Set me free from the sign of the past

Artist ζ Posts Number : 206 ζ Join date : 2014. Aug. 09.

Alison & Jason

Kimondtam, amit úgy gondoltam, ki kellett. Egyáltalán nem akarom, hogy olyan pasinak nézzen, aki ne találna magának valakit, ha akarna, vagy akinek bármiféle hiányt okozna, hogy egyedül van. Azt nem viselné olyan jól az önérzetem.
De azért az előbbi szavai kissé elbizonytalanítottak, nem értem, hogy csinálja. Általában nem szoktam hagyni, hogy mások szavai befolyásoljanak. Viszont az, amit a fura emberekről mondott, még mindig ott lappang a gondolataimban, és valamiért az az érzésem, hogy később is nehéz lesz kikergetni onnan.
Azonban abban kétségkívül nekem van igazam, hogy soha nem fogok ilyen nőt találni, mégpedig azért, mert már az első kritériumot sem tudom teljesíteni. Nem tudok közel engedni magamhoz senkit, és ezáltal mást sem fogok soha eléggé megismerni. Lehet, akár most is lenne a közelemben olyan, akiről Alison beszél, de a sors fintora, hogy úgy sem venném észre.
Jobb tehát, ha inkább úgy gondolja, hogy nem is érdekel a téma.
- A munka sok mindent pótol vagy helyettesít az életben. Főleg ha olyasmit csinálsz, ami leköt, vagy amit szeretsz. – És ez az egyetlen út afelé, hogy legyél is valaki az életben. Ha visszagondolok, ki voltam régen, rájövök, hogy csakis a munkának köszönhetem, hogy megváltozott az életem.
Mikor az apjáról és a szökésről kérdezem, azt hiszem, megérkeztünk ahhoz a bizonyos határhoz, ami miatt annyira figyeltem az arcát.
- A bonyolult általában nem sok jót jelent – iszok egy kortyot a whiskymből. És bár nagyon is felkeltette a kíváncsiságom, azon gondolkodok, hogyan evickéljek ki a témából. Nem akarom, hogy úgy érezze, vallatni akarom. – Nem akartam beletenyerelni.
Az én apám korán meghalt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy melyik lehet a rosszabb. Ha él, de rossz köztetek a viszony, vagy ha szeretted, de elveszítetted. De isten ments, hogy ezt most előhozzam, nem azért maradtam itt, hogy elrontsam a kedvét.
Inkább leülök mellé a kanapéra, és a koccintás ürügyén megpróbálok valami vidámabb témát előkotorni. Bár elég abszurd, hogy erről a megismerkedésünk módja jut először eszembe. De úgy látszik ez tényleg bejött, mert nem sokkal később már el is neveti magát.
- Én is örülök neki. Meg annak is, hogy nem lett agyrázkódásom – reagálok egy hamiskás mosollyal az előbbi mondatára. – De ez a találkozás inkább csak az én életemben okozott változásokat, gondolok például a tetoválásomra. Neki nem hiszem, hogy sok vizet zavarna, hogy ismer, avagy sem.
Közben befészkelem magam a kanapé sarkába, hogy beszéd közben egy kissé Alison felé fordulhassak, bár rá kell jönnöm, hogy benne ülve sokkal kisebbnek érződik, mint első ránézésre. Míg ácsorogva szemügyre vettem, azt hittem, ha eléggé oldalra húzódom, akár két ember is elférhetne közénk, annyi hely van, most mégis alig egy kartávolságra van tőlem.
- Bár azért még továbbra sem hiszek a sorsban, sem az ilyen elrendeltetett, mindennek van valami oka felfogásban. Nekem ez valahogy túl spirituális Szerintem az életünket mi magunk alakítjuk, és ezzel együtt minden felelősség a miénk.
Sajnos. Bár baromi nehéz együtt élni vele, de tudom, hogy Amy haláláért, és valahol Steph sorsáért is én vagyok a felelős. Nem a sors akarta így, hanem én mulasztottam.
- Talán ezért is tartom értelmetlennek megismerni a környezetemet – utalok vissza az előző témánkra, mikor azt mondta, hogy időpocsékolásnak tartom a városnézést. De tetszik, ahogy Los Angelesről beszél, és nem tudom, hogy csak beleképzelem, vagy tényleg, de olyan, mintha egyenesen rám értené az érdekesebbnél érdekesebb emberek részt.
A pillantása elkapja az enyémet, én pedig egy kicsit furcsán érzem magam tőle. Már odalent is rájöttem, hogy a fogadásunk szempontjából nagyon nem tesz jót, ha a tekintetem két másodpercnél több időre találkozik az övével, és már épp emelném a poharam, hogy valami ürüggyel megszakítsam a szemkontaktust, mikor teljesen váratlanul közelebb húzódik, és megvizsgálja a tetoválásom. Vagyis más szóval az ujjai vigyázó részletességgel simítják végig a lézerrel kezelt bőrszakaszt, amit meglepetésemre most már nagyon is érzek.
Te jó ég! Ez most baromi közel volt, állapítom meg magamban, szinte az egész testemmel megfeszülve. A hátam olyan egyenes, és olyan erősen nekinyomom a támlának, hogy már-már az az, ami fáj. Megint csak azt érzem, hogy csapdába kerültem, mert hátrébb húzódni sehogy sem tudok. De valahogy mégis sikerül nem elkapnom a kezét, és a szemei helyett az állát szuggerálva átvészelnem a helyzetet. Tudom, hogy nem kaphatom le róla a tekintetem teljesen, mert azzal beismerném a zavart.
Lazíts, Jason, lazíts, mondogatom magamnak, és próbálok a tőlem telhető legtermészetesebben viselkedni, miközben úgy érzem, hogy ez az alattomos vizsgálat sosem fog véget érni.
- Fájdalmat nem érzek - válaszolom, de jobban figyelek arra, hogy a hangom egyenletes legyen, mint arra, hogy mit is mondok pontosan.

Bólintok egyet rövidke véleményére és inkább ennyiben hagyom a dolgot. Nem akarom én rábeszélni, hogy mindenképp másszon bele egy kapcsolatba, ha ő nem érzi szükségét. Ez rajta áll. Egyébként is. Ha eljön az ideje és betoppan az a bizonyos személy az életébe, akkor aztán nem fogja érdekelni semmi más. Sem a munka, sem az utazás, csak az az egy személy.
-Maradjunk annyiban, hogy nem túl rózsás a kapcsolatunk és régebben még rosszabb volt. Szívós ember vagyok, szóval gondolhatod, hogy nem véletlenül jöttem el egy tök idegen városba.- jegyzem meg egy szelíd mosollyal az arcomon, mert azt persze nem akarom, hogy most azt gondolja, hogy legangolt vagy rossz helyen tapogatózik. Én Vele ellentétben szívesen beszélgetek saját magamról is valakivel. Nincs rejtegetnivalóm és zárkózottnak se nevezném magam.
-Semmi gond, Jason.- nevetem el magam, mert valóban nem neheztelek rá, amiért érdeklődik. És még csak nem is várom el cserébe, hogy ő is kitárulkozzon nekem. Majd beszél, amikor akar. Ezt nem lehet erőltetni és amúgy se vagyunk még országos cimbik. Majd egyszer, remélem azok leszünk.
-Nyugi. Látogatnálak még most is a kórházban, ha komolyabb baj lett volna. De én is örülök, hogy nem lett semmi gond. Azóta is sűrűn lesek a járdákra, ha kocsival vagyok, nehogy még egyszer kiugorjon elém valami őrült.- vigyorgok sunyin, mert itt az őrültet rá értem, de csak kis szemétkedés céljából persze, nem azért, mert tényleg őrültnek gondolnám. Nem épp úgy néz ki, mint egy őrült. Akkor már inkább mondanám azt az apámra.
-Ez nem igaz. Én is sokat köszönhetek a találkozásunknak. Megtanultam, hogy egy színész is lehet jó fej és nem olyan felfújt, beképzelt ficsúrok, mint amilyennek eddig gondoltam őket.- vonok vállat, mikor kinyögöm a konkrét véleményemet, vagyis azt, ami eddig volt a véleményem róluk. Nem tehetek róla, de én ezt láttam. Az viszont, hogy Jason leállt dumálni egy olyan kis "senkivel", mint én, azt bizonyítja, hogy ő nem ilyen.
-Én azért hiszek benne, hogy okkal találkozunk azzal, akivel. Lehet, hogy téged épp lazítani kell megtanítsalak vagy nem tudom. Megnyílni mások előtt? Mi másért kerültünk volna mi össze, akik tök mások? Te inkább vagy zárkózott és bizalmatlan, én viszont mindenkinek órákat csicsergek a hülyeségeimről még, ha nem is érdekli őket esetleg.- és ez így igaz, bármit is mond rá. Ő se feltétlenül élvezheti, mikor lököm a sódert, de úriember módjára eddig még nem szólt érte, hogy "Kussolj már kisanyám, mert nem érdekel". Végig hallgat és ez jól esik. Ismét egy bizonyíték, hogy nem egy suttyó kis sztárocska.
A reakciója az érintésemre pedig azt bizonyítja, hogy ő is férfiból van és kiment már belőle az érzéstelenítő, hiszen minden izma úgy megfeszül, mintha a kaszás lennék és épp attól tartana, hogy meg akarom ölni. Más esetben el is röhögném magam, de most arra koncentrálok, hogy lássam azt a zavart az arcán, amit szeretnék látni.
-Fájdalmat nem? Hát akkor, mit érzel?- lesek fel rá és bár az arcomon nem mozdul egy izom sem, lelki szemeim előtt látom, ahogy a kisördög a vállamon sunyi vigyort ereszt és izgatottan várja, mi lesz most. Nem, nem azt várom, hogy itt rögtön teperjen le. A tipikus torok köszörülős, hajba túrós, kanapéról eltávozós zavarodottságot várom, amit ilyenkor az emberek produkálni szoktak. Amit fordított esetben én is tennék.
-Egyébként sokat gyúrsz?- teszem fel a kis ártatlan kérdésemet, ami még mindig aljasságom része, de arcom olyan lehet, mint egy kíváncsi kisgyereké, akinek semmi hátsó szándéka nincs. Ez van édes. Én már, csak ilyen rossz kislány vagyok. Játszok a tűzzel és mások idegzetével.
-

Alison & Jason

A halvány kis mosolya azt mutatja, hogy annyira mégsem zaklatja fel a téma, mint gondoltam. Ennek azért örülök.
- Igen, ez egy újabb szép férfias vonás benned – kommentálom az említett szívósságát, és egyáltalán nem tudom, miért jön most ennyi cukkolás belőlem. Lehetséges, hogy a whisky teszi? Azért csak nem.
- De mindenképp bátor lépés volt – bólintok aztán, nehogy azt higgye, nem veszem komolyan a témát. Hiszen pont most nyílt meg nekem egy olyan területen, amiben én nem tudom, képes leszek-e valaha. – És most már úgy tűnik, nagyon jól megvagy.
Csendesen mosolygok a kedvességén, hogy őrültnek nevez.
- És nem félsz beengedni a lakásodba egy ilyen őrültet? Ki tudja, mit tehet veled – nézek rá kíváncsian, és újabb kortyot fogyasztok el az italomból. Észreveszem, hogy már majdnem elfogyott.
- Pedig én pont egy ilyen felfújt, beképelt ficsúr vagyok – nézek rá úgy, mint aki sajnos komolyan gondolja, amit mond. – Legalábbis szakmai körökben pontosan ilyen hírek terjengenek rólam. És az a helyzet, hogy ez esetben igaz a pletyka.
Talán egyedül Alison a kivétel ez alól, de esetében sem tudom, hogy mi váltja ki belőlem, hogy ne legyek annyira rideg.
Abban igaza van, hogy teljesen mások vagyunk, de csak nézek rá, mikor azt mondja, meg kellene tanítania lazítani. Lehet, már túlságosan a fejemben van ez a fránya fogadás, de a legelső, ami erről eszembe jut, az annyira nem szalonképes gondolat. De próbálom gyorsan el is tűntetni a fejemből.
- Nem lenne egyszerű dolga annak, aki ezekre vállalkozna – ingatom a fejem, és kiiszom az utolsó korty whiskyt. – Elég javíthatatlan vagyok.
- Én nekem mit kellene megtanítanom neked? – haladok tovább az ő logikája szerint. – Van ilyen egyáltalán? – Mert nekem most így hirtelen nem jut eszembe. Így végiggondolva teljesen defektes ember vagyok hozzá képest.
Én szeretem hallgatni, ha beszél, ha ő nem tenné, úgyis csak üres csönd lenne a szobában. Magamtól ritkán kezdek szónoklatokba. De mikor nem beszél, hanem ilyen hirtelen mozdulatokat tesz, a hideg is kiráz tőle. Gondolok most épp arra, hogy a kanapéra feltérdelve felém fordul, és ujjait a tetoválásomon végigfuttatva teszteli a.... mit is tesztel voltaképp?
Bár az agyam nem annyira képes rá, hogy jelenleg ezt a kérdést futtassa végig, sokkal inkább lefoglalja, hogy megpróbáljak „normálisan” reagálni. Nem akarom elveszíteni a fogadást.
Így megdermedve és itt-ott libabőrössé változva hagyom, hogy folytassa a műveletet, de akármennyire is jól tűröm a helyzetet, az már biztos lejött neki, hogy elmúlt az érzéstelenítő védelmező hatása.
Rá is kérdez. Én pedig átkozom magam, amiért hülyeséget válaszolok. Mért nehezítem a saját helyzetem?
- Úgy értem... – gondolkodom el, hogyan korrigáljak. – Csak az érzéstelenítő utóhatásait – más szóval bizsereg mindenem. De ehhez ő is nagyban hozzájárul.
Hogy sokat gyúrok-e? Ez most hogy jön ide? – próbálom erre terelni a gondolataimat, de ha ezt most a fogadás miatt csinálja, akkor nagyon ravasz. Rájött, hogy a beszédbe könnyen bele lehet zavarodni ilyenkor.
Véletlenül megint az arcára nézek közben, de más szituációkkal ellentétben, mikor mindig elvigyorodik, ha épp gonoszkodik valamit, az arcán most nyoma sincs semmi hátsó szándéknak. Most akkor mi van? Azt hiszem, nem a legjobb pillanatban kezdek összezavarodni.
- Nem... vagyis igen – rázom meg picit a fejem. – Mi számít gyakorinak? – nyelek aprót, és hogy mentsem a menthetőt, gyorsan meglengetem a poharamat. – Kérhetnék még egy kicsit? – Ez egészen jó mentőötletnek tűnik.

