Give me love - Georgie & Rick

- Hát figyelj... Megmondhatják, hogy mit tegyél, de hiába, hiszen élni nem tudnak helyetted. Neked kel élned az életed. - Ahogy irányítania is egyedül neki kell. Midig is voltak, vannak és lesznek is olyan emberek, akik okosabbnak, tapasztaltabbnak hiszik magukat nálunk és valami oknál fogva képtelenek megállni, hogy ne szóljanak bele mások életébe, de mint mondtam élni senki sem tud helyettünk. A mi életünk... Nekünk kell élnünk. Szembenézni önmagunkkal minden egyes nap. Én mindig is csak úgy szerettem volna élni, hogy soha ne keljen megbánnom a döntéseimet, de ez persze nincs mindig így. Én is követek el hibákat.
- Ezek szerint meg kell tanulnod neked irányítani. Állj a sarkadra nagylány. Ez a Te életed. A Te dalaid. - Ezzel nem arra akarok célozni, hogy csakis róla kellene, hogy szóljanak a dalai, hanem inkább az érzéseiről, vagyis valamilyen szinten Ő minden dalban benne van, már persze, ha inden dalát Ő írja. De mindenképpen kell, hogy áttudja élni, érezni azt, amit utána átad a közönségének is ugyanazt, ami a dalban van.
- Nem tudsz hová menekülni... - Igen. Valószínűleg erről lehet szó. Viszont további kérdések és válaszok helyett hirtelen megálltam, majd felé fordultam, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam, ezzel is azt jelezve, hogy Én itt vagyok, hogy hozzám menekülhet. Közben keresztülsétálva a parkot odaértünk, ahová leparkoltam a kocsival. Udvariasan egy mosollyal kinyitottam neki a kocsi ajtaját, majd amikor beült becsuktam és én is beszálltam, hiszen a part azért nincs olyan közel, hogy egészen addig sétálgassunk.

- Ezek szerint Te is a "nagylány vagyok már" jelmondattal szoktál visszavágni, amikor úgy érzed, hogy atyáskodnak feletted? - Általában ez szokott lenni. Ezt volt már alkalmam megfigyelni munka közben. Egy kórházban azért elég sokan megfordulnak nap mint nap. Vannak napok, amikor túl sokan is. Valamint általában mind ezt mondjuk, hogy úgy érzem eléggé nagylány, nagyfiú vagyok már ahhoz, hogy egyedül is eltudjam dönteni, hogy mi az, amit akarok. Valószínűleg egyszer én is ilyen fogok lenni, csak nem mint menedzser, hanem mint apa. Legalábbis nagyon remélem, hogy sikerül összehoznom. Mindig is családcentrikus voltam. Fontos a munkám, de ha lenne családom, az mindig is fontosabb lenne. Wendy mellett sem dogoztam ennyit, csak miután elhagyott. Valamivel pótolnom kellett azt az időt, amit korábban mindig együtt töltöttünk és ezt persze a munkámmal tettem. Az hiányától keletkezett űrt ugyan nem tudta betölteni, de legalább elterelte róla a figyelmem és a gondolataimat.
- Azt hiszem ez az átka annak, ha sokat vagy egyedül... Elfelejted, hogy mennyire szükséged lenne arra, hogy megnyílj valaki elől. Sőt, már ösztönösen tagadod és taszítod az embereket. - Meg sem tudom mondani mikor beszélgettem valakivel utoljára húsz percnél tovább, ami nem munkamegbeszélés volt, mert az ugye hosszú órákig is eltarthat. Valamint mikor beszélgettem valakivel úgy húsz percnél tovább, hogy az nem kapcsolódott a munkámhoz, munkánkhoz.

