Ez az első napom a városban, és korán reggel máris felbosszantott egy riporternő. De hát mit is vártam, húzom el a számat csalódottan. Mindig ez van. Ezektől nem lehet megszabadulni, ha egyszer írtak rólad egy felkapott újságban, vagy benne voltál valamiben, ami kiszolgálja a közfigyelmet, többé már nincs menekvés előlük. Levakarhatatlanok. Még akkor is, ha művészetről van szó, ezen az elején még hajlamos voltam meglepődni, de mostanra már átlátok a szitán; valójában nem is az érdekli őket, hogy miért jöttem ide, milyen darabhoz látunk neki, hanem hogy lesz-e a közeljövőben újabb film, vagy a legbosszantóbb kérdések: „Mit gondol a társulat hölgy tagjairól? Ki lesz az új partnere? Valakinek sikerült felkeltenie az érdeklődését, hogy idelátogatott?” És az ehhez hasonlók. Azt hittem, most megúszhatom őket, elvégre a színház a napokban beígért egy sajtótájékoztatót, ahol bemutatja az újabb évadot, és az újonnan érkezett tagokat, de nem, ő nem volt hajlandó kivárni a sorát, ahogy kiléptem a színpadhoz tartozó hotelből, máris letámadott. Felszálltam a motoromra, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam onnan, de a fotókat persze nem tudtam elkerülni. A reggeli edzés után, most céltalanul rovom az utcákat, nincs kedvem visszamenni. Amíg a próbák nem indulnak be, nekem addig úgy sincs semmi dolgom, a felesleges bájolgást és jópofizást pedig utálom. Hogy valamivel lefoglaljam magam, úgy döntök, leparkolok valahol, és amennyire tőlem telik, kicsit legalább megismerem a várost, talán egy kávéra is beugrom majd, úgy láttam, a közelben van egy egészen szimpatikus hely. Gondolataimba merülve sétálok tehát az utcán, mikor egyszer csak éles kutyaugatás zökkent ki a belső nyugalmamból. Azonnal felkapom a fejem, és ösztönösen, reflexszerűen kilépek oldalra, mikor látom, hogy szemből közelít a dög. Annyira váratlanul ér, és annyira hevesen villan be előttem a gyerekkori, mélyen berögzült kép, és az ezt követő veszélyérzet, hogy nem is gondolkodom, mielőtt cselekszem. És ennek meg is van a következménye. A következő pillanatban rövid fékcsikorgás és egy tompa csattanás blokkolja az érzékszerveimet, előbb az éles fájdalom, majd ahogy újra kinyitom a szemem, hirtelen már a földön találom magam. Jézusom. Jól van? – hallok egy hangot, de nem fogom fel rögtön, hogy hozzám beszél, majd oldalra nézek, és látom, hogy egy nő guggol le mellém, meg még néhányat, akik ugyan kissé távolabbról, de nyakukat nyújtogatva nézegetik a látványosságot, amit momentán én szolgáltatok. Valahol ekkor kezd derengeni bennem, hogy mi történt, és hogy mindenképp mondanom kell valamit, hogy ne hívjanak mentőt. - Jól vagyok – préselem ki magamból a mondatot, és bár a fejem lüktet, és nem látok teljesen tisztán, megpróbálom minél hamarabb feltornázni magam, egyelőre legalább ülő helyzetbe. – Jól vagyok, ne hívjanak mentőt... – motyogom, és remélem, hogy legalább a mellettem guggoló nő megérti. Balra léptem le a járdáról, tehát a fejem jobb-hátsó oldala csapódott a betonnak, onnan is érzem a fájdalmat, automatikusan odanyúlok, mintegy ellenőrzésképpen, mert sajnos tudom, a fejsérülések mindig sokkal könnyebben és jobban véreznek, mint más seb. Az ujjaim nedvességet tapintanak, remek... szisszenek fel kicsit, és csak reménykedem benne, hogy senki nem fog mentőt hívni, csak mert lát egy kis vért. Tényleg nincs semmi komoly, nem akarok még több újságírót, na meg, hogy ezzel legyenek tele a lapok, ezért megpróbálom, még egyszer nyomatékosítani, most már kicsit hangosabban. - Nem történt semmi, menjenek innen... – és bár még felállni nem megy rögtön, felnézek, hogy lássam, ki van mellettem. - Nehogy kihívják - mormogom neki segélykérően, aggodalmam legfőbb tárgyát. Utálom, mikor mások döntéseitől függ a sorsom, de be kell látnom, hogy most nem az én kezemben van az irányítás.