Fejet csóválva röhögök a megjegyzésén de persze megsértődni eszemben sincs. Nem igazán veszem magamra az ilyesmit és tudom jól, hogy úgyis csak cukkol. Férfiasnak nem igazán nevezném magam és szerintem ő sem, max viccből.
-Azóta se bántam meg. Ha még ott élnék, szerintem egy rakás szerencsétlenség lennék.- jegyzem meg savanyú ábrázattal és el is képzelem magam, mint kisvárosi lány, aki... nem is tudom. A helyi butikban dolgozik? Fogalmam sincs, mit csinálnék ott de, hogy nem ezt, az is biztos. Nem is itt tartanék ahol most, ráadásul érzelmileg rokkant lennék, meg már lehet testileg is. Szóval, ennyit erről.
-Miért? Mit tehetne velem az az őrült?- sandítok rá kacér vigyorral az arcomon és valahogy erről minden eszembe jut, csak rossz nem. Mármint, nem azt mondom, hogy egy erőszaktevős pszichopatára vágyom, mert az csúnya lenne, csak épp abban a tudatban, hogy Jasonnél esetleg elszabadulnának az indulatok... nem hiszem, hogy túlságosan bánnám. Vonzó férfi, ez a lényeg és mivel amúgy se nézek ki belőle semmi megerőszakolós dolgot, beengedtem. Elhiheti, hogy zűrös arcokat nem szoktam csak úgy felinvitálni ide. Annyira hülye még én se vagyok.
-Hát nem tudom Jason. Nekem egyáltalán nem tűnsz olyannak. Másképp duzzogva elsétáltál volna, amikor elütöttelek és nem hívtál volna meg ebédelni nem még, hogy szóba állj velem. A beképzelt ficsúr ilyen lenne. Úgy érezné, hogy nem süllyed le egy kis csitri szintjére, de te nem ilyennek tűnsz. Most is itt ücsörögsz velem. Nem?- kérdezem szelíd mosollyal az arcomon, miután megint be nem áll a szám jó ideig, de valahogy muszáj rávilágítanom arra, hogy igen hülyén ítéli meg saját magát. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelne az ember egy fiatal színészt. Részemről is kellemes csalódás volt ez.
-A nagy változások sosem egyszerűek. Nem is lennél kihívás majd annak az illetőnek, ha olyan könnyű eset lennél.- vigyorodok el és már megint olyan rohadt bölcsnek érzem magam. De komolyan. Tény viszont, hogy az a bizonyos személy, ha megjelenik, nem is azt fogja várni, hogy könnyen menjen minden és ki is fog tartani Jason mellett, bármilyen is.
-Erre még nem jöttem rá. Majd, ha több mindent tudok meg rólad, akkor megmondom.- vonok vállat egy vigyorral, mert tényleg nem tudom még, hogy mi célból futhattam össze vele. Talán, ez egy olyan sors által vezérelt találkozás volt, aminek a célja az, hogy én segítsek neki és nem fordítva. Már pedig rá fér némi útmutatás, ez biztos. Persze, elhiteti ő magával is, hogy neki minden jó így, de legbelül ő is tudja, hogy ez így nem jó. Nem tartozni sehová, egyedül kóborolni igazi otthon nélkül... szerintem meglehetősen pocsék lehet.
Ééééés bevetés. Neki lendülök, hogy megnyerjem azt a bizonyos fogadást, bár eddig Jason igen jól viseli. Viszont, a pillanatnyi zavar azért látszik rajta és ahogy vártam, tereli is a témát, mire én csak sunyin elvigyorodok és ajkamba harapva közelebb hajolok hozzá, miközben kiveszem a kezéből a poharát és pár pillanatig húzom az időt. Húzom az idegeit is egyben a közelségemmel -legalábbis azt hiszem-, végül váratlanul elhúzódok és a hűtőhöz sétálok egy újabb kör italért.
-Szép hárítás, meg kell hagyni.- jegyzem meg elismerően, mikor visszasétálok a poharakkal és átnyújtom neki a sajátját. Nem tudom, mit kellene tennem azért, hogy valóban zavarba jöjjön. Vetkőzzek le, vagy mi? Minden esetre nem fogom annyiban hagyni a dolgot.
Idő közben az ablakhoz sétálok és kilesek a függönyön át az utcára, hogy ott vannak-e még a riporterek. Persze, gondolhattam volna, hogy igen.
-Hát ezek nem tágítanak. Kitartó népség. Nem félsz, hogy mit fognak rólad írkálni?- pillantok Jasonre, közben visszasétálok és elfoglalom a helyemet a kanapén nem törődve azzal, hogy a sarokba legyek húzódva, mint ő. Ellenkezőleg. Minél közelebb húzódok hozzá.

Alison & Jason

Őszintén szólva nehéz Alisont egy rakás szerencsétlenségként elképzelni. Biztos vagyok benne, hogy ha ott – akárhol – maradt volna, akkor is kitalált volna magának valamit. Bár tény, hogy a tetováláskészítés jobban áll neki.
- Azt kétlem – mondok végül csak ennyit, ám azt komoly meggyőződéssel. – De azért tényleg jobb, hogy nekivágtál.
Fura belegondolni, de akkor nem is ismernék senkit Los Angelesben. Bár lehet, inkább az a fura, hogy őt ismerem. Meg hogy min múlott. Általában nem szoktam a munkámon kívül ismerkedni, de most valamiért mégis örülök egy kicsit, hogy van kivel beszélgetni ezen a hülye estén. Lehet, ő hozta ki belőlem, vagy a whisky, de most nem lenne kedvem egyedül lenni.
Valahogy már megint ott lyukadunk ki, hogy mit tehetnék vele, ha úgy igazán elengedném magam. Elvégre a régi énem és az őrült, aki bennem lakozik, nem áll olyan távol egymástól. Végignézek rajta, látom a kacér mosolyát, és akaratlanul is eszembe jut, hogy három évvel korábban, ha ugyanitt lennék, vele, és a whiskyvel, és ha ugyanezt kérdezné... de nem. Hová is gondolok?
Elfordulok kissé, és inkább iszom egy jó nagy kortyot, hadd égesse a torkomat. A régi énem a múlté.
- Azt sosem tudhatod... – válaszolok inkább a poharamnak. – Az őrültek veszélyesek – pillantok rá oldalról, és egy kicsit sejtelmessé változik a hangom.
Hallgatom, hogy mit mond rólam, kész személyiségelemzésnek hangzik, de még nem ismer eléggé. Ő ilyennek ismert meg, de a legtöbben nem hiszem.
- Igen, de azért mert te... – itt hirtelen elhallgatok, és az az érzésem, hogy ezt nagyon jól tettem. Kapirgálni kezdem a poharamat, és nem nagyon tudom, hogy fejezzem be a mondatot. Első nekifutásra azt akartam mondani, hogy azért, mert ő teljesen más, furcsa dolgokat hoz ki belőlem, és magam sem értem, hogy miért nem tudom fenntartani a távolságtartó énemet a közelében. Olyan mintha nála egyszerűen nem működne. Kikapcsolja, mintha egy gomb lenne.
De ezeket mégsem kellene, hogy tudja. Inkább hagyom elévődni a mondatfoszlányt.
- Ezek szerint szerinted nehéz eset vagyok? – kúszik a számra egy halvány mosoly, és ismét rápillantok. Valószínűleg igaza van, elég komplikált lehet a kórképem. El se mernék menni pszichológushoz, a végén még rámhúzná, hogy egy depresszív, skizofréniában szenvedő alak vagyok, aki nem tudja túltenni magát a múlton, és ezt másokon vezeti le. Vagy valami ehhez hasonló lökött szöveget.
Miután olyan hirtelen felém kúszik a kanapén, és roppant gyengéden, hogy nehogy fájdalmat okozzon vele, eszébe jut megvizsgálni a kezelés nyomait, azért komolyan veszélybe kerülök. Mármint fogadásügyileg. Már így is tiszta libabőr lett a hátam, és az oldala mentén végig, ha még egy ideig folytatja, nem vettem volna rá mérget, hogy kibírom elvörösödés vagy menekülés nélkül.
De hála az égnek eszembe jut, hogy kiürült a poharam, mire ki is veszi a kezemből, de úgy, mint aki pont most teszi félre az utolsó zavaró tárgyat egy kiadós szeretkezés előtt. Még közelebb hajol, belém pedig érzem, hogy belém szorul egy ösztönös sóhaj.
Csak akkor engedem ki, mikor végül mégis elhúzódik, abban a reményben, hogy már nem hallhatja, mivel úgyis a hűtőnél matat. Próbálom, összeszedni magam, mire visszajön. Kezdésképp mondjuk begombolom az ingemet, mert időközben a bőröm már beszívta a kenőcsöt, majd a hajamba is beletúrok, kicsit mintha frusztrált lennék?
A francba, az előbb tényleg megkívántam egy pillanatra. Sőt. Talán nem is csak egyre, de ezt a gondolatot próbálom az agyam leghátsó zugába száműzni.
Mikor visszatér, a kezében újabb két pohárnyi ital, bennem pedig tudatosul, hogy ráadásul most már ezt is meg kell innom. Annyira megszorongatnám, mikor közli, hogy ügyes hárítás volt, de legalább most már hagy egy kis egérutat, és inkább az ablakhoz sétál, és szóba hozza a firkászokat.
- Ilyenek sajnos. De amíg nincs fotójuk az esetről, addig nem mérvadó, amit írnak – vonom meg a vállam. Ezzel az erővel azt találnak ki, amit akarnak. – Az már egy fokkal nagyobb gáz, ha fotót is sikerül összehozniuk, de direkt ezért nem szoktam követni a rólam megjelenő cikkeket sem az újságokban, sem az interneten. Csak idegességet okozna.
Talán az előbbi helyzet miatt, talán az újságírók miatt átélt megpróbáltatásaim hatására, de azon kapom magam, hogy kissé nyugtalan lettem. Vagy nem is tudom, hogy ez-e a legjobb szó rá, de úgy érzem, le kell vezetnem valamivel a felgyülemlett feszültséget. Ráadásul a mellkasom is kezd égni és néha egy kicsit szúrni, azt hiszem, megkezdődött a sanyarú utóhatás, amiről Alison beszélt.
- Még nem is tudom, hogy dohányzol-e – pillantok rá, mikor ismét visszaül mellém. A kérdés mellett pedig, nem titkolt szándékom, hogy rágyújtsak egyre. Az segítene, hogy elűzzem a feszültséget, és talán az is jót tenne, ha felállhatnék egy kicsit.

Egy pillanatra rálesek és egy hálás mosoly jelenik meg az arcomon azért a "kétlem"-ért, mert baromi jól esik. Szeretem azt gondolni magamról, hogy vagány vagyok, belevaló csaj, aki a jég hátán is megél, de olykor azért én is elgyengülök és olykor én is azt érzem, hogy segítségre van szükségem valamiben. Ennek ellenére Jason véleménye egyszerű: ha ott maradtam volna se lennék szerencsétlenség és valahogy szeretném elhinni, hogy ez igaz. Az azt jelentené, hogy bármire képes vagyok.
-Sokkal jobb. Itt még vihetem is valamire.- bólintok egyet határozottan és elmosolyodok, miközben kíváncsian lesek rá. Azt hiszem ugyanaz, amit magamról gondolok, rá is igaz lehet. Az alapján, ahogy viselkedik az emberekkel, ahogy viselkedett velem, sok rosszat élhetett át és most mégis itt van Los Angelesben, hogy a karrierjét egyengesse. Mellesleg elérte, amit szeretett volna és táncos annak ellenére, hogy sok nő ezt nem fogja fel, hogy nem a sztriptízről van szó. Jason se egy tutyi-mutyi ember, azt már tudom. Ő is elérhet még bármit.
-Az őrültek veszélyesek, de te nem vagy az. Nem tudnám elképzelni rólad, hogy bántanál.- lesek rá bizakodva, mert ugye az is lehet, hogy rossz emberismerő vagyok, de azt kétlem. Jason a légynek se tudna ártani, legalábbis nem tűnik agresszívnek. Mást kinéznék belőle. De még mennyire, hogy, viszont az nekem se okozna szerintem fájdalmat. Nem hiszem, hogy sokáig kellene noszogatnia, hogy bele menjek... de miért is gondolkozok most ezen? Willre kellene koncentrálnom, hiszen ott van ő is, aki szintén remek ember. Egek. Eddig egy normális pasit se találtam, most meg kapásból kettő akadt elém.
-Mert én?- vonom fel kérdőn a szemöldököm, ahogy félbe hagyja a mondatot és tudom, hogy nem véletlenül nem folytatta, de én azért is kíváncsi vagyok rá, milyen véleménnyel van rólam. Na meg amúgy is. Valahogy mindig azt akarom a leginkább tudni, amit a másik nem akar elmondani valami miatt. Én már csak ilyen vagyok. Szóval, érdeklődve lesek rá és várom, hogy befejezze azt a mondatot még akkor is, ha terelés gyanánt a poharát vakarássza.
-Hát semmiképp sem neveznélek könnyűnek.- nevetem el magam, mert ugyebár, szinte kínzással kell belőle kiszedni minden apró infót, ami megnehezíti az ismerkedést. Ennek ellenére én nem adom fel. Ha mindent ledarálna magáról két perc alatt, elég unalmas lenne a beszélgetésünk. Így viszont szép lassan nyílik meg nekem, amit jó érezni és érdekel is, hogy mi mindent tudhatok majd még meg róla.
Ahogy az is érdekel, hogy képes leszek-e zavarba hozni és valamiért úgy érzem, hogy jó úton járok. Persze, a legaljasabb módon teszem, de mit tegyek, ha nő létemre ez az egyetlen fegyverem, amit bevethetek? Ez pedig minden helyzetben jó. Ha gyorshajtásért elkapnak, ha nem érek el valamit a boltban a legfelső polcon vagy épp, ha pont be akar zárni az xy bolt. Rengetegszer hasznát veszem, hogy nő vagyok. Nem is értem az olyanokat, akik sírnak emiatt.
-Valószínűleg ez a legbölcsebb hozzáállás részedről. Legalább nem is tudsz róla, milyen baromságokat beszélnek a hátad mögött, a többit meg úgyis elintézi a szóvivőd, nem? Vagy a manager? Nem is tudom, hogy megy ez.- vonok vállat, mert igazából nem is érdekel. Nekem sosem lesz olyanom, így aztán nem kell tudnom, hogy melyik mit csinál vagy mit nem. Intézem a magam dolgát, akár lesi fotósokról van szó, akár nem. Bár tény, hogy ennek a mai napnak hatása lesz rám is, de nem izgat. Kis reklám az üzletnek, én meg majd elbújok pár napig.
-Csak néha, de most jól esne. Szerintem gyújtsunk rá.- vigyorodok el, mikor a táskámhoz sétálok és elő szedek egy cigit, végül az ablakhoz visszabattyogok és kinyitom, hogy szellőzzön picit a lakás. Csak ezek után támaszkodok a falnak vállammal és Jasont lesve rágyújtok, végül megkínálom őt is.
-Ne idegeskedj. Egyáltalán, miért vagy feszült?- kérdezem úgy, mintha nem tudnám, hogy valószínűleg az újságírók miatt is, na meg miattam is tiszta ideg. Gyanítom, hogy bár póker arccal viseli a dolgot, azért sikerült majdnem zavarba hoznom az iménti megmozdulásommal. És még lesz ilyen, mert amíg nem nyerek, nem állok le a játékkal.

