakam körül, és az ilyesmi ezt hozza ki belőlem.

At least i've got my friend...

Kínos a helyzet és nem tudom hova veszett el az a két ember, akik nem rég az utcán találkoztak. A nő, aki épp, hogy a fékre tudott taposni és a férfi, aki megsérült, de mégse verte nagy dobra az egészet. Valahol félútón eltűntek, közvetlenül a majdnem csók után, legalábbis, belőlem a vidámság akkor tűnt el. Mármint, nem lettem én depis vagy ilyesmi, nem erről van szó. Egyszerűen megint csalódtam valakiben, akiben nem gondoltam volna, hogy fogok és most itt ücsörgök a lakásán és nem tudom, miről beszéljek vele, mert szívem szerint egyetlen témát hoznék már csak fel. Hogy van-e értelme még találkoznunk egyáltalán?
Kevés olyan ember van a világon, akivel így szoktam viselkedni, mint most Vele. Nem akarok ránézni, nem tudok vele beszélgetni, az a pár szó pedig, ami elhagyja ajkainkat mind olyan üresek és képmutatóak, hogy szinte már fáj. Mintha az ezer éve nem látott öreganyámmal beszélgetnék. Közel állok hozzá, hogy hisztérikus nevetés törjön elő belőlem, de visszatartom, mert Én nem vagyok olyan, mint Ő. Nem akarom megbántani csak úgy, ok nélkül. Vagy várjunk csak. Okom az lenne rá, csak épp nem lennék rá képes. Így is elég szerencsétlennek tűnik és épp, hogy kezdett nekem megnyílni. Minek rongáljam még tovább az életét?

A kérdésem egyszerű és lényegretörő. Nem kertelek tovább és nem jópofizok. Megkérdezem, amire kíváncsi vagyok és, ha egy picit is megismert a pár találkozásunk alatt, akkor erre számíthatott is. Nem szokásom tökölni akármivel is. A dolgok közepébe csapok, ha úgy látom jónak, már pedig szerintem köztünk semmi nem lesz normális, ha nem beszéljük meg most azonnal a történteket. Eddig bevált taktika volt, a "csináljunk úgy, mintha meg se történt volna", de most már ez nem megy. Túl zavaros lett minden, túl sok a "ha" és túl keveset tudunk egymás gondolatairól. Kinek mit jelentett a múltkori csak vagy, hogy mit jelentett volna az az előtti.
Tekintetem szúrós, ahogy Jason íriszeit keresem, kezem a kanapé karfáján pihen, ujjaimmal pedig úgy szorítom a boros poharat, hogy csoda, hogy még nem repedt szét. Amint feltűnik ez, el is tüntetem a tartalmát egy húzásra és újfent Jasonre nézek, mikor már közli, hogy mi célból vagyok itt.
-Elfogadtam, igen, mert azt hittem van valami, amiről beszélnünk kellene, de talán tévedtem. Igazából én sem tudom mit keresek itt.- mormogom a "bajszom" alatt, de amint Jason folytatja a kis mondókáját, a szemöldökeim felszöknek pár centit, tekintetem szinte szikrákat szór és érzem, hogy el fog pattanni az az egy szál cérna, ami eddig tartotta a nagy pofámat. Nem volt még szerencséje hozzám, amikor dühös vagyok, de azt hiszem sikerülni fog neki előhalásznia belőlem a hárpiát.
-Á, igen. Azért jöttem, hogy megkefélj végre. Nem egyértelmű?- vágom vissza gúnyosan, miközben a poharat cseppet sem gyengéden leteszem az elém kerülő legelső alkalmatosságra, majd a dzsekimért rongyolok, amit szerencsére láttam, hogy hova tett. Most telt be a pohár és, ha most nem megyek el innen, akkor biztos, hogy ebből még akár verekedés is lehet. Legalábbis, én tuti, hogy minimum felképelem, de talán meg is rugdosom. Ritkán aláztak már meg úgy, mint ahogy ő az elmúlt két hétben és ahelyett, hogy most megpróbálná jóvá tenni, még tesz is rá egy lapáttal.
-Csak, hogy tudd, kevesen aláztak még meg úgy, mint ahogy te a múlt héten és én ezek ellenére eljöttem ma ide, de már látom, hogy hiba volt. Te sem vagy jobb egy fokkal sem, mint a többi kis újgazdag szemétláda. Örültem, hogy megismertelek! További szép estét.- vágom oda dühösen, miközben elindulok az ajtó felé, tekintetem pedig egy pillanatig sem veszem le az arcáról. Azt akarom, hogy legyen hatása a szavaimnak és, ha ezt úgy motyognám el, hogy közben rá sem nézek, semmi értelme nem lenne. Így viszont láthatja rajtam a dühöt, a megalázottságot, a fájdalmat, a csalódást és azt a megannyi érzelmet, amit most hirtelen előrántott. Hamarosan pedig hallani is fogja, hogy mennyire idegesített fel, mert ha rajtam múlik, úgy bevágom a lakása ajtaját, amint kiléptem rajta, hogy a kis ablakocskáinak is annyi lesz.

Alison & Jason

Megteszi helyettem, hogy rátér a témára, és ez igazából illik is a temperamentumához, de ekkora már nem tudom megfelelően kezelni az ügyet. Érzem is, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás, és nagyon nem afelé haladunk, amit elterveztem, amit szerettem volna, és amiről már látom, hogy lehetetlen.
Érzem a kérdéséből, hogy mindjárt a sarokba leszek állítva, és amúgy is őröl már egy ideje a feszültség. Ráadásul az is frusztrál, hogy bármit mondok vagy teszek, pontosan afelé haladunk, amit a legjobban el akartam kerülni. A viszlát, soha többet záráshoz. És ez nem csak elkeserít, de dühít is, míg végül olyasmit mondok, amit nem lett volna szabad. És amit igazából nem is gondoltam végig.
Alison reakciója azonban hamar rádöbbent, hogy ezt most a múltkorinál is jobban elszúrtam. Lecsapja a poharat és szinte azonnal felugrik. Az arcán egyértelműen látszik a meglepetés, a csalódottság és a hirtelen fellobbanó düh... meg még egy jó pár minden. A tekintetét szikrázva döfi az enyémbe, miközben kifakad.
A szavai eléggé felforgatnak bennem mindent, nem erre gondoltam, és még csak nem is sejtettem, hogy megalázásnak veszi a történteket. Hiszen minden akart lenni csak az nem.
Majd miután jól leteremtett, veszi a kabátját, és nyitja is az ajtót, én pedig valamikor ekkor ocsúdok fel az első döbbenetből, és szinte gondolkodás nélkül utána lépek.
- Alison, várj! – ragadom meg a karját, és megpróbálom magam felé fordítani. Látom rajta, hogy nagyon dühös, így számítok némi ellenkezésre, ezért a másik kezemmel rögtön a kilincs felé nyúlok, és erősen megtolva, visszacsukom az ajtót a helyére. – Ne menj így el... sajnálom, nem így akartam. Semmit nem így akartam – foglalom össze a lényeget őszintén, miközben a pillantását keresem, de mikor megtalálom, látom, hogy a düh, meg az a sok kavargó érzés, még mindig túlságosan elsötétíti.
Annyira szeretném jóvá tenni valahogy amiket műveltem, de nem tudom, hogy ez még egyáltalán lehetséges-e, és ez megijeszt. Talán éppen ezért nem merem elengedni így, bármit mond vagy csinál is. Ha kitépné a karját a kezemből, előbb-utóbb újra elkapom, és megpróbálom lefogni, majd erővel a falhoz préselni, hogy kénytelen legyen végighallgatni, amit mondani akarok.
- Hidd el, megalázni akartalak a legkevésbé. Kérlek... – próbálom megnyugtatni, és a vad mozdulatok ellenére, a hangom gyengéd és kérlelő marad. – Túlságosan hatással vagy rám, és ezt nem tudom kezelni. Ezért csinálok ennyi hülyeséget, de bántani soha nem akartalak – siklanak ki ajkaim közül a szavak, anélkül hogy meggondolnám őket. Most csak arra fókuszálok, hogy lehetőleg ne most lássuk egymást utoljára.
Beszéd közben a szemeim mélyen az övébe tekintenek, és mivel épp a falnál tartom, mindenféle távolság megszűnt közöttünk. Az arca közvetlenül az enyém előtt van, a testem féken tartja az övét.
- Bocsáss meg.

At least i've got my friend...

Nem tudom, mikor húztak fel utoljára ennyire. Érzem, hogy az adrenalin úgy felkúszik bennem, ahogy talán egy versenyen se képes, a kezeim remegnek és a sírás fojtogat. Igen. Az lesz a legjobb, ha elmegyek innen és kisírom magam, mert az elmúlt héten sokszor rajtam volt az inger, de már csak azért se alapon nem hagytam, hogy elő törjenek a könnyeim. Most viszont egyre inkább a felszínre akarnak kúszni, amit nem tudom, hogy vissza fogok-e tudni tartani. Minden esetre Neki nem akarom megadni azt az örömet, hogy sírni lásson.
Célirányosan betámadom az ajtót és el is döntöm, hogy semmiképp sem fordulok vissza, pedig kedvem lenne még egy pofon erejéig Jason elé lépni. Ennek ellenére az ajtót épp, csak kinyitni tudom, mert azonnal elkapja a karom és magyarázkodni kezd. Nem így akarta és hasonlók, de pillanatnyilag olyan ideges vagyok, hogy fel se fogom, amit mond.
Csak lesek rá megrökönyödve és azonnal elő tör belőlem az a sok emlék a régi időkből. A sok pofon, a derékszíj és társai, és hirtelen csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy megint megüssön valaki. Legbelül tudom én, hogy Jason nem ütne meg, vagyis remélem, de számít ez most, mikor elő tör belőlem a félelem?
-Engedj el!- sziszegem, miközben szemeimet összepréselem és próbálok úrrá lenni magamon, de a könnyek végül utat törnek maguknak, én pedig remegve próbálom elhúzni a karom Jason kezének fogságából és, annak reményében, hogy ez sikerül is, próbálom magamtól minél messzebre taszigálni.

Ezzel viszont csak azt érem el, hogy egész testével a falhoz passzíroz, amitől végképp semmi másra nem vagyok képes, mint rettegve a falhoz simulni és próbálni beleolvadni a betonba, ami ugye lehetetlen. Testem viszont megfeszül és mint egy űzött vad, aki csapdába esett, csak reszketve lesek "támadómra".
-Kérlek, engedj el.- nyöszörgöm és még én is meglepetten veszem tudomásul, hogy a dühömnek semmi nyoma többé, helyét a rettegés vette át. Tekintetem kérlelőn Jasonre emelem, elmém pedig csúfos játékot űz velem, ahogy elkezdi szép sorban levetíteni az emlékeket. Újra a tíz éves kislánynak érzem magam, akinek esélye nem volt arra, hogy megvédje magát, csak tűrte a pofonokat és az ütlegelést, na meg olykor azt, hogy a fal adta a másik pofont. Sírni sem mert, mert még azért is csak újabb pofonok jártak. Rémisztő, mindez milyen élénken él bennem és, hogy mennyire el szoktam ásni magamban a mindennapokban.
-Csak ne bánts, kérlek.- tör végül ki belőlem a zokogás, miután Jason elmotyogja, hogy mi is történt és, hogy mi az oka ennek az egésznek és ugyan hallom, meg fel is fogom amit mond, most mégis a rettegés az egyetlen, amire gondolni tudok.
Testem még mindig teljes egészében megfeszítem, karjaimat pedig próbálom kirántani Jason szorításából, hogy legyen esélyem arra, hogy eltoljam magamtól és elrohanjak ez elől a kínos szituáció elől. Képtelen vagyok eldönteni, hogy most tőle van-e okom rettegni vagy sem vagy, hogy ő ijesztett-e meg ennyire vagy, csak az emlékeim. Csak zokogok, levegő után kapkodok és kétségbeesetten pislogok hol rá, hol az ajtóra. A bocsáss meg viszont eljut hozzám még, ha nem is látszik a reakciómból. Minden szót hallok és el is csodálkozok egy pillanatra azon, amit mond, de most a sírás mindent letarol.