- Szó sincs róla. Egyszerűen csak ez történik akkor, amikor két karrierista elkezd beszélgetni és megfogadják, hogy egy szót sem ejtenek a munkáról. - Jegyeztem meg mosolyogva. Mondhatni, hogy miután a magánéletemet nem tudtam helyrehozni úgy, ahogy szerettem volna minden erőmet és energiámat a munkámba fektettem vagy inkább öltem. Úgy gondoltam, ha már magamon képtelen vagyok segíteni másokkal még megtehetem... Meggyógyíthatom őket. Így legalább mégis van, aminek tudok örülni egy kicsit. Haza szinte csak aludni jártam, de van, hogy azt sem, mert az irodában aludtam a kanapén, vagyis csak kávéért kellett elmennem enni valamit. Szóval, hivatalosan is karrierista lettem. A munkámnak élek. De orvos vagyok... Nekem ez a dolgom. Ezt választottam. Valahogy mindig is felnéztem erre a hivatásra, amíg végül magam is orvos lettem. Azt nem mondom, hogy könnyű is volt idáig eljutnom, de mindig könnyebb a jövőre tekinteni úgy, ha vannak céljaink, amiket elszeretnénk érni, amik vezérelnek minket előre és még előrébb, amire egy napon büszkék lehetünk.
- A legutóbbi éjszakárt nem lettél letolva? Akkor nem hogy egy idegen pasas vitt vissza a szállodába, de vissza sem mentél. - Nekem még sosem volt menedzserem és ami azt illeti a közeljövőben nem is szándékozom elvonulni és magánpraxisba fogni. Én szeretem a munkámat és mindig ugyanolyan vagy inkább nagyobb elégedettséggel tölt el, mikor aláírhatok egy újabb zárójelentést egyik volt betegemnek. Minden egyes mosoly érték és nagyon is sokat számít.

- Akkor nem végzi valami jól a feladatát... Egy menedzsernek az is beletartoznak a feladatkörébe, hogy a sztárocskája, ahogy Te fogalmaztál mindig jókedvű, életvidám és elégedett és boldog legyen? Mégsem engedheti meg magának, hogy elkenődj és ne legyen semmihez, dolgozni se. - Na erről beszéltem... Megint csak sikerült visszakanyarodunk a munkákhoz. Szerintem a menedzseréről sem kellene beszélnünk, mivel róla megint csak mindketten másképp vélekedünk. Szerintem Gina téved, Gina szerint pedig nekem nincs igazam vele kapcsolatban és csak képzelődőm, bár erre igazán nem volt okom, mivel úgy kapaszkodott a nyakamba, hogy elég nehéz is lett volna leszedni rólam. Olyan volt, mint egy nyűgös hisztis kisgyerek, de attól persze még ugyanolyan aranyos. Én pedig mindig is ilyen gondoskodó voltam. Ennek köszönheti, hogy megismert, hogy olykor túlságosan is igyekszem jól végezni a dolgomat.
- Neked nincs kivel beszélgetned. Én pedig úgy érzem, hogy néha már egy kicsit sok is az emberekből, mivel én naphosszat a gondjaikat hallgatom és azokat próbálom meg orvosolni, de ezek persze inkább fizikai eredetűek. - De egy valamiben biztos vagyok. A jelenlegi munkabérem tízszereséért sem lennék pszichiáter. Azt nem bírnám... Aláírom, hogy egész jó hallgatóság tudok lenni a türelmességemnek köszönhetően, az optimizmusomnak és szakmai ártalom, de nekem mindig reálisnak kell lennem és így persze őszintének is.