Alison & Jason

- Az biztos – helyeslek a kijelentésére, hogy itt, Los Angelesben még viheti is valamire. – Főleg, ha ezeknek hála – intek a fejemmel az ablak irányba – holnap minden lap tele lesz a szalonoddal – sóhajtom egy kis mosoly kíséretében, és azért tényleg reménykedek benne, hogy egy kis reklámon kívül semmi rosszat nem hozok Alisonra. Akkor elég nagy bűntudatom lenne.
Egyébként szerintem mindene megvan hozzá, hogy elérje, amit akar. Tehetséges, jól áll hozzá a munkához, az emberekhez és, ahogy egyre többet megtudok róla, úgy látom, hogy úgy egészében az élethez is. Tényleg elég erős és szívós természet, és nem mellesleg gyönyörű. Ezt nem biztos, hogy előtte is kimondanám, de önmagam előtt nem lenne értelme tagadni. És ez az utóbbi tulajdonság meglepően sokat képes hozzátenni az üzlethez.
Mikor kimondja, hogy nem tudná elképzelni, hogy bántanám, eléggé meglepődök. Mármint, én sem tudnék ilyesmit elképzelni magamról, legalábbis szándékosan biztos nem tennék ilyet, de az, hogy ebben ő is ennyire biztos, az tényleg meglep. Már-már úgy hangzik, mintha bízna bennem, pedig ez a második alkalom, hogy találkozunk. És ez most valahogy jól esik. Általában nem sok jót néznek ki belőlem az emberek.
Le is veszem a tekintetem a poharamról, amit eddig fixíroztam, és ránézek, látni akarom az arcát, hogy mennyire higgyek neki.
- És attól sem félsz, hogy csak megjátszom magam? Elvégre színész vagyok, ezt a szakmát az ilyesmivel szokták összekötni – vetem fel, mint egy lehetőséget. Sokan tényleg emiatt bizalmatlanabbak velünk, mert azt hiszik, egy színésznek nincs jobb dolga, mint a saját magánéletében is a szakmáját gyakorolni.
Az előbbi mondatkezdeményemet azonban láthatóan nem hajlandó elengedni, pedig ebben igencsak reménykedtem. Mi több, érdeklődő arccal fordul felém.
- Ezt majd inkább csak akkor mondom el, ha egyszer legalább egy üvegnyit megiszunk ebből – csúszik egy kis mosoly az ajkaimra, és inkább megint visszatérek a whiskyhez. A mosolyom pedig csak szélesedik, amikor nevetve közli, hogy végképp nem nevezne könnyű esetnek.
- Pedig minden nehéz eset csak addig nehéz, amíg meg nem találjuk hozzá kulcsot – mondom, igazából nem is tudom, hogy miért. Csak úgy. A levegőbe.
- Valahogy úgy – bólintok a szóvivőkre meg a managerekre. De ha mindent el tudnának intézni, most nem lennék ilyen helyzetben, hogy egy riporterek által bekerített házban veszteglek. Bár most valahogy még hálás is vagyok ezért egy picit.
Örülök, hogy rábólint a cigire, most úgy érzem, nagyon jót tenne. El is fogadom, amikor megkínál egy szállal, majd a következő körben viszonzom a gesztust. Beleszívok, és mélyre engedem a füstöt, mielőtt kifújnám.
- Néha hajlamos vagyok rá, és ilyenkor megnyugtat egy-egy szál. – Vagy mondjam inkább, hogy túl sok mindent fojtok el, és így bosszulja meg? – Te leszoktál, vagy mindig is csak ritkán gyújtottál rá?

Nem mondom, hogy bánnám, ha sokkal többen látogatnának, mert Jason megfordult nálam, ugyanakkor azt érezném kicsit, hogy kihasználtam. Pedig nem szándékos az egész eset és nem én csődítettem ide a firkászokat. Azt szerettem volna, ha úgy megy el innen, hogy teljesen jó minden és elégedett. Kétlem, hogy ezek után ezt érezné majd, de most már nincs mit tenni. Ugyanakkor remélem, hogy azzal kicsit kompenzálom a kényelmetlenséget, hogy próbálok jó társasága lenni.
-Nem számít. Neked ez most sokkal rosszabb lehet.- húzom el szomorkásan a számat és próbálom beleélni magam az ő helyzetébe. Rohadtul frusztrálna, ha minden lépésemet lesné valami lesi fotós, ugyanakkor ő tudta anno, amikor a színész és táncos pályát választotta, hogy ezzel majd számolnia kell. Tini lányok csorgatják utána a nyálukat -meg tudom őket érteni- és próbálnak minden apró információ birtokába jutni vele kapcsolatban.
-Nem tűnik úgy, mintha színészkednél és egyébként sem lenne abból hasznod, hogy átverj. Vagy tévedek? Egy váratlan pillanatban majd nekem esel és a falhoz passzírozol?- vonom fel kihívóan a szemöldököm és elvigyorodok. Talán ez lesz az a pillanat, amikor zavarba jön és elmondhatom, hogy nyertem. Már pedig, ha egy picit is eljátszadozik a gondolattal, biztosan lesz rá hatása. Persze, ettől függetlenül meglepne, ha ezt megtenné. Fogalmam sincs hirtelen, hogy mit reagálnék rá.
-Pont egy üveggel van a hűtőben. Azt kezdtük meg. Szóval, ha elfogy, akkor el kell majd mondanod, mit akartál mondani az imént.- veheti fenyegetésnek is akár, de úgyis ki fogom belőle szedni, mert érdekel és amúgy sem szeretem, ha valaki elfojtja a véleményét magában. Vágja csak a képembe nyugodtan, hogy milyennek gondol, mert én már megkaptam életem során nagyon sok jelzőt. Az őrültön át a ribancon keresztül a bénával folytatva mindent. Nem hatna meg, ha ő is megosztaná velem, hogy milyennek lát.
-Ezt szépen mondtad. Valaki egyszer majd biztos megtalálja a hozzád vezető kulcsot is.- mosolyodok el szelíden és valóban remélem, hogy így lesz én pedig majd arról olvasok egy újságban, hogy Jason épp mondjuk megkéri álmai nőjének a kezét. Jó embernek ismertem meg és örülnék, ha egyszer majd boldognak látnám.
Rágyújtunk, ami most a lehető legjobb ötletnek tűnik tekintve, hogy már érzem a whisky hatását és épp ezért nem árt, ha levegőzünk picit az ablakban.
-Én is csak néha szívok el egy-egy szálat, de régebben rendszeresen bagóztam. Az a heti egy-két szál csak emlékeztető vagy nem is tudom. Ha már megvontam magamtól ezt az élvezetet is, olykor mégis megadom neki.- vonok vállat és elvigyorodok, miközben az első slukkot alaposan kiélvezem és kifújom. Komolyan nagyon jól tud esni egy idő után, de persze ügyelek rá mindig, hogy ne "essek vissza" és megmaradjon ez a kevés mennyiség, amit most tartok.
-Gondolom régebben akkor te is rendes bagós voltál és ez amolyan leszokós fázis, mint nálam. Vagy tévedek?- pillantok rá kérdőn, miközben felülök az ablakpárkányra és persze ügyelek arra, hogy a függöny továbbra is takarjon. Még jó, hogy nem egy átlátszó anyag és így nem láthatnak a fotósok sem.

Alison & Jason

- Annyira azért nem rossz egy csinos tetováló hölgy lakásán néhány pohár finom whiskyt iszogatni – pillantok rá egy szemtelen kis félmosollyal. Nem akarom, hogy azt higgye, rosszul érzem magam. Tény, hogy nem örültem, mikor felfedeztük a firkászokat, és annak sem, hogy emiatt lehet, egy ideig nem jöhetek ide vissza, de annyira rosszul azért nem alakult az este. – Azért viszont egy kicsit aggódom, hogy téged nagyon feltartalak. Valahogy mindenképp meghálálom majd ezt a mait.
Bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan, de majd kitalálok valamit. Kreativitásban elvileg jó vagyok, a színpadon is állandóan ötletelni kell, mire megszületik a végleges darab.
- A jó színésznek pont az a titka, hogy nem tűnik fel, hogy játszik – mondom szelíden, de gyorsan hozzá is teszem. – De a magánéletben nem szeretek játszani, az már átverés lenne. Persze, kivéve az ilyen nagytétű játszmákat – ironizálom egy kicsit a dolgot –, mint például ez a mi kis fogadásunk.
Amivel azért meg kell hagyni, nem állok olyan rózsásan, mint egy órával ezelőtt hittem. Túl jó az ellenfelem – sandítok Alisonra, néhány pillanatig őt méregetve. Már a falhoznyomós mondatával kombinált kihívó pillantása sem hagy teljesen hidegen. Mintha csak egy kis rést talált volna a pajzson, rögtön beúszik elém a kép, amikor tényleg megteszem, hisz a színpadon már annyiszor csináltam. Szeretek így megcsókolni egy nőt. Mármint, általában az a férfi szereti, aki az adott nővel épp a színpadon áll., igazítom ki magam. Aki akkor vagyok. Mert miután lejöttem, és újból visszaváltoztam Jason Brooksszá, újra minden olyan átlagosnak és színtelennek tűnik, mint előtte.
Viszont arra elég volt ez a gondolat, hogy ne csendesedjen el bennem teljesen ez a motoszkáló valami, amit Alison lassan minden szavával és mozdulatával ingerel. Pedig jobban teszem, ha kiszorítom ezeket a gondolatokat a fejemből, mert nem lesz jó vége...
- Ha nem viselkedsz jól, még az is megeshet valamikor – nézek rá én is kicsit kihívóbb fénnyel a szememben, és azt is érzékelem, hogy a megszokottnál kicsivel mélyebb árnyalatot vett a hangom.
- Rendben – egyezek bele könnyelműen az ajánlatába. – Ha ma este elfogy, el fogom árulni. Megígérem. – De persze nem hiszem, hogy ez tényleg megtörténik. Két pohár whisky után már azért én is megérzem az alkoholt. Pláne az ilyen nyamvadt diéták miatt, mióta erre kényszerülök, nem is bírom igazán jól az italt.
De egyelőre otthagyjuk a whiskyt, és az ablakhoz telepedünk, hogy rágyújtsunk. Élvezettel és talán egy kicsit mohón szívom el a szálat, nem tudom, mennyire tényleges és mennyire pszichés a hatása, de szeretem, amit kivált a testemből. Már az első szál után nyugodtabbnak érzem magam, de azért szeretek rászívni egy másodikat is.
Közben feltűnik, amit Alison mondott.
- Ezt az élvezetet is? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – Miért mit vonsz még meg magadtól?
Egy könnyed mozdulattal felül a párkányra, nekem pedig automatikusan az enyhén szétnyíló combjaira téved a pillantásom. Ez valami nagyon berögzött férfi-reflex lehet, jut eszembe azonnal, és gyorsan le is kapom róla a tekintetem. Hogy értelmet adjak a hirtelen mozdulatnak, kibányászom a zsebemből a cigarettásdobozomat, és meggyújtok még egyet. A dobozt leteszem mellé a párkányra, ha esetleg kérne ő is belőle, de nem kínálom meg, mivel nála még mindig ott füstöl az első.
- Nem, én sosem voltam nagy dohányos, csak három éve szoktam rá. A táncosoknak állítólag annyira nem ajánlott, de ez a pár szál még belefér – vonok vállat, és nekidőlök a falnak. Bár tudom, hogy anno a tánciskolából rögtön kirúgtak volna, ha megtudják, hogy dohányzom. Nem értem, miért feszülnek rá erre ennyire, amíg kézben tartom, addig nincs vele gond.
- Mi miatt szoktál le? – kérdezem, és ahogy ránézek, megint csak nem tudom megállni, hogy csak az arcára nézzek.

Elvigyorodok, mert valószínűleg az első bókot kapom tőle ismeretségünk során. Sosem jegyezte még meg, hogy esetleg csinos lennék vagy jó fej vagy akármi és most ez jól esik. Bár gyanítom, ez a whisky és a kis sunyi mozdulataim hatása, de kit érdekel, ha végül kapok pár kedves szót?
-Csak nehogy olyan részeg legyél a végére, hogy csináltass magadnak még egy tetkót, amit aztán el kell tüntetni.- vigyorgok sunyin és bár nem szoktam ittas emberek hülyeségeire hallgatni és neki látni tetkót készíteni, azért nem árt félni, ha én is iszok. Már pedig iszok, mert folyamatosan kortyolgatom a finom "tüzes vizet" vagy, hogy nevezték az indiánok.
-Egyáltalán nem tartasz fel, Jason. Emiatt ne aggódj. Ha így lenne, megoldanám, hogy mehessek a dolgomra, de ma valószínűleg csak itt ücsörögnék egyedül.- lesek rá egy mosolynak erőltetett valamivel az arcomon, mert ez részben jó is, de részben annyira nem. Nem szeretem, mikor nincs dolgom. Olyankor rám törnek az emlékek vagy épp azon kapom magam, hogy agyalok olyan dolgokon, amiken felesleges.
-Lehetsz akármilyen jó színész, a szemed akkor is elárulná, ha sunyi dolgokra készülnél és itt akarnál épp megerőszakolni, hogy aztán a hullámat bedobd valami csatornába. A te szemed ilyesmiről nem árulkodik.- vonok vállat, ahogy kifejtem kicsit részletesebben, miért nem tartok tőle. Egyáltalán nem olyan pasasnak tűnik, akitől félni kellene, másképp fel se engedtem volna ide. Azt mondtam volna, hogy oldja meg a gondját egyedül, de mivel szimpatikus, szívesen segítek.
-Én nem nevezném kis fogadásnak.- vigyorodok el sunyin, miközben végig mérem és azon agyalok, mivel érhetném el végképp, hogy kizökkenjen ebből a nyugodt állapotból, amit magára öltött x ideje és azóta se tudott levenni. Látni akarom a lazább srácot. Nem tehetek róla, de kíváncsi vagyok az ilyen rejtélyekre.
Elkalandozik pár pillanatram. Ezt látom rajta és gyanítom, a falhoz passzírozós jeleneten gondolkozik, amin én is. Bár erről nekem Will is eszembe jut éppenséggel.
-Ezt most vegyem fenyegetésnek?- vonom fel kérdőn szemöldököm és akaratlanul is azzal a kacér vigyorral lesek rá továbbra is. Nem tehetek róla. Ugyanúgy, mint egy bókot, az ilyesmi dolgokat is élvezem. Mind azt bizonyítják, hogy kívánatos tudok lenni, ami szerintem a legszebb bók a világon. Kivéve, ha a pasi ezt fizikailag adja a tudtunkra és szó szerint ránk támad. Na akkor már gáz lenne és nem tetszene a helyzet.
-Mit vonok meg? Hagy ne részletezzem, de egy ideje komoly kapcsolatom sincs, se családom és olyan igazi barát-féléket is most kezdek összeszedni magamnak. Az apám miatt jó ideig olyan voltam, mint te. Zárkózott és "jó nekem egyedül" típus. Nem mindig voltam ilyen.- lesek rá komolyabb tekintettel, aztán vállat vonok, mert persze nem akarom én, hogy most itt sírjuk ki magunkat egymás vállán, csak válaszoltam, ha már kérdezett. Eszemben sincs lehangolni az esténket.
-Figyelj. Nem eszel rendes kajákat, nem csajozol és nem élvezed az életet. Pár szál cigit akkor megérdemelsz néha, ha az boldoggá tesz, nem?- vigyorodok el és tényleg nem értem, miért érzi még ezt is helytelennek. Nem egészséges, oké. De rágni a kefét egész nap és a nyáladat csorgatni valami után se kellemes. Olyan, mintha egy cukrászdában állnál tök éhesen, és kívülről nyalogatnád az üveget, miközben a krémeseket lesed meg a mindenféle finomságokat. Kínzás.
-Nem tudom. Az egy teszt volt. Kíváncsi voltam, képes vagyok-e rá és, mivel nem is akartam igazán, nem is sikerült. Szerintem csak úgy lehet leszokni, ha valaki tényleg akarja és nem arra gondol, hogy szereti szívni ezt a kis izét.- emelem meg a cigimet, majd bele is szívok, végül elnyomom a hamutartóban és Jasonre lesek. Tényleg érdekes pasas, meg kell hagyni és csak sajnálni tudom a kolléganőit, hogy még egy se vette a fáradtságot, hogy megpróbálja közelebbről megismerni és felfeszegetni a páncélját.
-Ha nem nagy gond, ide hoznád a poharam?- pillantok le rá végül, miközben készülök az újabb aljas húzásra. Csak hozza ide a poharat. Megnyerem én azt a fogadást, az tuti.