Alison & Jason

Látom, hogy nagyon dühös és feldúlt, és tisztában vagyok vele, hogy ha most engedem elmenni, ilyen emlékekkel, egész biztos, hogy soha többet nem látom. Másodpercek alatt lejátszódik előttem minden, hogy egyedül ezt akartam elkerülni, és mégis pont énmiattam fajultak idáig az események. Megbántottam, megaláztam, megsértettem, és most még bunkó is voltam. Pedig nem szándékosan tettem egyiket sem, nagyon nem, pont hogy viszonozni szerettem volna azt a sok pozitív gesztust, amit felém nyújtott, de úgy látszik, én gyárilag képtelen vagyok az ilyesmire. Furcsán reagál rá a testem, a személyiségem, nem úgy, ahogy én ezt elvárom magamtól, és ez marhára összezavar. Egyszerre szeretnék a közelében lenni, és messzire elkerülni, távolságot tartani és még közelebb engedni, barátkozni és megcsókolni, ennek pedig most, tessék, ez lett az eredménye.
De bármennyire is elszúrtam eddig mindent, most elhatározom, hogy semmi esetre sem hagyom elmenni. Nem akarom, hogy így végződjön. Bárhogy csak ne így.
Elkapom a karját, mielőtt még kivágtatna az ajtón, a balommal pedig erősen visszacsapom a kilincset, hogy elzárjam előle a kifelé vezető utat. A lendületet kicsit elméreteztem, és elég nagyot csattan, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Alisonra nézek, és megpróbálok bocsánatot kérni, és elmagyarázni, hogy miért is történt mindez, de nem figyel rám. Kapálózik, csapkod, taszigál, mindenképp ki akar szabadulni a szorításomból, amivel csak azt éri el, hogy még biztosabb fogást igyekszek keresni rajta. Rövid ideig küzdünk egymással, ő a szabadulásért én pedig az esélyért, hogy ha későn is, de elmagyarázhassak mindent; míg végül sikerül lefogom, és nekinyomnom a falnak, a testemet használva barikádként, hogy végre nyugton maradjon. Lehet, ez nem fair, és túlságosan vadnak és erőszakosnak tűnök közben, és talán néhány percig az is vagyok, de az agyamban csak az zakatol, hogy bármi történik, nem szabad így elengednem.
Közben folyamatosan beszélek hozzá, de olyan, mintha nem is hallaná, semmire nem reagál, csak azt hajtogatja, hogy engedjem el.
- El foglak engedni, de előbb hallgass meg – próbálom rávenni, hogy maradjon már nyugton végre. – Kérlek.
De egyáltalán nem reagál a szavaimra, csak továbbra is ezt a két szót hajtogatja. Eleinte azt hiszem, hogy a makacsság beszél belőle, és a harag, de mikor végre lefogom, és találkozik a tekintetünk, meglátom benne a félelmet, és csak akkor tűnik fel igazán az is, hogy valósággal reszket a kezeim alatt.
Felfogom végre, hogy mit is csinálok, és rögtön lazítok a fogásomon, de most meg már azért nem merem elengedni, nehogy összeessen. Egész testében remeg, a hangja pedig kérlelőn szól hozzám. Azt kéri, ne bántsam.
Elkerekednek a szemeim, és majdnem hátra is hőkölök, de ekkor kitör belőle a zokogás, és megint csak megpróbál eltolni magától. A karjait kirántja a kezemből, és a mellkasomnál fogva megpróbál eltaszítani magától.
- Alison, nem akarlak bántani – próbálom megnyugtatni, de nem hagyom magam ellökni. A falnak támasztom a kezeim, és most már ugyan nem akarom erővel lenyomni, de nem lépek hátrébb. – Nincs okod félni tőlem, csak azt akarom, hogy meghallgass.
A zokogás azonban nem múlik, nekem pedig hirtelen az eszembe vágódik, amikor az apjáról beszélt. Nem mondta el konkrétan, hogy miért, csak azt, hogy el kellett menekülnie otthonról. Olyan ez, mint amikor az utolsó, hiányzó puzzle-darab végül a helyére kerül, és egy csapásra más szemszögből látod az adott szituációt.
Valami nagyot csikordul odabent a mellkasomban, és mikor a kétségbeesett pillantása ismét az enyémbe talál, már egyáltalán nem tartom fontosnak, hogy bármit is elmagyarázzak neki. Ez most nem az a pillanat, de azt sem tehetem meg, amit kér, ilyen állapotban nem is engedhetem útjára. A kezeim előbb az arcára siklanak, és finoman a tenyereim közé fogom, hogy rámfigyeljen.
- Nyugodj meg, minden rendben van – tartom fogva a tekintetét, hátha sikerül beleszuggerálnom azt az egy mondatot, ami a pánikon keresztül végre utat törhet az agyához. A hüvelyujjammal gyengéden lesimogatom a szeméből kicsorduló könnyeket, és adok egy lágy csókot a homlokára. Majd a kezeim az arcáról a hátára siklanak, és ezúttal nem erőszakosan, hanem sokkal lágyabban érek hozzá, hogy nyugtatóan magamhoz öleljem. Közben folyamatosan simogatom a hátát, és a fülébe mormogok, a hangomat pedig próbálom minél mélyebbre és nyugodtabbra varázsolni, hogy ezzel is segítsek elűzni belőle a feszültséget.
Ha lassan is, de úgy veszem észre, hogy ez jobban hat.
A zokogás már-már abbamarad, de érzem, hogy továbbra is vészesen remeg, így néhány perc után, mikor már azon aggódok, hogy össze fog esni a karjaimban, inkább felkapom, és az ölembe fogva elindulok vele a kanapéhoz.
Leültetem, majd én is mellé telepedek, és aggódva keresem a pillantását, hogy lássam, jobban van-e valamivel.

At least i've got my friend...

Hiába kérlelem, nem akar elereszteni, hogy elrohanhassak innen, ebből a kínos helyzetből, amibe ez az egész hülye vita sodort. Előkotort belőlem olyasmit, amit eddig még senki és most úgy viselkedek, mint egy tébolyodott liba. Ezek után már végképp, hogy maradjak a közelébe? Nem beszélve arról, hogy még mindig nem tudom, hogy van-e okom félni tőle, vagy sem. Eleinte, mikor még igazán kislány voltam, az pám volt a mindenem és belőle sem néztem volna ki soha, hogy egy erőszakos barom állat tud lenni. Mi van, ha Jasonből is elő mászik egy ilyen és én itt vagyok a falhoz passzírozva, mert hiába, hogy nem vagyok egy törékeny virágszál, ő mégis csak férfi. Mégis csak erősebb, mint én, így amikor lefog, szinte mozdulni sem tudok.
Könyörgök, hogy engedjen el, mert érzem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a rettegés, de ő nem enged. Talán nem is érti, hogy most mi ez az egész és egyedül akkor enged a szorításán, mikor zokogni kezdek.
Hallom én, ahogy azt mondja nem akar bántani, de még csak válaszolni se tudnék semmit, mert a zokogástól úgy kapkodok levegő után, mint aki percekig a víz alá volt nyomva. A szívem érzem, hogy majd kiszakad a helyéről, tekintetemmel pedig újra és újra az ajtó felé lesek, mintha menekülni akarnék, de ahogy kezeit az arcomra simítja, muszáj vagyok rápillantani és némiképp sikerül is arra fókuszálni, amit mond. Bólintok egyet, de a zokogás nem csillapodik, a hüppögés pedig ugyanúgy megvan, mint eddig. Már szinte félek, hogy meg fogok fulladni, ha ez így megy tovább.
-O...oké.- másodjára csak sikerül kimondani és annak reményében, hogy sikerül lenyugodnom, lehunyom szemeimet és a légzésemre próbálok figyelni, hogy lassítsam picit.

Sokat segít ebben az, ahogy egy puszit ad a homlokomra és lesimítja arcomról a könnyeket. Nem tudom mi van az érintésében, mert az imént épp az rémített meg -igaz, kicsit erőszakosabb volt, mint most-, most pedig az kezd megnyugtatni. Nem gondoltam volna, hogy épp Ő fog előhozni belőlem ilyesmit, de úgy tűnik, hogy a megoldás kulcsa is nála van, mert bár még mindig sírok, a zokogás kezd enyhülni, ahogy magához ölel én pedig mást nem tudok tenni, csak rögeszmésen bújni hozzá és szorítani magamhoz. Arcom mellkasába temetem és hallgatom, ahogy a fülembe mormog, míg végül úgy ahogy enyhül a pánik vagy mi. Komolyan, nem tudom mire vélni ezt a jelenetet és az is megfordul a fejemben, hogy felkeresek egy pszichológust, mert ilyen még sosem történt velem. Azt hiszem, mindez annak köszönhető, hogy legalább olyan idegállapotba kerültem, mint régen, ha a fater hazaért, aztán jött is a vita és az erőszakos érintés, ahogy visszarántott Jason... talán mindezek összessége váltotta ezt ki belőlem.
De a lényeg, hogy végül aránylag megnyugszok, elereszteni Őt viszont képtelen vagyok, mert még mindig remegek. Csak bújok meleg karjaiba és azt kívánom, bár eltűnhetnék, mert a pánikot most már a szégyenérzet váltotta fel. Mivel fogom én ezt megmagyarázni? Telejsen őrültnek gondolhat ezek után. Nem is csodálkoznék, ha nem akarna többet látni. Normális ember nem vág le ilyen hisztit.
Ahogy a karjaiba kap, arcom nyakába temetem és most kb úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit az ölébe vett valami védelmezője, de esküszöm most még ezt se bánom, pedig utálok gyerekként viselkedni. Most mégis, összekuporodok Jason karjaiban és csendben, olykor-olykor hüppögve még párat várom, hogy letegyen valahova. Az se érdekel, ha a küszöbre pakol ki vagy az út szélére.
A felület viszont, ahova végül gyengéden letesz puha és kényelmes, szóval nem küszöb és nem az út széle. Amint elereszt, lábaimat felhúzom, térdeimet pedig szorosan átölelem. Szemem sarkából látom, hogy próbál leszűrni valamit az arcomról, hogy megnyugodtam-e már vagy valami, de én rá se merek nézni. Nem akarom látni rajta a szánalmat vagy épp a gyanakvást, hogy nem-e egy komplett őrülttel van dolga, ugyanakkor én is annak érzem magam, mert most is próbálok a legtávolabb kerülni tőle és a kanapé sarkába befúrni magam. Miért? Mert most az rémített meg leginkább, hogy ezt az egészet Ő váltotta ki belőlem és Ő oldotta meg. Most jövök csak rá, milyen nagy hatással van rám ez a férfi és nem értem miért vagy, hogy mióta. Konkrétan semmi nem történt még köztünk és nem is ismerjük egymást évszázadok óta, mégis uralkodik felettem.
-Kérhetnék... még egy kis... bort?- motyogom rövidebb hüppögős szünetekkel és most se rá nézek, hanem a padlót szuggerálom és próbálom elfojtani magamban a kényszert arra, hogy visszabújjak a karjaiba és többé el se mozduljak onnan. Ott az előbb olyan jó volt és magam sem értem, hogy változott így át a tőle való rettegés. Egy a lényeg: defektes vagyok, nem kicsit.