- Munka nélküli átlagos nap... Azt hiszem erre még néhányszor emlékeztetnünk kell magunkat a mai nap folyamán. - Ismételtem meg mosolyogva szavait. Meg sem tudom mondani, hogy mikor volt utoljára ilyen munka nélküle átlagos napom. Egy ideje... Úgy körülbelül másfél éve nem túlságosan repestem az oromtól a szabadnapok kapcsán. Így a legtöbb alkalommal inkább beosztást cseréltem azokra a napokra. Igen, tudom... Sőt, még ünnepekkor is. Szenteste, karácsonykor is képes vagyok dolgozni, mintha csak egy átlagos munkanap lenni, pedig tudom, hogy nem az, hogy nem annak kellene lennie. Ha pedig egy vagy két hetes szabadságon vagyok, akkor is mindig kell valamit csinálnom, muszáj valamivel lekötnöm magam, muszáj.
- Mi az, hogy a szállodában nincs pizza? A pizza külön étlapot érdemelne... - kérdeztem viccesen felháborodva majd nevetve jegyeztem meg, hogy a pizzának minden étlapon ott lenne a helye. A legtöbb olaszos életre ráfoghatjuk, hogy a kedvenceim leszámítva a tengeri herkentyűket és apróságokat, mint például a rák. Azokat nem igazán csípem. De a pizza, a spagetti, a lasagne minden mennyiségben jöhet. A borokról nem is beszélve.
- Hát... Akkor a legközelebbi rossz estéden kénytelenek leszünk mi magunk pizzát sütni, ha már a szállodában nincs. - Orvos vagyok. Kifinomult, precíz és türelmes... így a konyhában is megállom  helyem, ha kell. A pizzasütés pedig nálam külön odafigyelést igényel.

- Én pedig szeretnék csak Dr. O'Connell maradni. Nem szeretném, ha mindenki azt találgatná, hogy ki lehetek neked a fotókról. Azt se, hogy magyarázkodnod keljen, azt sem, hogy nekem keljen. - Szóval, nagyon is megnyugtató tudni, hogy nem kell sáskatámadástól tartanunk, hanem tényleg lehet egy nyugis napunk mindkettőnknek. együtt. Én már lassan, de biztosan kezdtem azt elfelejteni, hogy milyen is egy átlagos nap, vagy inkább, hogy milyennek kellene lennie. Számomra egy átlagos nap... Nyolc-tíz óra a kórházban, de van hogy tizenkettő, általában nincs megállás, de ha nincs sürgős eset, amihez mennem kellene, sem pedig műtét előre bejegyezve arra az adott napra, akkor még mindig ott van a papírmunka, amivel rendszerint elvagyok maradva, mert egyszerűen nem jut elég időm rá, hogy leüljek az irodában, figyelmesen átolvassam őket, mert anélkül nem írhatom alá, hogy ne lennék tisztában minden egyes sorban leírtakkal. De olyankor legalább relatív nyugodtan megtudok inni egy kávét, csak ne utálnám annyira a papírmunkát.
- Akkor ma mindkettőnknek egy munkamentes átlagosan szép napunk lesz a tengerparton. - Egyszerűen nevetségesnek tartom, hogy tengerparti nagy városban élek mégis alig jutok le a partra. Szinte csak a kilátásban tudok gyönyörködni. De talán évek óta nem sétáltam a parton naplementekor, pedig imádtam hallgatni a víz sodrását. Szerintem most is imádni fogom. Ahogy a pizzámat is imádni fogom a kedvenc part menti pizzériámban.
- Valld be... Mikor voltál utoljára pizzázni? - Gondolom nem tegnap, nem is múlt a héten vagy a múlt hónapban. Na igen... Azt már nem tudom megígérni, hogy a vonalaira is vigyázni fogok.

