Set me free from the sign of the past

Alison & Jason

Pontosan egy hét telt el azóta, hogy Los Angelesbe érkezésem legelső napján Alison volt szíves belegázolni az életembe, méghozzá elég drasztikus módon. A fejsérülésem azóta egészen rendbejött, később sem láttam szükségét orvoshoz menni miatta, mostanra pedig már csak egy múlófélben lévő, láthatatlan púp emlékeztet az esetre. Na meg a száma a telefonomban, és az ígéret, hogy fel fogom keresni a tetoválásom miatt.
Igazság szerint minden nap megfordult a fejemben, hogy felhívom, de valami mindig visszatartott. Számításaim ellenére azonban ez nem a munka volt, egyelőre mindenki csak tötyörészik, alig mozdul előre valami, engem pedig halálra idegesít ez az időpocsékolás. Én nem ehhez vagyok szokva.
Ebből adódóan viszont túl sok időm volt tépelődni a saját dolgaimon, talán pont ezért utálom annyira a kényszerpihenőket. Mert ilyenkor semmi nem tereli el a figyelmemet. A gondolataim megállíthatatlanul pörögtek Amy, a régi életem és a tetoválásom körülményei körül, azon, hogy mit fogadtam meg, és hogy vajon jó úton haladok-e a céljaim felé. És ahogy ezeken rágódtam, olykor egy-egy nem várt pillanatban be-besurrant a képbe Alison, a mosolyával és a kecsegtető ajánlattal, hogy hajlandó megszabadítani a múltam e fájó darabkájától.
Ha belegondolok, hülyeség ennyit dilemmázni ezen, hiszen csak egy nyavalyás tetoválásról van szó, ami már nem aktuális, zavar, sőt, el akarom felejteni mindazt, amire nap mint nap emlékeztet, de közben meg tudom, hogy ez csak egy látszatmegoldás, és attól, hogy a testemről eltüntetem a nyomait, a belsőmből nem fognak kitörlődni a maradványai.
Ám a vágy, hogy szabad legyek tőle, mégis erősebbnek bizonyult, mint a józan logika, így végül mégiscsak felhívtam Alisont, és már le is állítottam a motort a szalonja előtt.
Bekopogok, amit igazából nem tudok mással magyarázni, mint hogy tudom, hogy ez a lakása is egyben. Nem akarok csak úgy berontani, de mikor szemügyre veszem a tetoválós reklámot, és a nyitva táblát az üvegen, végül lenyomom a kilincset és belépek a helyiségbe. Egyből meg is pillantom Alisont, és ekkor jövök rá, hogy talán egy kicsit korán érkeztem, mivel úgy tűnik, van nála valaki.

Furcsa, hogy az emberek milyen ötletekkel tudnak előállni olykor. Nem mondom, hogy nem élvezem a munkámat, de amikor igen furcsa testrészekre kérnek igen érdekes mintákat, szívem szerint megkérdezném őket, mégis mi a szándékuk vele, mit akarnak üzenni a világnak? Például a farpofára helyezett Pinokkió? Miféle üzenete van neki? Nem akarok mélyebben belemenni a dologba és ilyenkor próbálok nem is filozofálgatni. Egyszerűen csak csinálom a mintát és inkább azon gondolkozok, saját magamnak mi lehetne a következő.
Hiszen az első egy aprócska főnix madár volt, amit több okból is választottam. Részben a tűz miatt, ami ugye majdnem a vesztemet okozta, másrészről pedig, mert ez emlékeztet arra, hogy képes legyek felállni a padlóról. A főnix is mindig újraéled hamvaiból és nekem is ezt kell tennem, akárhányszor pofont kapok az élettől.
A második is sok fontos dologra emlékeztet a kis bölcs idézettel, épp ezért nem értem, amikor értelmetlen figurákat tetováltat valaki.
A másik legfurcsább dolog viszont, amit csinálni szoktam, a tetoválások eltüntetése, amivel Jason ma felkeresett. Ahogy ezt már neki ki is fejtettem, valahogy sosem értettem ezt a dolgot, de persze semmi közöm hozzá, épp ezért neki se pampogok a saját véleményemről, csak közlöm vele, hogy jöjjön, amikor neki jó. Persze, azt nem gondoltam, hogy ez rögtön öt perc múlva lesz, de amikor belép az üzletbe, ettől függetlenül egy széles mosollyal üdvözlöm és lekapcsolom egy picit a masinámat is.
-Szia! Pár perc és végzek, addig ülj csak le.- biccentek az egyik szabad szék felé, miközben alaposabban szemügyre is veszem -nem tudom miért, rutinból talán- és folytatom a melómat. A srác, akit épp pingálok nem először jár nálam, így nem is nagyon sziszeg vagy bármi. Tűri, amit kell és lehunyt szemekkel várja, hogy kész legyen az alkotásom, amivel végül aztán teljesen elégedett. Szeretem látni a vendégeim arcán azt a széles mosolyt, amit most is kapok.
-Akkor a másik felét megcsináljuk, ha ez begyógyult. Majd hívj, rendben James?- mosolygok, miközben felkapja a pólóját és intézzük az anyagiakat is, végül ahogy kisétál az ajtón, Jasonhöz battyogok.
-Készen állsz, nagyfiú?- vigyorodok el, mert hát említette, hogy nem épp szívesen gondol erre a dologra és igazán nem is biztos benne, hogy ezt akarja, de most mégis elhatározta magát elvileg.

Alison & Jason

Mikor belépek az üzletbe, Alison széles mosollyal fogad, mintha csak ezer éves haverok lennénk. Tudom, hogy az üzlet miatt csinálja, és el kell ismernem, jó üzleti érzékkel rendelkezik, de úgy tűnik, pont ez a nyílt kedvesség és közvetlenség az, ami másodpercek alatt legombolja rólam a megszokott távolságtartó manővereket.
Ugyanis azt veszem észre, hogy kissé morcos hangulatom ellenére halvány mosollyal biccentek felé.
- Szia! Rendben – bólintok, mikor arra kér, hogy várjak néhány percet, amíg befejezi a megkezdett melót. Addig elnézelődök a szalonban. Hangulatos kis helynek tűnik, látszik, hogy nem egy igénytelen, drogos pasashoz vagy egy káromkodó, punkfrizurás csajhoz tartozik. A legtöbb tetoválós, akinél eddig próbálkoztam, valami ehhez hasonló összképet nyújtott.
Miután végeztem a körbenézéssel, a vállammal lustán nekidőlök a falnak, és a tetoválást figyelem. Nincs kedvem leülni, talán kicsit ideges vagyok. Nem úgy, mint ahogy az ember általában bevallottan vagy bevallatlanul a fogorvosi váróban érzi magát, mikor önkéntelenül is vizualizálja az ujjnyi hosszú tűt, vagy hallja az idegszaggató fúrót, és próbálja legyűrni az egyre kalapálóbb gondolatot, hogy hamarosan ő következik. Ismerem már a műveletet, és nincs sok bajom a fájdalommal sem. Olykor talán még mazochista is vagyok, ha arról van szó, hogy ki kell hozni valamit a testemből, vagy egy különösen nehéz mozdulatsort kell begyakorolnom. Ez hozzátartozik a munkámhoz, és talán a jellememhez is.
Most valahogy mégis nehéz oldani magamban a feszültséget, bizonyára a döntéshelyzet miatt, de ezt a legkevésbé sem akarom, hogy látszódjon rajtam. Inkább Alisont és a fiatal fiút figyelem. A srác lehunyt szemmel, nyugodtan tűri a műveletet, lehet, már többfordulós vendég; Alison pedig elmélyülten koncentrál, látszik, hogy nem unottan és fapofával csinálja, még csak nem is rutinból. Szeretem nézni, ha valaki szívből csinál valamit, akármilyen munkáról van is szó. Érdekes egyébként, hogy általában mennyire meglátszik a különbség.
El is bambulhatok egy kicsit, mert utána csak arra eszmélek, hogy Alison előttem terem, és egy vigyorral beljebb invitál. A megjegyzése egyből magamhoz térít.
- Ha te is... – nézek a szemébe, és próbálok meggyőző arcot vágni. – Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy ha veled találkozom, mindig valami atrocitásra készüljek – teszem hozzá egy újabb halvány mosollyal, miközben a tetoválós részleg felé indulunk. A nagyfiú után nem tudom megállni, hogy ne élcelődjek én is egy kicsit.

Nem tudom miért, de kedvelem Jasont. Talán, mert kicsit olyan furának tűnik. Távolságtartó, rideg és próbál úgy tenni, mintha semminek sem örülne soha, de azt azért nem tagadhatná le, hogy amikor egy mosollyal üdvözlöm, ő is megereszt valami olyasmit. Nekem pedig ez már félsiker. Szeretem felolvasztani magam körül az ilyen embereket, mert utálom a nyomottságot. Nem azt mondom, hogy mindig mindenki vigyorogjon, mint a rohadt alma, de sírni és morogni se jobb. Én is megtehetném, hogy sajnálnám magam egy sötét sarokban, de ne teszem, mert élni akarok. Az életnek pedig örülni kell és keresni az olyan dolgokat, amikre később azt mondhatod, hogy ezért érdemes volt itt tespedni a földön évekig.
-Ne haragudj, ha a modorom nem a megszokott számodra, de igen. Számíts ilyenekre, mert előszeretettel hozok zavarba másokat. Most pedig vetkőzz.- hova máshova tűzhettem volna be ezt a három szavas mondatot, ha nem épp ide? A kis magyarázatom végére, amiben közlöm, hogy szeretem zavarba hozni az embereket. Hiszen, a "most pedig vetkőzz" mondat nem épp hétköznapi és nem is hétköznapi helyzetekben szokták használni.
-Akarom mondani, mutasd azt a tetkót és lássunk munkához.- vigyorodok el, miközben a műszereimet szépen megtakarítom, lefertőtlenítek mindent, amit fontos annak érdekében, hogy tényleg remekül végezhessem a dolgom, végül iszok egy kicsit az üdítőmből, ami oda van készítve egész napra. Enni nem nagyon szoktam megállni, ha sűrűbb a beosztás, most pedig valamikor még a műhelybe is el kéne látogatnom. Megint ezer a dolgom, de jobban élvezem, mintha egy helyben ücsörögnék.
-Na és, hogy vagy? Kiismered már magad a városban? Remélem, nem üttetted el magad azóta.- kúszik szemtelen vigyor az arcomra ismét, ahogy kíváncsian Jasonre pislogok, de persze semmi gonoszkodás nincs ebben, csak épp lazítani próbálom, mivel jól látom rajta, hogy igen csak feszült. Általában így szoktam csinálni. Próbálom terelni a vendégek figyelmét, hogy ne legyen mindenki sík ideg. Jason pedig egyébként is elég feszült szokott lenni, szóval dupla munka ez nekem.

Alison & Jason

- Nem a modorodra értettem – kezdenék bele, de a másik két mondata teljesen kizökkent. Csak egyetlen másodpercre, nem tehetek róla, de nagyon más jut eszembe, mint amit a jelenlegi szituáció megkíván. Aztán persze már nincs szükség a magyarázatára, amit vigyorogva hozzátesz, de látom, tényleg jól érzi magát, miközben szívat. A poén, hogy jól is csinálja, mert hát, így utólag kicsit tényleg zavarba ejtő a gondolat, hogy elsőre mi járt a fejemben. Mázli, hogy ő ezt nem tudja. Jó kis kör! De nem hagyom, hogy ennyire nyeregben érezze magát.
- És sikerülni is szokott? – kérdem úgy, mint aki a puszta érdeklődés mellett azért egy hangyányit kételkedik is a dologban. – Nem mindenkit egyszerű ám zavarba hozni. – Ezt pedig úgy, hogy érezhető, hogy magamra (is) gondolok vele.
Miközben ő az előző vendég után takarít, én engedelmeskedek a parancsnak; első löketnek leveszem a motoros dzsekit és ráfektetem a tetoválós szék melletti fotelre, majd gombolni kezdem az ingem szépen sorjában.
- Azt leszámítva, hogy nincs munkám, megvagyok – válaszolok Alison kérdésére, és egyben elárulom a jelenlegi legfőbb bajom. Tényleg nem bírom, ha nem vagyok lefoglalva. – És veled mi a helyzet?
Mikor végzek, végül az inget is a fotelra dobom, és miközben ott állok immáron félmeztelenül, nem tudom teljesen kizárni a gondolataimból, hogy egy szakavatott női szempár nemsokára végig fog mérni; és kissé elmosolyodom azon, hogy ennyi színházi szereplés után még így foglalkoztat az ilyesmi.
De csak azért is elhatározom, hogy nem fogok zavarba jönni, bármivel is szórakozik. Persze pont ezzel ismerem el, hogy belemegyek a játékba, de valamiért ez nem szokott feltűnni. Mindig is hatottak rám, még az ilyen enyhe provokációk is.
Ha rám néz, most már, akár első pillantásra is jól látszik a tetoválás, amitől meg akarok szabadulni. A jobb vállamtól indul, és a mellkasomon keresztül kígyózik le lustán és feketén az oldalam mentén. Nem mondhatni épp egy apróságnak, és avatatlan szemeknek általában nem ismerhető fel a minta, de hát nem is díszítés céljából készült. Jelentése van, vagyis inkább volt, de többé már nincs szükségem rá.
- Amíg nem vagyok a közeledben, nem vagyok kitéve ilyen veszélyeknek – pillantok rá kissé viszonozva a szemtelen mosolyát, mikor végül befejezi az előkészületeket, és felém fordul. – Los Angeles szinte már túl nyugodt nekem.