Alison & Jason

Rémült, zokog, kétségbeesetten próbál kiszabadulni és állandóan az ajtó felé pillog. Nem is értem, hogyan fajulhatott idáig ez az egész. Lassan kezdek hozzászokni, hogy ha az ő társaságában vagyok, meglehetősen furán alakulnak az esték, de eddig nagyon más irányba haladtunk. Ez viszont most olyan gyorsan történt, hogy kicsit talán megkésve kapcsolok, és váltok át erőszakos marasztalóból figyelmes vigasztalóvá.
Én vagyok az oka a dühének és a kitörésének, de ilyen reakcióra végképp nem számítottam. A kezdeti vita észrevétlenül csapott át valami teljesen másba, ami nagy a gyanúm, hogy valami régi, mélyen berögzült, sokkoló emlékek miatt történt. Előhívtam belőle valamit, talán a szavaim, talán a pillanatnyi erőszakosságom, ami az utolsó próbálkozásom volt, hogy megvédjek valamit abból, ami eddig köztünk kialakult.
Viszont megint azt látom, hogy ezzel csak ártottam neki, és harmadszorra, vagy már ki tudja, hanyadszorra, okozok neki rosszat, fájdalmat, vagy bármi negatívat, miközben az ellenkezőjére törekszem, és emiatt legszívesebben ledöfném magam.
Ehelyett azonban elhúzom a faltól, és gyengéden magamhoz ölelem, miközben a hátát simogatom, a fülébe mormogok, és olykor egy-egy apró puszit is nyomok a füle tövére. Mindezt azért, hogy segítsek neki megnyugodni végre, és úgy tűnik, valamennyire be is válik ez a taktika, mert a zokogása csillapodik, és belém kapaszkodva ő is odabújik a mellkasomhoz. Néhány percig így maradunk, majd mikor a sírása kezd elapadni, és már szinte csak hüppög, a karomba emelem, mert még mindig érzem rajta, hogy vészesen remeg a teste, és finoman a kanapéra ültetem.
Mikor leteszem, átkarolja a térdeit, és a sarok felé tendálva összekucorodik. Az arcát figyelem, de ő egyáltalán nem akar rám nézni. Viszont már az is jó jel, hogy megszólal, és kér egy pohár bort.
Igen, ez most hátha jót fog tenni. Nyomban felállok, és a pulthoz sietve, felemelem a borosüveget, és már indulnék is vissza, mikor eszembe jut a lasagna. A sütőre pillantok, és látom, hogy időközben már majdnem el is szenesedett. Felsóhajtok, de most már ez érdekel a legkevésbé. Kikapcsolom azért a gépezetet, és a saját poharamat is felemelve visszamegyek a kanapéhoz.
Töltök egy nagyobb adagot Alisonnak, majd ismét mellé telepedve, és akármennyire a sarok felé menekül, közelebb húzódva hozzá, odanyújtom neki a borospoharat. Félig-meddig a kezét is megfogom, miközben átadom, mert látom, hogy még mindig remeg egy kicsit a keze.
Figyelem, ahogy belekortyol néhányat, és mivel még mindig nem hajlandó rám nézni, megint a beszéd mellett döntök.
- Jobb már egy kicsit? – tudakolom csendesen, és azon töprengek, hogy most vajon mit gondolhat, és mit érezhet legbelül. Az utóbbi fél órában annyiféle érzelem keresztülment rajta, hogy nem tudom, végül melyiknél kötött ki.
- Sajnálom – toldom hozzá még egyszer, kissé bűnbánó arccal, most már talán jobban eljut a tudatához, mint az előbb. Bár fogalmam sincs, hogy mit hallott az előbbiekből, és mit nem.
- Bármikor elmehetsz, amikor csak akarsz, nem tartalak vissza többet, ígérem – szögezem le gyorsan. – De szeretném, ha itt maradnál még. Csak amíg pihensz egy kicsit és teljesen jobban leszel. Ha akarod, addig bemegyek a szobába, vagy elmegyek valahová, hogy ne legyen muszáj velem lenned, csak kérlek, ne indulj el így.
És tényleg kész vagyok rá, hogy vegyem a kabátom, és elhúzzam a csíkot, ha azt szeretné, de nem bocsátanám meg magamnak, ha történne vele valami útközben.
- És ne félj tőlem... – mormogom magam elé a szőnyeget bámulva. A könyökeim a térdemen nyugszanak, a tenyeremmel pedig hátrasimítom a hajam a homlokomból. – Azt elég nehezen viselném.

At least i've got my friend...

Szegény Jason. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy csak ennyire szerencsétlen és tényleg mindig minden rosszul sül el, amit eltervez, vagy szándékosan csinálja ezt, de mostanra már magamat is sajnálom és őt is. Őt leginkább azért, mert látszik, hogy készült erre a vacsira, próbált a kedvemre tenni és kiengesztelni a múltkori miatt, erre ez lett a vége. Amint ez tudatosul bennem, kicsit lazábra veszem a komplett dilinyós stílust és megpróbálok leereszteni. Először is, engedek picit a távolságtartó testtartásomból és csak csendben lesegetek, amíg oda nem hozza a pohár bort. Ezt se kell kétszer kérnem, azonnal rohan én pedig egyre inkább szégyellem magam. Ha nem állok neki hisztizni és megsértődni akkor... akkor... hát nagy valószínűséggel akkor meg maradt volna a rideg hangulat, ami megint csak nem volt jó. Lehet, hogy ezzel most kicsit sikerül feloldanunk mindent.
-Köszönöm.- motyogom, ahogy a kezembe nyomja a poharat és a hisztim óta most először lesek fel rá szégyenkezve, bűnbánóan és sajnálkozva. Ezt az egész baromságot sajnálom már és nem is értem, miért büntettem ma a duzzogásommal. Oké, emlékszek rá, hogy miért haragudtam, de látva, hogy mennyire nem tojik arra, hogy mi van velem és azok után, amit most tett, nem tudok már rá haragudni. Ahelyett, hogy kitessékelt volna neki állt nyugtatgatni, már-már babusgatni és most se veszi le rólam a szemeit egy pillanatra sem. Aggódik értem, látszik rajta és ez... megmelengeti picit a szívemet.
-Nem. Én sajnálom Jason ezt az egészet.- motyogom halkan, miközben remegve ajkaimhoz emelem a poharat és gyorsan kortyolok is párat. Lopva a konyha felé lesek, ahova az imént elsétált és valamiért az a gyanúm, hogy lőttek a vacsinak is. Na jó. Nem gyanúról van szó. Érzem, hogy odaégett, amit csinált, emiatt pedig még inkább egy rohadéknak érzem magam.
-Sajnálom, hogy tönkre vágtam a vacsorát, pedig készültél és... ezt az egészet nagyon sajnálom.- vakarászom a poharamat, majd rápillantok, ahogy közli, hogy ha kell akkor el is vonul itthonról, csak maradjak. Tényleg ennyire fontos lenne neki a barátságunk? Ennyire fontos vagyok neki én?
-Ne. Nehogy itt hagyj.- pakolom kezeim reflexszerűen a karjára, hogy ezzel is éreztessem vele, hogy egy pillanatig se akarom, hogy magamra hagyjon. Leginkább azért nem, mert van egy olyan érzésem, hogy most jött el a komoly beszélgetések ideje. Kitomboltuk magunkat -főleg én-, lenyugodtunk és most már tiszta fejjel meg tudunk talán beszélni mindent.

Tényleg nem tudom, mi történt az előbb és, csak azt remélem, hogy többé nem fordul elő. Nem akarom, hogy Jason még egyszer így lásson. Úgy általában nem akarom ezt újra átélni és a legrosszabb, hogy nem tudom, miért jött ez elő. Hiszen tudom, hogy Jasontől nem kell tartanom. Hiába sutyorgott a kis hang bennem, hogy ne bízzak az első feltételezésben és ne gondoljam, hogy alkalom adtán nem ütne meg, én tudom, hogy nem tenne ilyet és nem bántana. Most pedig már végképp megtudtam, mert mindezek után is olyan gyengéd volt velem és folyamatosan azt lesi, hogy mi a következő kívánságom. Egyedül az vigasztal, hogy így akaratomon kívül sikerült elővakarnom az érzelmesebb Jasont, aki édes és gondoskodó tud lenni, ez pedig máris fél siker. Hiszen minden erőmmel azon vagyok, hogy visszahozzam az élők közé és a robotból embert faragjan. Elhiszem én, hogy a színpadon sok mindent alakít meg ilyenek, de a magánéletben olyan, mint egy kőszobor és tudom, hogy ez neki sem jó. Csak azt nem tudom, hogy miért lett ilyen, de nem is úgy fogom kideríteni, ha összeveszünk és megsértődök. Meg kell tanulnom érteni az ő nyelvén.
-Nem félek.- vágom rá szinte azonnal, miközben felpillantok rá és most nem, hogy nem kerülöm a tekintetét, kifejezetten azokat keresem, kezem pedig még mindig a karján pihen. Látom rajta, hogy ez most eléggé megviselte őt is és azt hiszem nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy önmagát hibáztatja az egészért, ezt pedig nem akarom. Csak... így jöttek össze a dolgok, mi pedig mindketten hülyék vagyunk és semmit sem úgy értünk, ahogy kellene.
Jobb nem jut eszembe, mint az, hogy kikecmergek végre a kis sarkomból, ahova begubóztam pár perce, összeszedem magam és csendben odabújok hozzá. Ez azóta is hiányzott, hogy ide pakolt a kanapéra meg azért is jó, mert legalább elhiszi és érzi talán, hogy nem haragszok rá és a félelmem is elszállt. Nem tudom merre, mert azt se tudom honnan jött.
-A kajának végképp lőttek?- sandítok fel rá végül, ahogy már kezd kicsit kényelmetlen lenni a pozitúra, mert bár jó érzés átölelni, tény, hogy először nem ehhez helyezkedtünk el.
A bort eltüntetem, majd abból merítve erőt állok fel a kanapéról és odanyújtom neki a kezem, hogy kövessen.
-Nézzük meg.- motyogom halkan, mert hát mégse fogok belekiabálni a kínos csendbe, mert amúgy sincs semmi vész. Nem akarom, hogy miattam magába roskadjon és önmagát büntesse. Vissza kell kecmeregnünk a legelejére. Nem a vacsi elejére, hanem még a múlthét előttre, a csók előtti állapothoz, amikor besétált a szalonba, hogy segítsek neki. A többit meg... majd megbeszéljük.

Alison & Jason

Mikor visszaérek a borral, már látom, hogy kicsit leeresztette az előbbi görcsös testtartást, és valamivel kényelmesebben ücsörög a kanapén. Sőt, mikor átnyújtom neki a poharat, felnéz rám, és nem kerüli tovább a tekintetemet.
Látom a szemein, hogy még mindig az előbbiek hatása alatt van, legalábbis csupa negatív skálájú érzelmet látok visszatükröződni benne, és komolyan mondom, szinte már fájdalmas őt így látni. Őt, akit úgy ismertem meg, hogy le sem lehet törölni az arcáról a mosolyt. Nem tudom, miért van az, hogy mindig mindent elpusztítok vagy szétrombolok magam körül, talán mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem is érintkeznék emberekkel.
- Nem kell sajnálnod semmit – sóhajtok egy aprót, miután kimondja. És tényleg így gondolom, egy percig nem hibáztatom semmiért. Miért tenném? Nem így terveztem az estét, az igaz, de többnyire én tehetek róla, hogy ez lett belőle. Így alakult, amúgy is ő hisz a sorsban, és nem is én.
- A vacsorát főleg nem, lehet nem is lett volna ehető. Így legalább sose tudjuk meg – próbálok kicsit optimistábban hozzáállni. Majd holnap kihajítom a francba. Igen, készültem, és jó volt megint forgolódni a konyhában egy kicsit, de leginkább csak az érdekelt az egészben, hogy fog-e ízleni neki. Így most már nem izgat.
Azon viszont meglepődök, amikor olyan hirtelen rávágja, hogy ne hagyjam itt. És arról is sietve biztosít, hogy nem fél tőlem. Már-már túl sietve, nem tudom, igazat mondd-e, vagy inkább csak nem akarja bevallani. Az előbbi alapján nem úgy tűnt. Az leesett, hogy nem magamban értem el nála azt, amit, hanem valószínűleg régebbi dolgokat juttattam eszébe, de mégiscsak én cibáltam elő. Megijeszthettem, vagy valami ilyesmi. Kínomban elmosolyodom picit, mikor eszembe jut, ahogy múlt héten még annyira bizonygatta, hogy nem vagyok rá veszélyes. És erre tessék...
Elkapom a pillantását, ahogy a konyha felé sandít, és ekkor tudatosul bennem, hogy érezni is a megpurcant lasagna-m szagát. Már épp készülnék felállni, hogy ablakot nyissak, amikor a karja váratlanul átfonja a derekamat, és közelebb ficeregve hozzám bújik. Meglepődve lesek le rá, de ebben a pozitúrában nem láthatom az arcát, de talán mégis értem, hogy mit akar kifejezni vele.
Nagyjából már megnyugodott, és az előbbi szavai alapján megbánhatta, hogy az előbb úgy összekaptunk. Vagyis a haragja elpárolgott, ez most már érzem rajta. A sírás végül is mindig nyugtatóan hat a szervezetre.
Egy pillanatig elgondolkodom, hogy mit csináljak, de a karom végül ismét a hátán állapodik meg. Szívesen lecsúsztatnám a derekára, de nem tartom jó ötletnek. Belegondolok, hogy amikor megismertük egymást, mennyire ódzkodtam az érintésektől, most meg nem csak hogy nyugodtan tűröm, de még jól is esik, amit csinál. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Azt hiszem, még mindig nem szeretem, ha hozzám érnek, egyedül ő lehet valahogy kivétel.
- A kajának végképp lőttek – erősítem meg, és követem a tekintetemmel, amikor feláll, nem tudom, mennyire jött már helyre. Felém nyújtja a kezét, és reflexből utána nyúlok, mert nem tudom, most fog-e épp összeesni. De mikor elindul a konyha felé, úgy tűnik, hogy nagyjából összekanalazta a bor.
- Inkább ne – tiltakozok rögtön, mikor meg akarja nézni az alkotásomat. – Nincs mit vizsgálni rajta, ebből ma már nem eszünk. Viszont szívesen összedobok egy rizottót, vagy egy omlettet, ha már enni hívtalak – sandítok rá, hogy mit szeretne. A büszkeségem úgyse engedné, hogy a halott lasagna-men nyammogjunk.
Míg eldönti, bemegyek a hálóba, és kinyitom az erkélyajtót, hogy kicserélődjön a levegő, és eltűnjön a tompa égett szag.