- Enni pedig mindenkinek kell. - Azt hiszem ma még csak egy kávét ittam. Szóval, valószínűleg éhes vagyok, csak nem veszek róla tudomást. Már annyira hozzászoktam, hogy túltegyem magam azon a bizonyos ponton, ahol azt hiszed kikészültél... Mert éhes vagyok, koffein hiányban szenvedek, mert nem indul egy egyetlen reggelem vagy műszakom sem kávé nélkül, vagy mert fáj a fejem, fáradt vagyok, vagy szimplán volt már jobb napom is... Ezeknek a dolgoknak az én munkámban nincsen helye, így meg kellett tanulnom kizárni őket. De ma végre mindenre jut időm, arra is, amire nem számítottam, hogy fog.
- Kisasszony... Indulhatunk? - Nyújtottam felé a karom, hogy belém tudjon karolni. Talán akkor ne is vesztegessük tovább az időnket, ami most tényleg drága, hiszen csak ma vagyok szabad, holnap már minden visszakerül a normális kerékvágásba, nekem pedig dolgoznom kell száztíz százalékon.
- Mesélj valamit. Egy hírességnek biztosan mindig van miről beszélnie. Tényleg... Ilyenkor nem tartasz a lesifotósoktól? Bosszantóak lehetnek... - Mondjuk szeretném nem egy magazin címlapján végezni. Én szerintem nem tudnám elviselni, ha úgy érezném nincs magánéletem. Igaz, így sincs nagyon, de ez leginkább azért van, mert nincs rá időm. más különben biztosan ragaszkodnék hozzá. Viszont bosszantó lehet, hogy tényleg még a parkba sem mehet el úgy sétálni, hogy egy órán belül ne tudna róla az egész város. Ma viszont azt szeretném, a ez a nap csakis kettőnkről, rólunk szólna. Nem pedig rólunk meg a fotósokról, akik azt találgatják vajon ki lehetek neki.

- Ezek szerint rám bízod a választást? - Azt az egyet garantálni tudom, hogy nem fogja megbánni. Valahogy mindig is jó érzékem volt az ilyesmihez, legalább mindig is ezt állították. Egyszerűbben fogalmazva mindig is különleges ízlésem volt bizonyos dolgok terén. Az ételek terén különösen válogatós vagyok, de ez hamar megtapasztalható, hogy nagyon is érzékeny vagyok arra, hogy mi hogyan van elkészítve. De ha már az ételeknél vagyunk, még nem ebédeltem, ami nálam nem újdonság, így már fel se tűnik, ha egész nap eszem, sőt azt is megtanultam ignorálni, hogy éhes vagyok. Ma viszont ne felejtsük el, hogy szabadnapos vagyok és meg sem tudom mondani mikor ettem utoljára igazán jó pizzát. Viszont tudok egy helyet a parton, ahol mennyei pizzát sütnek.
- Ebédeltél már? Mit szólnál hozzá, ha lemennénk a partra. Tudok egy helyet, ahol isteni pizzát sütnek. Később pedig sétálhatunk is egyet, ha szeretnél... - Számomra ez most mindennél csábítóbb. Szeretném kihasználni az egész napomat, amit végre valakivel együtt tölthetek el. Most valahogy csöppet sem érzem, hogy kimerült vagy fáradt lennék, pedig az vagyok, de most nem akarok pihenni, egyedül legalábbis biztosan nem. De hosszú még a nap és minék az egész délután. Annyi mindent csinálhatunk... Mondhatni, amihez csak kedvünk támad.

- Ha azt mondanám, hogy... Szabad az egész napom, csak a tiéd vagyok, akkor mihez szeretnél kezdeni ezzel a rengeteg idővel? - Két év után először nem gyűlölöm a szabad napomat, hanem vele fogom tölteni. Azt fogunk csinálni, amit csak szeretne, bármi is legyen az. És nem... Nem kerültem meg a választ. Pontosan hallotta azt, amit nekem mondott, de neki viszont azt kell tudnia és megértenie, hogy ezt még most nem várhatja el tőlem, hogy kimondjam. Mert egész egyszerűen nem megy. Volt idő, amikor mérhetetlen boldogsággal töltött el ez az egyetlen szó, aztán viszont csak fájdalommal, csalódással és keserűséggel. Még nem vagyok rá képes, hogy újra kimondjam. Nekem ehhez még idő kell... Azt tudom, hogy megérdemlem, hogy szeressenek, hogy valaki szeressen, hogy valakit viszont szerethessek, de a múlt nem múlik el nyomtalanul. Ezt mindketten tudjuk. Szóval, ezért próbálok most kis lépésekben haladni, amíg nem érzem azt, amit éreznem kell, amit érezni akarok ahhoz, hogy kimondjam azt az egy szót. Mi ketten valahogy mindig egymás mellé sodródunk, egymás mellett kötünk ki. Én pedig őszintén kezdek már belefáradni abba, hogy harcoljak ez ellen, hogy folyton megtagadjam magamtól, amit nem volna szabad, hogy helyette csakis kizárólag azt tartsam szem előtt, ami helyes volna. Most az egyszer nem érdekel mi volna helyes, csak töltsön el végre jó érzéssel.

