Charlotte Ellis Woodsen

Charlotte Ellis Woodsen

• Tell me your secrets, ask me your questions •

Név:

Charlotte Ellis Woodsen

Becenév:

Char, Charlie, Ellie

Szül. hely és idő:

USA | Los Angeles | 1990 - július - 19

Kor:

24

Csoport:

media

Play by:

Candice Accola

Foglalkozás:

újságíró, riporter

• we're a little different •

Van pár szó, amiben teljesen biztos vagyok, hogy illik rám. Akaratos, makacs, csökönyös, kitartó, olykor kicsit hiszékeny, energikus, pozitív, életvidám. Több egyenlőre nem jut eszembe, de az biztos, hogy ezt mindet hallottam már úgy, hogy kapcsolatba hozták velem. Voltak negatívak is, de az olyanokról jobb szeretek nem tudomást venni. A gimiben és a főiskolán is könnyedén voltam a közutálat tárgya, hiszen igazi duracell nyuszi vagyok. Nem tehetek róla. Teperő típus vagyok és mindig minden érdemet a magaménak akarok valamit mindenről tudni akarok, mindent irányítani akarok és addig nem állok meg általában, amíg el nem érem a célom. Másokkal ellentétben én korán rádöbbentem, hogy az ember csak úgy érvényesülhet, ha pörög és eltapos másokat. Gyorsnak kell lenni, precíznek és lelőhetetlennek, mert csak így juthatsz valamire és csak így érheted el, hogy egy teljesen friss munkahelyen napokon belül a te nevedet sutyorogja mindenki. Lényegtelen, hogy rossz vagy jó szájízzel.
Mindezek ellenére nem vagyok egy páncélos hőskisasszony. Ugyanolyan nő vagyok, mint a többi tele érzésekkel, nagy álmokkal és életkedvvel. Szeretek álmodozni, így aztán előfordul, hogy neki állok valami regény írásának szabad időmben, de ezeket rend szerint törlöm is pár hét után. Szeretek olvasni akár könyvet, akár újságot, szeretem a friss infókat és, ha új dolgokat tanulhatok meg. Úgy vélem, azért élünk, hogy minél több tudást a magunkévá tegyünk, én pedig minden alkalmat megragadok ehhez.
Szeretek a városban lófrálni, bulikon megjelenni és valami friss pletyka után szimatolni, de olykor szeretek egyedül a gondolataimba mélyedni. A napom általában jó előre be van osztva, mit mikor és hogyan fogok csinálni, tehát a spontaneitás nálam nem igazán érvényesül. Ez az egyik legfőbb hibám, tudom, de képtelen vagyok nem haditervként kezelni egy egy napirendemet és csökönyösen ragaszkodni ahhoz, hogy minden úgy haladjon, ahogy kell. Ha pedig van benne némi csúszás, bestresszelek és már azon pörgök, hogyan korrigáljam a hibát. Szeretek a tökéletességre törekedni, emiatt a rögeszmém miatt pedig elég kevesen tudnak elviselni. Igazság szerint, nem ártana lazítanom egy kicsit, csak épp nem tudom, hogyan kezdjem.

A külsőm mindezen dolgokat tükrözi. A munkában a hivatalos, precíz, szolid ruhákat részesítem előnyben, hiszen egy jó újságíró a külsejére is ad. Fontos az első benyomás, tehát sokat foglalkozok a külsőmmel és, ha riportot kell készíteni, az én arcom is virít majd a tévén, így aztán hosszú, göndör -vagy épp vasalt- tincseimmel rendszeresen látogatom a fodrászomat, alap dolog nálam némi smink, ami kissé kiemeli kék íriszeimet és mindezek mellé olyan ruhát szeretek párosítani, ami csinos is, kényelmes is és még hozzám is passzol. Szeretem a színes, vad ruhadarabokat és azt is szeretem, ha megnéznek esetleg az utcán. Tisztában vagyok vele, milyenek az emberek és, hogy egy kis érdekesség képes lekötni őket napokig, én pedig, bár nem celebnek készülök, azért örülök, ha megjegyzik az arcom vagy épp a nevem. Annál többen olvasnak majd tőlem egy-egy cikket.
Imádom a szép ékszereket, a magassarkút, a jó táskákat és az egyéb kiegészítőket. Nem szeretek szürke kisegér szerepben ténferegni és úgy egyébként is nehéz lenne felhívni egy olyan személy figyelmét, akiért több millióan rajongnak. Igen. Még ezen a téren is nagyravágyó és tökéletességre törekvő vagyok, mert nem akármilyen pasi után áhítozok.

