Briana & Thomas

Thomas and Briana

Az élet szívás, aztán meghalsz!

Milyen igaz már az a mondás, hogy a gyűlölet és a szeretet nem áll messze egymástól. Hiszen tényleg nem. Azt gyűlölöd, akit szeretsz, és azt szereted, akit gyűlölni akarsz. Váá... ez még nekem is túl bonyolult így. A lényeg az, hogy bármennyire is próbálok úgy nézni a velem szemben ülő emberre, mintha egy utolsó féreg lenne – mert az -, nem megy. És ez bosszantó. Mert szívem szerint a nyakába szöknék és bocsánatot kérnék az a kibaszott pénz miatt. És még az sem számítana, hogy Ő az, akinek inkább kéne a bocsánatomért esedeznie. Teljesen mindegy lenne, csak újra úgy nézhessek rá, mint a páromra, és ne úgy mint most. Mintha valamiféle ellenség lenne. Egyáltalán meg tudnék benne bízni újra? Vagy lenne abból még normális kapcsolat? Hiszen hónapok teltek el... sok minden változott. Túl sok minden. Ki tudja... talán van egy másik áldozata, akit akkor csal meg, amikor éppen kedve támad rá. Nem! Erre ha nem baj inkább nem szeretnék gondolni. Nem szeretnék, mégis folyton azon kattog az agyam, hogy vajon hány meg hány lány járt úgy az a néhány hónap alatt, ahogyan én is.
Thomas hangja ébreszt fel a gondolataimból.
- Igen. Pontosan ezt kellett volna tedd. Úgyis van még bőven pénzed... nem bánnám, ha engem elfelejtenél már végre! - ezt úgy igazán komolyan sem gondolom, de Ő nem kell tudja. – Valóban ismerlek. De gondoltam, hogy az elmúlt hónapok során szorult beléd egy kicsi emberség. – Az igazság az, hogy pont nem vagyok veszekedős kedvemben. Miért kell neki mindig mindenbe belerontani? Miért nem tud elköszönni attól a pénztől? Én komolyan nem értem. Ennyire pénzéhes nem lehet. Mert hát oké, hogy sok mindenhez jól jön a lóvé, meg szükséges a boldogsághoz is, meg minden... de leszállhatna erről a témáról végre. Kezdem unni. Ha nem tud velem normális hangnemben beszélni, akkor inkább hagyjon békén. Mert engem az sem érdekel, ha fejre áll mérgében. Akkor sem kap vissza egy árva vasat sem.

A tekintetemet végig rajta tartva és úgy hallgatom a szavait. Érzem ahogyan összegyűlnek a könnyeim. Nehogy itt elbőgd magad, Bri! Próbálom megnyugtatni magam, veszek egy mély levegőt és közben próbálom felfogni amiket mond. Mekkora egy paraszt már! Még neki áll feljebb...
- Hallod te egyáltalán, hogy miket beszélsz? – förmedek rá, és kihúzom magam. Kedvem lenne jó alaposan pofán vágni. - Felejtsd el azt a kurva pénzt már! Megmondtam! Nem kapod vissza! - egyre mérgesebb vagyok. Hogy van egyáltalán pofája bármit is visszakérni tőlem? Nem volt az a pénz olyan nagyon... sok. Ennyit igazán megérdemlek én is, az a sok év után amit együtt éltünk le. Lépjen már tovább az istenit neki!
A következő mondatai viszont hirtelen támadtak. A francba! Tudja! Nem! Nem! Nem! Mióta tudom, hogy itt van Los Angelesben, az az egyetlen amiért „imádkoztam”, hogy soha ne tudja meg. Igaz, hogy azt mondják, hogy a munka nem szégyen, de ezt én nagyon is annak tartom. De nincs mit csináljak. Valamiből meg kell élnem.
- Honnan tudsz te a munkámról? – csattanok fel, bár lehet, hogy nem is akarom, hogy választ kapjak rá. Én csak egyszerűen nem akarok erről beszélni. Bár az tény, hogy nem sok köze van hozzá, de akkor is. Hanyagoljuk inkább ezt a témát. - Bár nem is érdekel. Semmi közöd hozzá. Meg hozzám sincs! - Nyelek egyet és próbálom kerülni a tekintetét. Érzem ahogyan elvörösödik a fejem a dühtől. Ott kellett volna maradjon Kanadában. Sokkal jobb lenne mindkettőnknek. Most nem marnánk egymást egy kávézóban, ami tele van kíváncsiskodó emberekkel.
- Én nem félek tőled, Thomas! - mondom, és közben próbálom felfogni a szavait. Gyűlölök erről beszélni. Gyűlölök Vele beszélni. Vagyis nem... inkább csak ÍGY beszélni gyűlölök vele. Hogy tudom, hogy mennyire mérges rám. - Nem mondhatnám, hogy azért nyúltam le, mert mérges voltam. De így is fel lehet fogni. - mekkora egy utolsó... - Nekem pénzre volt szükségem Tomy... Sajnálom, jó? És azt sem bánom, hogy gyerekesnek gondolsz. Talán az is vagyok. De ez akkor sem változtat a tényen, hogy megcsaltál! - ahogyan tapsol kezd, teljesen elborul az agyam, és mire a mondókám végéhez érek, azt veszem észre, hogy a kelleténél hangosabban beszélek. Körbenézek a kíváncsi emberekre, de valójában képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy ki figyel és ki nem. Érzem, ahogyan az egész testem reszket a dühtől.
- Tényleg muszáj ezt most megbeszélni és itt? - kicsit halkabbra veszem a hangom, és közben reménykedek abban, hogy ennyi elég lesz mára és elhúz innen a picsába. Jó messze tőlem. Vissza Kanadába.