At least i've got my friend...

Látom, hogy ezen az egész baromságon emészti magát, én meg legszívesebben megfejelgetném a falat, amiért ilyen dilis vagyok. Honnan jött ez az egész és miért nem tudom, de félek, hogy mostantól majd félve fog akár hozzám szólni, nehogy megint elő jöjjön ez a valami. Nem akarom, hogy ódzkodva beszéljen velem vagy épp, hogy ne is érjen hozzám még, ha akarna is. Legszívesebben kitörölném ezt az elmúlt fél órát a fenébe, mintha meg se történt volna és én most ennek reményében próbálok is így tenni. Na és persze ezzel próbálom még megőrizni azt a kevés büszkeségemet, ami maradt, de ettől még megtörtént az eset és szerintem emlékezetes is marad.
-Szerintem szuper lett volna, ha nem állok neki hisztizni. Jó illatok voltak, amikor megjöttem.- motyogom sajnálkozva és tényleg mást sem kívánok magamnak mint, hogy berepüljön most ide egy angyal vagy valami igazságszolgáltató mitikus lény és verdessen tarkón párszor, amiért így elcsesztem ezt az estét. Jason csak jót akart, én meg itt lányoskodtam.
-Túl sok lesz ez már azért a nyomi reggeliért cserébe.- mosolyodok el szelíden, de aztán képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, hogy megöleljem. Tudatni akarom vele valahogy, hogy tényleg nem tőle félek. Az emlékek voltak, amik a frászt hozták rám és az a hirtelen durva érintés, amivel csak vissza akart húzni, hogy ne lépjek le. Normális ember erre nem így reagált volna, sőt. Akár romantikusnak is vehettem volna az újabb falhoz passzírozós jelenetet, de ehelyett úgy viselkedtem, mint egy dilis.
Meglepi az ölelésem és talán először nem is tudja, hogy most ezt mire fel csinálom, de aztán gyengéden hátamra pakolja a kezét, amivel legalább affelől biztosít, hogy annyira még nem tart egy veszedelmes őrült ribinek. Ez is egy újabb lépés affelé, hogy szent legyen a béke és újra úgy beszéljünk egymással, mint eddig. Na és persze, az érintése is jól esik. Ezt már nem tudom hanyadjára kell feljegyezzem magamnak.

Kicsit sikerül lazítani a hangulaton és bár Jason még mindig depisebb, mint Rose a Titanicban, amikor le akar ugrani a hajóról, azért én nem adom fel. Ha már itt vagyok ma este nála, megpróbálom úgy intézni a dolgokat, hogy kellemes emlék maradjon és az iménti affér elhalványuljon a többi mellett. Így aztán felmerül bennem az ötlet, hogy mentsük meg a kaját, de mikor azonnal ellenkezni kezd félúton a konyha felé, elvigyorodok. Megértem. Tökéleteset akart nekem készíteni, de én elcsesztem, ezzel pedig nem akar villogni. Nem is sértem meg azzal, hogy erőszakoskodok. Elfogadom, hogy ezt szeretné.
-Oké. Akkor legyen az omlett de csak, ha segíthetek én is. Elég rendesen közbe játszottam a vacsora elrontásában. Sőt. Teljes egészében az én hibám. A minimum, hogy segítek.- tűrök ki egy kósza tincset a hajamból, miközben szemügyre veszem a konyhát és pár perc alatt megpróbálom kiismerni magam, amíg Jason elvonul valahova. Nem szokásom akáhol neki állni kotorászni vagy ilyesmi, de Jasont már azért eléggé ismerem és amúgy is, most azon vagyok, hogy kiengeszteljem, így aztán mindenféle vonakodás nélkül lesek be a hűtőbe, hogy tudjam, mit is pakolhatunk bele abba az omlettbe.
-Mondd, mit szeretnél belerakni én meg majd aprítgatok. Te vagy a séf, én csak a segéded leszek.- sandítok rá vigyorogva, mikor visszasétál a konyhába és amíg esetleg ő is körbe les a hűtő környékén, én töltök magunknak újabb adag bort és a pultra teszem őket. Nincs nekem most időm udvariaskodni meg egyébként se akarom pattogtatni. Pofátlanság vagy sem, szépen otthonosan fogok mozgolódni és inkább segítek mint, hogy elterüljek, mint valami fontos vendég.
-Remélem, nem bánod, ha nem téged ugráltatlak, viszont abban segíthetnél, hogy zenét hogy tudok kapcsolni.- lépek oda hozzá a konyhába, miközben kezeimet a csípőmre teszem és úgy figyelem, hogy mit ügyködik. Már, ha elkezdett bármit is csinálni már. Minden esetre elterveztem, hogy innentől csak azon leszek, hogy szuper este legyen ez is, mint a múltkori nálam. Az se baj, ha még jobb lesz, de a lényeg, hogy nem akarom Jasont megbántani és azt se szeretném, ha azt gondolná, hogy nem érzem magam jól az előbbi eset miatt. Jó itt lenni vele, ezt már az elején tudtam, csak a sértettség még bennem volt, mostanra viszont az is elszállt. Egyszerűen csak jó vele lenni.

Alison & Jason

Ha hisztinek nevezi az előbbi távolságtartó viselkedését, amivel ma este beállított hozzám, akkor az a gyanúm, hogy mostanra elpárolgott belőle a harag és az irántam való ellenszenv nagy része. Ez a feltételezést erősíti meg az is, amikor közelebb vackolja magát a kanapén, és a derekamat átölelve hozzám bújik.
Örülök, hogy így van, és válaszul én is megsimogatom kicsit a hátát, de attól még az az érzésem, hogy nem fogjuk tudni teljesen elkerülni, hogy beszélni kelljen róla. Tudtomon, és legfőképpen akaratomon kívül rossz érzéseket keltettem benne, az előbb azt vágta a fejemhez, hogy megaláztam, és így utólag belegondolva, jogosan érezte így. Mostanra túlságosan összebogoztuk a szálakat, amik kezdetben olyan egyértelműen és olyan jó irányba haladtak. Azt hittem, rábukkantam valakire, akivel valami rejtélyes okból kifolyólag el tudok beszélgetni, és képes annyira lekötni a figyelmemet, hogy ha egy rövid időre is, de mellette ki tudjam kapcsolni az agyam. Vele szemben nem működik rendesen a páncélom, amivel körbevettem magam, valamiért képes rá, hogy alápiszkáljon olykor, és ez éppen elég szokatlan és elegendő volt ahhoz, hogy örülni tudjak a társaságának. Azt hittem, találtam egy jó barátot.
Aztán mikor rájöttem, hogy ha nem vagyok résen, ennél sokkal többet is képes kiváltani belőlem, mindez felborult, elég rendesen. Azóta nem tudom eldönteni, hogy hogyan is álljak hozzá, mit engedjek megtörténni és meddig. Mert ha már nem vagyok a közelében, ismét behálóznak a szokásos, lehúzó gondolatok, és ismét visszacsöppenek abba a rideg valóságba, amibe három éve sodródtam bele, azokkal a problémákkal, amiket még mindig nem sikerült megoldanom. Csak hordozom őket magamban, de nem tudok szabadulni tőlük.
Viszont éppen ezért, nem tudom, hogy magyarázzam meg neki akár a múltkori taxis esetet is. Ezekről még sosem beszéltem senkinek, és nem is hiszem, hogy fogok.
A témát azonban nyomban szétpukkantja a fejemben, amikor feláll, és engem is magával húzva az odaégett vacsoránkat készül éltre kelteni. Na, nem. Azt biztos, hogy ezt nem vállalnám be előtte, és miután tiltakozni kezdek, szerencsére belemegy, hogy inkább maradjunk az omlettnél. Sőt, azt is felajánlja, hogy segít.
- Ezek után inkább nem bízod rám, igaz? – sandítok rá, az arcom még nem annyira árul el érzelmeket, de a szememben megcsillan egy pillanatra az a játékos fény, ami a múlt hét óta hiányzott belőle, és ami elárulja, hogy nem gondolom teljesen komolyan.
- Azért még ne írj le teljesen a konyhában – fűzöm hozzá, úgy hogy abból sok minden sejthető legyen, és mikor előáll ezzel a séf és segédje dumával, előcsal az arcomra egy halvány mosolyt.
Kinyitom az erkélyajtót, hogy engedjek be egy kis friss levegőt, és ha már a hálóban vagyok, körbenézek, hogy el kell-e még pakolnom valamit, ha netán úgy döntenénk, hogy kimegyünk cigizni egyet. Az erkélyre ugyanis csak innen lehet kijutni. Ahogy körbelesek, megakad a szemem az egyetlen képen, ami a polcon díszeleg, odalépek, kézbe veszem. Ezt az egy fotót őriztem meg Róla, csendben végigpillantok rajta, és végül beteszem a fiókba. Nem akarom, hogy Alisonnak feltűnjön és rákérdezzen. Inkább eltűntetem ma estére.
Visszabattyogok a konyhába, és egyből be is kukkantok a hűtőbe, hogy összeválogassam a hozzávalókat. A tojások mellé veszek ki többféle sajtot, paradicsomot, bacont, és kerítek elő egy kis petrezselymet is a fűszerekhez. Azt akarom, hogy szép is legyen, ne csak finom.
- Ha van valami speciális kívánságod, ne fogd vissza magad – pillantok rá, hogy akar-e még valamit bele, miközben felgombolom az ingem ujját, és nekikezdek a második vacsoránknak.
- Mondtam már, hogy érezd magad otthon – mormogom, ahogy elkezd szabadkozni. – A kanapé mögötti szekrényről tudsz lemezt választani – igazítom útba, és kíváncsian várom, hogy mit fog betenni. Elég nagy választékot talál, mindig is szerettem a zenét. A motorozás és az extrém sportok mellett a zene a másik szenvedélyem, de egy táncosnál ez aligha meglepő. Belekortyolok a borba, amit nekem töltött, és néhány pillanatig őt figyelem, ahogy elmélyülten válogat. Valóban jól áll neki ez a ruha, állapítom meg, de végül egy halvány mosollyal visszafordulok a tojásokhoz. Jó, hogy megint visszataláltunk ehhez a hangulathoz, talán meg tudjuk ég menteni ezt az estét.

At least i've got my friend...

Elvigyorodok, ahogy megszólal és azt feltételezi -még, ha poénból is-, hogy csupán azért segítek neki, mert a leégett kaja után már nem bíznám rá a vacsit. Pedig nem ez vezérel de örülök, hogy már van kedvünk viccelődni, mert ez is azt jelzi, hogy oldódott a hangulat. Remélem, így is marad, akármiről is lesz szó az este folyamán. Sok mindent meg kell beszélnünk, de szépen lépegetve kell odáig eljutnunk.
-Így van. Az kell még, hogy ez is kárba vesszen. Aztán ehetünk égett omlettet égett... mivel is?- pillantok rá, mikor eszembe jut, hogy el se mondta mit készít. Az illata alapján valami olaszosra tippelnék, de azért annyira nagy konyhatündér nem vagyok. Említette Jason -és emlékszek is rá-, hogy szeret a konyhában sündörögni, csak épp a munka mellett nincs ideje és egyedül magára sincs értelme főznie. Azt hiszem, ha úgy válunk el ma, hogy továbbra is jóban leszünk, sokszor igénybe fogom venni az ügyességét. Nem akarom, hogy rossz kapcsolatunk legyen. Továbbra is barát akarok maradni és ennek érdekében ma bármire hajlandó leszek.
-Eszemben sincs. Otthonosan mozogsz és a pasik általában jobbak a konyhában, ráadásul, ha a vezetésben nem is tudnál lenyomni, ebben biztosan. Nem vagyok egy nagy konyhatündér. Az omlettnél megáll a tudományom.- húzom el picit a számat, mert azért ez elég gáz, de tény, hogy nem szoktam izgalmas és érdekes kajákat főzni, csak összedobok magamnak valamit. Viszont, ha úgy alakulna, Jason kedvéért most már én is szerveznék egy igazi, normális vacsorát, ahol szépen meg van terítve, esetleg egy gyertya is ég és hasonlók. Más kérdés, hogy ennek már nagyon randi feelingje lenne.