Hiába is próbál úgy tenni, mint akinek nem fordultak meg teljesen más dolgok a fejében, a pillanatnyi zavart azért én látom az arcán átsuhanni és persze, épp ez volt a célom. Mármint nem az, hogy perverz gondolatokat ébresszek benne magammal kapcsolatban hanem, hogy ne az zakatoljon a fejében, hogy mindjárt a székemre ül és ki tudja, mit teszek vele.
-Nem mindenkit egyszerű, de téged sikerült, hiába tagadnád.- vigyorodok el szemtelenül, mert ugye most már alakítja ő a vagány színészt, aki fapofával képes akármit is átvészelni, de láttam, amit láttam.
Ennek köszönhetően állok neki mosolyogva az egész fertőtlenítős menetnek, ami egy munkát követ, végül előhalászom a lézert, amivel eltüntethetjük a tetoválását, ami olyan nagyon zavarja. Bár még most sincs elképzelésem róla, hogy mi lehet az, de pillanatokon belül kiderül, nem?
-Hogy érted, hogy nincs munkád?- állok meg egy pillanatra, majd hátra sétálok egy pillanatra az egyik kisebb helyiségbe, ahol egyrészt a szükséges eszközöket tartom, másrészt pedig ott ácsorog egy pici hűtő, amiben az innivalóm van.
-Én remekül vagyok. Vagyis, dolgozok. A szokásos. Nem kérsz inni valamit?- pillantok rá és hát nehéz lenne azt mondani, hogy nem követem pár pillanatig figyelemmel, ahogy az ingjét gombolgatja, de végül csak öntök neki is valamit, ha igennel felel és a pohárral sétálok vissza.
-Azt ugye tudod, hogy nem egy alkalom lesz és nem is lehet majd teljesen, nyom nélkül eltüntetni? Vagy említettem a múltkor?- lépek oda hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegyem a tetoválását, közben persze a felsőtestét is, de ez más tészta, végül biccentek neki, hogy dobja csak le magát.
-Á! Ez igazán kedves volt, de tényleg. Szóval, én vagyok az egyetlen veszélyes dolog a közeledben?- nevetem el magam a megjegyzése hallatán, mintha tényleg én lennék az egyetlen, aki veszélyt jelenthet rá a városban, de ettől függetlenül oda húzom végül a székem mellé, hogy kényelmesen odaférjek a vállához és előszedem az érzéstelenítőt, még mielőtt neki esnék lézerrel. Nem régóta használom mondjuk ezt a kütyüt, de bevált, ez tény. Egyszerűen csak furcsa még, hogy nem alkotok valamit, hanem eltüntetek s az egyetlen, ami nyugtat, hogy nem a saját munkámat kell kiszednem a bőréből.
-Remélem nem félsz a tűktől. Bár ez hülye kérdés volt...- vágom oda, de már adom is be az érzéstelenítőt, ami ugyebár az eltávolítás elengedhetetlen része. Másképp igen kellemetlen lenne a művelet, bár utána se lesz egyszerű, mire begyógyul.
-És most várunk picit.- vigyorodok el, miközben az arcába lesek, végül ismét a mintát tanulmányozom -és persze a felsőtestét.
-Elárulod, miért csináltattad? Vagy ennyire ne akarjak kíváncsi lenni?- szólalok meg végül egy óvatos mosollyal az arcomon és kíváncsian várom, vajon sikerül-e végül kiszednem belőle, hogy mi mindent akart neki ez jelenteni. Persze, nem feltétlenül van hozzá közöm, de könyörgöm, kinek mondanám el, hogy mit mesélt?

Alison & Jason

- Ne legyél benne olyan biztos – kontrázok az állítására miszerint máris zavarba jöttem volna. De nem mérgesen vagy sértődötten, hanem inkább majdnem hogy mosolyogva. Végül is tényleg nem, vagy igen? Már nem is tudom, de akkor sem fogok egy másodpercnyi vereséget beismerni. – Meglepődtem, mert váratlanul ért, de ez minden – találok egy tökéletes magyarázatot. Ennyivel még nem fog nyerni.
Elkezdek vetkőzni, és közben azon gondolkodom, hogy nehéz lenne beismernem, de valahogy engem is szórakoztat ez a helyzet. A gondolataim már egyáltalán nem a gondjaim és a dilemmáim körül járnak, már-már kicsit olyan, mintha jól érezném magam.
- Úgy, hogy még mindig nem indult be semmi, megbeszélések sem voltak, nemhogy próbák, én pedig lassan kezdek megőrülni ettől a tétlenségtől – gombolom végig az ingem, miközben ő átmegy az egyik hátsó helyiségbe. Míg távolodik, követem a mozdulatait, de mikor beér, már nem láthatom, csak a kérdését hallom, hogy kérek-e valamit inni. Általában nem szoktam, de most úgy érzem, talán nem fog ártani, ha lesz a kezem ügyében valami.
- Egy pohár valamit megköszönnék, mindegy hogy mi az – válaszolom, és azt is jó hallani, hogy vele minden rendben. Bár az is eszembe jut, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így van, ha lenne is bármi gondja, bizonyára nem pont velem osztaná meg.
Mikor visszatér, én már felfedtem magam, közelebb lép, és a tekintete a tetoválásomat vizsgálja, az enyém pedig az arcát. Szakszerűen és aprólékosan szemügyre veszi a varrást, belém pedig hirtelen belém kötözik egy furcsa érzés, hogy már megint olyan vagyok, mint valami értéktelen nyersanyag. Megvizsgálják a paramétereimet, aztán munkához látnak velem. Színészként ez mindig így van, a munkámban a testem csak egy eszköz, megszoktam, hogy a rendezők és a többi színész szinte tárgyként kezelik, de néha, egészen hirtelen, elkap ez az ismeretlen eredetű keserűség, hogy csak egy árucikk vagyok. Nem is tudom, mikor néztek rám utoljára úgy, hogy embert láttak volna.
- Sejtettem... – felelem csendesen a kérdésére, hogy tudom-e, mire számítsak. – Nem baj, ha marad némi nyoma, csak szedd le rólam. Kérlek – teszem hozzá, mikor rájövök, hogy lehet, kissé parancsolóan hangzott.
Azzal be is helyezkedek a székbe, és hátradöntöm a fejem, jelezve, hogy készen állok. Remélem, nem sértődött meg az előbbi mondatomon, hogy csakis ő jelent rám veszélyt egész Los Angelesben. Azok alapján, amit eddig ismerek belőle, nem egy sértődős fajta, de annyira nem tudom még betájolni a határait. Ez még nem volt az, de tudom, hogy hajlamos vagyok a beszólásokra.
- Ha arra a hatalmas tűre nézek a kezedben, semmi kétségem efelől – enyhül meg újra az arcom. – Én pedig remélem, hogy nincsenek szadista hajlamaid – nézek fel rá. – Vagy amíg a kezeid alatt vagyok, inkább vigyázzak, hogy mit mondok?
Meglep a kérdése, hogy miért csináltattam a tetoválást. Azt hittem, annyira rutin feladat ez neki, hogy eszébe sem jut ezzel a részével foglalkozni. Rápillantok, és megpróbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy mit is válaszoljak.
- Felismered a mintát? – kérdem tőle végül, hiszen ez a kulcs az egészhez.

Elvigyorodok a kis magyarázata hallatán. Hát persze, hogy nem hagyja magát, de én akkor is még mindig úgy gondolom, hogy zavarban volt. Ha ne is sokáig és nem nagyon, akkor is. Végtére is, ki ne jönne zavarba egy ilyen kijelentéstől, hogy "vetkőzz"? Lehet, hogy én se tudnám hirtelen hova tenni.
-Jól van. Legyen, ahogy te akarod.- csóválom a fejem mosolyogva, aztán inkább arra figyelek, amit a munkájáról mesél. Elég pocsék lehet, mikor az ember csak vár és vár és közben egyre inkább azt érzi, hogy semmi haszna.
-Miért nem használod ki ezt a időt egy kis csavargásra? Körbe nézhetnél a városban vagy szimplán jól érezhetnéd magad. Ha gondolod, én is szívesen elkísérlek egy laza körútra. Sok jó helyet ismerek már.- mosolyodok el és csak ezután kapok észbe, hogy ez már megint hangozhat úgy, mintha valami felkérés lenne randira, pedig eszemben sincs ilyesmi. Nem mondom, élvezem a társaságát és borzasztóan szimpatikus a maga morcos természetével, de nem szokásom randira hívni hapsikat. Inkább ők szoktak kezdeményezni.
-Rendben.- töltök egy kis narancslevet jobb ötlet híján, mert hát honnan is tudhatnám, mit szeret vagy mit nem, majd a kezébe adom.
Alaposan felmérem a tetoválását, ami ugye nem az én kezem munkája. Minden tetoválónak meg van a sajátossága, legalábbis, fel szoktam ismerni, ha valahol a saját művemet látom.
-Nyugalom. Eltüntetem, amennyire lehet. Maximum utána, ha nem lesz szép a bőröd, valamit kezdünk vele. Persze, csak ha akarod. Nem erőltetek rád semmit. Végül is a te tested.- de még milyen. Bolond lennék, ha nem venném észre, milyen szépen ki vannak dolgozva az izmai. Bár színész és táncosként mi mást várhatna az ember? Nem is értem, hogy nincs már minimum egy menyasszonya vagy hasonló. Vagy épp, pont ő marja el maga mellől a nőket? Hiszen olyan kis visszahúzódó, morcos és rideg. Nem nehéz elképzelni végül is, hogy emiatt nincs kapcsolata és, hogy esetleg direkt csinálja. Fura egy pasas. Nem véletlenül éreztem én ezt már legutóbb is, viszont minél furább, annál érdekesebb.
-Ne aggódj. A lehető legjobb helyen vagy a kezeim közt. Próbálom majd úgy csinálni, hogy a legkevésbé fájjon.- pakolom el a tűt, aztán várok picit és csak, hogy teszteljem, hatott-e már az érzéstelenítő, ujjam hegyét végig húzom a minta egy részén, miközben érdeklődve lesem Jason arcát. Ha nem látszik rajta semmi, gyanítom, már nem érzi az érintésemet.
-Hát valami maja vagy azték minta lehet, de a jelentése nem tiszta. Viszont tetszetős. Nem is értem, miért akarod eltüntetni. Olyan menő vagy tőle.- vigyorodok el, majd fogom a lézeres kütyüt és bekapcsolom.
-Ezt érzed?- bököm meg újra vállát a mintánál majd, ha azt mondja, hogy már nem érzi, neki is látok a lézerrel a tetoválásnak.
Hogy kényelmesen hozzáférjek, teljesen odahúzom a székem mellé, karját pedig elhúzom az oldalától és a térdemre pakolom. Aztán csak reménykedni tudok benne, hogy nem fogja félreérteni vagy nem fogja zavarni, hogy ennyire közel vagyok hozzá. Ki tudja, mire hogyan reagál?
-Szólj, ha már nem kényelmes.- pillantok fel rá, végül folytatom a műveletet és szép lassan haladok a minta vonalán. Nem kis ideig fog tartani ez, nem beszélve arról, hogy még legalább két alkalom kell majd, de a végeredmény talán elégedetté teszi majd. Reméljük, sikerül úgy eltávolítani, hogy ne is legyen olyan csúnya. Kár lenne érte.