Szeretnék most a fejébe látni és megtudni, mit gondol rólam. Megtudni, hogy még mindig ugyanannyit jelentek-e neki, hogy ugyanolyan izgalomba jön-e a látványomra, mint régen. Próbálom lenyelni csúfondáros mosolyomat, mert tudom, hogy ezzel nem javítok a helyzetén, sőt a végén még egy gyors hisztit is levág amiatt, hogy gúnyolódom és arra most nagyon nincs szükségem. A nőkkel rengeteg probléma van és néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy miért nem vagyok egy kicseszett homokos. Talán azért, mert nem menne. Túlságosan hetero vagyok, úgy vélem.
Felszökik szemöldököm, a hangnem kicsit bátrabb a vártnál, de végül is nem tudja leplezni, mennyire dühös és mennyire zavarban van már így is, hogy vele szemben ülök és hozzá sem érek. Nyelvem hozzátapad szájpadlásomhoz, a torkom kiszáradt. Jól esne egy korsó sör. Jól esne most a kocsmahangulat.
- Ez így van. De, ami az enyém az az enyém, főleg ha pénzről van szó... Talán annyiban kellett volna hagynom? Engednem kellett volna, hogy ilyen simán megúszd? - közelebb hajoltam, mintha nem költői kérdésnek szánnám ezeket - Ismersz, szivi, szerintem úgy, mint a tenyeredet. Tudhatnád, hogy nem az én műfajom rád hagyni az ilyesmit - megrázom a fejemet, majd hátradőlök a széken és kinyújtóztatom tagjaimat, végül ujjaimat összefűzöm tarkóm mögött és úgy bámulom meg pofátlanul ezt a dögös macát, aki egykor a barátnőm volt.
Egymás után bucskáznának ki a számon a "szebbnél szebb" jelzők rá és a szarságaira, amikor eszembe jut, hogy nincs meg a pénz. Tényleg mondta már. Egy fillér se maradt a léből. Komolyan le kéne vernem rajta az összeget. A tenyerem szinte bizsereg. Fogcsirkogatva mély levegőt veszek, orrnyergemet kezdem masszírozni, aztán csak felkönyökölök az asztalra. Egyszerű márványlap, töri a könyökömet.
- Akkor kerítesz valahonnan. Összeszeded. Ellopod valahonnan. Kiállsz az utcára kurvának és megdolgozol érte - sorolom, bár az utolsó momentumnál megrándul szám sarka. Tudom magamról, hogy mást sem gyűlölnék jobban, mint a gondolatot, hogy Bri-t más hapsi tapogatja át és más hapsi dugja úgy, ahogy én tettem hónapokkal ezelőtt. Leküzdöm az ingert, hogy visszakozzak - Soroljam még? Nem hiszem, hogy szükség van rá. Nagylány vagy, megoldod. Legfeljebb plusz műszakot vállalsz a klubban. Jó ötlet, nem? - újra ragadozómosoly tűnik fel arcomon, de ez is csak valami, amiért meg tudnám fojtani őt egy kanál vízben.
Mégis hogy van mersze ehhez? Hogy van büszkesége és méltósága ehhez? Ó, ugyan, azt már rég elhagyta, mikor először kiállt a színpadra, hogy ismeretlen fószereknek rázza a picsáját, mint valami olcsó ribanc, aki többre tartja a szexet női büszkeségénél. Bri nem ilyen. Túl jól ismerem, hogy ahhoz, hogy elhiggyem, élvezi amit csinál.
- Elég lesz, Briana! - pirítok rá, mert nem tetszik a hangnem, a stílus. Soha életemben nem engedtem, hogy nő így beszéljen velem - Nagyon közel állsz ahhoz, hogy kihozz a sodromból és hidd el, ha egyszer eldurran az agyam, akkor leszarom majd, kik vannak körülöttünk. A hűtlenségről van szó? Pipa voltál rám, ezért lenyúltad a szajrét? Bravó, kicsi szívem, ez volt aztán a bölcs és felnőtthöz méltó viselkedés - hangosan tapsolni kezdek, mire a fiatalok társasága azonnal felénk pillant, ránk fókuszálnak. Tekintetem rájuk rebben és egyik sem meri tartani a szemkontaktust. Újra csak én és Briana vagyunk a beszélgetésben, bár nem kétséges, hogy a kis taknyosok fülelnek folyamatosan.
Majd nem fognak fülelni, ha eltöröm a karjukat és a hátukba állítom.

Thomas and Briana

Az élet szívás, aztán meghalsz!