Miután visszatér a konyhába, előszedeget ezt azt, és kikéri a véleményem, hogy szeretnék-e bele még valamit. Részemről viszont már, csak attól éhes leszek, ha arra gondolok, hogy ezekkel a hozzávalókkal milyen lesz a kaja. Még jó, hogy a gyomrom még viselkedik és nem kordul meg ennek örömére, mert az meglehetősen gáz lenne. Tény viszont, hogy délután nem nagyon ettem, mert azon idegeskedtem, hogy miért akar ma találkozni. Hát most már kiderült.
-Ha esetleg uborka van még, azt a végén mellé el tudnám képzelni, mert imádom, de ez már így is nagyon guszta.- jegyzem meg, miközben vágok egy darabot a sajtból és elcsenem magamnak, aztán mint, aki nem tett semmit, ártatlanul Jasonre pislogok. Szokásom, hogy főzés közben bele kóstolgatok ebbe-abba, csak épp most esik le, hogy ezt ő nem feltétlenül tudja és nem is biztos, hogy szereti.
-Otthon érzem magam. Rendben.- ismételem el magamnak egy bólintással megspékelve, mintha valami lecke lenne, amit meg kell tanulnom, majd felkapom a poharam és neki látok válogatni a zenék közt. Elmélyülten lesegetem és minden címet elolvasva felidézem magamban az adott számot, mert nem akarok még véletlenül se se romantikusat, se depiset kapcsolni. Valami átlagosat szeretnék, ami nem borzolja semerre sem a kedélyeket, így a végén egy egész jó hip-hopos válogatás mellett döntök, amire szívem szerint azonnal elkezdenék ugrálni. Úgy tűnik most, hogy elszállt a feszkó belőlem, teljesen meg fogok hülyülni.
-Elég nagy zene fan vagy, bár ez nem meglepő. Az viszont igen, hogy nagyon változatosak a cd-k.- jegyzem meg, mikor visszaérek hozzá és mögé sétálok, hogy onnan kihajolva vegyem szemügyre, hogy halad a vacsora, aztán amint rájövök, hogy most miben is segíthetnék, odamegyek mellé kontárkodni.
-Tudod, elég szemét dolog, hogy be vagy zárkózva. Sok nő ölne egy ilyen pasiért, aki még a konyhában is szívesen matat.- dőlök csípőmmel a pultnak és részemről a segítség annyiban kimerül, hogy a paradicsomból meg a sajtból is vágok két-két darabot. Nem igazán foglalkozok most sem azzal, hogy Jason a kis páncéljába bújik vagy sem. Egyszerűen fogom a darab sajtot és vigyorogva a szájához pakolom.
-Kóstold meg. Ez még így szólóban is jó.- bíztatom közben vigyorogva, másik kezemmel pedig a saját adagomat kapom be. Szerintem már rég túl vagyunk azon a határon, hogy az ilyen jelenetek ne férjenek bele az egészbe. Smároltunk, veszekedtünk, berúgtunk, táncoltunk és taxiztunk is együtt. Az egymás etetése ehhez képest már semmi lenne.

Alison & Jason

- Csak akkor fog elégni, ha megint elvonod a figyelmem. A férfiaknak nem megy olyan könnyen egyszerre két dologra koncentrálni – magyarázok szórakozottan, és azt veszem észre, hogy időközben fel is oldódott bennem az előbbi feszültség. Nem tudom, pontosan minek köszönhető, de az biztos, hogy sokat segített, hogy ismét vigyorogni látom, és a megszokott csipkelődő stílusa is újra a helyére került. Érdekes, de az elmúlt héten még valahogy ez is hiányzott.
- Tetszik a válogatás? – érdeklődök felé pillantva, amikor közelebb jön, hogy szemügyre vegye, miket is pakolásztam össze az omlettünkhöz. Egyébként gyorsan jár a kezem, próbálok sietni, mert időben is jócskán megcsúsztunk már, bizonyára éhes lehet, hisz ha vacsorára hívják az embert, nem nagyon szokott enni előtte, meg mindjárt elfogy az üveg bor is, ami azért étvágyat csinál. Ezt a gyanúmat az is alátámasztja, hogy csipegeti a hozzávalókat.
A szemöldököm viszont azonnal a magasba szalad, amikor kimondja, hogy a vezetésben nem tudnám lenyomni. Ráadásul ilyen pofátlanul természetesnek véve, mivel úgy látom, még csak nem is ugratásból mondja, hisz’ az arcán csak annyi látszik, hogy a főzésbeli gyakorlatlansága miatt szomorkodik. Ez valahogy elég hozzá, hogy az utóbbi héten történtek ellenére felbátorodjak ebben a témában.
- Azt azért majd még meglátjuk – szögezem le egy magabiztos és icipicit sértődött arckifejezés kíséretében, amit ugyan nem felé, hanem a serpenyőm felé küldök, de láthatja, ha akarja. – Ha végre rászánjuk magunkat valamikor arra a versenyre. Nem ijesztettél meg a múltkor, csak hogy tudd. Sőt, akár előnyben is lehetek, mert te még nem ismered a vezetési stílusomat, én viszont már kiismertem a titkaidat – mosolyodok el azért a végére, mikor rájövök, hogy ez milyen hülyén és többértelműen hangzik.
Az viszont nem zavar, hogy nem nagyon tud főzni. Amúgy sem tartozok azok a férfiak közé, akik a nő elsődleges feladatát a kajakészítésben látják. Szerintem ez baromira sértő és hülyeség is egyben.
- Bárhogy is, az a reggeli isteni finom volt, úgyhogy ha megbocsátasz, nem hiszek neked – pakolok elé néhány paradicsomot, hogy ha már olyan szépen felajánlotta az előbb, legyen szíves felvagdosni. – Majd mindjárt meglátom, hogy fejlődőképes vagy-e.
Közben feljegyzem az uborkás kérését, úgy emlékszem lesz valahol egy üveggel, majd tartok egy kis szünetet, mikor hátramegy a cd-khez. Megiszom a maradék borom, és lehet, hogy sunyi húzás tőlem, de közben őt nézegetem.
- Sokféle zenét kedvelek. És szeretem a változatos koreográfiát – válaszolom a megjegyzésére, és el is mosolyodok kicsit, amikor meghallom, hogy végül mit választott. Most pont valami ilyesmi hangulat mocorog bennem is. – Nem rossz választás.
Lassan kész vagyok az omlettel, már csak az utolsó simítások hiányoznak, de kissé kizökkent a koncentrálásból ezzel a bezárkózós mondattal. Egy picit elmosolyodom a kijelentésre, de nem nézek rá, mert érzem, hogy zavarba jöttem. Nem is igazán tudok érdemben mit mondani rá, amivel talán csak még jobban felhívom rá a figyelmet.
- Azért elég sok férfi tud főzni – mormogom végül egy kis késéssel, és mielőtt levenném az elkészült omlettet, az ujjai a számba nyomnak egy darabka kóstolót a sajtból. Automatikusan felé sandítok, miközben bekapom a falatot, és sikerül véletlenül elkapnom a tekintetét, amiben egy másodperccel talán tovább időzök, mint feltétlenül szükséges lenne, és ahogy végül visszafordulok az alkotásom felé, a nyelvem hegyével megnedvesítem azt a részt, ahol az ujja az ajkamhoz ért. El akarom tüntetni a bizsergető érzést, mert eszembe jut róla, amikor olyan gyengéden végigsimított a hegemen, és hogy akkor mennyire kívántam, hogy az ajkaimat is megérintse.
Végül tálalom a kaját, és mivel elfogyott az előző, bontok még egy üveg bort, majd a széke felé invitálom, és nekikezdünk végre az egy órával ezelőttre tervezett vacsorának.

At least i've got my friend...

Elvonom a figyelmét. Elég édesen fejezte ki, hogy az imént kivertem a balhét és le akartam lépni, aztán pánik rohamom lett és emiatt égett oda a vacsi. Viszont gyanítom, ilyesmi már nem fog történni tehát marad a kérdés az, hogy: mi mással tudnám annyira elvonni a figyelmét? Ez pedig felkelti bennem a kisördögöt a történtek ellenére is. Ha szemét lennék, biztos kitalálnék valamit, de nem akarom, hogy az omlett is tönkre vágódjon miattam.
-Ígérem, jó kislány leszek.- és csak, hogy még hivatalosabbnak tűnjön az esküm, kis keresztet rajzolok a mellem fölé nem sokkal, mert hát nem állok le most oda terelgetni a tekintetét, ahova nem kéne. Akkor épp az ellenkezőjét tenném annak, mint amire épp megesküszök. Amúgy is tetszik neki ez a ruha. Ezt már sikerült észre vennem akkor, mikor megérkeztem.
-Ühüm. Biztos finom lesz.- vigyorodok el újra, miközben lesem, ahogy nagy hozzáértéssel darabol ezt-azt meg a tojást intézi. El tudnám nézegetni sűrűbben is, ahogy főzőcskézik. Akár az én konyhámban is... mindössze egy köténnyel a csípőjén... na jó, Alison, már megint hülyeségeken jár az eszed.
Szóba kerül a konyhai tudásom és valamiért az az érzésem, hogy a versenyes dologgal sikerül betalálnom, mert a szemöldöke igen gyorsan felkúszik a homlokáig. Én viszont mindezt, csak egy szemtelen vigyorral veszem tudomásul és érdeklődve hallgatom a kis érvelését, hogy miért is nincs igazam.
-Elhiszem, hogy ügyes vagy de hidd el, hogy még semmit nem láttál, szivi. Ez csak a jéghegy csúcsa volt. De igazad van. Most már tényleg meg kell ejtenünk azt a versenyt, hogy végre letisztázódjon ez a dolog.- mutatok kettőnkre széles vigyorral a képemen és persze mindezt játékosan teszem, nem véresen komolyan. Ennek ellenére nagyon várom azt az összecsapást, bár a félsz még mindig bennem van, hogy nem-e történhet belőle baj. Reméljük, hogy nem.
-A titkaim pedig... felét se ismered még de majd, ha szeretnéd, időnként megosztok veled valamit.- lököm meg csípőmmel a csípőjét óvatosan, miközben vigyorogva neki látok a paradicsomokat összedarabolni, amiket idő közben elém pakol. Nem normális dolog ezen gondolkodnom, de szerintem szuper páros lennénk. Mármint... jól elvagyunk, kiegészítjük egymást és a vonzódás is meg van. Nem is értem, miért ragaszkodok annyira a barátság dologhoz, hiszen előbb-utóbb meg a testi vonzalom fogja szétrombolni azt.

Nevetve hallgatom, ahogy a múltkori reggelinkről beszél, miközben a paradicsommal foglalatoskodok, de mikor azt mondja, hogy meglátja fejlődőképes vagyok-e, zavarba jövök, mert tudom, hogy akkor ezek szerint azt figyeli, hogy csinálom, amit csinálok. Mintha épp vizsgáztatnának szeletelésből/darabolásból. Őrület.
-Komolyan mondom, Jason. Borzalmas vagyok a konyhában. Még a zacskós levest is el tudom rontani, hidd el.- nevetek továbbra is, végül örömmel veszem tudomásul, hogy azért a paradicsomot sikerült elintéznem. Csúnya lett volna, ha ki fog rajtam.
Gyorsan megtörlöm a kezem, amint elkészülök, és inkább úgy döntök, hogy intézek valami zenét, miközben az is kiderül, hogy Jason igen sokféle stílust kedvel. Ez pedig nekem, már megint egy kellemes csalódás.
-Ezzel én is így vagyok. Jó a változatosság.- bólintok mosolyogva, majd amint megtalálom a számunkra megfelelő cd-t, elindulok vissza hozzá, ő pedig biztosít róla, hogy jól választottam. Tehát, a zenével ma már nem lehet baj, ha ez mindkettőnknek megfelel. Remélem, semmivel sem lesz gond.
Közvetlenül ezután, kicsit hosszasabban elidőzik rajta a szemem és ahogy figyelem, milyen rutinosan mozog a konyhában, képtelen vagyok nem azon gondolkozni, hogy a fenébe nem csüng rajta tényleg minimum három nő. Ha nem éreztette volna velem az elmúlt fél órában és a múltkor a taxiban is, hogy szigorúan baráti a kapcsolatunk, ma este csak azon lennék, hogy megszerezzem magamnak.
Sikerül zavarba hoznom, ami szintén jól áll neki még akkor is, ha próbálja titkolni. Engem azért megmosolyogtat a szerény válasza is, de aztán inkább azzal foglalkozok, hogy tömjem a fejemet, meg az övét is. Nem tudom, honnan jön az ötlet és, hogy miért nem érzem pofátlanságnak amit csinálok. Hiszen, normális ember így érezne, nem? Vagy legalábbis, ahogy Jason ledermed a mozdulatomra úgy sejtem, hogy ez váratlan dolog lehet, de ettől függetlenül tekintetünk összeakad pár hosszabb pillanatra, amíg ajkai közé teszem a sajtot. Akaratlanul is odakúszik aztán tekintetem a szájára, végül inkább a saját falatommal kezdek foglalkozni. Hirtelen nagyon meleg lett a konyhában.
Mindez picit arra ösztönöz végül, hogy befogjam a számat és a kajára koncentráljak. Azaz, segítek Jasonnek tálalni olykor-olykor mosolyogva rálesve, majd leülök vele együtt és neki látok a vacsinak, amitől eláll a szavam azonnal.
-Ez Isteni. Komolyan mondom. Nem tudtam, hogy az omlett is lehet ennyire... őrület. Akár szakácsnak is mehettél volna.- lesek rá elképedve az első falat után, mert valóban őrülten jó lett. Kellemes az íze és még az újabb üveg bor is passzol hozzá, amit hoz. Nem tudom, hogy direkt csinálta-e így, de minden klappol és ettől még inkább nagyot nőtt a szememben.
-Azt hiszem, megtartalak.- sandítok fel rá végül és csak, hogy még lazábbnak tűnjek eközben, a boros poharat felemelem és lassan kortyolok belőle, de a tekintetemet, melyben mosoly bújkál, nem veszem le Róla.