Alison & Jason

Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg elhiszi, amit mondok, de nem baj, a lényeg, hogy nagyjából sikerült elaltatnom benne a további kísérletezési szándékot.
Igaz, élvezem az ilyen jellegű „csatákat”, de csak azért, mert ahogy most is, a végén mindig én nyerek. Nem nagyon szeretem, ha egy nő tényleg el tudja érni nálam, hogy zavarba jöjjek. Az olyan... kiszolgáltatott, mintha hatalma lenne fölöttem, nem beszélve arról, hogy olyankor nehezemre esik megfelelően koordinálnom a szavaim és a mozdulataim. Nem tudom úgy átgondolni és lekorlátozni őket, mint normál esetben. Olyankor szinte bármit ki lehet húzni belőlem.
- Lehet, másnál beválik, de egy színészt nem lehet kizökkenteni – mondom magabiztosan – bármivel is próbálkozol. – Olyan könnyen, tartozik az igazsághoz, de erről nem kell tudnia.
Miért nem érzem inkább jól magam, ahelyett hogy a munkára várnék?
- Akár jó ötlet is lehetne, de sajnos mindig is időpocsékolásnak gondoltam az ilyesmit – pillantok felé, miközben egy kicsit még talán sajnálom is, hogy így van. – Nem tehetek róla, soha nem tanítottak meg lazítani – mondom egy halvány mosoly kíséretében. És eszembe jut, hogy voltaképp tényleg így van. Az életem során mindig csak küzdöttem valamiért, a pihenés és a szórakozás pedig mindig kimaradt, ha nem lennék viszonylag híres, és olykor nem lenne kötelező, lehet, partikra vagy bulikra sem járnék. Veszélyes dolog a munkamánia.
De azért megragad a fejemben, hogy felajánlotta, hogy megmutatja a várost. Ha nem vagyok egyedül, talán nem is érezném annyira elvesztegetett időnek, de mégsem tudom elfogadni tőle.
Jól esnek a szavai, hogy meg akar nyugtatni, és hogy meghagyja nekem azt az érzést, hogy én döntök. Tényleg jól vezeti az üzletet, ha így folytatja, előbb-utóbb biztos híres és befutott hely lesz ebből a szalonból.
- Rendben – bólintok beleegyezően, ahogy a lehetőségeket sorolja, és az utolsó mondatára kicsit elmosolyodom. – Néha már-már kezdem úgy érezni, hogy nem is az enyém, vagyis... mintha csak egy gép lennék – emelem fel a jobb karom magam elé, vagyis inkább emelném, mert félúttól már nem működik úgy, ahogy én szeretném, megbicsaklik, és inkább engedem visszahullni a székre.
- Te aztán nem spórolsz az érzéstelenítővel – fordulok felé egy kis félmosollyal. Ekkor veszem csak észre, hogy az ujjai a vállamon táncolnak. A tekintetem az arcáról az ujjaira siklik, és ahogy követem a mozdulatát, nem tudom megmagyarázni, de nagyon furcsa érzés fog el, mikor látom, hogy hozzámér, de nem érzek belőle semmit. Nem tudom eldönteni, hogy sajnálom, vagy inkább hálás legyek, hogy így van.
- Igen, azték minta – bólintok, és inkább lehunyom a szemem, mert érzem, hogy nem tudom elfojtani a növekvő mosolyt, ami az arcomra kúszik, az „olyan menő vagy tőle” kijelentéstől. Arra is csak bólintok, hogy kezdheti a munkát.
- Ennyire szereted a tetoválásokat? – kérdezem végül. – Mármint ez hülye kérdés, de úgy értem, mondjuk egy férfin? – A szemem közben végig csukva marad, ez a legjobb módja, hogy még véletlenül se jöjjek zavarba a közelségétől. Hagyom, hogy a karom a térdére fektesse, és közelebb fészkelve magát, nekilásson a műveletnek.

Sunyi vigyor kúszik az arcomra, ahogy közli, hogy már pedig egy színészt NEM LEHET kizökkenteni. Ez számomra olyan, mintha kihívott volna szóval: kihívás elfogadva. Majd meglátjuk kit lehet kizökkenteni és kit nem. Aljas lennék? Lehet, de általában szívesen játszom ilyeneket már, csak hogy bebizonyítsam valakinek, hogy nincs igaza.
-Fogadjunk, hogy ki tudnálak zökkenteni bármiből is, ha akarnálak.- szemtelen mosoly húzódik az arcomon, miközben tekintetét fürkészem, de most egyenlőre ennyi. Majd amikor meglepetésszerűen tudok támadni... na majd akkor meglátjuk.
-Te tudod! Én felajánlottam a társaságom.- vonok vállat, közben karjaimat is szét tárom ezzel jelezve, hogy a dolog nem rajtam múlott. Egyszerűen csak jó fej akartam lenni és, ha már engem volt szerencséje megismerni, gondoltam lóghatnánk is együtt. Persze, csakis olyan helyen, ahol tudom, hogy fotósok a büdös életbe nem fordulnának meg. Szívesen megtanítanám Jasont szórakozni, mert jól látható, hogy ehhez bizony nem ért és az ilyet nem szeretem. Fiatal férfi, előtte áll még az egész élet. Nem kell neki úgy élnie, mint egy nyugdíjasnak, de persze, ha neki ez jó, akkor én mit pampogjak bele? Majd rájön idővel.
De ennyit a nagy életbölcsességeimről és tanácsaimról. Nem ez a dolgom jelenleg, hanem, hogy megpróbáljam eltüntetni a tetoválást róla, úgyhogy neki is látok.
-Tényleg? Nehogy Robotzsaru legyen belőled.- vigyorodok el szavai hallatán és valóban, látom, hogy igen csak jól sikerült beadni azt az érzéstelenítőt. Más kérdés, hogy amikor majd kimegy a hatása, valószínűleg nagyon fog utálni. Egyrészt lüktetni fog a tetkója a művelet miatt, másrészt az érzéstelenítésnek is van egy fura utóhatása vagy nem is tudom minek nevezzem. Minden esetre nem lesz kellemes, de majd segítünk rajta valami kenőccsel.
-Muszáj, ha nem akarom, hogy összecsináld magad itt nekem.- mosolygok rá, miközben kicsit letaperolom, amire nem is lehet azt mondani, hogy taperolás, mivel ő nem érzi. Azt viszont látom rajta, hogy igen csak érdeklődve lesi ujjaimat. Gyanítom, ha most ezt érezné, már húzná a száját, amiért megérintettem. Észre vettem, hogy van egy ilyen hóbortja. Már akkor se tetszett neki a közvetlen viselkedésem, mikor az "elgázolás" után akartam pátyolgatni.
-Tudod, ebből a szempontból olyan vagyok, mint egy rossz nyugati boszorkány. Számomra az erőt szimbolizálja, ha egy pasin nagy tetkó díszeleg, ami persze stílusos és nem megy át nevetségesbe. A nyakig tetovált tagok mondjuk nem tetszenek. Az ilyen régi mintákat pedig és a mindenféle szimbólumokat... egyszerűen imádom, hiszen ezeknek régen jelentése volt és az emberek erőt tulajdonítottak nekik.- megyek át egy kicsit egyetemi professzorba, mintha egyáltalán ezt kérdezte volna, pedig nem és egy pillanatra fel is lesek rá, hogy vajon mennyire néz hülyének a hosszú mondandóm miatt. Arra viszont épp jó, hogy be nem áll a szám, hogy elterelem ismét a figyelmét.
-Bocs. Órákig tudnék ezekről beszélni. Szóval röviden: szerintem szexi, ha egy pasin valami ősi motívum virít. Szívesen szoktam ilyesmiket ajánlani is.- mosolyodok el, közben az oldala felé kezdek haladni a lézerrel, ami miatt csípőjére kell pakoljam a kezem, hogy a bőrt kicsit széthúzzam. Gyanítom, ezt már érzi, épp ezért fel is sandítok rá, nem-e zavarja túlságosan. Bár, egy tetováló szalonban nem várhatja, hogy ne nyúljanak hozzá, nem?
-Ez valami régi nyoma a züllött és kissé rossz Jasonnek?- gyanítom, valami ilyesmiről lehet szó, de persze lehet, hogy nagyon rossz nyomon járok. Minden esetre ez tud csak eszembe jutni, ha annyira nagyon el akarja tüntetni.

Alison & Jason

Ahogy visszajön a kisszobából, leteszi a narancslevemet a tetováló szék melletti asztalkára, és elém lép, hogy megvizsgálja a tetoválásom. De már mikor ismét feltűnik a láthatáron, rögtön látom, hogy készül valamire. Erről más sem árulkodik jobban, mint az arcán húzódó szemtelen mosoly.
Hamar meg is tudom az okát. Fogadást ajánl, és ha nem lenne köztünk mindössze csak egy féllépésnyi távolság, és kék szemei közben nem fürkésznék sunyi mosollyal a tekintetem, talán nem is venném komolyan. Így viszont, magamon is meglepődök, de már most tudom, hogy nem fogom visszautasítani ezt a játékot. Ahhoz túlságosan szemtelen ez a kijelentés, és az is az igazsághoz tartozik, hogy túlságosan le akarom őt győzni.
- Fogadjunk – mondom halkan a szemébe nézve, látszólag nagyon is könnyedén véve. A tekintetemből magabiztosság és egy kis éledő kíváncsiság tükröződik. – Miben? – kérdem egy halvány félmosollyal. Hagyom, hadd döntse ő el, a régi énem emlékére olykor szeretek lovagias lenni. Ugyan nem tudom, eredetileg akart-e tétet, de így még izgalmasabb.
Távolabb lép, és összerakja a műszereket, amikre szükség lesz a lézerezés során. Én pedig egy láthatatlan sóhajjal ülök be a székbe. Valahol tudom, hogy nem volt jó döntés kitérni az ajánlata elől, de bármennyire is szeretnék, nem tudok máshogy viselkedni. Talán jól is van ez így.
Az érzéstelenítő gyorsan megteszi hatását, és valahogy olyan jól sikerült beadni, hogy nem csak a vállam és az akörüli mellkasi terület, de a felkarom nagy része is érzéketlenné változott. Legalábbis egyelőre ezekről tudom, hogy nem érzem.
- Nem hiszem, hogy kinézed belőlem, de nem tűröm olyan rosszul a fájdalmat – tartom fontosnak megjegyezni az összecsinálós mondata után. Lehet, hogy nem vagyok egy kétajtós szekrényhez hasonló izomkolosszus, de attól még nem veszem szívesen, ha lebecsülnek.
Aztán a pillantásom az ujjaira téved, amik a bőrömön siklanak, és néhány pillanatra megfogja a tekintetem a látvány. Akaratlanul is elképzelem, milyen érzés lenne, ha érezném is, amit csinál, de rögtön tudom, hogy hiba volt. Pillanatnyi gyengeség. Inkább elfordulok, és lehunyom a szemem. Nem hiába kerülöm az érintéseket az utóbbi időben. Egyrészt olyasmire emlékeztetnek, amire nem akarok emlékezni, másrészt pedig túlságosan jól esnek ahhoz, hogy megengedjem magamnak.
- Nem kell bocsánatot kérned, szeretem hallgatni, ha valaki olyasmiről beszél, amit szenvedélyesen szeret – sietek leszögezni, mielőtt azt hinné, hogy nem érdekel, amit mond. – Akkor én most tulajdonképpen pont azon dolgozom, hogy kegyvesztett legyek nálad – teszem hozzá egy mosollyal. Na igen, csukott szemmel sokkal könnyebb ilyeneket mondani, ilyenkor jobban előmászik a közvetlenebb énem.
Mintha csak bosszú lenne az előbbiért, a keze néhány pillanat múlva lejjebb téved a testemen, és a csípőm környékén állapodik meg. Ezt már nagyon is érzem, és normál helyzetben menekülnék is az érzés elől, de most nem tehetem meg. Elvégre egy tetováló szalonban vagyok, mit vártam? Próbálok nem arra gondolni, hogy voltaképp csapdában vagyok, és koncentrálni, hogy a gondolataim még véletlenül se kalandozzanak el. Egy icipici mocorgást, azért nem tudok elkerülni.
- Tehát rossznak és züllöttnek képzelsz el régebbről? – vonom fel árnyalatnyira a szemöldököm. – Honnan tudod, hogy most nem vagyok az? – kérdem félig komolyan, félig mosolyogva. A beszélgetés segít, hogy jobban ellazuljak.