Alison & Jason

Szinte csak utólag döbbenek rá, hogy most tulajdonképpen bókoltam neki, és gyanítom, hogy a whiskynek is van hozzá némi köze, de egyáltalán nem bánom meg a dolgot. Végül is megérdemli. Belegondolva, nagyon is halvány bók volt az igazsághoz képest.
- Nem hinném, hogy odáig fajulna a dolog – mosolyodom el az ötletére. – Tudom, hol a határ, de ha ma este valami csoda folytán mégis berúgok, biztos, nem egyedül fogok – pillantok rá, és a szavaimat megkoronázva az új pohár után nyúlok, de még nem iszom bele.
- Na és a második kör? Mire koccintsunk? – Az előzőnél én indítványoztam, most rajta a sor. Egy picit tényleg érzem az ital hatását, de ismerem magam, még egyáltalán nincs veszély. Most még ura vagyok a helyzetnek.
- Akkor még jól is időzítettek odakint, mert ma este velem is ugyanez lenne – méregetem az italomat, és megint csak arra gondolok, hogy vajon ezt a whisky nélkül is kimondta volna? De így legalább nincs akkora bűntudatom, amiért még mindig itt vagyok.
- Tehát ezért figyeled annyira a férfiak szemét – mondom félig állítva, félig kérdezve, mert eszembe jut, hogy még odalent azt mondta, általában azt nézi meg először. – Akkor miről árulkodnak? – pillantok rá ismét, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Végig sem gondolom, de annyira adja magát a kérdés; kíváncsi vagyok, erre mit mondana.
- Ne feledd, voltam Hannibál is – teszem azért hozzá egy halvány mosoly kíséretében a megerőszakolós, csatornába dobós mondata után. Szerintem tudja, mire gondolok ezzel, akár látta a filmet, akár nem, Hannibál Lechter alakja már annyira beépült a köztudatba.
Mikor azt mondja, nem nevezné kis fogadásnak a mostani ügyünket, a magasba szalad a bal szemöldököm. Azon gondolkodom, vajon mire értette.
- Nem? Pedig nemsokára megnyerem, és néhány hét múlva már emlékezni se nagyon fogunk rá. – Ezt fogalmam sincs, hogy miért mondom, főleg mivel az előbb rájöttem, hogy nem is lesz annyira könnyű győzelem, de a magabiztosságom azért még mindig töretlen. És rossz szokásom, hogy cukkolni is szeretem az ellenfelem, ez olyan vonás bennem, ami inkább az eredeti jellememhez tartozik. Talán ezért is vagyok ennyire megfogható a kihívásokkal.
Pláne, mivel most is épp azon jár az eszem, hogy a szerepeim közben mennyire szeretek szenvedélyes csókot váltani a partneremmel, de a kacér vigyora eszembe juttatja, hogy most nagyon nem a színpadon vagyok, és ideje lenne jegelni végre az efféle gondolatokat.
- Tőled függ, miképp értelmezed – válaszolok a fenyegetéses kérdésére. – Sosem szoktam útmutatód adni a válaszaimhoz – mondom a szemébe nézve, és tulajdonképpen szeretek is titokzatosabban viselkedni. Ha minden túl egyértelmű, abban általában nincs is semmi érdekes.
Nehéz róla elképzelni, hogy nem volt mindig ilyen vidám és közvetlen, de ez az „olyan voltam, mint te”, ebben a szövegkörnyezetben egy kicsit azért mellbe vág. Bizonyára nem sértésnek vagy lesajnálásnak szánta, de egy kicsit azért rosszul esik. Még akkor is, ha ez az igazság.
Az arcom kissé elgondolkodóra változik, és inkább kilesek az utcára.
- Akkor neked se lehetett könnyű – válaszolom halkan, az ablaküveget bámulva. – De ezek szerint már nagyrészt sikerült túltenned magad rajta. – És ez jó. Ő tudhatja a receptjét, hogy hogyan kell csinálni, amire én még ezek szerint nem jöttem rá magamtól.
- Teljesen igazad van – szívok bele ismét a cigimbe, és jólesően letüdőzöm, mielőtt halvány füstcsíkot fújnék belőle. – Ritkán csinálok valamit pusztán az élvezet kedvéért.
Talán tényleg túl keményen fogom magam, de mindig is ezt várták el tőlem. Otthon, a tánciskolákban, a színházakban és a filmiparban is, hogy végül már én is elvárom magamtól.
- Én hetente próbálok meg leszokni róla, de végül sosem teszem meg – suhan át az arcomon egy halvány mosoly. Hang nélkül bólintok a kérésére, és addig a párkányon lévő hamutartóba helyezem a félig elszívott, égő cigarettám. Majd visszatérek a két pohárral, az egyiket átnyújtom neki, a másikkal pedig nekidőlök a falnak. Miközben belekortyolok a whiskybe, a pillantásom rajta állapodik meg, és azon töprengek, vajon tudja-e magáról, hogy mennyire szexi ebben a pózban, vagy direkt csinálja a fogadás miatt, esetleg én vagyok a kelleténél jobban beindulva, és csak attól látok bele ilyeneket egy sima párkányon cigizős iszogatásba?
- Azt hiszem, kezdem érteni, hogy miről beszéltél az előbb – utalok a lézeres kezelésre, amikor azt ecsetelte, hogy milyen rossz lesz, ha megszűnik az érzéstelenítő hatása. Hát mostanra már teljesen elmúlt, és a kellemetlenségek is megérkeztek. – Pokolian ég a helye – érintem meg a tenyeremmel a tetoválásomat, és szinte az ingen keresztül és érzem, ahogy lüktet.

Egyedül berúgni? Még szép, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Vele tartok, aztán maximum kidőlünk és reggel ultra nagy fejfájással ébredünk. Nem szokásom kivonni magam az ilyen dolgokból. Ha valakivel megbontok egy üveg italt, akkor azt nem tesszük el a következő alkalomra.
-Én veled tartok, úgyhogy ketten leszünk berúgva.- vigyorodok el, miközben a poharamat is felé emelem, majd elgondolkodok, mire is lehetne koccintanunk. Igazából az első, ami eszembe jut az a kezdetleges barátságunk, amiért én konkrétan hálás vagyok. Szeretek érdekes emberekkel megismerkedni és Jason mindenképp az.
-Igyunk arra, hogy a mai este egy jó barátság kezdete legyen.- koccintom mosolyogva poharam az övéhez, majd kortyolok is egyet, de aztán leteszem magam mellé. Tény, hogy meg lehet inni lassabban is azt a whiskyt és, ha már ráérünk, akkor inkább szépen kortyolgassuk. Ha most ezt lehúznám, tíz perc múlva a szőnyegen durmolnék.
-Na látod. Ez se véletlen. Így legalább egyikőnk se unatkozik.- mosolyodok el és akár hisz az ilyesmikben akár nem, én azért a sors számlájára írom, hogy most itt ücsörgünk kettecskén és iszogatunk ahelyett, hogy lesnénk ki a fejünkből ki ki a maga lakásán. Sokkal jobb ez, mint unatkozni.
-Pontosan ezért.- bólintok, végül a kérdése hallatán tekintetem az íriszeibe fúrom pár pillanatig és próbálom összerakni fejben, mi is lenne erre a legtökéletesebb válasz. Mondjam azt, hogy egyre inkább nyitottá válik a tekintete, ahogy fogy a whisky? Mert tény, hogy érezhetően oldódott azóta, ugyanakkor látom azokat a vágyakozó pillantásokat is, amiket olykor rám vet és bevallom, igen csak jól esik az egomnak. Ezek után még azt merné mondani, hogy nem tudnám zavarba hozni? Már most megtehetném, ha nem tartanék attól, hogy utána esetleg hülyeséget csinálnánk.
-Arról, hogy egyre jobban ellazulsz és, hogy kedvelsz még, ha olyan nehezen is indult ez az egész. Emlékszek, mennyire ellenkeztél a segítségemre, most pedig itt ücsörögsz nálam. Ez azért haladás.- mosolyodok el, de gondolatban azért megjegyzem magamnak azt a vágyakozó pillantásos dolgot is, amit hangosan nem mondok ki. Nem akarok azzal felvágni, hogy ő is férfi. Én is vetek rá néha olyan pillantást, ami nem feltétlenül helyes, csak épp lehet, hogy ő nem veszi észre vagy nem szentel nekik nagy figyelmet.
-Te nem lennél soha Hannibál. Jó színész vagy biztosan, de azt azért érezni egy emberen, hogy veszélyes-e vagy sem.- jegyzem meg mosolyogva, miközben újra kortyolok egyet és érzem, hogy egyre inkább olyan témákat karcolgatunk, amiket talán nem kellene. Főleg nem úgy, hogy iszunk, mert még olyat is kimondhatunk, amit másképp nem mondanánk. Mondjuk ez leginkább Rá vonatkozik és nem rám.
-Mit fogsz te megnyerni? Esélyed nincs, Jason.- pillantok rá kacéran, miközben egyik lábam átvetem a másikon és egyenes háttal ücsörögve az ablakpárkányon, magabiztosan lesek rá. Újabb cigit veszek elő, ha már neki álltunk bagózni. Úgyse sűrűn teszem.
-Pedig adhatnál magad mellé egy jelmagyarázatot vagy szótárat, de sebaj. Megpróbálok így is eligazodni.- vigyorgok rá, mikor nem bólint rá és nem is tagadja, hogy most fenyegetőzött-e vagy sem. Igazából nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy láthatóan mindketten eljátszunk a gondolattal, amikor megvalósítja a dolgot és a falhoz passzíroz egy szenvedélyes csók keretében. Bár ilyesmit ő nap, mint nap átél, én viszont ezt már nem mondhatom el magamról. Legutóbb Willel történt ilyesmi és az is elég alaposan összekavart bennem mindent.
-Ezt most ne úgy értsd, hogy te el vagy cseszve vagy ilyesmi, csak belekerültél egy gödörbe, amiből nem egyszerű kimászni. Látszik, hogy jobb szereted elkerülni az embereket és hidd el, én tudom jól, milyen ez. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem lesz ez mindig így.- lesek rá őszinte ábrázattal, mert most ezzel nem nyugtatgatni akarom vagy ilyesmi. Egyszerűen tudom, hogy ez így megy. Mindenkinek kell néha egy kis idő, amikor átgondolhatja a dolgait.
-Na látod. Akkor lazíts már végre és tegyél valami olyat, ami önző. Amit csak azért teszel, mert neked jól esne és mert te azt akarod. Ne foglalkozz mások elvárásaival meg ilyen baromságokkal. A te életedről van szó, te döntesz.- próbálom bátorítani, de csak félúton esik le, hogy ez olyan szövegként hathat, mintha a vágyakozó pislogásaira reagálnám azt, hogy csak nyugodtan teperjen le, ha neki az esne jól. Na jó. Egyre többet jár a fejem a leteperés környékén és ez nem jó. Terelni kellene a témát másfelé. Mondjuk, beszélhetnénk az afrikai esőerdők élővilágáról is, csak az rohadtul nem érdekel...
-Akkor ne szokj le. Azt is, csak azért akarod, mert mások azt mondják, hogy táncosként nem lehet cigizni. Énekes is van olyan, aki még koncerten is szívja. Akkor meg?- vonok vállat, mert bár nem a legjobb példa a dohányzás, de attól függetlenül még Jason akaratát szimbolizálja jelenleg, mert azt kifejezetten azért csinálja, mert jól esik neki. Nehogy már még ezt is megvonja magától!
-Szegény. Nem lesz kellemes.- húzom el a szám szomorkásan, majd lehuppanok a párkányról és elővakarom a krémet, amit adtam neki nem rég, hogy aztán elé sétáljak és nem törődve azzal mit fog szólni hozzá, széthúzom rajta az inget és neki látok bekenni a tetoválást. Na jó. Ez részben egy újabb próbálkozás arra is, hogy zavarba hozzam, de tény, hogy úgy előtte ácsorogva, alig pár centire tőle, elég furcsa érzés a mellkasát simogatni. Jobbára kerülöm is a pillantását, de végül győz a kíváncsiságom és fel lesek rá. Látni akarom, milyen arcot vág, ahogy ezt véghez viszem.
-Mondtam, hogy kenegesd, mert jobb lesz. Hűsít és kicsit érzéstelenít is.- magyarázok, miközben a bőrébe masszírozom óvatosan a krémet, aztán meg már, csak "megszokásból" folytatom a mozdulatsort, hogy végül a poharamért induljak. Veszélyes játék ez, de nagyon.