Alison & Jason

Azt ígéri, jó kislány lesz, de arról, amit utána csinál, nem egészen ez jut eszembe. Vagy csak nekem túl élénk a fantáziám ma este? Nem tudom, hogy a bor, a ruha vagy a köztünk visszaállt kapcsolat teszi-e, vagy csak szimplán az, hogy régen láttam, de ahogy a pillantásom követi az ujját, az akaratlanul is lejjebb siklik a dekoltázsára. De amint észlelem, hogy mit csinálok, gyorsan visszafordulok az omlett felé, és csak reménykedek benne, hogy nem követte a tekintetem.
Így is lehet, hogy azt hiszi, csak arra megy ki minden, hogy le akarom fektetni. Ez az előbbi kifakadásából jól látszott, ha mérgében is mondta, az a mondat elég mélyről jött, éreztem rajta, és még mindig a fülemben cseng. „Azért jöttem, hogy megkefélj végre. Nem egyértelmű?”
Ezt viszont nem akarom, hogy így könyvelje el, mert habár abban a taxiban tényleg nehéz volt nem erre gondolni minden másodpercben, a barátság, amit megbeszéltünk kettőnk között, nem erről szól. Nem szeretném, ha megint elmarnám magam mellől valami olyasmi miatt, mint amit nem is olyan rég produkáltunk. Szóval meg kéne húzni magamnak a határokat, és a mellei bámulása nem hiszem, hogy ebbe beleférne.
Egyébként is mindig így indul. Apróságokkal. Nem helyes pillantásokkal, amikből nem helyes érintések lesznek, majd nem helyes mozdulatok, míg már túlságosan nehezen koordinálhatóvá válik a helyzet. Nem is értem, miért csodálkozok, hogy ide lyukadok ki, ha magamat húzom csőbe azzal, hogy ilyenkor nem figyelek oda.
De sikeresen eltereli a figyelmem a témáról, amikor a versenyről kezdünk beszélni.
- És ez rád is igaz, úgyhogy a helyedben nem lennék ennyire bosszantóan magabiztos – fűzöm hozzá mosolyogva, egy megjátszott figyelmeztető pillantás kíséretében. Még nem látott, és szeretném a legjobb formámat nyújtani, amikor majd megmérkőzünk. Annyira nyerni akarok; és ezért szinte bármire hajlandó leszek, azt már most tudom. Azt akarom, hogy elismerő pillantással nézzem rám, nem úgy, mint ahogy egy vesztesre szoktak. Azt nem tudom, hogy viselném el.
Meglepődök, amikor a csípőjét játékosan az enyémhez löki, az ilyen mozdulatokra, úgy tűnik, még mindig nem vagyok felkészülve, nem is tudom, hogy leszek-e valaha.
- Mondj valamit, amit még nem tudok rólad – csapok le spontán a titkaira vonatkozó megjegyzésére. Nem akarom én kifaggatni, távol álljon tőlem, ha az ember úgy érzi, el akar mondani valamit, akkor úgyis magától megteszi. De nem szeretem lecsapatlanul hagyni az ilyen kijelentéseket. Meg hát, nehezen tagadnám le azt is, hogy érdekel, mit mondana erre.
Közben mosolyogva figyelem, hogy boldogul a paradicsommal, bár egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy gondot okozna neki. Mikor kész, bele is pakolok mindent a serpenyőbe, és már épp azon vagyok, hogy felszolgáljam a vacsoránkat, mikor váratlanul becsempészik egy kis kóstolót a számba, nekem pedig egyből a múltkori sörözős, táncolós este villan eszembe róla. Pedig pont az előbb határoztam el, hogy féken tartom az ilyesféle gondolatokat, de valamiért annyira erotikusnak találom ezt a mozdulatot, hogy a gerincem alja is bizseregni kezd, amikor az egyik ujja megsimítja a felső ajkam. El is bambulok egy kicsit, és csak megkésve fordulok vissza a művemhez, amit abban a pillanatban le is kapok a gázról. Na, tessék, majdnem sikerült ezt is odaégetnem, dorgálom magam, de mikor Alison elé pakolom, és látom, hogy ízlik neki, jóleső érzés fut végig rajtam, és egy kis büszkeség is elfog, ahogy a szavai meglegyezgetik az egómat.
- Örülök, hogy ízlik – mondom őszintén, és én is szedek magamnak egy kis csíkot. Eléggé elment az idő, és ilyenkor már nem nagyon szabadna ennem az az igazság, de úgyse tudom megállni, hogy ne kóstoljak bele. Direkt kevesebb hússal csináltam, hogy könnyebb legyen.
- Ezt nem a nőkre szokták mondani? – kérdezem szemtelenkedve, és közben átpillantok felé a pult fölött. Látom a bujkáló mosolyt az arcán, és ahogy a szemembe néz, én is késztetést érzek, hogy a borospoharam után nyúljak. Most veszem észre, hogy elég tekintélyes mennyiséget elfogyasztottunk már éhgyomorra, de ez a faja valahogy itatja magát. Ha iszom, akkor pedig a cigit is nagyon hamar megkívánom, így alig várom, hogy elfogyjon végre a tányérjáról a kaja, és bedobhassam az ötletet.
- Van kedved kinézni egy kicsit az erkélyre? – sandítok rá hívogatón, és ha igent mond, felmarkolom a poharam és a borosüveget az asztalról, majd meg is indulok a hálószoba irányába, ahonnan nyílik az ajtó.
Odakint aztán lepakolom őket a párkányra, és rögtön egy ottfelejtett cigisdoboz után nyúlok. Ha rágyújtok, mindig itt teszem.
- Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, majd az öngyújtóm után kezdek tapogatni. – Most ölni tudnék egy szálért – mormogom, mikor hamarosan beleszívom az első slukkot. Hátammal nekidőlök a korlátszegélynek, és mélyet sóhajtva fújom bele a füstöt a sötét éjszakába. Azt hiszem, mégis megtette a hatását az a másfél üveg bor, csak most kezdem érezni, hogy enyhén bizseregnek a tagjaim.
- Szép innen a város, nem igaz? – fordulok meg egy hirtelen ötlettel a korlátnak dőlve, hogy én is szemben legyek a kilátással, de azt nem kalkulálom bele, hogy így szinte milliméteres távolságba kerülök a mellettem ácsorgó Alisontól. Viszont inkább nem lépek el rögtön, az talán még sértőbb lenne, mint ez a hirtelen közelség, és ahogy a karom az övéhez ér, annyira nem is tartom kellemetlennek. Sőt, legszívesebben mögé állnék, és átölelném, ahogy nem is olyan rég, de inkább gyorsan kikergetem a fejemből ezt a képet.

At least i've got my friend...

Komolyan nem tudnám már meghatározni, hogy mi van köztünk, mert, hogy nem baráti a kapcsolatunk, az biztos. Barátok nem csókolják úgy egymást, ahogy mi a múltkor és barátok nem is kapnak úgy össze, mint ahogy mi az imént. Nem tudom mi van köztünk. Azt tudom, hogy úgy vonz, mint a mágnes és, hogy képtelen vagyok nem beleborzongni, ha épp megérint vagy Úgy néz rám. Teljesen más pasi, mint amilyenekkel eddig összehozott a sors. Nyugodt, kimért, rideg de mégis szenvedélyes és mindezek mellett udvarias is, ami nem kis szó. Egyáltalán nem olyan, mint az eddigi férfiak, aki hatással voltak rám és ez teljesen összezavar. Vagy épp emiatt vonz túlságosan? Az a bizonyos ismeretlen, igaz?
Addig viszont nincs baj, amíg olyan "közömbös" dolgokról van szó, mint a versenyünk, amit már nem most egyeztettünk le. Na igen. Az lesz még egy durva menet.
-Szóval bosszant a magabiztosságom?- sandítok rá egy szemtelen mosolllyal, de ennél tovább nem húzom a dolgot. Ha szemtelenkedni kezdek, az át megy flörtölésbe, aminek épp az lesz a vége, ami a múltkor. Azaz kiderül, hogy ő is férfi és, hogy az ilyesmi női praktikák hatással vannak rá, aztán meg pofára ejt, amikor rájön, hogy meg lett vezetve és valójában nem is ez az, amit akar. Ugyanakkor folyamatosan visszhangzik a fejemben az, amit mondott, hogy képtelen visszafogni magát a közelemben.
-Oké. Van tetoválásom.- tény, hogy nem olyan helyen van, amit bárki, bármikor kiszúrhat, és az is tény, hogy egy tetoválótól ez nem meglepő, de azért még titoknak számít, met ő még nem látta. Azaz, azt hiszem, még nem látta. Amikor a lakásomon voltunk és följebb simította a pólóm -még a gondolatra is libabőrös leszek-, akkor meglehetősen sötét volt, szóval kétlem, hogy kiszúrta volna. Azon kívül nem is nagyon lett volna még alkalma látni, így aztán okkal nézhetek most rá úgy, mint aki megfogta és várja, hogy tovább kérdezősködjön. Mi az? Hol van? Miért épp az?
Megfogadtam, hogy nem szemétkedek vele, nem húzom az idegeit és nem teszek semmi olyat, ami arra sarkallná, hogy vesse rám magát, így aztán ez az etetős dolog nem is ilyesminek indul. Csak utólag esik le, hogy igazából ez elég izgató tud lenni és talán rá is ilyesmi hatással lehetett. Engem biztos beindítana, ha ő tenne ilyesmit és épp ezért, nem is erőltetem tovább a dolgot, csak vonulok az asztalhoz neki látni a vacsinak.

