Philip&Kate

- Na azt mindjárt gondoltam. - Villan meg az arcomon egy halvány, ám cinikus mosoly, ami szinte azonnal el is tűnik. Igazán nem akarok arrogánsnak tűnni, hiába vágom kívülről belülről az etikett minden betűjét, egyszerűen ilyen a személyiségem, főleg ha ilyeneket mond, hogy „nem annyira, mint a jelenlévők nagy része”.
- Hm. - Vonok vállat. Miért fenyegetne? Talán mert egy törtető loty... szóval annak tűnik? Persze nem áll szándékomban konkrétan így megválaszolni a kérdését. - Tudja a sikeres embereken mindig keresik a fogást, ez ezzel jár. Biztos vagyok benne, hogy manapság sok üzletemberen lehetne is találni, nos én, mint látja, igyekszem tisztességesen élni. Úgy gondolom jól csinálom. - Részletezem neki elégedetten, ha már ilyen kíváncsi. Az már más kérdés, hogy folyékonyan hazudok az arcába, de ezért vagyunk itt, nem igaz? Az ilyen rendezvények arra jók, hogy mindenki megmutassa milyen sokra vitte és mennyi pénze van, legalábbis én így gondolom. Nem hiába vagyok sokszor inkább a svédasztallal elfoglalva. Az én igazi terepem a fekete piac, nem pedig az itt pöffeszkedő túlsúlyos bankárok, meg a magukat piszkosul jónak képzelő brókerek. De ettől függetlenül a viselkedésem természetesen kifogástalan és a hölgyet sem fogom faképnél hagyni, ő kérdez, én válaszolok, ennyire egyszerű az egész, főleg ha ilyen csinos.
A hízelgésére csak egy kacér mosoly a válaszom, majd torkot köszörülök, s inkább belekortyolok a pezsgőmbe. Mit mondhatnék, szeretem a szép nőket, meg a bókokat is, de annyira hiú közel sem vagyok, hogy ez befolyásolhasson. A következőkre viszont egy kérdő tekintet fut át az arcomon.
- Mondja, Kate, ha nem cikkezni szeretne, akkor miért múlatná az időmet? - Kérdem egészen udvariasan, szándékosan nem mondtam ki, hogy miért rabolná az időmet persze. - Ha jól tudom maguk már írtak rólam egy cikket, bár hogy őszinte legyek még nem volt alkalmam elolvasni. - Vallom be végül, hogy technikailag kezembe sem vettem az újságot. - Na jó, rendben, legyen, - felelem rövidke gondolkodás után - fussuk azokat a kötelezőket, de lassan térjen a tárgyra kérem.

Bocsi ha gyenge lett, nagyon kizökkentett a suli így hirtelen.  

- Szóval fontosnak tartja magát. - Húzom ajkaim egy visszafogott, egyszerre sármos és igencsak cinikus mosolyra. Ennél felszínesen kedvesebbek már aligha lehetünk egymással. Sejtheti, hogy úgy érzem kismillió jobb dolgom lenne, mint belekezdeni ebbe, már csak azért is, mert végre sikerült leráznom mindenkit és lehetne egy szusszantásnyi szünetem. De végül is ezért vannak az ilyen fogadások, nem? Hogy az ilyen törtető emberek mint a kis csaj az olyan sikeres emberek közelébe férkőzhessenek mint én egy-egy jobb cikk reményében. Legyen, elvégre csak a munkáját végzi.
- Hm. - Reagálom le röviden a szavait és magasra szegem az állam. Az eddigi egészen laza tartásom már meglehetősen tekintélyes. - Maga fenyeget engem, Kate? - Húzom fel enyhén a szemöldököm, ahogy lenézek rá. - Nos, - kezdem egy apró mosolyt ismét az arcomra csúsztatva – az üzleti és humanitárius eredményeim magukért beszélnek. És higgye el, ismert ember lévén ha csak a felét is elolvasnám annak, amit írnak rólam, valószínűleg az ágyból sem lenne kedvem felkelni reggelente. - Már majdnem hozzácsúszik az is befejezésként, hogy mi nem foglalkozunk a törtető, mindenen átgázoló újságírókkal, mint amilyen valószínűleg ő is, de végül csak lehúzom a maradék pezsgőm látva, hogy erre közeledik a pincér és a világosabb pezsgőből elveszek még egy pohárral, abból annyit ihatok amennyit csak akarok, becsípni sem lehetne tőle. Bár amennyi whsiky nekem általában lecsúszik... kérdés, hogy be tudnék-e még rúgni, vagy már a „napi vitaminadag” kategóriának számít nálam az ital.
- Egészségére, Kate. - Nézek le rá ismét, s megemelem felé a poharam, de mielőtt belekortyolnék még elmosolyodom. - Alkohol mentes. - Biccentek a sajátomra. Amikor viszont a fogadást dicséri érdekes kifejezés ül ki az arcomra.
- Én? - Ráncolom a homlokom, majd megcsóválom a fejem. Ugyan, nekem csak a színvonal emelése miatt kellett megjelennem. Tudhatná hogy mennek az ilyen fogadások a díszvendégekkel. Semmi közöm a rendezvényhez.
- De ne húzzuk egymás idejét, kisasszony? Szóval, miben segíthetek?

Sosem voltak ellenemre az ilyen fogadások. Sok éve kinőttem már a vadabb dolgok előnyben részesítéséből, mint például egy végigbulizott éjszaka a klubomban. Na meg ez a fajta szórakozás a profilomhoz is jobban illik. Egyébként is, a nők elegánsan vonzóak, a pezsgő jó, az étel meg... hát elég szegényes adagokkal bökik ki a szememet, de a jókora svédasztal önkiszolgáló, így sűrűn felbukkanok a közelében. Mit tehetnék, férfiból vagyok. Most is épp oda indulnék, ha már végre valahára sikerült minden hosszas bájcsevejt befejezni, de újabb akadályba ütközöm, ami – vagyis történetesen aki – sajnos túl csinos, hogy gondolkodás nélkül lerázzam.
- Philip Colt. - Fogom meg a kezét, s ahelyett, hogy kezet ráznék gyengéden felhúzom és kezet csókolok. Bár az ajkaim alig érintik a kezét, de ez nem az a rendezvény, ahol illik nőkkel kezet rázni, ahhoz túl színvonalas. - De ezt ön már tudja. - Pont úgy néz ki, mint aki tudja, szóval nem tévedhetek nagyot.
Egyébként nem tűnök valami érdeklődőnek. A firkászokat sosem szívleltem, meg amúgy is ami most foglalkoztat az egyértelműen a nem messze lévő svédasztal.
- Miben segíthetek, Miss Blanchet? - Kortyolok a pezsgőmbe ráérősen. Ismerős a neve. Talán a sajtósom említette, amikor felvilágosított, hogy média téren mire lehet számítani a rendezvényen. Milyen jelzővel is illette? Oh igen, dögevő.