Alison & Jason

Csak mosolygok, amikor kijelenti, hogy ma este mindketten be leszünk rúgva. Elgondolkodom, mikor is voltam utoljára úgy igazán alkoholos állapotban, és engem is meglep, de nem jut eszembe konkrét alkalom. Lehetséges, hogy olyan rég történt volna?
De talán nem most kellene újra elkezdeni. Főleg nem a második találkozásunk alkalmával. Túlságosan jól esik most itt lenni, nem akarom elijeszteni magamtól, elvégre, részegen nem olyan egyszerű ellenőrzésem alatt tartani a szavaimat és a tetteimet sem. Félek, hogy túlságosan megnyílnék neki, amiből később csak probléma lenne.
Neki nem mondom egyelőre, de elhatározom, hogy két pohárnál nem fogok többet inni, emelem koccintásra az újabb poharat, és kortyolok bele, miután Alison kimondta a tósztot.
- Ez nem hangzik rosszul – eresztek meg egy kis mosolyt, ami nálam már felér egy vallomással. Fura belegondolni, hogy én tulajdonképpen arról vagyok híres, hogy senkit nem engedek közel magamhoz, de egy barát... az nem lenne rossz.
Leteszem a poharat, és megforgatom a szemem, mikor megint a sors-témát hozza elő.
- Látod, lehet, pontosan a sors akarja azt is, hogy én nyerjem meg a fogadást, azért ad ilyen jó ötleteket – utalok az előbbi whiskys hárításra, amiért még külön dicséretet is kaptam. De egyébként rájöttem, hogy nem csak ennyi előnye volt a dolognak. Minél többet iszom, annál jobban oldódnak a gátlásaim, és annál nehezebb lesz zavarba hoznia. Ha az előbbi jelenet még az este elején történik, nem vagyok benne biztos, hogy nem töri meg a koncentrációmat.
A kérdésem után pillantását az íriszeimbe fúrja, és egy pár pillanatig elidőzik a tekintetemben. Közben én is az övét figyelem, de sokkal kevesebb ideig állom a tekintetét, mint ahogy arra számítottam. A végén már kényszerítenem kell magam, hogy ne fordítsam el a fejem. Viszont, mikor kimondja, hogy kedvelem, már tényleg elfordulok, és inkább kortyolok egyet a whiskyből.
- Igen, az egy eléggé új helyzet volt. Még sosem ütött el senki – húzom félmosolyra a szám, és visszagondolva tényleg elég elutasító voltam akkor vele. Mondjuk, még most is nehéz lereagálnom, amikor hozzám ér, de érzem én is, hogy haladok.
Arra, hogy kedvelem, nem tudom, mit reagálhatnék. Azt hiszem, igaza van, de akkor jönnék csak igazán zavarba, ha ezt be kellene vallanom neki.
- Annak azért örülök, hogy nem tartasz veszélyesnek Ez már-már úgy hangzik, mintha valamennyire megbíznál bennem.
Bár azért elgondolkodom ezen a veszélyes-nem veszélyes dolgon. Abban a filmben egy olyan fiút játszottam, akinek brutálisan megölték az egyetlen rokonát, a kishúgát, és később ezért áll bosszút. Oké, elég kegyetlenül. De a forgatás alatt folyton ezen kattogtam, hogy ha Steph-fel tették volna ugyanezt, vajon hogyan reagáltam volna. Elvégre nekem is ő az egyetlen, aki közel áll hozzám. Még Amy elvesztését sem tudtam rendesen feldolgozni, nem hogy ezt. Néha talán érthető valahol, hogy elszakad a cérna az embernél, és olyankor ki tudja, mire lenne képes, amit egyébként még ő se nézne ki saját magából.
De ezt a gondolatmenetet inkább nem osztom meg vele, a végén még elbizonytalanítanám.
Megint csak az arcomra kúszik egy mosoly, amikor szabotálja a kijelentésemet a fogadással kapcsolatban, és whisky nélkül elég avarba ejtő lenne, de a tekintetem leplezetlenül követi a mozdulatot, ahogy keresztbe fonja a lábait. Mégis hová is nézhetnék másfelé?
- Pedig már készülhetsz is a versenyzésre. Nincs az a nő, aki zavarba hozna – és már-már én is elhiszem ezt a hazugságot. Oké, előfordul, hogy olykor megkívánok valakit, de nekem ennél több kell, hogy zavarba hozzanak.
Meghallgatom, amit mond a zárkózottságommal kapcsolatban, és olyan hiszem is meg nem is fejet vágok rá. Azt is inkább az ablak felé. Most nem akarok ebbe túlzottan belemászni.
Amikor azt mondja, tegyek végre valami olyat, amit igazán akarok, a pillanatnak élve, és ne a gátlásokra és mások elvárásaira hagyatkozva, hirtelen megint az a falhoz nyomós csókjelenet jut eszembe. Hogy miért nem tudok ettől szabadulni?! – ingatom meg a fejem. Közben pedig megfeledkezem arról, hogy míg ezeket végiggondolom, végig rajta pihentetem a pillantásom.
- Annak sem lenne jó vége, ha mindig a pillanatnyi vágyaim szerint döntenék – mondok végül csak ennyit. – Te ezt szoktad tenni?
Mihelyt kimondom, hogy fáj a mellkasom, rögtön felugrik, előkotorja a krémet, és mielőtt még lenne időm akár csak mozdulni is, egy határozott mozdulattal szétnyitja az ingem, és már megint a bőrömön érzem az ujjait. Vicces, de most én lapulok a falhoz, mintha pont fordítva sült volna el a jelenet, amit eddig vizualizáltam.
Annyira közel kerül így hozzám, és annyira gyengéd az érintése, hogy inkább nem is próbálok meg tiltakozni, mert ha kinyitnám a szám, nem hiszem, hogy sok értelmes mondat jönne ki belőle.
Eleinte az érintése is fáj, de a krémtől tényleg egyre jobban alábbhagy a rossz érzés, és a végén már csak azt érzem, hogy lágyan simogatja a mellkasomat. Azon töprengek, vajon érzi-e a szívverésemet, mert ha igen, az lehetséges, hogy el fog árulni, még ha az arcom próbálom is tartani.
Beúszik a fejembe a gondolat, hogy mi lenne, ha tényleg engednék a kísértésnek, és tényleg megcsókolnám. Hisz alig pár centire van csak tőlem, és a helyzet is annyira... passzol. De rögtön elvetem az ötletet, és egy kicsit örülök is, hogy ha akarnám, se tudnám megtenni, mert egyik kezemben a pohár, a másikban a füstölő cigaretta.
Miután elhúzódik, azért én is megjegyzem:
- Ez ravasz húzás volt.

Nem mondom, hogy az ember nem tud egyedül meglenni, mert nagyon sok példát tudnék felmutatni, akik igen is, tök jól el vannak egyedül a kis magányukban. Csak épp nagy részük nem is boldog és pusztán azért nem változtatnak, mert nem tudják, hogyan álljanak neki.
Jason ezzel szemben megszívta, mert nem vagyok egy könnyen lerázhatós fajta és, ha azt is mondaná, hogy nem akar barátokat vagy valami, akkor sem hinném el, mert látom rajta, hogy most is jól érzi magát, hogy végre nem a megszokott emberek közt van és nem feltétlenül kell játszania a kis színészt.
-Hát hogyne. Álmodozz csak szépfiú, de úgyis én fogok nyerni.- ez a "szépfiú" megnevezés is azt szolgálja, hogy közelebb sodorjon a nyeréshez, de Jason meglepő módon tényleg jól állja a sarat. Ezzel viszont csak azt éri el, hogy végül majd a legaljasabb eszközökhöz folyamodok, amiknek vagy lesznek következményei, vagy nem. De, ha már fogadtunk, akkor lássa csak, kivel van dolga.
-Lehet nem véletlenül estem be így az életedbe. Maga a helyzet is szimbolizálja, hogy a feje tetejére fogok állítani mindent.- vigyorgok ezerrel, hiszen mások hogy szoktak találkozni? Együtt ültek egy meccsen és elkezdtek beszélgetni vagy épp, a metrón vagy nem tudom. Ehhez képest én elütöttem őt és azóta dumálunk. Elég nyomatékosan hoztam a tudtára, hogy "heló, megérkeztem".
-Bízok is, de leginkább önmagamban bízok, hogy tényleg olyan jó emberismerő vagyok, mint gondolom.- mosolyodok el, miközben tekintetem le sem veszem róla, mintha még mindig méregetném és azon tanakodnék magamban, hogy látok-e benne hajlamot arra, hogy feldaraboljon és elégessen. Akármennyire nézem viszont nem látom úgy, hogy ez reális lenne. Lehet, hogy az ember tesz dolgokat, ha nagyon hazavágja valami esemény, de én szerintem még nem tettem vele semmi ilyet, így aztán, ha elborulna az agya se én lennék a célpontja. Gondolom.
-Ne mond ezt addig, amíg nem volt dolgod az összes nővel. Már pedig szivi, engem még nem ismersz. Nem tudod mire vagyok képes, ha versenyről van szó.- kacér mosoly kúszik ismét az arcomra és bátran felszegem az állam, mintha azt sugallnám, hogy "meglátod, meg fogod szívni" vagy ilyesmi. Elhiszem, hogy bízik magában, de tisztán látni, hogy igen is, hatással tudok és tudnék lenni rá.
-Mondjuk azt, hogy nem szoktam azzal foglalkozni, mit fognak rólam gondolni mások vagy, hogy a társadalom jelenlegi szemlélete normálisnak vélne-e. Ha akarok, akkor mustárral eszek epres fagyit és egyebek. De persze, nem vagyok teljesen idióta. Én is latolgatok olykor.- vigyorodok el és szerintem, ha tudná most, hogy épp azt latolgatom, milyen is lenne az a vad csók, amit én el tudok képzelni, belepirulna és végre nyernék. Ezt viszont nem fogom felhasználni, mert ezzel én is zavarba jönnék. Mást viszont simán megtehetek. Például oda állhatok elé, hogy bekenjem a tetkóját, ha azt mondja, hogy kezd fájni. Ja és el is túlozhatom a jelenetet azzal, hogy jóval tovább simogatom a mellkasát, mint illik. Viszont feldob az, hogy érzem, ahogy izmai alatt ezerrel zakatol a szíve. Mondja azt ezek után, hogy nem vagyok rá semmilyen hatással. Akkor miért passzírozta magát a falhoz, mintha próbálna menekülni előlem?
-Csak segítettem rajtad. Semmi hátsó szándékom nem volt vele.- pislogok ártatlanul és vállat is vonok, miközben leteszem a kis asztalra a krémet és visszasétálok a piámért és a cigimért. Csak abban tudok reménykedni, hogy eléggé "felhúztam" ahhoz, hogy innentől már ő lépjen úgy, ami majd nekem kedvez. Tiszta olyan, mint egy sakk játszma, de élvezem. Legfőképp azért, mert ez az egész már egy laza flörtnek is simán elmegy. Vagy épp már túl halad rajta? Az sem baj.

Alison & Jason

Megkapom a szépfiú becenevet, amit annyira azért nem szoktam szeretni, főleg ha kihívó stílusú plázacicáktól hallom, akárcsak egy üzenetet, hogy szívesen elvonulnának velem egy csendes kis zugba. De tőle most teljesen más hallani, és amellett, hogy kissé cukkol, valahogy el kell ismernem, hogy az egómra is jó hatással van.
- Majd meglátjuk – hagyom ennyiben a dolgot, egy stabil mosollyal az arcomon. Elvégre nincs más dolgom, mint résen lenni, és leblokkolni minden természetes reakciómat, amit normál esetben kiváltana belőlem a kis ügyködése. Abban viszont kissé kezdek összezavarodni, hogy mit mond vagy tesz a fogadás miatt, és mit egyébként.
Baromi nehéz különbséget tenni közöttük.
- Miért arra készülsz? – vonom fel játékosan az egyik szemöldököm, hogy eljátsszam a meglepetést, mikor közli, hogy arra készül, hogy felborítsa az életem. De csak húzom, rájöttem, hogy ez igazi örömet okoz. Végre valakivel nem kell feltétlenül tartanom magam az írt vagy íratlan szabályokhoz, hanem megengedhetek magamnak egy kis játékot. Felszabadító. De persze vigyáznom kell, nehogy nagyon elengedjem magam.
A lehető legjobb és legkorrektebb választ adja a kérdésemre. Nem is lenne helyes, ha ennyi után máris megbízna bennem, én is hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul bízom benne, sőt. Az élettől azt tanultam, hogy senkiben nem érdemes, mert csak rosszul jársz. Ezért se nagyon voltak soha igazi barátaim.
- Akkor tulajdonképpen rajtam vizsgáztatod az emberismerő képességedet? – szórakozom el egy pillanatra a gondolattal. De vajon mennyire tudja ennyi alapján előre megsaccolni a viselkedésemet. Fél szemmel észlelem, hogy még mindig engem vizsgálgat, na mondjuk erről sem tudom eldönteni, hogy direkt a zavarba hozásra játszik, vagy...
De inkább elvetem a gondolatot.
A szépfiú után a szivit is megkapom, egyre csak gyűlnek a beceneveim. Ne akarja, hogy én is belekezdjek ebbe, suhan át az agyamon, miután egy kellően szúrós pillantással fordulok felé emiatt, de szólni nem szólok érte. Valahol titkon azért élvezem.
- Ahogy te sem tudod, hogy én mire vagyok képes. Eddig én állok nyerésre, vagy nem? – viszonzom a kihívó pillantását, és nem is tudom, valahogy annyira felhergel ez az egész játszma. De pozitív értelemben, mintha tele lennék energiával, és egyre nehezebb lenne visszafogni magam valami tettlegességtől. De ebből valamennyit rajta is látok.
- A latolgatás már fél vereség – nézek a szemébe, és ha belegondolok, hogy az előbb mit latolgattam, ma már többedszerre is, bizseregni kezd a mellkasom. Erről eszembe is jut, hogy nincs vele minden rendben, de mikor ezt óvatlanul kimondom, a következő pillanatban Alison már előttem is terem, és egy pillanatra sem kímél. Tudom, hogy okosabb lenne elfordítani a tekintetem, és nem őt figyelni, miközben a mellkasomon táncolnak az ujjai, de annyira gyorsan történik, és annyira magával ragad, hogy mikor felnéz, gondolom, hogy letesztelje munkája gyümölcsét, érzem, hogy megint megkörnyékez a vágy, hogy megtegyem, amit már percek óta latolgatok. Az arca csak pár centire tőlem, és pont ő biztatott az előbb, hogy ne habozzak megtenni, amit szeretnék. Mi van, ha nem is csak a fogadás miatt csinálja, hanem félig-meddig ő is akarja.
De mielőtt elhatároznám magam, abbahagyja, és visszasétál az ablakhoz. Hála Istennek. De azért rendesen kiszáradt a szám erre a sok hülye gondolatra, így iszom egy jó nagy kortyot a whiskymből, és leteszem a párkányra. Kicsit talán nagyobb lendülettel történik, mint azt elterveztem, és jó nagyot koppan, de ez is mutatja, hogy kezd növekedni bennem a frusztráció.
- Hoppá. Ez majdnem kicsúszott - keresek rá egy reális indokot.
Tényleg veszélyes ez a nő, fut át az agyamon, mikor lopva ránézek. Még mindig érzem a kezét a mellkasomon.
Az ártatlan pislogására csak egy mindentudó félmosoly jelenik meg az arcomon. Na persze. De pont ez az izgalmas ebben a ma estében, hogy az ember semmibe sem lehet igazán biztos. Ez eredendően az én taktikám szokott lenni, de úgy tűnik, most jól ellenem fordította.
- Ez esetben hálás vagyok az... önzetlenségért – mondom halvány mosollyal, majd beleszívok a cigibe, ami lassan a végét járja. Most egy kicsit azért próbálom kerülni a pillantását, viszont eszembe jut, hogy nem fejeztem be az előbbi gondolatmenetet, amit a kis akciója szakított félbe.
- Mert aki sokat latolgat valamit, azt előbb-utóbb úgyis megteszi – szuggerálom a hamutartót, és belenyomom a csikket, miközben próbálok nem arra gondolni, hogy fizikailag és gondolatban is egyre jobban fel vagyok húzva. Egyébként nem hiszem, hogy mondanék ilyeneket, de most nem tudom megállni, hogy ne e körül forogjon az agyam.
- Nincs kedved hallgatni valamit? Csak úgy a háttérben - vetem fel a javaslatot, hátha a zene eltereli a gondolataimat. Ez általában szokott működni.