Bele megy a játékba és igazából nem is vártam mást. Lehet, hogy kissé zárkózott, de attól még vagány pasinak tűnik, aki egy ilyen kihívásra nem mondana nemet. Gondolom, az is érdekelheti, hogy miféle dologgal próbálkoznék. Hát mi mással, ha nem azzal az előnyömmel, hogy nő vagyok? Nem, nem vagyok én egoista vagy beképzelt vagy akármi, csak tisztában vagyok az adottságaimmal, a külsőmmel és, hogy igen sok pasinak meg tudom mozgatni a fantáziáját, ha akarom. Ha pedig akarom, akkor gyanítom, hogy Jasonnek se segítene a tény, hogy színész. Ki tudnám én lendíteni a szerepből.
-Miben? Lássuk csak. Ha sikerül gonosz kis tervem, akkor igen is, csavargunk egyet a városban, mert bár nem szokásod és nem is tartod fontos dolognak, én azért szeretném. Fiatal, helyes férfi vagy, akinek nem így kellene viselkednie. Ha veszítek, akkor... neked kell kitalálni, mi legyen.- vigyorodok el, miközben már neki látok a kis műveletnek és érdeklődve lesem az arcát.
Szavai hallatán halovány mosoly kúszik az arcomra és valamiért nem is tudok kételkedni abban, amit mond. Már pusztán az, hogy egy ekkora és ilyen bonyolult tetoválás díszelgett eddig rajta, arról árulkodik, hogy tényleg bírja a fájdalmat és nem egy nyámnyila pasas. Másképp ez a remekmű el se készült volna.
-Tudod, ha belegondolok, ez mennyire fájhatott, nem is tudok kételkedni abban, hogy igazad van.- bólintok egyet, majd a kezem lentebb pakolom testén, pontosabban a csípőjére, ami miatt ugyan nem szól, de hallatja egy pillanatra, hogy igen furcsa neki a dolog. Én viszont pofátlan mód ennek is, csak örülni tudok. Hogy is volt az a megegyezés? Hm?
-Ha kegyvesztett nem is leszel, tény, hogy a vonzerődből veszítesz egy picit. Legalábbis nálam, de azért ne gondold, hogy egy pasin a tetkó az első, amit megnézek.- vigyorodok el, miközben fel lesek arcára, de a szemei természetesen lehunyva pihennek, amit nem tudom, hogy azért tesz, mert így kevésbé jön zavarba a jelenlegi témától, vagy mert így jobb neki az egész eltüntetősdi.
Kérdésére bólintok és egy újabb mosoly jelenik meg az arcomon. Nem tudom, hogy most mennyire rosszfiú, mert ilyesmit látnom még nem volt alkalmam. Se akkor, mikor elütöttem, se amikor kávéztunk utána, de igazán érdekelne az az oldala, ahogy az is, hogyan viselkedik, ha épp jó kedve van és ellazul.
-Ó, tudom én, hogy ott szunnyad még benned az a rossz fiú, ha volt régebben. Nem is tudom, akarjam-e előcsalogatni, vagy sem?- állok meg egy rövid pillanatra, hogy egy darab vattával és fertőtlenítő folyadékkal végig kenjem bőrét ott, ahol már egyszer áthaladtam a lézerrel, majd ismét fészkelődök kicsit, hogy kényelmes helyzetbe keveredjek a folytatáshoz, szabad kezem pedig így a hasára simítom. Na jó, ez már egy kicsit szándékos is, hiszen fogadtunk!
-Szólj, ha már kényelmetlen így. Állíthatok a széken és, akár feküdhetsz is.- mosolyodok el, elrejtve a sunyi kis boszorkányt magamban, aki most érdeklődve várja, mennyire fogja zavarni, hogy ujjaim a kockáin pihennek.

Alison & Jason

- Máris terved van? – vonom fel a szemöldököm meglepetten, nem gondoltam, hogy ennyire felkészülten fogadja a válaszomat. Kíváncsian méregetem a tekintetemmel, és azon gondolkodom, hogy vajon mit forral ellenem, amitől ilyen magabiztos, de le se tudnám tagadni, hogy már most bizsereg a bőröm ettől a kihívástól. Végre egy feladat, ami ráadásul nagyon is testhezálló. Nem gondolnám, hogy veszélyben lenne a győzelmem.
- Rendben– küldök felé egy halvány mosolyt, ahogy elfogadom a tétjét, még akkor is, ha apró homlokráncolás kíséri. Nem értem, miért akarja a saját győzelmét erre pazarolni. Azt mondja, szeretné, és hogy nem így kellene viselkednem. Bár fogalmam sincs, hogy pontosan mire gondol ezzel. Furcsa egy nő, sosem tudom hova tenni, amit mond vagy tesz, de talán pont ez az, ami érdekessé teszi.
Példának okáért azt sem szokták így az arcomba mondani, hogy fiatal és helyes vagyok. És azt sem mondom, hogy nincs rám semmi hatással, miközben a pillantása megállás nélkül rajtam időzik. Vajon már ezzel is a zavarba hozásra játszik?
- Ha te veszítesz... – kezdek bele a mondatba gyors gondolkodás után. – Ami elég valószínű – engedek meg magamnak egy szemtelen mosolyt, talán mert kezd jókedvem lenni. Igazából a büszkeségemnek bőven elég a tudat, hogy én nyertem, de ha már belemásztam, ki kell találnom neki valamit. De mit szeretnék tőle? Már majdnem előállok valami képletes dologgal, mikor hirtelen eszembe jut valami, amire jobban belegondolva nagyon is vágyok. – Állj ki velem egy versenyre. Csak ketten, mindegy milyen járgánnyal – nézek rá végül elszántan, és figyelem, hogy mit szól hozzá. Bár tudom, ha bújtatottan is, de ez egy újabb kihívás.
Azért az jólesik, amit mond, hogy nem tart nyámnyila alaknak. Valahogy megérint, ahogy a tetoválásomról beszél. Egész abszurd, de a szavai hatására egy pillanatra mintha sajnálnám is, hogy el fogom veszíteni. De mielőtt meggondolnám magam, elkezdi a műtétemet, én pedig félig érzéketlenül fekszem a tetováló széken. Neki azonban mégsem esik nehezére megtalálni azt a néhány helyet, ahol reagálok a legkisebb érintésekre is.
A keze előbb a csípőmön matat, amitől elég nehéz visszafognom a késztetést, hogy mocorogni kezdjek. Szerintem nincs olyan férfi, akinek egy ilyen érintés során, ha csak egy másodpercre is, de ne villanna be, hogy mihez van annyira közel az a női kéz. Bár pont ez az, amibe jelenleg a legkevésbé sem akarok belegondolni.
Áldom az eszem, hogy még idejében lehunytam a szemem. Így azért sokkal könnyebb dolgom van. És próbálok minél inkább a beszélgetésre koncentrálni, ennek viszont az az eredménye, hogy hamarabb kérdezek rá az első lehetséges dologra, mint hogy átgondolnám, mit is csinálok.
- Mi az, amit először megnézel? – hangzik el a számból, és mire észbe kapok, már nem tudom visszaszívni. Nem tudom, mit gondolhat, miért kérdezem, ráadásul ennyire pofátlanul.
Ironikus, hogy pont ezután kerül szóba a rosszabbik énem. Vagy szándékos?
- Inkább ne akard előcsalogatni... – mosolyodok el halványan a kijelentésére, de különösebben nem magyarázom meg. Inkább csak úgy hangzik, mint valami félkomoly, titokzatos figyelmeztetés.
Mikor a keze váratlanul a hasamra kúszik, kicsit megrándulnak az izmaim. Na igen, a lehunyt szemeknek az a hátránya, hogy nem látom előre, mi fog történni. Ahogy az ujjai végigsimítanak a hasfalamon, miközben a megfelelő pozícióba helyezkednek, a bal kezem kicsit erősebben markolja meg a kartámlát. De a nagy koncentrálásban nem is veszem észre.
- Jó lesz így... – mormogom válaszul. – Úgyse nagyon érzek semmit – hazudom. Végül is úgy logikázok, hogy nem tudhatja biztosan, meddig terjed az érzéstelenítő az oldalam mentén.

-De még milyen.- ördögi vigyoromat megspékelem pár bólintással is, de ennél jobban nem is részletezném, mit akarok majd tenni, mert konkrétat én se tudom. Csak az a biztos, hogy el kell érzem, hogy kizökkentsem Jasont. Nem tudom, mit nyerek vele, de ez most már el lett döntve és még a fogadás is áll, amibe bele egyezik. Az viszont, amit cserébe kér, kicsit meglep, de tetszik.
-Szóval versenyezni szeretnél. Erre nem is mondanék nemet.- mosolygok továbbra is és valóban, eszemben se lenne nemet mondani rá. Persze, van bennem némi félsz, hogy akár komoly baj is lehet, de inkább próbálok nem erre fókuszálni. De ácsi! Én fogok nyerni! Akkor meg nem is lesz verseny, ugye? Tehát, nem kell attól félnem, hogy emiatt kerülök az újságba. "A priuszos leányzó, aki bele vitte a rosszba a művészt." Remek szalagcím lenne, de tényleg.
Ennek ellenére most, inkább a munkámra koncentrálok és arra, hogy Jasonnek jó társasága legyek közben. Ennek örömére hamarosan azon kapom magam, hogy Ő épp arról faggat, hogy milyen pasik jönnek be és azt sajnálja, hogy a tetkó leszedetéssel most ront az esélyein.
A válaszon el kell alaposan gondolkodnom, mert igen nehéz megfogalmazni, mi az, ami először megfog egy emberben.
-Azt le kell szögezzem, hogy nem vagyok egy felszínes ember, de nem vallom a "lelke legyen szép" dolgot, mert elsőre nem az fog meg. Elsőre nem ismered a másik lelkét, tehát a külsőben kell lennie valaminek, ami bejön. Az pedig, amit először megnézek azt hiszem, a szem és úgy általában a karaktere egy pasinak. Mármint, hogy el tudnám-e képzelni mellettem. Meg ilyesmi.- vonok vállat, mert már kicsit kínos erről beszélnem. Miért egy pasinak vesézgessem, hogy nekem mi tetszik egy férfin? Olyan, mintha valami nő egyletbe ültem volna le.
-Na és te? Ha már én válaszoltam, akkor te jössz.- dobom is vissza a labdát, tekintetem pedig nem veszem le a tetoválásról és a lézerről, amivel idő közben továbbra is haladok szépen lefelé. Hamarosan a végére is érek, ami azt jelenti, hogy kész leszünk. Legalábbis, így elsőre tutira.
-Talán félnem kellene a régi énedtől?- de most tényleg kezd egyre jobban érdekelni, milyen volt a régi Jason. Vajon egy laza, vagány és atomszexi pasas volt, vagy épp egy igazi bunkó paraszt, akit két perc után kivágnék innen? Nagyon érdekel, de persze, ha nem akarja elmondani, nem fogom erőltetni. Rájöttem, hogy Jasont szép lassan kell megnyerni magamnak, már ha akarok róla tudni dolgokat én pedig ráérek. Idővel megnyílik majd. Még kér ilyen lézeres alkalom és itt fog csiripelni nagy örömömre. Szeretem, ha az emberek bíznak bennem.
-Mindjárt végzünk.- mosolyodok el, de nem azon, amit én mondok, hanem azon, amit ő kamuz. Nem érez semmit, mi? Akkor a kezem alatt miért feszültek meg a hasizmai? Nagyon is érezte az érintésem, én pedig sunyi mód még élvezem is, hogy szórakozok szegénnyel. De akkor is... végtére is, van az a bizonyos fogadásunk, nem? Akkor meg miért is ne tesztelgethetném előtte?
-Szerintem kész is. Mindenhol végig mentem egyszer, de többször nem lehet, mert sérül a szövet.- kapcsolom ki a kis alapzajunkat, majd lerakom a helyére és csípőre teszem kezeimet, ahogy szemügyre veszem a "művemet". Kár lesz ezért a tetoválásért. Valóban van rám hatása az ilyeneknek.
-Hozok egy krémet rá.- paskolom meg Jason combját -ez amolyan megszokás-, majd feltápászkodok és a fiókos szekrényhez megyek, ahol tartom ezeket. Azoknak a vendégeknek mindig adok ajándékba, akiknek az első tetkójukat készítem vagy szimplán, először vannak itt és ez Jasonre is igaz.
-Naponta kétszer kend be. Éjszakára főleg.- ülök vissza a helyemre és még mielőtt átadnám neki, már neki is látok, hogy most rögtön bekenjem a tetoválását. Most még nem érzi, de meglehetősen fájni fog neki.