Nem tudom nem megjegyezni, hogy mennyire ízlik az az omlett, amit félig közösen készítettünk, bár igazság szerint, ő nagyobb részt vett ki a munkából. Ezért is jár neki a dicséret, amit egy hálás megjegyzéssel köszön meg és akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen sokszor mondanék még neki ilyesmit, ha nekem főzne. Nem győznék olvadozni és persze meg is hálálnám, csak épp mindezt most nem tehetem meg, mert, ha olyan kapcsolatban lennénk, most minimum egy forró csókot ajándékoznék neki a pazar vacsoráért cserébe. Így viszont marad a szelíd mosoly és az elismerő pillantás.
-Nem. Ez az olyan pasikra is szokták mondani, akik otthonosan mozognak a konyhában, mikor a nőre épp ugyanez nem igaz.- magyarázok, de csak a végére esik le, hogy mindez úgy hat, mintha ő a párom lenne, aki tud főzni, én pedig az ő párja, aki nem. Ennek ellenére csak tovább vigyorgok és remélem, hogy neki nem ilyesmi értelemben jön le a mondanivalóm, amit én úgy céloztam, hogy a lényege az legyen, hogy csodá a vacsi még, ha másodjára is sikerült.
-Benne vagyok.- bólintok az ötletére, mikor felveti, hogy kinézhetnénk az erkélyre. Igazából jó ideje szemezek vele, csak épp nem volt pofám keresztül gázolni a háló szobán. Így viszont, hogy ő megy előttem, simán követem ki a friss levegőre, ahol aztán szó szerint letaglóz a látvány. Láttam már ilyesmit, mert nem először bagyok Los Angelesben, de mindezt úgy átélni, hogy ő ácsorog mellettem... annyira... romantikus. Nem tehetek róla, de ez jut először eszembe, ami aztán annyira zavarba hoz, hogy el is fogadok tőle egy cigit, holott a sajátom a dzsekim zsebében lapul.
-Köszi. Én is így érzek.- jegyzem meg halkan, de azt már nem teszem hozzá, hogy gondolatban én már úgy viselkednék legszívesebben, mintha a leendő barátnője lennék vagy, hogy szívem szerint most odabújnék hozzá és hallgatnám a szívverését, ahogy már egyszer volt alkalmam megtenni.
Csendben a korlátra könyökölök, miközben rágyújtok és továbbra se szólok egy szót sem, amíg kifújom az első adag füstöt. Direkt nem nézek rá és direkt helyezkedek úgy, hogy elég távol legyek tőle, hiszen elmondása szerint "túlságosan hatással vagyok rá", amit nem tud kezelni. Akármilyen állapotban is voltam, erre emlékszek és ezért is nem akarok vele szemét lenni. Nem akarom direkt ingereni, hogy aztán olyasmit tegyen, amit én ugyan nem bánnék egy percig sem, ő viszont nem gondolna komolyan, mert, csak a testi vágy hajtaná. Az úgy nem lenne fair és nem is lenne olyan, mintha érzelmileg lennék rá hatással. Testileg felizgatni egy férfit pedig bárki képes. Nem nagy érdem.
-Igen. Gyönyörű.- lehelem szinte a szavakat halkan, mert idő közben megérzem, ahogy karja alig ugyan, de hozzám ér és ahogy ő rám, úgy én is rá pillantok. Ismét hatalmába kerít az az érzés, hogy... őrület, mennyire tud rám hatni egy pillantása is, mert azonnal megborzongok és a kellemes bizsergés is végig fut a testemen. Mit nem adnék, ha mindenféle szégyenkezés nélkül megérintene újra úgy, mint a múltkor. Abból az érintésből érezni lehetett a vágyat és a szenvedélyt, főleg, ahogy közelebb húzta magához a csípőmet. Csoda hát, hogy képes lettem volna felhívni hozzám?
Mindezt megspékeli azt, hogy Ő sem húzódik arrébb és én sem, mintha ez természetes lenne, lányos zavaromban pedig a boros pohárért nyúlok. Eddig persze mindez teljesen jó, csak azzal nem számolok, hogy mellé nyúlok és magamra borítom az egészet úgy, ahogy van. Persze, a poharat sikerül elkapni, de mindez a ruhámon mit sem segít.
-Basszus.- lesek le magamra, miközben érzem, hogy a hűs ital át is ivódik a vékony anyagon és sikeresen foltot is hagy a hasam környékén a ruhán. Szégyenkezve Jasonre lesek, majd jobb ötlet híján szóba hozom, hogy nem ártana kitisztítani.
-Ezt még most ki kell szednem, vagy lőttek a ruhának. Nincs valamid, amit magamra kaphatnék addig?- és ezek után adjam elő, hogy mindez nem volt szándékos, bár igazából, már nem is érdekel. Égtem már eleget előtte.

Alison & Jason

Ahogy belegondolok a ránk váró versenyre, megint csak úgy mocorog bennem az energia, de azt veszem észre, hogy nem is csak a futam és a versenyhelyzet miatt, hanem az a tudat is jócskán közrejátszik, hogy vele fogok versenyezni. Már előre baromira élvezem, de azt is érzem, hogy bizseregni kezd valami a gyomrom környékén, mert tudom, hogy nem kis tétje lesz ennek a meccsnek. Be kell bizonyítanom neki, hogy én is vagyok olyan vagány, mint a versenyes cimborái.
- Cseppet sem – válaszolom a kérdésére somolyogva. – Csak olyan magasságokba ingerli a bizonyítási vágyamat, hogy legszívesebben itt hagynám az egész vacsorát, betuszkolnálak az autóba, és most azonnal lejátszanám a meccset.
Na igen, a türelem nem a legerősebb tulajdonságom. De kicsit eltereli a figyelmem, amikor ugyanolyan spontán, szinte gondolkodási idő nélkül megválaszolja a kérdésem.
Az önmagában nem meglepő, hogy van tetoválása. Egy tetováló művésztől erre lehetett számítani, de ahogy a gondolataim tovább siklanak, mégpedig arra a kérdőjelre, hogy hol is rejtőzhet rajta, ha még nem került a szemem elé, beleesek abba a hibába, hogy végiggondolok a testén, és az agyam rögtön számos variációt képzel el.
Kicsit meg is kell ingatnom a fejem, hogy kirázzam belőle ezeket a hirtelen felbukkant és annál pikánsabb képeket, és úgy döntök, hogy az a legjobb, ha most azonnal választ kapok rá, mert ha nem, egész este nem fogom tudni kiverni a fejemből.
- Na és mit ábrázol, és merre rejtőzik? – pillantok rá kíváncsian, és inkább iszok néhány kortyot, hogy ne látszódjon, hogy ennyire felkeltette az érdeklődésemet. A tetoválás témáról pedig eszembe jut, hogy az enyém momentán nincs annyira jó bőrben, már így is be volt gyulladva, az előbbi vad jelenet óta pedig, amikor Alisonnal küzdöttem, csak még inkább sajog, és érzem, hogy át akarja égetni az ingem. Átfut az agyamon, hogy megemlíthetném neki, hátha tudna rá valami megoldást, de aztán elvetem az ötletet. Nem akarom, hogy nyápicnak nézzen.
Ahogy az ujja megsimítja az ajkamat, tompa bizsergést érzek a gerincem alsó részén, mintha csak direkt összekötetésben állna ez a két pont, és elég nehéz visszakormányoznom a tekintetem a főztömre. Hihetetlen ez a nő, mintha csak pontosan tudná, hogy hova kell nyúlnia, hogy megnehezítse a dolgomat, vaktában betalálja a legsebezhetőbb pontjaimat. A múltkor a nyakam, most pedig ez. És a legdurvább, hogy nem hinném, hogy direkt csinálja.
Már majdnem az omlettet is odaégetem, de időben észbe kapok. Szerencsére ízlik neki a vacsi, utána pedig felajánlom, hogy menjünk ki egy cigi erejéig az erkélyre.
- Hát, ha gyakrabban jössz, gyakrabban tesztelheted a főzéstudásom – mondom útközben egy sunyi mosollyal. – Legalább lesz valami motivációm, hogy újra összeüssek ezt-azt.
Kint elfogadja a cigim, és egymás mellett pöfékelünk, miközben az egyre csendesedő város fényeit figyeljük. Gyakran jövök ki ide egyedül is, legtöbbször reggel, mikor még félálomban rágyújtok az első cigire, vagy esténként egy pohárka bor mellett, ahogy most is, de jól esik, hogy ma nem egyedül ácsorgok itt.
Ugyan nem teljesen szándékosan fordulok oda mellé, elég szorosan, hogy a karuk is összeér a korlátnál, de ha már így jött ki a lépés, nem is húzódok vissza. Érzem, hogy mocorog bennem valami, ami egyre csak közelebb hajtana hozzá, és azt súgja, ne álljak meg itt, hanem lépjek mögé, és öleljem át újra, úgy ahogy a múltkor is. És biz Isten, lenne is kedvem hozzá, ha nem tudnám, hogy ezzel megint csak átlépném azt a határt, amit felállítottam magamnak. Két slukk között azért elgondolkodom rajta, hogy mennyire éri meg betartani ezeket a buta szabályokat, ha egyszer annyira erős a kényszer, hogy átlépjük őket. De aztán emlékeztetem magam, hogy pont annak érdekében tartjuk féken magunkat, hogy ne egy múlandó, értéktelen, egyéjszakás kaland legyen az egészből. Ami után annyi minden megváltozhat.
Most jó így. A semminél legalábbis százszor jobb, és az elmúlt egy hét bebizonyította, hogy elég nehezen viselném a hiányát. Túl sok mindent veszíthetünk, ha engedünk a testi vágynak, ami azért sosem szunnyad olyan mélyen köztünk, suhan át az agyamon, amikor rá pillantok, és a tekintetünk egymáson időzik egy darabig. Szinte látom, hogy az ő fejében is hasonló gondolatok kavarognak, de az is lehet, hogy csak beképzelem. Nem tudom, neki mennyire nehéz betartani azt, amiben kimondva-kimondatlanul megállapodtunk.
Egyből kiszakít azonban a dilemmámból, amikor fellöki a borospoharat, és magára borítva a tartalmát, elugrik a közelemből.
- Gyakran végzőnek így az estéid? – sandítok rá incselkedve, hogy megint csak rajta landolt egy pohár pia, gondolok itt a múltkori sörös fickóra, és először még viccesnek is találom a szituációt, de aztán látom, mennyire aggódik a ruhájáért, és visszafogom a mosolyomat.
- Nyugi, megoldjuk. Kár lenne ezért a ruháért – nyomom el a csikkemet a párkányra helyezett kicsi hamutartóban, és elindulok befelé a hálószobába, ahol felkapcsolok egy kicsi hangulatlámpát, ami rögtön tompa kékes fénybe vonja a szobát. Majd odasétálok a szekrényhez, és elgondolkodok rajta, hogy mit is adhatnék rá addig.
- Női ruhával sajnos nem tudok szolgálni – kezdem továbbra is sunyin mosolyogva, nem tudom, mitől van ilyen jó kedvem, lehet túlságosan is ízlik ez a bor, vagy ennyire feldob a társasága, de nem is ez most a lényeg, hanem, hogy végül kiveszek neki egy halvénykék inget, és kérdőn pillantok rá. – De mondjuk egy ilyen megfelel átmenetileg?

At least i've got my friend...

Megmosolyogtat, ahogy a versenyről beszél és, hogy látszik rajta, mennyire várja. Az persze csak most derül ki, hogy miért. Bizonyítani akar nekem, ez a felismerés pedig már önmagában annyira édes, hogy ... na jó, inkább nem is gondolok bele jobban, mit tennék most szívesen.
-Mit szeretnél nekem bizonyítani és miért, Jason?- pillantok rá várakozón, egy apró, bújkáló mosollyal az arcomon és szinte epekedek azért, hogy válaszoljon. Azt hiszi, hogy a szememben nem egy tökéletes férfi, aki megérne nagyon sok szenvedést? Pont, hogy ilyennek látom. Tisztában vagyok vele, hogy meg vannak a maga zizijei, gyengéi és erősségei, de épp ezért izgatja még jobban a fantáziámat, mert késztetést érzek arra, hogy ezeket megtaláljam és kinyomozzam. Hogy miért olyan csendes és visszahúzódó, hogy miért olyan depis sokszor és, hogy miért nem akar maga mellé egy barátnőt se. Ezek mind mind olyan kérdések, amelyek égetik az elmémet és folyamatosan azon erősködnek, hogy bökjem ki végre és kérdezzem meg Jasontől vagy minimum tapogatózzak kicsit, hátha kiderül. Idővel tudom, hogy ez is meg lesz. Viszont mindezek után is azt fogom gondolni, hogy ő túl jó pasi hozzám. A magam fajta csajok általában kifognak valami tuskót, aki aztán jól megszívatja őket, a Jason fajta pasik pedig felszednek egy modell bigét, aki csupán a pénzükre hajt és boldogan élnek, amíg az el nem fogy.
-Egyszer majd talán lesz rá alkalmad, hogy láthasd.- vigyorodok el és itt nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy majd akkor kerülhet elé, ha fetrengünk kicsit. Elég lesz, ha mondjuk elmegyünk együtt a tengerpartra baromkodni, mert egy bikiniben például tökéletesen látszik a tetkó. Erős késztetést érzek arra, hogy eláruljam neki mi az és merre van, ugyanakkor erősebb bennem az aljadék, aki minél tovább akarja ezzel húzni a kíváncsiságát. Azt hiszem ez mellett döntök végül, sőt. Ha ki merném mondani, amit gondolok és konkrétan fel akarnám ma szedni, azt mondanám "Keresd meg.". Szinte látom magam előtt a meghökkent arcot, amit egy ilyen mondat után vágna.
A csodás vacsora után az erkélyre vesszük az irányt, hogy rágyújtsunk, engem pedig kapásból lenyűgöz a kilátás. Van egy olyan érzésem, hogy sűrűn van itt és nem is tudom, kivételesnek érezzem-e magam, amiért megmutatta ezt a helyet. Mondhatta volna, hogy ki kell mennünk a ház elé bagózni, nem? Na jó, egy erkély azért annyira nem bensőséges dolog. Már minden mögött ilyesmit látok. Őrület.
-Ha szeretnéd, jöhetek gyakrabban.- jegyzem meg egy hasonló mosollyal és eljátszok a gondolattal is, hogy olykor a próbái után beállítanék hozzá, összedobnánk valami vacsit, megnéznénk egy filmet, mint két jó haver és lazítanánk. Ezzel csak az a baj, hogy a folytatáson gondolkozva az agyam mindig elkalandozik teljesen más irányba. Lehet, hogy épp emiatt nem ajánlatos sűrűbben találkoznunk.
Meg azért sem, mert képtelen vagyok megmaradni mellette. Ennek köszönhetően borítom magamra a bort is.