De meg ám. Majd meglátja, hogy nem jó emberrel kezdett, bár igazából nem tudom mit feszülünk ezen. Lényegtelen ki fog nyerni, hiszen a fogadás mindkét részről annyit jelent, hogy találkozunk majd még ezután is valamilyen formában. Ha úgy tetszik, akkor lebeszéltünk egy randit, ami vagy így vagy úgy fog végbe menni. Mindenképp jól fogjuk magunkat érezni, csak jussunk már a végére.
-Arra készülök, hogy felélesztelek és egy kicsit felpörgetem az életed, ami elmondásod szerint monoton és unalmas és magányos meg hasonlók. Így legalább mindig, amikor Los Angelesben jársz majd, lesz egy idióta haverod, akire számíthatsz, hogy kicsit feldob.- vigyorodok el a végére és tényleg nagyon remélem, hogy nem az lesz majd, hogy párszor találkozunk és hülyülünk, végül Jason eltűnik, mint szürke szamát a ködben. Én eltűnni nem fogok, az tuti. Itt a szalon, ott a műhely... nem látok rá nagy esélyt, hogy lelépnék akárhova is, szóval mindig megtalálhat majd a kettő közül valamelyik helyen.
-Sok mindent vizsgáztatok rajtad a képességeim közül.- kúszik kacér vigyor az arcomra és valóban így van, mert a vonzerőmet is alaposan megtornáztatom. Vagy inkább Jason idegeit tornáztatom? Az is meglehet, a játék viszont mindenképpen érdekes, izgalmas és ennek köszönhetően meg is ismerhetjük jobban egymást. Ki, mit mennyire tűr vagy hogy hol van az a pont, amikor azt mondja, hogy "elég volt". Vagy az a pont, amikor azt mondja valamelyikőnk, hogy "akarom még jobban". De már megint elkalandoztak a gondolataim.
-Szerintem cseppet sem. Nem tudom ki menekült el az imént egy ócska "kérhetnék még egy whiskyt" indokkal.- ez persze ironikus megjegyzés, hiszen pontosan tudjuk mindketten, hogy rá gondolok. Én még egyszer nem kellett kibújjak semmi elől vagy alól. Nagyjából én vezetek úgy három nulláról, de csak tippelek. És még mennyivel vezethetnék, ha kicsit szemetebb lennék. Az az idő is el fog jönni viszont, mert minél több whisky tűnik el az üvegből, annál inkább feloldódok.
-Nem. A latolgatás jó dolog. Azt jelenti, hogy érdekel az ügy, csak még nem tudod, hova vezetne a végeredmény.- biccentem picit oldalra a fejem egy széles mosollyal az arcomon és komolyan, szinte látom, hogy mi lehet az, amit ő latolgat. Mondom én, hogy nyerésre állok, hiszen egyre többször pillantgat rám vagy épp valamelyik más testrészemre, amelyik épp vonzó "megvilágításban" van. Az imént a lábaimra, ahogy átpakoltam egyiket a másikon, előtte a combjaimra, ahogy felhuppantam a párkányra és hasonlók.
Most pedig, amikor olyan nagyon közel húzódok hozzá és zavarba ejtően lágyan simogatom a mellkasát "krém elkenés" jelszóval, szintén latolgat valamit, mert folyamatosan az arcomat pásztázza. Nekem viszont ez az egész épp jó arra, hogy az idegeit húzzam és ennek köszönhetően hagyom is ott meglepetésszerűen.
-Kicsúszott, mi?- nagyon szemtelenül vigyorgok rá, de nem tudok mást tenni, hiszen mindketten tudjuk jól, miért is koppant akkorát az a pohár. Egyre inkább sikerül az őrületbe kergetnem, aminek nem is tudom már, hogy az lesz-e a vége, amit szeretnék, vagy valami teljesen más. Mondjuk, hogy rászánja magát arra, amit latolgat.
-Ugyan. Semmiség.- vonok vállat, de mélyen bennem a kisördög halkan kuncog. Ha akkora semmiség lett volna ez a krémezés, akkor nem csúszott volna majdnem ki az a pohár és a szíve sem zakatolt volna úgy, ahogy. Semmiség akkor lett volna, ha hozzá vágom a krémet, hogy kend be magad öcsém, de én inkább a szemtelenebb útot választottam, ami talán közelebb juttat a győzelemhez.
-Igen. Ez is teljes mértékig igaz. Kérdés, hogy meddig latolgatsz és mikor döntöd el, hogy meg is léped, amit szeretnél.- annyira nagyon szendén adom mindezt elő, mintha valóban valami érdektelen dologról lenne szó, pedig itt kimondatlanul is érződik, hogy mi van. Legalábbis, a női megérzést azt sugallja, hogy egy rugóra jár az agyunk, bár kétlem, hogy Jason meglépné azt, amit latolgat. Basszus, ez egyre zavarosabb...
-De. Persze.- mosolyodok el és a hifimhez lépek, ami csak azért maradt a múltkor egyben, mert épp odalent volt a szalonban, végül beteszek egy lemezt, ami szintén az aljasságomat fogja bizonyítani, mert tele van zavarba ejtőbbnél zavarba ejtőbb ritmusú, szövegű vagy hangzású dalokkal. Nesze neked zene, ha ennyire akarod.
-Remélem, ez jó lesz. De nyugodtan szólj, ha nem tetszik.- mosolyodok el ismét, mintha nem szándékosan épp ezt a lemezt tettem volna be, végül visszahuppanok a párkányra és szívok még párat a cigimből, hogy aztán elnyomjam én is. Lábam automatikusan járni kezd a zenére, ujjaimmal pedig a pohár szélén dobolom a ritmust.

Alison & Jason

- Ennyire azért nem akartam negatív képet festeni magamról – jegyzem meg védekezően, de azért persze jól esnek a szavai. – Egy los angelesi haver, akinek bármikor körbevetethetem a lakását újságírókkal? – mosolyodom el a nem túl kedvező ajánlatra, amit neki cserébe nyújtani tudok.
A jövőt még nem tudom, hogyan képzeljem el, de egy évig legalább biztosan itt maradok. Az pedig elég hosszú idő.
Azt én is észlelem, hogy sok mindent kipróbál rajtam, és némelyik igencsak súrolja a tűréshatáromat. De azért ártatlan arccal sandítok rá, mikor a múltkori kibúvómat említi.
- Az kérlek, nem menekülés volt, hanem taktikai lépés, ugyan úgy, ahogy te is stratégiákat használsz – mutatok rá az általam látott lényegre, egy picit szándékosan rájátszva, rezzenéstelen arccal, mintha csakugyan valami tudományos előadást tartanék. Azt hiszem, kezd kissé sok lenni az a whisky.
- De van olyan végeredmény, amit inkább jobb nem tudni – préselem ki magamból a halk választ, miközben a mellkasomat zaklatja, ami azért be kell vallanom, most is eléggé megzavar. Nem is tudom, mikor értek hozzám utoljára ennyire gyengéden. Egy pillanatra meg is feledkezek róla, hogy a fogadás miatt csinálja, valahogy olyan... hitelesen játszik. Nem lenne rossz színésznő belőle, ha már itt tartunk.
Mikor felnéz, és alig pár centire kerül tőlem az arca, igazán nem sok hiányzik, hogy engedjek a kísértésnek és tényleg megcsókoljam. De ha megtettem volna, mostanra már lehet, ki is hajított volna a lakásból. És „a los angelesi idióta haveromnak” is búcsút mondhatnék.
Így, mikor váratlanul elhúzódik, megpróbálom inkább lehűteni magam, bár ez lehet, hogy nem a whiskyvel a leginkább célravezető. Csak egy oldalsó szúrós pillantást kap a poharas megjegyzésére. Lehet, csak én beszélem be magamnak, de pont úgy válaszolgat, mintha tudná, legalábbis sejtené, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejemben.
Némelyik válasza pedig pont olyan, mintha csak szándékosan öntene olajat a tűzre. Mondjuk, ez a „kérdés, hogy meddig latolgatsz” kezdetű is. Nem tudok kiigazodni rajta. Esküszöm.
Abban viszont biztos vagyok, hogy nem jó, ha ez így megy tovább, se a fogadás szempontjából, se más szempontból, ezért megpróbálok változtatni a felálláson, és megkérem, hogy tegyen egy kis zenét, az hátha jobban eltereli Róla a figyelmemet.
- De igen, jó lesz – mondom, mielőtt még elindítaná a lemezt. Teljesen mindegy, hogy mi az, csak szóljon valami a háttérben.
Mikor visszaül a párkányra, ott vagyok, hogy a cigim elfogyott, rágyújthatnék még egyre, de egyelőre azt hiszem, tényleg elég volt ennyi, az italom pedig megint igencsak megfogyatkozott. Közeledek a piros határhoz, amit magamnak állítottam fel az este, a két poharat nem akarom túllépni. Onnantól már félő, hogy nem tudnám annyira kézben tartani az eseményeket. És nem is akarok lerészegedni előtte.
- Lassan olyan lesz, mint valami kétszemélyes házibuli – jegyzem meg aprót mosolyogva, és ahogy a teste apró, ütemes mozdulatait figyelem, érzem, hogy rám is hatással van a zene. Eszembe jut, amikor régen, még tizenéves koromban hébe-hóba jártam olyan helyekre, ahol a fiatalok beszívva, félrészegen, egymás testét kóstolgatva ilyesmire táncoltak a vibráló és füstölgő tömegben. Bár innen nézve most már elég régi emléknek tűnik.
Viszont örömmel tapasztalom, hogy a zene kicsit tényleg oldja bennem a feszültséget.
- Már csak... egy kis hangulatvilágítás hiányzik – nézek körbe, hátha megihlet valami, az most már – majdnem két pohár whisky után – eszembe sem jut, hogy nem az én lakásom, és egyébként is most vagyok itt először, így talán nem kellene rendezkednem benne.
Meglátok egy falra szerelt kislámpát a kanapé szomszédságában, és ennek megörülve, odalépek a villanyhoz, és rögtön le is oltom. Ekkor jövök csak rá, hogy a sorrendet elvétettem egy kicsit, mivel így most minden világítást sikeresen kilőttem, de ezt valahogy nincs kedvem Alisonnak is bevallani, inkább úgy döntök, hogy megpróbálom vaksötétben felkutatni a lámpát. Annyira csak nem lehet messze az a kanapé.
- Egy pillanat – kommentálom felé az eseményeket, mintha pontosan így terveztem volna, majd elindulok a fal mellett, tapogatva, de túl magabiztosan haladhatok, mivel a térdemmel váratlanul jó erősen beleütközöm valami keménybe, amitől ösztönösen felnyögök egy pillanatra.
- Ez úgy látom, nem az – szűröm a fogaim között, a fájó térdkalácsomat szorongatva. Basszus. Most már inkább azt sajnálom, hogy miért nem kapcsoltam egyszerűen vissza a villanyt... Így nem fogom megtalálni azt az istenverte lámpát.
- Ömm... azt hiszem, szükségem lenne egy kis navigációra – vallom be hősiesen most már Alisonnak is, hogy részemről esélytelen a dolog. – Nem találom a kislámpát.
Aztán remélem, hogy ő jobban eligazodik, mint én, elvégre csak az ő lakása, és azt is, hogy nem szívat halálra, hanem idejön és segít. A zene közben jótékonyan szolgáltatja a halk ritmust, ami a sötétben még jobban kivehető. Azt leszámítva, hogy nem látok semmit, tulajdonképpen nem is olyan rossz így.

Nem azt mondtam, hogy negatív az az életmód, amit él, csak épp nem egy huszonéves pasihoz passzol, aki jóképű, pénze is van és még egész szimpi is. Az ilyen pasiknak, mint ő is, esténként egy klubban kellene pezsegnie vagy hasonlók.
-A lényeg, hogy felpörgetem kicsit az életed. Ha kell, akkor hetente a nyakadon fogok csüngni és teszek majd az újságírókra.- vigyorodok el, de aztán a kis magyarázatára komoly fejet vágok én is. Hát persze, hogy taktikai lépés volt. Ez annyit jelent, hogy kezdett forró lenni a talaj, így felvette a nyúlcipőt. Egyértelmű. Nem mondom, hogy nekem nem kell majd hasonlót tennem, ha talán rákapcsol kicsit, mert valljuk be, eddig csak én próbálkoztam azzal a zavarba hozással.
-Igen de, ha meg se próbálsz valamit, akkor esélyed nincs nyerni, nem? Tehát, ha latolgatsz, a végén megpróbálod. Ha pedig megpróbálod, akkor már félig győztél.- vágok vissza, mert az ellenkezőjéről bizony nem fog tudni meggyőzni. Igen is, ha valamit meg akarsz tenni, akkor a végén meg kell tenned. Ha nem teszed meg, életed végéig bánni fogod. Én már, csak tudom. Ha nem hoztam volna meg akkor rég egy döntést, a mai napig szívás lenne az életem. Persze, másképp is végződhetett volna, de az akkori helyzetnél tuti jobb lett volna bármilyen más végkimenetel.
Sikerül ismét igen közel kerülnöm a győzelemhez, de végül úgy döntök, hogy nem kínzom halálra szerencsétlent. Majd szépen idővel. Maradjunk a zenénél, ami talán mindkettőnknek jót tesz most egy kicsit.
-Nem tudom milyen lehet az, mert még sosem vettem részt ilyesmin, de én is így tudom elképzelni. A lényeg úgyis az, hogy élvezzük, nem? Akkor meg mindegy, mennyien vagyunk.- válaszolok vigyorogva, miközben tovább dobolok a ritmusra vagy épp már testem többi részét is megmozgatom picit, Ő pedig valami hangulatvilágítást kezd tervezgetni.
-Csak nyugodtan. Érezd otthon magad.- tárom szét karjaim mosolyogva, aztán csak figyelem, hogy mégis mi lehet a célja. Akkor viszont, mikor vak sötét lesz a szobában, kezdek rájönni, hogy mit szeretett volna, csak épp a sorrenddel volt baj.
Egy ideig röhögve hallgatózok. Na jó, csak halkan kuncogok, de attól még elég muris ez az egész, akkor pedig végképp kitör belőlem a nevetés, mikor belerúg -valószínűleg- a tévé szekrénybe. Szinte látom magam előtt, ahogy a sötétben tapogatózik, végül megsajnálom, de ezt nem harangozom be azzal, hogy "oké, segítek". Csak néma csendben és halkan elindulok arra, amerre ő lehet -mert vele ellentétben nekem van sejtésem arról, mi merre van-, végül ahogy a kapcsolóhoz érek úgy döntök, hogy még nem nyomom fel. Inkább centiről centire közelebb somfordálok Jasonhöz, míg végül sikerül elkapnom a kezét a falat tapogatva. Innentől már nincs messze a kapcsoló, amihez végül elvezetem, majd megállok előtte vigyorogva.
-Talán ezt kellett volna előbb felkapcsolni és, csak azután le a nagyot.- vigyorgok rá nagy okostojás ábrázattal, de végül ismét rám tör a felismerés, hogy szemtelenkedni támadt kedvem. Vagyis, részben vonz és hatalmába kerít az érzés, hogy vajon milyen lehet a csókja, részben pedig az a fránya fogadás kattog az agyamban. Ennek köszönhető hát, hogy kezem az ő kezén tartom továbbra is és csak lesek rá érdeklődve. Közel a fal, itt vagyunk mi is. Innentől már nem sok lépésen múlik, hogy az a jelenet megvalósuljon, amiről beszéltünk.