Alison & Jason

Nem tudok, nem elmosolyodni rajta, ahogyan közli, hogy ellenállhatatlan tervvel rendelkezik. Na, majd meglátjuk, kommentálom magamban. – Mi legyen a határidő? – hiszen én sem tarthatom fenn ezt a készültségi állapotot örökké.
Tetszik, ahogy reagál a versenyes ötletemre, kicsit talán tartottam tőle, hogy visszautasítja majd.
- De egyelőre még nem a szervezett versenyekre gondolok – pontosítom a mondandómat. Oda még nem döntöttem el, hogy kimerészkedjek-e, vagy sem. Igaz, hogy nagy vágyam, de annyira nem érné meg, ha az eddigi munkám odaveszne miatta. Nem lenne szerencsés, ha felismernének, és a média foglalkozni kezdene az esettel. Vagy ki tudja, ha valaki nagyon pénzéhes, akár zsarolni is tudna egy ilyen fotóval. – Hanem külön versenyre, a helyszínt és az időpontot mi választjuk – nézek ismét Alisonra. Bár mosolyog, és beleegyezik a feltételeimbe, valami halvány zavart érzek az erőben, ahogy az arcát fürkészem.
- De ha bármi gond van ezzel, szólj – tapogatózok óvatosan. Nem akarok én ráerőltetni semmit. – Kitalálhatok mást is, ha... – ám itt kissé megakadok. Nem igazán tudom, hogy fejezzem be a mondatot, a kávézóban is azt éreztem, hogy valamiért mintha ellenezné a versenyzési szándékomat. Talán úgy gondolja, nem vagyok odavaló, vagy nem tudom.
Már javában zajlik a lézeres kezelés, amikor a menekülési útvonalként feltett kérdésemre válaszol. Többnyire egyetértek vele, és a szem valóban egy jó választás. Nem szeretem azokat a nőket, akik az izomtömeg mérete alapján ismerkednek, bár el kell ismernem, hogy férfiban ugyanúgy megvan az ilyesmi, csak ők más méretekben gondolkodnak.
Aprót bólintok a fejtegetésére, de arra nem számítok, hogy visszakérdez vele. Hogy én? Nem is tudom...
- Nem fogod elhinni, ha azt mondom, hogy leginkább semmit, ugye? – kérdezem kicsit tétovázva. – Mármint nem vagyok meleg, mielőtt rávágnád – szögezem le gyorsan –, de nem érdekelnek a nők. Nagyon ritkán kelti fel a figyelmemet valaki. – Bár ezt már csak úgy magamnak teszem hozzá. Sejtem, talán az lehet az oka, hogy nem tudok megbízni senkiben, és talán még mindig nem vagyok túl Amyn, a bűntudaton, és ami akkoriban történt. És nem hiszem, hogy ez valaha is meg fog változni, sóhajtok egyet, de ekkor újabb kérdés érkezik.
- Igen, jobban teszed, ha félsz tőle – hajlik halvány félmosolyra a szám. Bár inkább én tartok tőle, hogy ez megtörténhet. Régen sokkal emberibb voltam, lazább és közvetlenebb, tele érzésekkel, célokkal és vágyakkal, amik végig csak gyengítettek. Ezeknek köszönhetően tartok most ott, ahol. Persze negatív értelemben. – Nem járnál jól vele. – Főleg, ha arra gondolok, hogy régen nem lettem volna ennyire immunis rá sem.
Megkönnyebbülten hallom, hogy mindjárt végzünk, különösen, mert ez azt jelenti, hogy a keze sem fog többé a testemen korcsolyázni, és kicsit fellélegezhetek. Mikor leteszi a lézert, és megszűnik köztünk a kontaktus, szinte azonnal kinyitom a szemem, és megmozgatom a tagjaimat, mint aki egy többórás kínzás után szabadult.
Most már azt hiszem, nem jöhet semmi meglepetés, mikor hirtelen megpaskolja a combomat, és felugrik, hogy hozzon valami krémet. Egy pillanatra megint megfeszülök, de szerencsére ezt nem észleli, mivel rögtön hátat is fordít.
Mikor visszajön, és látom, hogy mire készül, sietve megelőzöm, és egy apró vakarásnak álcázva megérintem a mellkasom azt a részét, amerre a tetoválás van. Meg akarok győződni róla, hogy tényleg nem fogom érezni, ha hozzáér.
- Meddig fog tartani az érzéstelenítő? – kérdem, mert így azért elég bénának érzem magam, és igazából van még valami, amire eddig nem is nagyon gondoltam. – Mit gondolsz, mennyire fog akadályozni a munkámban ez a folyamat, amíg begyógyul? – pillantok rá egy hangyányi aggodalommal. Elvégre a testemmel dolgozom, nem tudom, a seb hogy fogja viselni a sok nyújtást, és masszív igénybe vételt.

Határidő? Lássuk csak. Elég sokáig tudnám lesni a megfelelő pillanatot, hogy Jasont borzalmasan zavarba hozzam, de ugye a megállapodásoknak tényleg van határideje is, így egy rövidebb gondolkozás után megszólalok.
-Hát, amennyiben itt maradsz még és nem mész ki a firkászok közé, akkor az a határidő, amíg itt vagy.- biccentek az ajtó felé a "firkászok" megszólalásomkor, ahol az utóbbi pár percben gyanúsan sok ember futott össze. Azaz, a nyakamat tenném rá, hogy valami újságírók, akik követték Jasont vagy épp meglátták, hogy itt van. Nem hiszem, hogy sok hangulata lenne épp velük trécselni.
-Nem szivi. Te párbajra hívtál engem, ez a nagy büdös helyzet, de állok elébe. Ha nyersz, lenyomlak az utcán.- vigyorgok rá, majd meglepetten figyelem, ahogy hirtelen elbizonytalanodik. Mármint nem önmagában, hanem bennem. Mit mondtam?
-Épp csak aggódok, hogy nehogy baj legyen belőle. Tudod, ha engem ki is néznek maguknak a zsaruk, megoldom, de nálad már zűrösebb lenne a helyzet.- lesek fel rá óvatosan, mert bár alig ismerem, azért még nem szívesen nézném végig, ahogy egy rendőrségi ügy miatt derékba törne a karrierje vagy épp megbélyegeznék. Oké, a hírességek közt van, akinél menő, ha beviszik egy éjszakára, de azok nem a táncosok, hanem a rapperek. És most egy pillanatra el is képzeltem rapperként...
-Nem kell mást kitalálni. Nekem ez tökéletes.- mosolyodok el végül, majd a "beavatkozás" után, mikor a nőkre és a férfiakra terelődik a szó, kíváncsian várom a válaszát. Nem mondom, hogy ne lep meg, mert majdnem hanyatt vágom magam a székkel, de ezt próbálom nem jelezni felé is. Azt hinné az ember, annyi csinos nő között feszt a hátsókat lesi vagy akármi, de nem. Látszólag rohadtul nem érdeklik a nők. Kezdek félni, hogy tényleg nem én fogok nyerni, na de olyan nem lehet! Értek a pasik nyelvén, de talán Jason más tészta?
-Nagyon rossz dolog történhetett veled, ha így begubóztál.- sóhajtok egyet miközben a fejemet csóválom és nem, egy pillanatig se gondolom, hogy ezt nem kellene kimondanom vagy akármi. Majd megszokja, hogy tőlem csakis az igazat kapja meg, azt pedig kegyetlenül.
-Nem járnék jól vele? Édesem, az exemnél rosszabbul senkivel se járhatok. A fél házat kipakolta, mire hazaértem. A régi Jason mit tenne velem, ami olyan rossz lenne?- mert én az elmondottak alapján csakis... hmm, szóval nem ilyesmit tudok elképzelni. Tényleg érdekelne, milyen pasas volt. Amolyan bőrdzsekis, vagány, laza pasasnak képzelem, akire tapadnak a nők, ő pedig aljas mód még élvezi is. Az a Jason is elég vonzó tudna lenni, legalábbis, én mindig is buktam az ilyenekre még, ha a vészjelzőm pittyegett és pirosan villogott is, hogy "ne tedd".
-Nem sok már. Negyed óra talán, de utána vissza fogod sírni az időt, amíg hatott.- jegyzem meg egy hamiskás mosollyal és nem ijesztegetni akarom, de tényleg fájni fog még jó ideig. Ezért is kell a kenőcs, amivel szép óvatosan bekenegetem a tetkóját és pár centire körülötte is a bőrt, ami már most meglehetősen piros. Nem hiába. Nem egy egyszerű dolog ez az eltüntetés.
-Attól függ, hogy viseled majd a fájdalmat. Teljesen egyéntől függő. A puding emberek felemelni nem bírják a karjukat, de a gyúrós pasik például ugyanúgy edzeni járnak, mert észre se veszik.- vonok vállat, közben odasétálok az ajtóhoz, kilesek az üvegen, végül a nemzetközi jelképet felmutatom az embereknek és lehúzom a rólót. Az utolsó tettem annak érdekében, hogy Jasont védjem pedig az, hogy bezárom az ajtót és mosolyogva rálesek.
-Odafent van a lakásom. Ha gondolod, ott is ücsöröghetünk. Akár kaphatsz egy cézár salátát is.- vigyorodok el, miközben a kenőcsöt a kezébe nyomom, hogy nehogy elfelejtse és várakozva rálesek. Még mielőtt félre értené, ez nem egy Olyan ajánlat volt. Pusztán segíteni akarok rajta.