• we're all wonderful people •

Primadonnának születtem. Legalábbis úgy tervezték a szüleim, hogy az leszek. Két nővérem van, akik mindketten a médiában munkálkodnak és már kis koruktól kezdve erre a pályára indultak. Az egyikőjük hivatásos táncos, a másikuk pedig a kamerák mögött tevékenykedik.
Kislányként engem is hasonló útra próbáltak terelgetni. Jártam zongora órákra, balett órákra, színjátszásra általános sulis koromban és egyebek, de valahogy egyiket sem éreztem a sajátoménak. Onnantól kezdve, hogy megtanultam olvasni és írni, vagy olvastam, vagy írtam. Nem volt semmi más, ami ennyire képes lett volna lekötni és, bár az anyám továbbra is próbálkozott -még modellnek is be akart ajánlani-, én 10 éves koromtól kezdve írónő akartam lenni.
Mindebből vita nem kerekedett, amíg nem vágtam a szüleim képébe a gimi utolsó előtti évében. Ők -vagyis leginkább az anyám- bőszen tervezgette, hogy majd a színművészetire megyek és így tovább, valamint már ügynököt is keresgélni kezdett. Ráhagytam, amíg a döntő pillanathoz nem értünk, hogy hova is adjam le a jelentkezésem.
Az egyetlen ok, hogy megnyertem a vitát vele szemben, hogy az pám mellém állt, valamint a nagyobbik nővérem is támogatott. A fiatalabbikat nem igazán érdekelte, hogy mihez kezdek magammal. Ő mindig is ilyen fura ember volt.
Anyám három hétig nem szólt hozzám. Nem csak olykor-olykor hallgatott. Úgy tett, mintha nem is léteznék és igazán a mai napig nem enyhült meg. Ha egy légtérbe is kerülünk, úgy érzem magam, mint valami megtűrt, de nem kívánatos személy, így aztán nem is erőltetem a dolgot. Úgy érzi, hogy átvertem, megvezettem, becsaptam és társai, pusztán azért, mert nem az ő tervei szerint haladtam.
De hol is tartottam? Ja igen. Az egyetem. Életem legszebb évei voltak, amiket ott töltöttem és nem csak azért, mert azt tanulhattam, amire vágytam, hanem mert az időm nagy részét ott töltöttem és nem otthon. Végre azzal foglalkozhattam, amivel igazán akartam, ami érdekelt és nem pampogott ott a jó édesanyám reggeltől estig. Fogalmam sincs, mikor fogja megérteni, hogy nem érzek elhivatottságot és tehetséget se a modellkedéshez, se a színészkedéshez, az énekléshez meg végképp nem. Nem lesz belőlem celeb. Az vagyok inkább, aki üldözi őket.
Jut eszembe a celebekről.
Egyetem alatt a Los Angeles Times-nál gyakornokoskodtam, ami leginkább abból állt, hogy a főszerkesztő asszisztense voltam. Nem mondom, hogy álmaim munkája volt, mert jó ideig csak kávét főztem és iratokat rendeztem, de mégis sok mindent tanultam mellette. Többek közt azt, hogy rámenősnek kell lenni. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy mindenkiből kiszedje azt, amit tudni akar. Nem egyszer mondtam neki, hogy az újságírás, ha nem jött volna össze neki, a rendőri pályán még mindig megállta volna a helyét.
Gyakornokoskodásom alatt sikerült szert tennem a szimpátiájára és biztosított róla, hogy miután végzek, várni fog rám ott egy állás és, bár apróbb cikkekkel indítottam, végül a nyakamba akasztott egy igazán jó munkát. Később tudtam csak meg, hogy valójában ezzel akart tesztelni, hogy mennyire vagyok talpra esett és rámenős, mert egy olyan celebbel kellett interjút készítenem és a lehető legtöbbet kiszednem az illetőből, aki nem egyszerű eset.
Akkor még nem is gondoltam volna, hogy ez a "nem egyszerű eset" egy olyan személy lesz, akit elejétől fogva őrülten vonzónak tartok. És nem, nem a hírneve csábít vagy a pénze, mert az nekem is lehetne, ha annyira akartam volna ugyebár. Megfogalmazni nem tudnám -milyen gáz ez egy írótól?! -, hogy mégis mivel csavarta el a fejem, de imádok a közelében lenni, imádom hallgatni, már amikor hajlandó beszélni és imádom még azt az oltári bunkó stílusát is, mert tapasztalataim szerint az mindig valami sokkal értékesebb dolgot hivatott elrejteni. Talán, kíváncsi természetem az, ami miatt úgy érzem, hogy tudni akarom, mit rejt a flegma viselkedés, de amióta megkaptam ezt a feladatot, a lehető legtöbb alkalmat megragadok, hogy Mason közelében lehessek. Arról pedig gondoskodik Ő, hogy legyen okom felkeresni, mert igen sokszor vannak olyan ügyei, amelyekről érdemes írni s csak egyedül akkor érzem magam úgy, mint egy utolsó idióta, amikor épp az egyik egyéjszakás kapcsolatáról kell faggatnom, mert a témát nem én választom, hogy épp mit kell Róla írnom. A legjobb, hogy általában nem is az foglalja le leginkább a gondolataim, amiket mond.