Alison & Jason

Megpróbálom elképzelni, hogy milyen lesz a „pörgős” életem, ha Alison beváltja, amit ígér. De egyelőre nem nagyon indulnak be a fogaskerekeim, konkrétan halvány fogalmam sincs, hogy mit ért felpörgetés alatt, de valami azt súgja, hogy ki fog derülni.
Azért egy kis mosolyt nem tudok elnyomni, ahogy ezeket végiggondolom. Mintha legbelül egy kicsit izgatott lennék miatta, mint valami tíz éves gyerek, pedig ez hülyeség. Én nem vagyok ilyen.
- És minek köszönhetem ezt a szívességet? – játszadozom a pohár szélével. Voltaképp alig ismerjük egymást. – Ez a vigaszdíj, ha elütsz valakit? – nézek rá egy hamiskás félmosollyal.
- Ez igaz – állapítom meg a bölcsességére. Ha nem próbálsz meg valamit, esély sincs a győzelemre. Ezt olyan sokszor szajkózom magamnak edzés vagy próba közben, a magánéletben pedig úgy tűnik, hajlamos vagyok megfeledkezni róla.
De már megint ez a latolgatós téma, amivel az őrületbe kerget! Emiatt aztán végképp nem tudom eldönteni, hogy ő most mit akar valójában. Lehet, hogy ez is csak egy újabb trükk a fogadás miatt, de akár az is lehet, hogy ő is épp azon tépelődik, mint én. Elvégre fiatal, szingli és vonzó nő. Talán nem is ellenkezne, ha...
De már megint túlságosan elkalandoztam. Iszok egy nagy korty whiskyt, és veszek egy nagy levegőt, majd úgy döntök, hogy inkább a zenére koncentrálok.
Azt mondja, érezzem otthon magam, és bennem már van annyi alkohol, hogy ennek eleget is tegyek. Kicsit át akarom rendezni a világítást, ami végül nem pont úgy sül el, ahogyan elterveztem.
Miután leoltom a nagyvillanyt, a falat tapogatva próbálok eljutni a kicsiig, de elég sok akadályba ütközök. Fél füllel hallom, hogy Alison jól elszórakozik rajtam, én meg csak bosszankodok a dolgon. Mekkora hülye helyzet. És mekkora hülye voltam, hogy belesétáltam. Még jó, hogy sötét van, mert egész biztos élénkebb színben pompázik az arcom. Nem szoktam ennyire szerencsétlenkedni.
Alison meg csak röhög rajtam, ahelyett, hogy idejönne, és megoldaná a problémát, oké, kívülről elhiszem, hogy nagyon vicces. De ahogy a kezeim a fal mentén siklanak, és próbálnak rábukkanni a kapcsolóra, feltűnik, hogy egy ideje nem hallok felőle semmi neszt. Elképzelem, ahogy ott trónol a párkányon, keresztbe vetett lábakkal, cigivel a kezében, és mosolyogva várakozik, hogy megtaláljam végre a megfelelő megoldást. Aztán elképzelem, hogy mi lenne, ha jelenleg nem itt, hanem én is az ablaknál ácsorognék, a sötétben, ő pedig ismét megérintene, már nem is kellene úgy, ahogy az előbb, elég lenne csak hozzám érnie, és én egész biztosan megtenném. Megragadnám a csuklóját, ami felelős ezért az egész állapotért, és gondolkoddás nélkül megcsókolnám. Olyan élesen vibrál előttem az egész, mintha egy színházi jelenet játszódna le a szemeim előtt. A sötétben talán a következmények sem tartanának vissza annyira.
Aztán, egyszer csak váratlanul a kézfejemre csúszik az övé. Belém pedig egy pillanatra belém szorul a levegő, majd ösztönösen felé fordulok, bár látni, most se látok semmit. Belém hasít a felismerés, hogy pontosan olyan, mintha az előbbi gondolatom kezdene magától életre kelni.
Nem szólok semmit, csak hagyom, hogy arra mozdítsa a kezem, amerre szeretné, és titkon remélem, hogy az nem a villany lesz, mert ha most felkapcsoljuk, nem tudom, mi fog történni.
De végül pontosan ez történik. Felkattan a világítás, ő pedig pontosan előttem áll; nem tudom, milyen arcot vághatok, de ezúttal biztosan kiül rá valami a fejemben zakatoló gondolatokból. Most inkább arra próbálok koncentrálni, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant, mint hogy elrejtsek előle mindent.
Hallom, hogy mond valamit, és igazából értem is a szavakat, de nem foglalkozok vele. Itt a fal, itt van ő is, a keze még mindig az enyémen pihen, az arcán pedig ott a szokásos kis mosoly, ami megint túlságosan közel van. A szemei pedig mintha várakozóan pislognának felém. Pont ahogy az előbb lejátszódott előttem. Mi kell még?
„See, what's the point of waiting anymore?” – duruzsolja a fülembe a dalszöveg is alattomosan.
Mélyen a szemébe nézek, majd meg sem próbálva megtörni a szemkontaktust, nem vadul, de nem is túlságosan lassan, átfordítom a csuklóját a másik oldalra, hogy háttal legyen a falnak, én pedig szembe kerüljek vele, majd a utolsó kételyemet is félresöpörve, az ajkai felé hajlok. Készen arra, hogy megcsókoljam.

Szemtelen megjegyzésére és kérdésére nem tudok nem röhögni egy sort válaszul, végül átgondolom alaposan, mit is mondhatnék. Ilyen vagyok? Igen. Ez tény. Nem igazán szeretem, ha az emberek nem veszik észre egymást, nem próbálnak segíteni a másikon, ha látják, hogy rászorul és hasonlók. Az persze más tészta, hogy alapjáraton nem tennék hasonlót. Annyi az egész, hogy Jason szimpatikus és, mivel másodjára kerül az utamba, gyanítom, hogy ez sem véletlen. Ő persze ebben nem hisz, de én attól még így gondolom.
-Igen. Mindegyikkel jóban vagyok. Már, amelyik túlélte a találkozást.- nevetem el magam újra, de persze remélem, hogy egy pillanatig se veszi komolyan a megjegyzésem. Ez volt az első eset. Talán, ezért veszem ilyen furcsán ezt az egészet. A következőnél már lesz rutinom, bár remélem, hogy nem lesz hasonló eset.
Röviden válaszol a lehetőségekkel kapcsolatos megjegyzésemre, de ennek örülök, mert ez azt jelentheti, hogy elgondolkodott az egészen és ő is az én véleményem felé hajlik. Már csak az a kérdés, hogy ezzel mire sikerült ösztönöznöm.
Arra biztosan, hogy neki álljon átrendezni a lakásomat, amit igazából nem bánok, mert elég vicces jelenetre sikerül. Bukdácsolás, sötétben tapogatózás és társai. Elég muris hangok jönnek felém Jason felől, így végül még szép, hogy megszánom és úgy döntök, hogy segítek rajta. Mindezt persze megfűszerezem néi alattomossággal, aljassággal és kacérsággal is csak, hogy biztosan hatásos legyen az érkezésem. Jason arcát látva pedig az az érzésem, hogy sikerült a tervem. Nem számított rá, hogy épp így fogok a segítségére lenni, de én meg arra nem számítok, hogy mindezek után a falhoz tol és elém áll. Na jó, számítok rá, csak nem gondoltam volna, hogy meg fogja tenni. Valahogy nem úgy tűnt, hogy hajlama lenne rá.
Ennek ellenére azon kapom magam, hogy az egyre közeledő ajkait pásztázom és az utolsó pillanatban kapcsol be az agyam, hogy talán ez lehet az a pillanat, amikor lezárhatom azt az idióta fogadást. Persze, az azt is jelenti, hogy Jason bátorsága pillanatok alatt elszáll majd, de azt még tudom kezelni. Azt viszont már kevésbé, hogy mit miért teszek már. Fogadásból vagy, mert szimpatizálok vele... nem tudom már lassan a különbséget.
Csak azt tudom biztosan, hogy a szívem jóval tempósabban kalapál, tekintetemet pedig alig tudom levenni ajkairól. Széles válla már-már teljesen eltakar és magasságát tekintve se érzem magam a helyzet csúcspontján, hiszen egy fejjel simán fölém magasodik, ugyanakkor nálam az adu ász és a lehetőség, hogy döntsek. Ha most úgy csókol meg, hogy a fogadás még áll, azt fogja gondolni, hogy pusztán amiatt volt az egész. Ha viszont jóval előbb lezárul az ügy, utána már tiszta lapokkal indul minden. Onnantól már csak a valódi reakciók és érzelmek lesznek előtérben.
-Most komolyan meg akarsz csókolni?- sandítok fel rá, mikor már ajkaink alig pár milliméterre vannak egymástól és egy sunyi mosoly jelenik meg az arcomon. Csak lássam rajta, hogy zavarba jött és vége. A játék abba marad és csupán a komoly dolgok maradnak és persze, amint azt látom, hogy esetleg zavarba jön, meg is ragadom az alkalmat, hogy közöljem vele, ki lett a győztes.

Alison & Jason

Felkapcsolódik a villany, és nagyon úgy tűnik, hogy a valóság meg akarja ismételni azt, ami az előbb még a fejemben játszódott le. Bár a sötétség sejtelmessége eltűnik, Alison nagyon is a közelembe kerül, a keze pedig még mindig az enyémen pihen, mintha csak véletlenül ott felejtette volna, de ahogy ránézek, a szemei mintha másról árulkodnának. Már-már várakozóan tekint rám, én pedig nem latolgatom többé a lehetőségeket.
Átfordítom a karját, és a csuklójánál fogva a falhoz bilincselem, a jobb tenyerem pedig a válla mellett támaszkodik. Közel húzódom hozzá, és látom, hogy a pillantása a szemeimről az ajkaimra siklik, ez pedig végképp lerombolja bennem az utolsó gátakat is.
Már majdnem teljesen lehunyom a szemem, és az ajkaim majdnem megérintik az övét, mikor elhangzik a szájából az a halk, de annál gyilkosabb mondat.
„Most komolyan meg akarsz csókolni?”
A mozdulatom megakad, a szemeim újra kinyílnak, és kissé értetlenül nézek rá. A tekintetem kimondatlanul is azt kérdezi, hogy miért. Majd mikor meglátom az arcán a sunyi vigyort, mintha csak magamhoz térnék, hirtelen annyira átejtve érzem magam, pedig csak a fogadáshoz tartotta magát... Csak a fogadás miatt csinálta, ismétlem meg magamban többször is.
A pillantásom lesiklik az arcáról, és zavartan elfordítom a fejem. Nem hiszem el, hogy ebbe így belesétáltam. Majd teljesen hátrébb húzódom tőle, és teszek is néhány apróbb lépést hátra.
Igen. Győzött. Várom, hogy emlékeztessen rá, de most még nem nagyon tudok ránézni. A gondolataim túlságosan zavarosak, és biztos, hogy jó vörös vagyok.
- Sajnálom – motyogok valami ilyesmit mentegetőzésképp. Ő végig csak játszotta a szerepét a megbeszéltek szerint, és végül én lettem az, aki kiesett a sajátjából, és letámadta. Szégyellem magam miatta. Azt hiszem, most fog diszkréten vagy kevésbé diszkréten kitessékelni a lakásból, de talán jobb, ha magamtól megyek. A kanapé felé fordulok, hogy megkeressem a dzsekimet, mikor rájövök, hogy az még mindig odalent van, így a lépcsők felé pillantok. Az eszem és a zavarom is azt súgja, hogy induljak.

Aljas egy húzás ez tőlem. Tudom. De másképp nem lehet lezárni ezt az ostoba játékot, ami már csak összezavar minket. Egyébként is ideje, hogy nyerjek, szóval lépnem kellett. Ezért is szakítom félbe Jasont egy hülye mondattal, amire a reakciója épp az, amire vártam. Zavarba jön, ide-oda pislog és azt hiszem, gondolatban elhord mindenféle aljas szajhának. Legalábbis, ezt el tudnám képzelni. Én meg csak vigyorgok és fejemben a "We are the champions" c. dal szól. Utána viszont a mosolyom nem azért van már az arcomon, mert nyertem, hanem mert már tudom, mit fogok tenni a következő fél percben és csak reménykedni tudok benne, hogy nem vette nagyon zokon ezt a kis játékot. Okosabb lenne arra gondolnia, hogy számomra ettől csak még aranyosabb és cseppet sem nevetséges még, ha úgy is érzi magát. Inkább én érzem kicsit zavarban magam, amiért végül mégis kiharcoltam, hogy meg akarjon csókolni. Na nem, mintha zavarna a dolog, csak nem tudom, hogy mi lesz utána.
-Jössz nekem egy találkozóval a városban, ne felejtsd el.- sandítok rá és látom, hogy most rohadt kényelmetlenül érzi magát. Lehet, hogy már a vészkijáraton agyal, hogy merre tudna innen a leggyorsabban meglógni, de én inkább csak egyre halványuló mosollyal figyelem, míg végül előrébb lépek picit, hogy kezemmel elérjem az ingjét és elkezdjem visszahúzni magamhoz.
-Nem azt mondtam, hogy ne tedd meg.- lesek rá úgy, mint amikor az imént majdnem megcsókolt. Vágyakozva, kíváncsian, érdeklődve, hogy milyen érzés lehet, ha Jason ajkai az enyémre tapadnak.
Ezért is húzom végül teljesen oda magamhoz és persze vigyázva a tetoválására, fogom továbbra is az ingjét, nehogy elkezdjen itt zavarodottságában újra begubózni.
Kicsit lábujjhegyre kell ugyan magasodnom a mutatványhoz, de végül ahogy elég közel kerül hozzám gyengéd csókot lehelek ajkaira, aztán várok. Vagy megharagudott és ezután el fog tolni magától, vagy visszakerül a korábbi kerékvágásba és csak még jobban feltüzelem ezzel.
Kezem, mely az inget markolja rásimul mellkasára végül, másikat pedig tarkójára csúsztatom és a várakozás nagy hevében hajába túrok. Nem akarom, hogy ne tegye meg, amit az imént szeretett volna, mert őrülten kíváncsivá tett már. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez most azt a nagy barátságot más medrekbe fogja terelgetni, de szerintem meg lehet majd beszélni nyugisan, hogy végtére is most is csak jól érezzük magunkat. Mindegy. Ez még a jövő zenéje. Most csak azt tudom, hogy Jasonhöz préselve a testemet várom, hogy mit fog tenni. Visszapasszíroz-e a falhoz vagy sem?