Alison & Jason

Kíváncsian várom, hogy mit válaszol a határidős kérdésemre, de amikor a végére az újságíróknál lyukadunk ki, majdnem belesápadok. Na, azt már ne. Azonnal az ajtó és az ablakok felé kapom a tekintetemet, és kissé riadt pillantást vetek az üveges részekre, azt vizsgálva, hogy esetleg készíthettek-e rólam bármiféle fotót ebben a helyzetben.
Azonban úgy látom, hogy ilyen veszély azért egyelőre nem áll fenn, tehát kvázi amíg idebent vagyok, addig biztonságban vagyok.
- Csodás... – húzom el a számat kissé mérgesen és elkedvetlenedve. – Nincs nyugtom tőlük – ingatom a fejem, majd Alisonhoz fordulok.
- Tudom, hogy végeztünk, de... nem lenne gond, ha itt maradnék még egy kicsit? Csak amíg megunják, vagy nem tudom... – sóhajtok fel. Kissé megalázónak érzem a helyzetet. Alapvetően nehezemre esik kérni, és főleg tőle nem akartam, mivel így is, valamiért folyton azt érzem, hogy tartozom neki. – Akár kifizetek még egy kezelést is – teszem hozzá, hogy végképp ne legyen kára a dologból.
A firkászoknak hála meg is feledkezem a fogadásunkról, csak akkor jut megint eszembe, mikor visszatérünk a tétek egyeztetéséhez. Kicsit oldja a hangulatomat a stílusa, erre már korábban is rájöttem, de megint csak igaz. Ahogy előadja a biztos győzelmét a versennyel kapcsolatban, egyből megenyhül az arcom.
- Azért ennyire ne becsülj le, nem lesz az olyan egyszerű. – De azt is látom, hogy van valami a háttérben.
- Csak jól kell helyet választani, és nem lesz baj – nézek rá úgy, mint aki teljesen biztos a dolgában. – Bár Los Angelest te ismered jobban, úgyhogy ez a te feladatod lesz – eresztek meg felé egy kisebb félmosolyt. Érdekes, hogy ebben teljesen megbízom benne, pedig azért tényleg nem olyan kicsi a tét.
A következő mondata azonban megakaszt egy kicsit, nem szólok semmit, csak ránézek, és arra gondolok, hogy mért lát át rajtam ennyire. Eddig ez nem sok embernek sikerült. De mégis mit mondhatnék erre? Ez olyasmi, amin nem tudok változtatni.
De szerencsére nem is kell semmit mondanom, mert az exéről kezd el beszélni.
- Akkor ezek szerint te is az a fajta vagy, aki inkább a rosszfiúkhoz vonzódik? – terelem magamról a témát, és azért meglep, hogy így kicseszett vele valami barom. Nem mondhatnám, hogy ismerjük egymást, de az alapján, amit eddig láttam belőle, nem érdemelne ilyesmit. De a végére megint a régi énemnél lyukadunk ki, úgy látom, valamiért tényleg nagyon érdekli, hogy milyen lehettem akkoriban.
Hogy mit tehettem volna vele? A régi Jason, azt hiszem, már a kávézás közben elhívta volna egy randira, és később se adta volna fel olyan könnyen, fordul meg a fejemben, miközben őt vizsgálgatom, de ezt azért mégsem mondhatom.
- Azt már nem lehet tudni – vonok vállat bizonytalanul. – A régi Jason nem létezik többé, ne gondolkodj ezen, amúgy sem hiszem, hogy kedvelted volna – próbálom rávenni, hogy tényleg törölje a témát, bár tudom, hogy nem mondok teljesen igazat. Még véletlenül sem akarom, hogy megpróbálja megpiszkálni a maradványait. Annyi mindent rosszul csináltam régen, nem hiszek annak az embernek a létjogosultságában. Talán azért is menekültem a munkába, és tartom távol magam mindentől, ami ellazít vagy szórakoztat, mert nem akarom, hogy visszatérjen.
Közben óvatosan bekeni a krémmel a kezelt területet, de ebből sem igazán érzek semmit. Nem is baj.
- A fájdalmat kibírom, csak arra voltam kíváncsi, kell-e vigyáznom rá. Nem vagyok hipochonder – szögezem le, mielőtt azt hinné –, de a munkám miatt olyan gyakoriak a sérülések, hogy önszántamból nem akarom tovább rontani a helyzetet.
Nem tudok nem elmosolyodni azon, mikor beint a riportereknek és lehúzza a rolót. Akkor sem, ha tudom, épp most zárta be miattam a boltot. Közben felállok a székből, és magamra kanyarintom az ingem, de egyelőre még nem gombolom össze, hogy ne kenje össze a krém.
- Rendben – bólintok az ajánlatára, hogy ha már elmenni nem tudok, menjünk fel a lakására. Nem kezdek el tiltakozni, az talán csak még kínosabb lenne, de azért, miközben a lépcsőn haladunk, és egy pillanatra felnézek az előttem haladó Alisonra, észreveszem a fejemben motoszkáló gondolatot, hogy a régi Jason mit kezdene egy ilyen szituációval.

Szegényt meg tudom érteni, hogy tele a hócipője az egésszel. Szerintem én vennék egy puskát, ha velem csinálnák ezt és nem győznék bíróságra járni, amiért lábon lövöm a firkászokat. Elképesztő, mennyire pofátlanok.
-Ugyan már, Jason! Még szép, hogy maradhatsz. Kérdezned sem kellett volna.- csóválom a fejem hitetlenkedve, mert komolyan nem értem, mit gondol rólam ez a hapsi. Kérnék tőle pénzt? Miért? Mert segítek rajta? Amúgy se egy olyan üzlet ez, ahova két percenként rohan be valaki, időpontja pedig nincs már senkinek. Simán bezárhatom az ajtót és felmehetek Jasonnel, ha úgy tartja kedvem.
-Egyáltalán nem becsüllek alá. Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy akárki is ül a másik kocsiban, soha ne gondoljam azt, hogy biztos béna. Vannak olyan versenyzők az utcán, akiből ki nem nézné az ember, hogy sorra nyernek.- vonok vállat, és ezzel részemről le is van zárva a téma. Soha nem nézném le Őt vagy nem gondolnám azt róla, hogy nem bírna el velem. Az is lehet, hogy lenyom a fenébe. Én viszont a cukkolás kedvéért muszáj vagyok azt mondani, hogy le fogom győzni. Kell egy kis egészséges önbizalom, nem?
-Mindenképp megpróbálok majd valami olyan helyet választani, ahol a pálya is jó és kicsi a lebukás veszélye. Igazából, engem az sem zavarna, ha a városon kívül lenne, mert ott van egy régi repülőtér, amit most senki nem használ. Vagyis, néha quadosok járnak ki oda meg cross motorosok, de ennyi. Senkit nem érdekel, ha mi ott versenyzünk.- mosolyodok el, ahogy eszembe jut az a kis kietlen hely ott kint a fenében. A környékében sincs semmi, csak egy gyár és egy terület, ahol gépeket tárolnak meg ilyenek. Teljesen nyugodtan lehetnénk ott kint.
-Nem. Én az a fajta vagyok, aki bedől a mézes-mázos szavaknak, hogy aztán pofára eshessen. De próbálok ebből kinőni. Komolyan.- bólogatok vigyorogva csak, hogy ne hangoljam le a kedélyeket és ne kezdjünk el egymás vállán sírni a régi rossz kapcsolatok miatt. Jobb szeretek nevetni és a múlt is jó úgy, ahogy van. Változtatni úgysem tudunk rajta, akkor meg minek siránkozzon az ember? Tanulok a hibáimból és kész.
-Meg van az a szokásom, hogy a legfurább alakokat szoktam kedvelni.- kúszik szelíd mosoly az arcomra és valóban, lehet, hogy Ő azt gondolja, hogy nem kedveltem volna azt a régi Jasont, de az is lehet, hogy odáig lettem volna érte. Igazából ebben a pasiban egy dolog hangol le, még pedig az, hogy valamiért fél élvezni az életet. Ezen kívül komolyan kedvelem és a külseje sem utolsó. Ha épp nem Willel alakulna valami -már, ha egyáltalán alakul, mert én már ezt se tudom-, akkor simán rákapcsolnék és megpróbálnám elcsábítani. És nem azért, mert színész, hanem mert úgy érzem, hogy passzolnánk. Csak meg kell tanítani lazítani.
-Igazából, ha nyúzod a karod és egész nap mondjuk egy gyűrűn csüngsz a levegőben, az nem feltétlenül tenne neki jót, de ezen kívül bármit csinálhatsz. Mondom, ez teljesen attól függ, hogy viseled majd.- de a biztonság kedvéért ugyebár bekentem a bőrét, hogy lehetőleg a legkisebb kellemetlenséget okozza majd neki a tetoválás. Isten ments, hogy halkan szenvedjen miatta, mikor itt van a megoldás a kezemben, amivel csak kenni kell néha.
Pillanatok alatt elintézem, hogy az üzlet zárva legyen és senki ne pofátlankodjon ide, majd felsétálok az emeletre Jasonnel és az első dolgom az, hogy a hűtőhöz sétálok.
-Kisebb frissítés van épp, ezért hiányzik pár bútor.- fűzök némi magyarázatot amellé, hogy jószerével csak egy kanapé, egy dohányzóasztal és egy könyvespolc díszíti a kis nappalimat, dehát mit csináljak, ha még nem volt időm alaposabban bevásárolni azután, hogy idióta Oliver szétzúzatta a lakásomat? Ez van és amilyen sokat én itt vagyok, elég is.
-Kérsz valamit inni? Üdítőt? Valami alkoholt?- sandítok rá a hűtőajtó mögül, tekintetem pedig nem bír nem megakadni olykor fedetlen mellkasán, amin csak lazán lifeg néha az ing. Fene a pasikba, hogy olyan jól tud némelyik kinézni. És fene abba is, hogy nem tudom, hányadán állunk Willel.

Alison & Jason

Soha nem fogok kiigazodni Alisonon. Vagyis nem is pont a kiigazodással van a gond, hanem képtelen vagyok megérteni, hogyan reagálhat így bizonyos szituációkra. Nagyrészt még idegen vagyok neki, mégis hajlandó megtenni, hogy a kedvemért bezárja a boltot. Ötletem sincs, hogy ki tenné még meg ezt a környezetemben, vagy akár a múltamban, de nagy eséllyel gyanítom, hogy senki. Még önmagamban sem vagyok teljesen biztos fordított esetben. És emiatt eléggé szégyellem magam.
Akkor még csak-csak megérteném, ha akarna tőlem valamit, ha lenne érdeke rá, de a múltkor azt mondta, hogy van valakije, legalábbis szeretné, ha összejönne vele a dolog, erre tisztán emlékszem. Még szomorkodott is, hogy mennyire bonyolult a helyzet.
Létezik, hogy alapvetően ilyen a természete?
Most talán illene hozzáfűzni egy köszönömöt, és meg is próbálkozom vele, de sehogy sem jön ki a torkomon. Még mindig képtelen vagyok ilyesmire.
Tényleg tapasztalt versenyző lehet, ha nem becsüli le az ellenfelet, ezt amellett, hogy jól esik hallanom, mert jelenleg rólam van szó, becsülöm is benne. Ezek szerint csak cukkol, mosolyok bele a tenyerembe, amivel aztán végigsimítok a homlokomon, hogy teszteljem, múlik-e már a zsibbadás.
- Ez jól hangzik – bólogatok én is az ötletére, amit a verseny helyszínére talált ki. Soha jobb egy elhagyatott városszéli területtől, ezen a terepen még talán előnyöm is lehet, hisz ilyesmi környéken nőttem fel. És kicsit fel is csillannak a szemeim, ahogy beleélem magam: végre versenyezni fogok. Bár ahhoz előbb meg kell nyerni a fogadást, emlékeztetem magam.
Az alapján, amit mond, lehet, talán egy nagy adagnyi naivitás az alapja annak a különös viselkedésnek, amit mások felé produkál. Talán azt hiszi, ha ő kedvesen és közvetlenül viselkedik másokkal, akkor mások is viszonozni fogják ezt. És ilyenkor koppanhat, tűnődök el rajta, és azon, hogy akkor mégis miért csinálja még mindig ezt.
A furább alakokat kedveli?
- Mondjuk, ez attól függ, hogy mit értesz fura alatt – nézek rá és a tekintetem néhány pillanatra találkozik a mosolyával. – A fura rengeteg félét jelenthet – gondolok bele, de nem várok rá mindenképp választ.
Az viszont eszembe jut, hogy a kávézás közben rám is kimondta egyszer, hogy furának tart, egy hete volt az egész, de valahogy erre is kristálytisztán emlékszem. Rásandítok, és épp észlelem a veszélyt, hogy elég közel kerültem ahhoz, hogy zavarba jöjjek, de szerencsére pont ekkor áll fel, és indul az ajtó felé. Én is inkább felugrom, és magamra kanyarintom az ingemet. Legalább félig-meddig takarjon valami.
Igazság szerint fogalmam sincs, hogy milyen lesz a tetkóm, ha már nem fog hatni az érzéstelenítő, igaz, hogy egyszer már magamra varrattam, de azóta annyi minden történt, hogy mintha csak kitörölték volna, nem emlékszem arra az időszakra.
Felmegyünk, és kíváncsian nézek körbe, de kicsit furcsállom, hogy ilyen minimalista körülmények között él. Mintha csak tudná, mire gondolok, ezt szóvá is teszi. Elgondolkodom rajta, hogy a „frissítés”, mire is utalhat.
- Úgy érted, volt egy lakótársad? – gondolok először arra, hogy lehet, elköltözött tőle valaki, és ő vitte magával a többi bútort. Talán az a valaki, akit említett? Hisz a bonyolult kapcsolat nem tudom mit jelent nála. Lehet ilyen se veled, se nélküled viszonyban vannak, bár arra jutok, hogy ha így is van, közöm az éppenséggel nem sok van hozzá.
De szándékosan úgy kérdeztem, hogy ne feltétlenül csak férfire lehessen érteni. Akár egy barátnőjével is lakhatott együtt vagy ilyesmi.
Megkérdezi, hogy kérek-e valamit inni, nekem pedig rögtön eszembe jut a narancslé, amit odalent hagytam.
- Ó, lent hagytam a poharam – fordulok meg automatikusan, és a lépcső felé indulok, hogy felhozzam.