Szinte csak egy pillanatra szakadtam el ajkaitól, hogy engedjen kicsit feleszmélni a döbbenettől, de nem tudtam megállni két másodpercnél tovább, hogy ne csókoljam meg újra. Azt hiszem ez így már eléggé biztos, ahogy őt is meggyőzhettem már arról, hogy mindez nagyon is valóságos. Egyszerűen úgy éreztem... Felszabadultam, hogy nincs már az a szorító érzés a mellkasomban, mintha kitépték volna egy részem. De ha azt akarom, hogy szóhoz jusson, akkor bizony el kell engednem.
- Szia... - Alig húzódtam el tőle, hiszen homlokom az övéhez érintem, miközben lágyan elmosolyodtam. Fogalmam sincs mi van most velem, de úgy érzem, hogy már meg kellett volna tennem vagy, hogy ennek pont most volt itt az ideje? Bárhogyan is jó egyszer végre azt érezni, hogy igazán megérdemlem. Megérdemlem, hogy ha csak egy kicsit is, rövid ideig, de boldog legyek.
- Tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna? Felejtsük el? - Nem véletlenül tettem fel éppen ezeket a kérdéseket. Ő is pontosan ugyanezt kérdezte tőlem a legutóbbi alkalommal, bár nagyon remélem, hogy neki már nem kell idő ahhoz, hogy világosan lássa, hogy mit is akar. Mert ha még mindig engem akar, akkor most az övé vagyok. Ha még mindig velem akar lenni... Itt vagyok vele. De ha egy szót sem szól az sem baj, azt is megértem. Felőlem így is maradhatunk, ebben a helyzetben, ilyen közelségben egymáshoz, ameddig csak szeretne.

Elég időm volt gondolkodni. Többre már nincs szükségem ahhoz, hogy eltudjam dönteni mi az, amit akarok. Egyszerűen nem akarok több energiát ölni abba, hogy önmagammal szemben dacoljak. Úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt magunknak, jobban mondva tehetnénk egy újabb kísérletet azzal a csókkal, de ez úttal józanul, tiszta fejjel. Épp ezért hagytam egy üzenetet Georginának a szálloda recepciójánál, hogy a parkban fogom várni, mivel beszélnünk kell. Mindössze ennyit hagytam meg neki tudva tudván, hogy elfog jönni. Mindamellett pedig ebből a kis üzenetből nyilvánvalóvá válhatott a számára is, hogy ezek szerint mégis csak szeretnék még vele beszélni, ahogy az is, hogy ezek szerint mégsem feledkeztem meg a legutóbbi együtt töltött éjszakánkról. Hát ezért vagyok olyan biztos abban, hogy elfog jönni. Utána pedig... Fogalmam sincs hogyan tovább, de majd kifogom vagy kifogjuk találni. Azt hagytam meg neki, hogy a parkban lévő szökőkútnál fogom várni, így akörül sétálgattam eltöprengve. Amint megpillantottam a távolból közeledni lassú léptekkel indultam meg felé és le sem vettem a szemem róla. Közelebb érve hozzá egyetlen szót se szóltam, sőt őt sem igazán hagytam szóhoz jutni, de még ha le is kezdett volna valamit mondani, szinte belé fojtottam a szót biztosra véve, hogy nem fogja bánni, ahogy a következő lépésemre sem számíthatott. Alig néhány lépés választott már el minket egymástól, amikor ékt határozott lépésből termettem előtte és tapadtam ajkaira mindenféle előzmény nélkül.