Alison & Jason

Hátralépek tőle, és teljes zavaromban nem is tudom, hogy hová nézzek, az egyetlen biztos, hogy rá nem akarok. És közben azt kérdezgetem magamtól, hogy miért is csináltam ezt. Mire volt ez jó? Egy csapásra tettem magam nevetségessé előtte, vesztettem el a fogadást, és lehet, hogy még a kialakulóban lévő barátságunkat is meggyilkoltam, mielőtt még megszületett volna.
Ha visszapörgethetném az időt, csak harminc másodperccel, annyira máshogy történhetett volna minden. De ezt már elcsesztem, úgyhogy inkább önszántamból rászánom magam a távozásra, mielőtt ez az egész még kínosabbá válna mindkettőnknek.
Emlékeztet a fogadás tétjére, mivel végül mégis csak ő nyert, a versenyzésünknek is lőttek, helyette valahol össze kell futnunk a városban. Bár ezt most egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy hogy lesz.
Csak akkor pillantok felé újra, amikor az ujjai megmarkolják az ingemet, és finoman, de egyértelműen maga felé von. Meglepődöm, de a tekintetem először csak a kezén állapodik meg, majd mikor kimondja ezt az elég valószínűtlen mondatot, mégis rászánom magam, hogy ismét felpillantsak az arcára. Látni akarom, hogy ezt milyen tekintettel mondja. Hogy megint csak szórakozik, vagy ez most már őszinte?
Az mindenesetre érződik belőle, hogy annyira talán mégsem haragszik, mint gondoltam. Ez jó jel, illetve most már a zavarom is egyre inkább múlófélben van, így engedem, hogy közelebb vonjon magához. Most már kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Annyira összekavartunk mindent, hogy jelenleg úgy is képtelen lennék kibogozni, így inkább csak hagyom, hadd történjen minden úgy, ahogy akar.
- Akkor mit mondtál? – suttogom alig pár centire tőle, mikor látom, hogy a tekintete a gonoszul vigyorgós után most ismét visszaváltozik azzá, ami néhány pillanattal korábban rávett, hogy megcsókoljam. Kíváncsiságot látok benne, és némi vágyakozást, de nem tudom, ezúttal hihetek-e neki, elvégre az előbb is pont ugyanez volt, ami megtévesztett.
Bizonyára látja, hogy megint hezitálok, megjegyzem nem minden jogalap nélkül, így végül lábujjhegyre áll, és egy apró csókot lehel a számra.
Én pedig nem tudom, mit tegyek. Az eszem azt mondja, tanulva az előbbi hibából, finoman toljam vissza a falhoz, és inkább hátráljak ki ebből az egészből. Így megmenthetem a büszkeségem, és talán a végeredmény is jobb lesz, de ahogy az ajkai megérintik az enyémet, megint fellobban bennem a vágy, ami egész este ott dorombolt a bőröm alatt.
Ebben a dilemmában lebegek, amikor a kezei elindulnak rajtam, az egyik a mellkasomon simít fel, a másik pedig a hajamba túrva libabőrössé teszi a tarkóm.
És ezzel el is dőlt a kérdés. Megint a szemébe nézek, de ezúttal már csak azért, hogy tudassam vele, most biztosan nem fogok megállni, akármivel is próbálkozik. A pillantásomon látszik, hogy akarom ezt a csókot, és meg is fogom szerezni.
Ezután már gyorsan történik minden. Az ajkaim megkeresik az övét, én pedig még inkább hozzásimulok, szinte nekinyomva a falnak, hogy véletlenül se tudjon eliszkolni a közelségemből. Majd minden átmenet nélkül rendesen behajtom rajta azt a csókot. Ezúttal nem vagyok annyira finom, mint először lettem volna, de durva sem, csak hagyom, hadd törjön ki belőlem mindaz, ami az elmúlt pár órában felgyülemlett. Talán nem csak a tekintetemből érzi most már, hogy mennyire vágytam erre.
Most nem keresem a kezeit, hagyom, hogy kedvük szerint rajtam kóboroljanak, az enyémek viszont szándékosan nem nyúlnak hozzá, inkább a dereka mellett támasztják a falat két oldalt. Ez egyrészt nem hagyja, hogy kibújjon, másrészt önmagam számára is biztosíték, hogy még véletlenül se legyen több a dologból. Bár tény, hogy szívesebben érinteném a testét.
Azt a csókot viszont, ha már egy esélyem van, nem eresztem el olyan könnyen.

Nem szívesen lennék Jason helyében, bevallom őszintén. Fordított esetben egy olyan kérdésre, amit én neki szegeztem szerintem felképelném és ott hagynám, ahol van. Elképesztően lehangoló lehetett, tudom, de muszáj volt ezt meglépnem, hogy tiszta vizet öntsek abba a bizonyos pohárba, hiszen a csúnya mondat után már amit teszek, azt nem a fogadás miatt, hanem magam miatt fogom tenni. Mert úgy akarom vagy épp, mert úgy tetszik.
Ez hát az oka annak, hogy amikor meglátom Jason ábrázatát és azt, hogy épp indulni készül, mert úgy érzi, hogy ezzel akkor vége mindennek, mert megsértett, nem jut eszembe jobb megoldás, mint az, hogy visszahúzzam magamhoz és a tudtára adjam, hogy eszemben sincs elküldeni vagy megharagudni vagy bármi. Sőt. Fogalmam sincs, milyen nőkkel dolgozik együtt de mindenféle színészkőcskék mellett, ha épp én keltettem fel benne az ingert arra, hogy megcsókoljon valakit csak úgy, akkor rohadtul büszke vagyok magamra. Jó, kiharcoltam magamnak elég rendesen, de egy férfit, ha nem a számára szimpatikus nő ingerel, azt rohadtul észre se veszi. A lényeg tehát, hogy ezzel most a tudtomra adta, hogy bejövök neki és vonzónak talál, ami jól esik.
-Csak egy ártatlan kérdést tettem fel.- sutyorgom vissza, de mindez csak olaj a tűzre, mert ahogy forró leheletét megérzem arcomon, csak még inkább vágyni kezdek arra a csókra. Mármint, itt most nem érzelmekről van szó, hiszen még alig ismerjük egymást. Egyszerűen arról van szó, hogy vonzódunk egymáshoz és egyébként is két fiatal vagyunk, akik ismerkednek és akár azt is szívesen megtapasztalnák, milyen érzés megcsókolni a másikat. Ezt is lehet ismerkedésnek venni, nem?
Egy apró, rövid, lágy puszival próbálom a tudtára adni, hogy semmi oka arra, hogy féljen folytatni azt, amit az imént elkezdett. Nem szoktam hagyni mindenféle embereknek, hogy lesmároljanak, de Jason szimpatikus és külsőre sem utolsó. Nem hiszem, hogy bárki is elítélhetne azért, ha épp ajkaink csókban forrnak össze egy kis ideig és esetleg kezem is aránylag szabadon vonul végig a teste egyes pontjain. Aztán ahogy vártam, megérkezik a reakció, de nem is akárhogy. Nem tököl percekig, nem kóstolgat, nem ízlelget, csak egyszerűen rátapad ajkaimra és forrón, szenvedélyesen csókol, hogy szinte már éget. Persze, nem habozok egy pillanatig sem és azonnal viszonzom is, miközben pulzusom pillanatok alatt emelkedik a triplájára.
Teljesen elveszek ebben a csókban és semmi mással nem foglalkozok idő közben, viszont feltűnik egy idő után, hogy nem érint meg. Nem mondom, hogy kötelező lenne, de a tapasztalataim mások. Az ember keze akaratlanul is elindul felfedezni a másik testét már, csak azért is, mert a csók beindítja. Ezzel szemben viszont itt egyedül az én kezem bandukol Jason mellkasán vagy épp hasán, válasz nem érkezik. Egy pillanatra elhúzódok csókjától de csak, hogy áttérjek a nyakára és a vékony, finom bőrre hintsek apró csókokat.
-Miért nem akarsz megérinteni?- sóhajtom bőrébe és ezzel egy időben át is karolom nyakát, mintha ezzel még inkább odakínálhatnám magam neki. Persze nem úgy, mint egy lotyó, aki azonnal ledobja magáról a ruháit meg ilyenek. Egyszerűen csak érezni akarom az érintését is, ha már ilyen térdrogyasztó csókban részesít és egy pillanatig se akarnám, hogy visszafogja magát. Nem vagyunk hülyegyerekek és tudunk magunkon uralkodni, ha úgy érezzük, hogy szükség van rá. Vagy nem?

Alison & Jason

Mikor már azt hiszem, a legjobb döntés most az, ha elmegyek, közelebb lép egy picit, és az ingemnél fogva visszahúz magához. Ezzel pedig megint összezavar, nehogy egyszerű legyen már végre a helyzet. Kérdőn pillantok rá, nem értem, mit akar. De szerintem ő sem igazán, vagy talán csak úgy érzi, még nem szórakozta ki magát eléggé rajtam.
Bár még mindig elég kényelmetlenül érzem magam, a zavarom nagyrészt már elpárolgott. Inkább már csak sajnálom ezt az egészet. Bár magam sem tudom, hogy mit jobban: azt, hogy belemásztam, és ez a megalázó helyzet lett a vége, vagy azt, hogy egy pofátlan „igen” kíséretében végül nem fejeztem be, amit elkezdtem.
De azt hiszem, már így is túl messzire mentem, ő jóhiszeműen beengedett a lakásába, én pedig csak így letámadtam... fogalmam sincs, mit gondolhat most rólam, de mostanra már bizonyára rájött, hogy tévedett, amikor az előbb azt mondta, hogy nem kell tartania tőlem.
Mikor ránézek, meglepődve tapasztalom viszont, hogy az arcáról időközben eltűnt a vigyor, a helyét pedig valami egészen más vette át. Már-már úgy tűnik, mintha mégis kívánná, amit az előbb félbehagytam. Ezt bizonyítja az a gyengéd puszi is, amit talán bátorításként kapok, és hogy a kezei két fronton is támadják a testem, ami most már pillanatok alatt kiiktatja a hezitálásomat.
- Ártatlan, mi? – súgom még utoljára, szinte már az ajkaira, mielőtt engedném áttörni a gátat, és az egész esti „kínlódásomat” belepréselem ebbe a csókba. Fogalmam sincs, hogy tudta elérni nálam, hogy ennyire vágyjak egy csókra. Egy csókra, amit egyébként számtalanszor adok vagy kapok a színpadon, vagy egy-egy forgatáson, de mégsem vált ki belőlem semmi különöset.
Attól persze tudom, hogy csókoljak szenvedélyesen, úgy hogy abból azt lássa a néző, hogy ez a férfi mindennél jobban akarja ezt a nőt, sosem okozott gondot, hogy eljátsszam, mennyi érzelem dúl bennem, vagy éppen mennyire képes eluralkodni rajtam a vágy, de attól függetlenül, hogy hitelesen alakítom, az csak alakítás marad. Egyik partneremnél sem éreztem azt, hogy ha nem teszem meg, akkor valami erős hiányérzet maradna bennem. Ezt a csókot viszont akartam, és ezúttal nem is tudatosan formálom a szenvedélyt, ami hajt.
Azért megkönnyebbülök, mikor érzem, hogy visszacsókol, és néhány pillanatra megengedem magamnak, hogy semmi másra ne figyeljek, csak az ajkaira és a simogatására. Talán azt az egyet leszámítva, hogy féken tartsam a kezeimet, de attól tartok, zokon venné, ha csak úgy letapogatnám, és én nem akarom, hogy emiatt kelljen abbahagyni. Ahhoz ez most túl jól esik. Ahogy azt sem, hogy még jobban megkívánjam.
Azonban mégis elhúzódik, én pedig arra számítok, hogy el fog tolni magától, de ehelyett nekem szegezi a kérdést, hogy miért nem akarom megérinteni.
- Azt hittem... – kezdem a fülébe suttogni a választ, mikor az ajkai a nyakamra tévednek, én pedig egy pillanatra megakadok a mondandómban. Végigfut rajtam a hideg, és kiszalad belőlem egy apró, kellemes sóhaj. A nyakam mindig is az egyik gyengepontomnak számított, de csak reménykedek benne, hogy ezt nem veszi észre.
- ... hogy zavarna – fejezem be végül a mondatot, és hogy megzavarjam a műveletét, a kezeim lassú kígyó módjára a derekára siklanak, majd ahogy mélyen belecsókolok a nyaka és a válla közötti gödröcskébe, kissé még jobban magamhoz húzva felsimítok az oldalán. Így hogy közben a nyakam köré fonja a karját, szabad az utam fölfelé.
Fogalmam sincs, hogy ő mit akar, most már azt se nagyon, hogy én mit, csak azt tudom, hogy ez most jól esik, és az ajkaim a nyakán végigvonulva, de a bőrét alig érintve, ismét az övéi felé közelednek. Az a valami, ott bennem, ami ezért az egészért felelős, még nem elégedett meg. Sőt. Csak arra vár, hogy végre leengedjek minden kontrollt, és kiszabaduljon.

Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem szoktam így viselkedni. Úgy általában nem szoktam alig ismert pasik csókjai után se áhítozni, de most képtelen lennék nem kiharcolni magamnak, hogy Jason végül megcsókoljon. Mindez pedig nem gyengéd, nem óvatos, nem félénk. Szenvedélyes, vad és süt róla, hogy mennyire voltam aljas, mióta itt van. Visszanyal a fagyi, ahogy mondják, ugye? Hiszen eddig húztam az idegeit, szemtelenkedtem, most pedig ő készít ki egy oltári csókkal. Ezért is lep meg, hogy bár a csókja forró és tüzes, nem érint meg. A kezeit szinte odapasszírozza mellettem a falhoz, mintha kész akarva óvakodna tőlem. Komolyan nem értem és, mint minden mást mindig, ezt is szóvá teszem. Én már, csak ilyen vagyok. Mindezt persze édesen teszem és úgy, hogy az lehetőleg hatással legyen rá is. Ezért hintek hát pár apró csókot a nyakára, ami a legtöbb embernek, ha nem is a gyengepontja, de érzékeny terület, abból a halk sóhajból pedig, amit hallat, az előbbire tippelnék hirtelen.
-Ha zavar, majd szólok.- duruzsolom vissza, miközben hátra hajtom fejem és úgy élvezem, ahogy veszi a bátorságot végül és megérint. Kezei derekamra csúsznak, ajkaival nyakam és kulcscsontom közt játszadozik, míg végül újra a számra találnak, én pedig bódultan viszonzom csókját. Újra és újra hajába túrok, csípőm pedig akaratlanul is hozzá passzírozom de hát, mivel az imént közelebb húzott magához, nem sok hely van már köztünk ahhoz, hogy passzírozzam magam egyáltalán.
Miután kezeit oldalamra simítja, az enyémek is elindulnak lefelé a hátán, végül átkúsznak előre a mellkasára, tovább haladna le, végig a hasán, ott pedig bekúsznak az ing alá, hogy forró bőrére tapadjanak. Nagyon nagy a kísértés, hogy le is szedjem róla azt a vékony anyagot, amit nem rég vett vissza, de nem akarok olcsó nőcskének tűnni, aki az ágyába akarja csalogatni, már pedig, ha nem állunk le, talán még odáig is eljutunk. Will is szította már párszor ezt a tüzet, amire most Jason még egy lapáttal dobott, így aztán igen nagy most a kísértés.
A telefonom csengése úgy vág végül közbe, akár egy mentőangyal. Hiszen, ha most ezt tovább folytatnánk, azzal sok mindent elronthatnánk. Nem mondom, hogy nem tudnék elképzelni bármit is Jasonnel, mert érdekli a fantáziámat, érdekel, mint ember és, mint pasi, de épp ezért nem akarnék semmit elkapkodni. Szóval, amint a telefon csörögni kezd elhúzódok tőle és arcára simítom kezem.
-Jobb, ha ezt most felveszem.- suttogom végül, majd egy utolsó apró puszit nyomok még ajkaira, hogy ezzel is biztosítsam arról, hogy semmi oka azon aggódni, hogy haragudnék emiatt vagy bármi, végül kislisszolok előle és a telefonig meg sem állok. Gyanítom, valaki időpontot szeretne és nem is tévedek, így aztán a pár perces beszélgetés alatt aránylag sikerül is elterelni a figyelmem arról, ami az imént történt, s csak akkor jut újra az eszembe, mikor ismét Jasonre pillantok.
-Tölthetek még egyet?- biccentek a poharak felé és, mintha meg se akarnám várni a válaszát, már indulok is az üvegért. Szerintem mindkettőnkre ráfér ez most, akárcsak egy szál cigi. Kicsit lehiggadunk és minden rendben lesz, a csók nyoma viszont tuti, hogy még órákkal később is égetni fogja ajkaimat.

» Roxfort Reloaded - The days of future past