Sikerül olyan helyszínt választanom kapásból, ami úgy tűnik, hogy Jasonnek is elnyeri rögtön a tetszését. Akkor pedig már nem marad más, mint akcióba lendülni, amint lehet, hogy bebizonyítsam neki, igen is, akármilyen jó színész -mert ebben nem kételkedem-, akkor is zavarba lehet hozni. De még mennyire, hogy.
-Szuper. Akkor, ha nem sikerül téged zavarba hoznom és elbukok, megyünk a régi reptérre.- bólintok vigyorogva, majd amint visszakérdez a fura szó hallatán, elgondolkodok, hogy is fejezhetném ezt ki. Igazából meglehetősen nehéz lesz úgy elmagyarázni, hogy ne értse félre.
-Fura alatt azt értem, hogy van benne valami, amiért érdemes hagyni, hogy megismerjen közelebbről és ezáltal én is megismerjem Őt. Azt jelenti, hogy nem egy tömeggyártmány, hanem egyedi, akire érdemes időt fordítani és akiről lerí, hogy sokkal több rejlik bennem mélyen legbelül, mint amit kimutat. Így értem a furát.- magyarázom végig, miközben megjelenik arcomon egy mosoly is és akaratlanul is arra gondolok, hogy nem egy olyat ismerek, akikre ez tökéletesen megfelel. Kezdjük a sort rögtön Jasonnel, aki most itt ácsorog előttem egy szál ingben. Igen. Rajta is látszik, hogy egy csomó mindent elfojt magában. Érdekelne, mi minden kerülne a felszínre, ha lazítana kicsit.
-Úgy értem, hogy volt egy kis incidensem, ami miatt át kellett rendeznem a nappalit, de még nem volt időm mindent beszerezni. De idővel az is meg lesz.- mosolyodok el a végére és próbálok nem belegondolni, mi volt ott akkor este, mikor Will haza hozott. És az a veszekedés utána, és minden, ami még azóta volt. Semmiképp sem nevezhető az életem nyugodtnak és nem is lesz az jó darabig.
-Rég volt "lakótársam".- jelzem is az idézőjelet a kezeimmel, mert az exemet nem igazán nevezném a lakótársamnak, azon kívül pedig sosem jutott még eszembe, hogy valakit ide költöztessek. Jól meg vagyok én itt egyedül is.
-Nyugi. Itt is van pohár, ne menj le azért.- nevetem el magam, miközben elő is szedek két újabb poharat -az enyém is lent maradt- és a pultra pakolom őket.
-Szóval? Mit kérsz inni?- pillantok rá mosolygósan, ahogy szoktam és magamban már a gonosz tervet eszelem ki épp, hogy is hozzam majd őt zavarba. Mindenképpen a nőiességemre fogok támaszkodni, az tuti. Csak azt kell tudnom betájolni, hogy ne menjek túl messzire az egésszel.

Alison & Jason

Fura hallani a szájából ezt az „akkor ha nem sikerül téged zavarba hoznom, és elbukom...” részt. Főleg, ahogy vigyorog közben. Egész biztos nem gondolja komolyan, hogy tényleg veszít. Annyira látszik rajta, de hát... szíve joga. Én is biztos vagyok magamban, nem mondom, hogy nem kell megerőltetnem magam, vagy nem kell végig készenlétben maradnom, mint a tetoválásos résznél, de meg tudom csinálni. Óvatosság és gondolatirányítás. Ennyi a titka.
Ha nem lennék biztos a sikerben, bele se mentem volna. Mindig én győzök. Ez most sem lesz másképp, nyugtázom magamban. Vagy inkább nyugtatom magam? Fene se tudja most már.
Ekkor mégis válaszol a kérdésemre, hogy mit ért fura alak alatt. Dupla figyelemmel követem a szavait, mivel ő már valószínűleg nem emlékszik rá, mért is emlékezne, de nekem valamiért megragadt, hogy rám is használta már. És ez valahogy ad egy plusz izgalmat az egésznek.
De mikor befejezi, csak pislogni tudok. Vajon tényleg ezt gondolná rólam is? Már abban sem vagyok biztos, hogy jól emlékszem. Hiszen bennem nincs semmi, amit fel lehetne tárni, vagy amiért érdemes lenne leásni. Nem rejtegetek semmit, csak a múltamat, meg maximum a régi énemet, akivel talán csak még rosszabbul járna.
- Értem – bólintok lassan, ízlelgetve a szavakat, de rá inkább nem nézek közben. Nem akarom, hogy bármi is látszódjon az arcomon. – Ez nem hangzik rosszul, ha találkoznék egy ilyen fura nővel – nyomom meg kicsit játékosan a fura szót – ő talán az én figyelmemet is fel tudná kelteni – mondom ki hangosan is a gondolatom, az előbbi kijelentésem után, ki tudja, hogy miket gondol rólam.
Közben felmegyünk, és kiderül, hogy mégsem az a fazon lakott itt vele, akire gondoltam. De nem is tudom, hogy miért pörgök ezen. Nem mindegy?
- Mindenesetre a változatosság sosem árt – barátkozok a helyiséggel. – Én rengeteget költözöm, már meg sem ismerném a saját bútoraimat. – Itt Los Angelesben is kapásból két helyen lakom. Van egy saját lakásom, és a színház is biztosít egy szobát, vagy szolgálati lakás féleséget, ha késő éjszakáig elhúzódna a próba vagy az előadás.
A lakótárssal, így idézőjelben most már biztos, hogy az exére utal, akiről az előbb volt szerencsém megtudni, hogy egy vadbarom volt.
- Sokáig húztátok együtt? – kérdezem, nem is tudom, miért, és közben az arcát vizsgálgatom, hogy nem megyek-e túl messzire. Majd automatikusan megindulok a poharakért, de visszatart.
- Akkor ha már ma narancslét egyszer ittam – szemezek a lenti teli poharammal, - most legyen valami más – fordulok vissza egy halvány mosollyal. – Egy kis alkohol talán nem jön rosszul, ha elmúlik az érzéstelenítő. – Nem tudom, mije van, amit ad, azt iszom.

Látom rajta, hogy szinte issza a szavaimat, ahogy beszélek és őrülten koncentrál minden kimondott betűmre. Ennek igazából még örülök is, mert ha valamit utálok az az, amikor megjátsza valaki, hogy figyel. Minek beszélget, ha nem érdekli? De Jasont érdekli minden, látom rajta és mintha kicsit el is gondolkodtatná.
-Biztos van ilyen nő valahol. Neked meg az a dolgod, hogy megtaláld.- bökök mutatóujjammal a mellkasára -persze nem oda, ahol fájhat neki- és elvigyorodok. Komolyan nem értem, hogy a fenébe lehet egyedül egy ilyen pasi. Ja igen. Ezen egyszer már gondolkoztam és akkor arra jutottam, hogy nem a megfelelő körökben mozog. Mondjuk bevallom, biztos ott se egy undok picsa minden nő, de a nagy részük biztos olyan. Haszonleső lotyók, akik csak fel akarnak kapaszkodni mindenkin a siker érdekében.
-Ami azt illeti, valóban ráfért már egy kis felújítás. Viszont neked sem ártana egy megszokott hely, ahova haza mehetsz. Vagy erre nincs nagyon lehetőséged?- pillantok rá kissé szomorkásan, mert ez azért elég pocsék lehet. Folyton költözni, szállodákban lakni meg ilyenek. Akkor mit hívhat otthonnak?
-Ó, hát. Pár évig igen. Igazából, ha ő nincs, akkor még mindig otthon lennék a kretén apámmal, de vele el mertem indulni és örülök, hogy így tettem. Ezért mindig hálás leszek neki, de egyébként ideje volt már, hogy vége legyen. Még kamasz voltam, mikor összejöttünk.- vonok vállat, mert ma már nem igazán hat meg ez a történet. Utána meg akik voltak, velük nem jutottam el odáig, hogy összeköltözzünk. Valahogy azóta nem nagyon találom azt az egy furát, aki tényleg annyira érdekelne. Vagyis, ott van Will, akivel nem lenne rossz komolyabban összemelegedni, de ott meg az húz vissza, hogy a többiek mit szólnának és, hogy tönkre vágnánk a szerelő bandát, ha szakítanánk egyszer. Nem tudom.
-Remek. Akkor iszunk egy kis whiskyt.- vigyorodok el és már töltök is a két pohárba magunknak, végül odasétálok vele Jasonhöz és a kezébe nyomom az övét.
-Egészségedre. És, csak hogy tudd, nem kell kényelmetlenül érezned magad. Nem zavarsz semmiben és nem vagy útban. Amíg kell, itt lehetsz.- mosolyodok el, majd a poharához koccintom a sajátomat és lehuppanok a kanapéra. Csak akkor kortyolok bele a finom whiskybe, mikor már elhelyezkedtem. És persze remélem, hogy Jason se fog nekem ott ácsorogni.
-Na és te? Mikor volt a legutóbbi komoly kapcsolatod?- kérdezem óvatosan, érdeklődve, mert hát nem tudhatom, hogy akar-e róla beszélni. Lehet, hogy begubózik és inkább most rögtön lelép.

Alison & Jason

Épp a padlót szuggerálom egy kissé elgondolkodva, mikor mutatóujjával megböki a mellkasom, és egyből kilendít belőle. Felkapom a fejem, és akaratlanul is a szemébe nézek, hiszen nincs nagy távolság köztünk. Már majdnem rácsúszik a számra, hogy igaza lehet, de inkább mégsem mondom ki.
- Nincs szükségem rá – rázom meg kissé a fejem, és újból leveszem róla a pillantásomat. – Elvagyok így is – teszem hozzá, hogy tompítsam az élét némileg, és véletlenül se panaszkodásnak vagy mentegetőzésnek hangozzon. Mert tényleg nem az. Ez az igazság. – A munkám miatt úgysem lenne időm normális kapcsolatra.
És miután én elhárítottam magamtól a barátnő kérdést, érdeklődve hallgatom az ő helyzetét. Az valahogy jobban leköt. Figyelem, milyen könnyedén mesél, úgy tűnik, nem okoz neki problémát erről beszélnie.
- Akkor tulajdonképp megszöktél otthonról? – nézek rá egy kicsit csodálkozva. Sok mindent kinéztem eddig is belőle, pláne az illegális versenyzés után, de az autópingálás és a tetkóvarrás is jók illik ide, de hogy megszökjön egy fiúval, és egy másik városba költözzön, azért ez se semmi. – Az apád mit szólt hozzá? – figyelem a rezdüléseit, gyanítom ez megint olyan téma lehet, amivel betalálhatok, de muszáj kitapogatóznom a határokat, hogy tudjam, meddig szabad az út.
Végül a kezembe nyom egy pohár whiskyt, én pedig örülök a választásnak.
- Ennyire súlyos a téma, hogy whiskyzünk? – bujkál egy mosoly a szájam sarkán. Ő lehuppan a kanapéra, én pedig szétnézek egyéb ülőalkalmatosság ügyében, mikor rájövök, hogy pont erről beszéltünk az előbb. Hogy nincs más.
Így meglötykölöm kissé a whiskyt, egy extrarövid gondolkodás erejéig, majd mellé ülök. A jobb kezemet a kartámlára pakolom, és próbálok behelyezkedni a sarokba, hogy ne az előttünk lévő szekrényt bámuljam, hanem valamennyire szembe tudjak fordulni vele. A bal lábam fel is húzom kicsit, hogy aztán derékszögben rápakolhassam a másikra.
- Nekem már régóta nincs olyan, hogy haza. Járkálok, utazgatok a világban. Elég változatos – vonok vállat, és igazából ez a régóta nem csak a karrierem beindulására vonatkozik. Miután a szüleink meghaltak, Steph-fel sok helyen megfordultunk, amiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna otthonnak vagy hazának nevezni. Helyek voltak, ahol éltünk. Épp akkor.
Aprót bólintok, amikor kifejti, hogy érezzem otthon magam, és bármeddig maradhatok. Ide is jól mutatna egy köszönöm, de csak egy viszonylag barátságosabb arckifejezésre futja, koccintás közben.
- A vezetési stílusodra? – dobom fel a koccintási ajánlatot, és közben igyekszek fapofát vágni, mivel tudom, hogy gonosz. Azonban igaz. – Ha nem ütsz el, valószínű, hogy sohasem találkozunk, és akkor nem ücsörögnék itt egy paparazziktól körülvett épületben, félmeztelenül, egy lézervágta sebbel a mellkasom felén, az apádról és az exeinkről beszélgetve. Te jó ég – gondolok bele, hogy mi is folyik itt. De végképp nem tudom, hogy ezt miért sikerült hangosan abszolválnom.
- Egészség – mondok inkább csak ennyit a végén, és belekortyolok az italba. – Finom darab.
Mikor felteszi a kérdést, rögtön elmosolyodom. Már nem azért, mert olyan vidám téma lenne, csak mert eszembe jut az előbbi kis összesítésem.
- Három éve – válaszolok a kérdésére, és inkább iszok még egy korty whiskyt. Nem akarok igazán belemenni, de ő már annyi mindent elárult magáról, hogy bunkóságnak érezném, ha most csak úgy hárítanék. De nem igazán tudom, mit mondjak még róla, bár én is érzem, hogy csönd maradt utána, tehát valamivel folytatnom kéne. – Azóta csak sodródom. Most például Los Angelesbe. Szeretek új városokat megismerni, de valahogy itt olyan furcsán indul minden – forgatom meg a kezemben a poharat. – Nem teljesen úgy, ahogy eddig hozzászoktam. Neked minden simán ment?