Alison Shepard Artist
ζ Posts Number : 227 ζ Join date : 2014. Aug. 10. ζ Age : 34 ζ You'll find me : Los Angeles utcáin/a tetováló szalonban ζ Job : tetováló művész, illegális versenyző, kezdő díszlettervező ζ :
Tárgy: Jason & Alison Szomb. Aug. 16 2014, 00:17
Megszoktam már az évek alatt, milyen a közlekedés Los Angelesben. Azt is megszoktam már, hogy olykor figyelmetlen buta libák, vagy elit agyon plasztikázott ötvenes nőszemélyek simán kisétálnak a kocsik elé az útra. Azt viszont nem szoktam még meg, hogy minden koncentrálásom ellenére sikerül valakit elcsapnom. Bár, ez túlzás, mert alig megyek hússzal a dugó miatt, mégis sikerül koppannia egy pasinak a kocsim elején annak ellenére, hogy satu féket nyomok, amint észre veszem. Hirtelen kiszalad némi szitok szó a számon és azt kezdem először lesni, hogy honnan a frászból kerülhetett oda, az első gondolatom pedig az, hogy ha megkarcolta a kocsimat megölöm, de aztán megrázom a fejem és észbe kapok. Nem is kell megölnöm majd, ha már most kinyírtam. Le fognak csukni! A francba is! Kapkodva ugrok ki a kocsiból, miközben fejemben máris zakatol az ismerős szöveg: jogában áll hallgatni. De nem is az én hibám volt! Ez a barom vágott ki elém olyan hirtelen, hogy fékezni is alig tudtam. Még jó, hogy elég jók a reflexeim és ilyen esetben nem leblokkolok, hanem cselekszem. Viszont cseszhetem a reflexeimet, ha kinyírtam. Végem van! -Jézusom! Jól van?- sietek a kocsi elé és, csak remélni tudom, hogy nem egy ficsúr fogtam ki épp, aki azonnal neki áll majd pattogni, hogy feljelent és hívjak mentőt és amúgy is, kártérítést követel az őt ért lelki trauma miatt. Az kell még nekem a drogbáró mellé. Kártérítés. Mindjárt kettő is akár, nem? Pillanatok alatt megjelenik előttem a kép, ahogy ülök a tárgyaláson, ahol kimondják az ítéletet. Kattan a bilincs csuklóimon, feültetnek egy buszra egy csomó züllött ringyó közé, akik minimum a férjüket ölték meg, ha nem a saját gyereküket épp, és elvisznek valahova az istenhátamögé és a tökömtudjamerre van falva környékére, hogy aztán senkivel ne találkozhassak többé. Se Trevorral, hogy legalább elmondjam neki végre őszintén, mekkora szarban vagyok és, hogy tartozok egy idióta dílernek, se Willel, aki elég fontossá vált számomra és igen csak örülnék, ha még vele is tudnám tisztázni a tisztázandó dolgaimat. -Ugye nem dobtad fel a pacskert? Ugye nem?- kántálom magam elé rémülten, miután egy egész kis film lepörög a fejemben a sittes éveimről, végül leguggolok a pasihoz és nagyokat pislogva várom, hogy valamit szóljon. Küldjön el a francba vagy mit tudom én, csak legyen életben. Akkor a körülöttünk lévő emberek is megnyugodnának és talán senki se hívná ki aggódva a mentőket vagy a zsarukat.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Jason & Alison 
Szomb. Aug. 16 2014, 14:24