Ritkán látom jó kedvűnek, ez tény, mert általában játsza a kemény fiút, de ma este valahogy sikerül elég sűrűn egy-egy mosolyt csalni az arcára, mint például ezzel is. Tesz is egy szemtelen megjegyzést, mire lesújtóan felpillantok rá és próbálom a ruha anyagát elhúzni a hasamtól, valamint a félig elázott cigimet is eloltom.
-Csak, mióta veled lógok. Esküszöm, van egy fél deci bor a köldökömben.- nevetem el magam, de ezzel már megint egy olyan dologra hívom fel a figyelmet, amire talán nem kellene. A köldököm? Szerencsétlen pasit nem csoda, ha néha zavarba hozom. Tényleg meg kellene tanulnom befogni a számat és előbb átgondolni mit beszélek, mielőtt kimondanám.
-Igen.- ennyit tudok reagálni a következő megjegyzésére, mert túlságosan elgondolkodtat, amit mond. Ezt most vehetem egy bóknak is akár, hogy jól áll nekem ez a ruha? Mert, ha így van, akkor piszok jól esett a megjegyzése, főleg tőle, aki még nem is látott normálisan nőnek öltözve. Persze, amúgy is csinosan szoktam azért öltözködni, de a szoknyák ritkán vesznek részt a mindennapjaimban. Joggal gondolhatná, hogy ez most neki szól, pedig nem. Egyszerűen csak, ha tudom, hogy semmi olyan dolgom nem lesz, mint például versenyzés, akkor adok picit jobban magamra.
-Sajnos?- kérdezek vissza egy szemtelen vigyorral az arcomon, miközben megállok odabent és vállammal a falnak támaszkodok. Meglehetősen jó azt lesni, ahogy a szekrényben kotorászik. Nem tudom miért. Igazából, bármilyen helyzetben el tudnám lesegetni, mert tetszik a teste. Szégyen vagy sem, ez van és szerintem egy tetoválótól el is fogadható, hogy a vásznat elemezgeti, amire festenie kell majd. Vagy épp radírozni, ha már Jasonről van szó.
-Szerintem tökéletes lesz. Csak gyorsan kiáztatom a foltot, aztán picit szárad a ruha és vissza is veszem.- magyarázkodok, miközben elveszem tőle az inget és küldök felé egy hálás pillantást, majd besétálok a fürdőszobába. Hanyagságom miatt, sunyiságból vagy épp azért hagyom nyitva húsz centis résnyire az ajtót, mert úgy gondolom, hogy ismerjük már egymást annyira, hogy ne kelljen bezárkóznom kulccsal, azt nem tudom, de tény, hogy így alakul és eszembe se jut, hogy láthat esetleg, miközben leveszem a ruhámat vagy, miközben a csapnál ácsorgok és megpróbálom kiszedni belőle a bort. Egy úttal a hasamat is letörölgetem picit, hogy ne legyek az elkövetkezendő x időben cefre szagú, végül magamra kapom az inget, aminek finom Jason illata van, én meg már megint hülyeségekre gondolok. Mindegy. Akaratlanul is beleszippantok az anyagba, végül kihúzom a gallér alól a hajamat és pironkodva kibattyogok a fürdőből.
-Hát... nem a legelőnyösebb viselet, de azért köszönöm.- motyogom, miközben kezeimmel folyamatosan azon vagyok, hogy az ing alját a combomon tartsam és ne hozzam se magamat, se Őt kényelmetlen helyzetbe.
-Azt hiszem, nekem kell még egy cigit, mert az előzőt el se tudtam szívni.- vakarászom a fejemet, miközben agyon pirulva visszavonulok az erkélyre és rágyújtok. Az első fél percben még el is csodálkozok, hogy milyen jó idő van, de olykor-olykor, mikor feltámad a szél rájövök, hogy be fog fagyni a hátsóm.

Alison & Jason

Szelíd mosollyal pillant rám, és azt kérdi, mit akarok neki bizonyítani, na meg, hogy miért, mintha csak azt sugallná ezzel, hogy nincs szükség ilyesmire. De nem értem, hogy miért nem érti, mit akarok. Hát nem egyértelmű? Férfiból vagyok, és nem elégszem meg azzal, hogy lenyűgözöm a konyhában. Ettől többet akarok, mégpedig azt, hogy a vezetési tudásomat is elismerje, hogy miután megmérkőzünk, azt gondolja, hogy érdemes velem kiállnia még egyszer, és hogy lássam a tekintetén, hogy komoly ellenfélnek tart.
- Azt, hogy... – futok neki kapásból, de itt megakadok, és inkább elhallgatok egy kicsit.
Azt akarom, hogy felnézzen rám, mint férfira, de minimum egyenrangúnak gondoljon magával. Nem viselném el, ha alsóbbrendűnek kellene éreznem magam mellette, vagy ha azt hinné, nem vagyok képes arra, amire azok a férfiak, akiket a versenyen láttam, akikkel annyira jó viszonyban volt. Legalábbis nagyon nem esne jól, de azt hiszem, csak az egóm táplálja ezeket az elvárásokat önmagam felé. Mert ha józanul végiggondolom, bármennyire is tudok vezetni, az ő tapasztalatával számolva nincs olyan sok esélyem a győzelemre. Akkor meg minek lovallom bele magam ennyire? Akárhogy forgatom, a megoldás valahová arrafelé vezet, hogy talán mégsem csupán a büszkeségemről lehet szó.
- Azt hogy, én is vagyok olyan, mint azok a férfiak, akiket a versenyekről ismersz. És ne csak egy nyápic, unalmas művészléleknek gondolj – mondom ki végül szándékosan túlozva rajta egy kicsit, hogy ne érződjön olyan komolynak, és előkapva hozzá egy játékos mosolyt, mintha csak viccelnék az egésszel, de ezt most a színészi kelléktárból kell előhúznom. Valójában tényleg tartok tőle egy picit, hogy a szemében messze eltörpülök azokhoz a fickókhoz képest, ahogy az a Sage is rám nézett a múltkor... mintha pontosan ezt akarta volna a tudtomra adni.
A tetoválásával kapcsolatban pedig pont azt csinálja, amitől féltem. Ne. Ne húzza ennyire az agyam, erre most nem vagyok felkészülve. Ha nem mondja meg, biztos, hogy egész este ezen fogok gondolkodni.
- Nagyon titkolózik valaki – jegyzem meg kíváncsian, és akaratlanul is felé lesek, mintha megpillanthatnám valahol az említett ábrát, de tudatosul bennem, hogy a ruhán sajnos még én sem láthatok át. Pedig kár. Ebben az esetben tudnám értékelni, de mikor tudatosul bennem, hogy miken is agyalok, elszégyellem magam.
- Az ilyen egyszer majd kezdetű mondatok általában sosem szoktak megvalósulni – fordulok vissza egy szomorkás félmosollyal az omletthez. Főleg ha a talán is szerepel benne.
A vacsora után az erkély mellett döntünk, és útközben megemlítem, hogy ha gyakrabban jönne, talán én is megint többet matatnék a konyhában. Nem is tudom, mi volt ez tőlem, egyszerű kijelentés, vagy burkolt meghívás, esetleg valami kívánságféle. Végül is jól érzem magam vele, és mióta néha találkozgatunk, még a magányt is sokkal rosszabbul viselem, pedig azt hittem, hogy már hozzászoktam. Az elmúlt egy hét mégis borzasztóan pocsék volt. A válasza mindenesetre megnyugtató, sőt, talán egy kicsit biztató is. Ha szeretném, gyakrabban jönne. Ez pedig talán azt jelentheti, hogy ő sem érzi olyan rosszul magát velem, és ettől valahogy könnyedebbnek érzem a ma estét is.
Azt sem veszem olyan komolyan, amikor magára borítja a borospoharat, csak akkor vonom vissza a mosolyom, amikor szembesülök a lesújtó pillantásával, és nyomban felajánlom, hogy amíg megpróbálja kiradírozni a foltot, tudok kölcsönözni valami ruhát.
Mikor szóba hozza a fél deci borral telített köldökét, mintha csak belém plántálná a képet, nem tudom nem magam elé képzelni a jelenetet, ahogy az ágyon fekve, két kezem a derekára szorítva a nyelvemmel finom kört rajzolok a köldöke körül, míg végül az ajkaim kiisszák belőle azt a remegő, aprócska folyadékot. Annyira intenzíven jelenik meg előttem ez a kép, hogy a torkon valósággal kiszárad tőle, és egy darabig inkább nem is fordulok felé. Csak bevonulunk a hálószobába, és egy ideig elgondolkodva matatok a szekrényben, hogy mégis mi lenne a leginkább megfelelő, míg végül jobb ötlet híján egy ing mellett döntök.
- Sajnos – nyomom a kezébe, és szembesülök a szemtelen vigyorával, de állom. – Pedig látod, vannak olyan helyzetek, amikor kapóra jönne.
És itt most erősen próbálok nem arra gondolni, hogy voltaképp egy barátnő jönne jól, mert nem akarom, hogy így értse. Mondtam már neki korábban, hogy nincs szükségem ilyesmire, mert nem érdekelnek a nők. És ezt komolyan is gondolom, egészen addig, amíg szembe nem jut újra az előbbi fantáziám a köldökével kapcsolatban, meg a tetoválásával...
Most akkor hogy is állok ezzel? – vakarom a fejem, miközben elsuhan a fürdőszobába átöltözni. Közben akarok hozni be egy kis sajtot, ha esetleg szívesen rágcsálná a borhoz, mivel az előbb láttam, mennyire szereti magában is, de ahogy kilépek a szobából, rögtön feltűnik, hogy nem zárta be teljesen az ajtót, és ha egy vékony csíkban is, de épp előttem kezd neki a vetkőzésnek. Automatikusan megtorpanok a küszöbön, és a pillantásom a térdétől kezdve lassan végigsiklik a teste azon részein, amit a zöld ruha fokozatosan feltár, miközben fölfelé emelve próbál kibújni belőle. Oldalt áll nekem, és egész biztosan nem lát, mivel a feje már valahol a ruha alatt van, de amíg én lefagyva bámészkodok, addig ő egy rutinmozdulattal meg is oldja a ruha lefejtését, én pedig csak ekkor kapok észbe, hogy tulajdonképpen mit is művelek.
Gyorsan visszalépek, és a hátamat a hálószoba falához nyomom, nehogy véletlenül kiszúrjon. Illetve őszintén reménykedek, hogy ez nem történt meg, akkor iszonyúan szégyellném magam. Bár így is belevörösödtem kissé, és nem csak azért, mert egy utolsó, kiéhezett leskelődős alaknak érzem magam. Legalábbis azok szoktak így viselkedni, amit egyébként mélységesen megvetek. Ezért inkább úgy döntök, hogy visszasétálok az erkélyre, és elszívok egy cigit, hátha az megnyugtat, mire végez.
De amikor megjelenik az ajtóban, úgy hogy mindössze az ingem feszít rajta, már biztosan tudom, hogy erre semmi esély. Az előbbi gondolataim dacára, végigsiklik rajta a pillantásom, és a combjainál megakadva, tudatosul bennem, hogy piszokul nehéz éjszaka előtt állok.
Annyira lefagyok, hogy még az sem jut el az agyamig, hogy cigit szeretne, így ha kér, muszáj lesz kihalásznia egyet a párkányon pihenő dobozkából.
- Jézusom, Alison, nem fogsz így megfagyni? – produkálom az első értelmes gondolatot egy pici fáziskéséssel, amikor újra mellém telepszik a korláthoz, és elgondolkodok, hogy mit is tehetnék én az ügy érdekében. Ami viszont eszembe jut, attól még a hátam is csupa libabőr lesz. Csupán a gondolattól. Még nem ittam annyit, hogy gondolkodás és totális zavarba jövés nélkül kivitelezni tudjam.