Hát nem tudom. Nekem is volt olyan időszakom, amikor bőszen tartottam magam ahhoz, hogy nincs szükségem senkire és jól meg vagyok egyedül is, de azért vannak pillanatok, amikor rátör az emberre a magány és jól esne neki maga a tudat, hogy valaki van mellette. Nem mondom, hogy nem lehet meglenni egyedül, mert lehet, csak néha mégis jó valakit megölelni, hozzábújni és hasonlók. De ez az én véleményem. Lehet, hogy Jason tesz az ilyesmikre és tök jól el van, viszont ezt kétlem. Másképp nem lenne ilyen zárkózott.
-Ha te mondod...- vonok vállat, hiszen nem akarok erről vitát nyitni, mert lehet, hogy a kettőnk véleménye tök különböző, ezt pedig elfogadom. Ha eljön az ideje, úgyis rájön, hogy mi van. Addig pedig makacsul tartja majd magát ehhez az elképzeléshez.
-Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Ez tény.- jegyzem meg egy apró mosollyal az arcomon, mert ezt meg megint csak magamról tudom, hogy így van. Ha arról lenne szó, hogy Willel esetleg alakulna bármi is köztünk, meg tudnám oldani, hogy eleget lehessünk együtt, pedig most azt mondom, hogy meglehetősen elfoglalt vagyok.
-Ez kissé bonyolult. Muszáj volt megszöknöm, hogy úgy mondjam.- jegyzem meg félénken, mert ha valamiről nehéz beszélne, az az apám és az én kapcsolatom. Nem szívesen kötöm mindenki orrára, hogy lelki terrort és testi fenyítést is kaptam nem keveset és, hogy emiatt a mai napig félve vitatkozok egy-egy pasival. Attól is rettegek, hogy kifogok egy barmot, aki eleinte tök édi, aztán kiderül, hogy egy vadállat. Más kérdés, hogy akárki is emelne rám még egyszer kezet, azt leszúrnám gondolkodás nélkül. Még egyszer nem hagynám, hogy ugyanaz megtörténjen velem, ami olyan sokszor éveken át.
-Nem sokat tudott szólni és nem is nagyon érdekelte. Beszéltünk azóta talán kétszer. Ennyi.- vonok vállat, hiszen ez a része teljesen hidegen hagy. Nem is bánom, hogy nem csüng itt nekem minden este az ajtómban, hogy látni akarja a kislányát. Felnőttem és tökéletesen jól el vagyok nélküle. Nincs szükségem rá, ahogy régen se volt túlzottan.
-Hát, szerintem szükség lesz a whiskyre.- vigyorodok el, miközben lehuppanok a kanapéra és várom, hogy Jason csatlakozzon hozzám. Persze, nem fogom kikérni magamnak, ha nem teszi. Rajta múlik, hogy le akar-e ülni vagy sem vagy épp, hogy hajlandó-e leülni mellém.
-Ez azért elég szomorú. Mire megszoknál egy környezetet, jön a következő.- sóhajtok egyet és ennek örömére iszok is még egy kortyot. Nem tudom, milyen érzések lehetnek Jasonben de én ezt nem bírnám, vagy maximum nagyon rosszul. Igazság szerint gyanítom, hogy ő se élvezi annyira, csak tartja magát, ahogy egy színésznek kell.
Mikor végre lehuppan mellém és kényelmesen elhelyezkedik, felajánlja, hogy igyunk a vezetési stílusomra és először nem is tudom hova tenni a dolgot, de amikor magyarázatot is fűz hozzá, elmosolyodok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire örül az ismeretségnek.
-Inkább igyunk a sorsra, mert szerintem az terelt minket össze, csak még nem tudom, milyen céllal. Minden esetre én örülök, hogy összefutottunk. Vagyis, hogy elütöttelek.- nevetem el magam, poharam pedig emelem és újabb kortyot gurítok le a torkomon. Tényleg jó, hogy megismertük egymást. Mindig örülök, ha valaki olyan kerül az utamba, aki teljesen más, mint én, mert azzal is betekintést kaphatok más életstílusokba. Egyébként is jobb szeretek barátkozni, mint ellenségeket gyűjteni.
-Hát a városnak van egy stílusa, ez tény. Meg kell szokni és tipikusan igaz itt is, hogy vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. De én megszerettem és már nem is tudnék szerintem máshol élni. Jó itt. Pörög, van élet, lehetőségek és érdekesebbnél érdekesebb emberek.- utalok itt rá, amit pillantásomból érezhet is, végül csak a poharat piszkálgatom egy rövidke ideig.
-Nem fáj még a mellkasod? Lassan kimegy az érzéstelenítő.- pillantok rá végül kérdőn és csak a fogadásunk kedvéért, közelebb helyezkedek hozzá, félig fel is térdelek a kanapén, hogy végig simítsak a tetováláson, mintha azt nézném épp, hogy mennyire dudorodik ki vagy épp, hogy meleg-e nagyon. Aljas mód viszont a hátsó szándékom az, hogy megnyerjem azt a fránya fogadást. Nem veszíthetek. Az azt jelentené, hogy nem vagyok igazi nő!

Alison & Jason

Kimondtam, amit úgy gondoltam, ki kellett. Egyáltalán nem akarom, hogy olyan pasinak nézzen, aki ne találna magának valakit, ha akarna, vagy akinek bármiféle hiányt okozna, hogy egyedül van. Azt nem viselné olyan jól az önérzetem.
De azért az előbbi szavai kissé elbizonytalanítottak, nem értem, hogy csinálja. Általában nem szoktam hagyni, hogy mások szavai befolyásoljanak. Viszont az, amit a fura emberekről mondott, még mindig ott lappang a gondolataimban, és valamiért az az érzésem, hogy később is nehéz lesz kikergetni onnan.
Azonban abban kétségkívül nekem van igazam, hogy soha nem fogok ilyen nőt találni, mégpedig azért, mert már az első kritériumot sem tudom teljesíteni. Nem tudok közel engedni magamhoz senkit, és ezáltal mást sem fogok soha eléggé megismerni. Lehet, akár most is lenne a közelemben olyan, akiről Alison beszél, de a sors fintora, hogy úgy sem venném észre.
Jobb tehát, ha inkább úgy gondolja, hogy nem is érdekel a téma.
- A munka sok mindent pótol vagy helyettesít az életben. Főleg ha olyasmit csinálsz, ami leköt, vagy amit szeretsz. – És ez az egyetlen út afelé, hogy legyél is valaki az életben. Ha visszagondolok, ki voltam régen, rájövök, hogy csakis a munkának köszönhetem, hogy megváltozott az életem.
Mikor az apjáról és a szökésről kérdezem, azt hiszem, megérkeztünk ahhoz a bizonyos határhoz, ami miatt annyira figyeltem az arcát.
- A bonyolult általában nem sok jót jelent – iszok egy kortyot a whiskymből. És bár nagyon is felkeltette a kíváncsiságom, azon gondolkodok, hogyan evickéljek ki a témából. Nem akarom, hogy úgy érezze, vallatni akarom. – Nem akartam beletenyerelni.
Az én apám korán meghalt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy melyik lehet a rosszabb. Ha él, de rossz köztetek a viszony, vagy ha szeretted, de elveszítetted. De isten ments, hogy ezt most előhozzam, nem azért maradtam itt, hogy elrontsam a kedvét.
Inkább leülök mellé a kanapéra, és a koccintás ürügyén megpróbálok valami vidámabb témát előkotorni. Bár elég abszurd, hogy erről a megismerkedésünk módja jut először eszembe. De úgy látszik ez tényleg bejött, mert nem sokkal később már el is neveti magát.
- Én is örülök neki. Meg annak is, hogy nem lett agyrázkódásom – reagálok egy hamiskás mosollyal az előbbi mondatára. – De ez a találkozás inkább csak az én életemben okozott változásokat, gondolok például a tetoválásomra. Neki nem hiszem, hogy sok vizet zavarna, hogy ismer, avagy sem.
Közben befészkelem magam a kanapé sarkába, hogy beszéd közben egy kissé Alison felé fordulhassak, bár rá kell jönnöm, hogy benne ülve sokkal kisebbnek érződik, mint első ránézésre. Míg ácsorogva szemügyre vettem, azt hittem, ha eléggé oldalra húzódom, akár két ember is elférhetne közénk, annyi hely van, most mégis alig egy kartávolságra van tőlem.
- Bár azért még továbbra sem hiszek a sorsban, sem az ilyen elrendeltetett, mindennek van valami oka felfogásban. Nekem ez valahogy túl spirituális Szerintem az életünket mi magunk alakítjuk, és ezzel együtt minden felelősség a miénk.
Sajnos. Bár baromi nehéz együtt élni vele, de tudom, hogy Amy haláláért, és valahol Steph sorsáért is én vagyok a felelős. Nem a sors akarta így, hanem én mulasztottam.
- Talán ezért is tartom értelmetlennek megismerni a környezetemet – utalok vissza az előző témánkra, mikor azt mondta, hogy időpocsékolásnak tartom a városnézést. De tetszik, ahogy Los Angelesről beszél, és nem tudom, hogy csak beleképzelem, vagy tényleg, de olyan, mintha egyenesen rám értené az érdekesebbnél érdekesebb emberek részt.
A pillantása elkapja az enyémet, én pedig egy kicsit furcsán érzem magam tőle. Már odalent is rájöttem, hogy a fogadásunk szempontjából nagyon nem tesz jót, ha a tekintetem két másodpercnél több időre találkozik az övével, és már épp emelném a poharam, hogy valami ürüggyel megszakítsam a szemkontaktust, mikor teljesen váratlanul közelebb húzódik, és megvizsgálja a tetoválásom. Vagyis más szóval az ujjai vigyázó részletességgel simítják végig a lézerrel kezelt bőrszakaszt, amit meglepetésemre most már nagyon is érzek.
Te jó ég! Ez most baromi közel volt, állapítom meg magamban, szinte az egész testemmel megfeszülve. A hátam olyan egyenes, és olyan erősen nekinyomom a támlának, hogy már-már az az, ami fáj. Megint csak azt érzem, hogy csapdába kerültem, mert hátrébb húzódni sehogy sem tudok. De valahogy mégis sikerül nem elkapnom a kezét, és a szemei helyett az állát szuggerálva átvészelnem a helyzetet. Tudom, hogy nem kaphatom le róla a tekintetem teljesen, mert azzal beismerném a zavart.
Lazíts, Jason, lazíts, mondogatom magamnak, és próbálok a tőlem telhető legtermészetesebben viselkedni, miközben úgy érzem, hogy ez az alattomos vizsgálat sosem fog véget érni.
- Fájdalmat nem érzek - válaszolom, de jobban figyelek arra, hogy a hangom egyenletes legyen, mint arra, hogy mit is mondok pontosan.

» Roxfort Reloaded - The days of future past