Igaz, hogy a meghátrálás nem mindig a legjobb cselekedet, de jelen pillanatban, az én helyzetemben, valószínűleg egy nagyon jó döntés lett volna. Bár az tény, hogy nem szívesen mutatom ki a félénkségem és a gyengeségem. Szeretek mindig erősnek és magabiztosnak mutatkozni, bár jelen pillanatban nem tudom, hogy kívülálló szemmel, hogyan nézhetek ki. Csak annyit tudok, hogy legbelül rettegek. Nem Thomastól... vagyis, de. De nem úgy. Hiszen elég nyilvános helyen vagyunk, itt biztosan nem fog bántani. De mégis valahogy félek ettől a találkozástól, ami tudhattam volna, hogy elkerülhetetlen lesz. Meg másfelől azért örülök is, hogy itt van... Olyan régen nem találkoztunk már. Hiányzott. Pedig az egész kapcsolatunk már annyira elcseszett. Ő megcsalt, én megloptam. Kvittek vagyunk. Nem is értem, hogy miért kéne még bármi közünk legyen egymáshoz? Miért nem maradt Kanadában? Miért jött utánam, ha egyszer tudja, hogy a pénzét nem fogja visszakapni. Nincs ahogyan, és ha lenne sem kapná vissza. Annyira azért ismerhetne, hogy ezt tudja rólam.
Kortyolok egyet a kávémból, és próbálok nem tudomást venni a jelenlétéről. Csak... annyira nehéz. Vajon Ő észrevett? Ekkor villant be valami... ha tudja, hogy itt vagyok Los Angelesben... vajon azt is tudja, hogy mit dolgozok? Azt csak nem... nincs ahonnan. Legalábbis remélem, hogy fogalma sincs róla. Bár igazából szerintem mindegy is. Hiszen semmi köze hozzá...
Ismét kortyolok a kávémból. Most valahogy annyira nem csúszik. Thomasra nézek, aki a felszolgáló sráccal beszél. Az ujjaimmal idegesen dobolok az asztalon. Még mindig nem késő, Bri... tűnj innen a francba és zárd magadra az ajtót! Most amíg teheted... amíg nem figyel! Megrázom a fejem és úgy hesegtetem el a fejemben szinte ordibáló hangokat. Ekkor indul meg felém a pincér. Ó te jó ég! Érzem ahogyan elsápadok. Forog velem a világ. Most mi fog történni?

Hallgatom a pincér szavait, majd arra nézek, amerre mutat. A Thomas asztala felé.  Nyelek egyet. Nem viszonzom a mosolyát, hiszen látom rajta, hogy tiszta gúny árad belőle. Összeráncolom a szemöldökömet és úgy nézem. Megköszörülöm a torkom, aztán elveszem a sráctól a szalvétát, közben a tekintetemet végig a volt barátomon legeltetem. Mekkora egy...
- Köszönöm. – motyogom. Meglepő, hogy milyen hisztérikusan cseng a hangom. Vagy csak nekem tűnt annak? Reszketve nyitom ki a szalvétát. Ismét az önelégült Thomasra pillantok. Még mindig annyira jól néz ki... Elolvasom. A világ forog velem. Annyira jellemző rá... Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nem sírhatok. Most nem. Főleg nem itt. Dühös vagyok. Rá... magamra... a pincér fiúra... Mindenkire. A srác távozik, én pedig a markomba szorongatom a szalvétát. Ha tudná, hogy mi mindent vettem abból a pénzből... Mikor meglátom a felém lépkedő Thomast, idegesen az ajkamba harapok. A fene enné meg! Miért nem hagy már végre békén? Miért van akkora szüksége arra a pénzre? Hiszen neki dögivel van... Ennyit igazán megérdemlek béke díjnak... hiszen megcsalt. Beleborzongok az emlékbe. Egyre inkább kerülget a sírás.
- Nos. Senki sem kért meg arra, hogy kutakodj utánam. – vágom rá nyersen. Ezt a pofátlanságot! Nem elég, hogy a pincér fiúval leveleket küldözget, de még kérdezés nélkül az asztalomhoz is pofátlankodik. Mégis mit képzel ez magáról? Bár... ha jobban belegondolok nem is vagyok köteles őt végig hallgatni. Mert minek? Csak veszekedés sülni ki a dologból, nekem meg semmi kedvem ahhoz.
- Tisztában vagyok azzal, hogy miért vagy itt. De már megmondtam, hogy nincs meg a pénz. – Összeszűkült szemekkel nézem, aztán kortyolok a kávémból. Remélem ennyi elég volt, és végre távozik. – Sokkal drágább kávézókba jártam amíg még meg volt a lóvé. – Vigyorgok rá, majd hozzá vágom a kezemben szorított szalvétát. Ha így akar játszani, hát legyen. Én nem bánom. De pénzt akkor sem kap tőlem. Sőt... hiába félek, nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy ezt ki is mutassam.

Az ég világon semmihez sincs kedvem. Talán beguríthatnék estére pár felest. Talán jól lealjasodhatnék, mondván, hogy jár már nekem a kikapcsolódás, és különben is, jobb volna nem dühösen és a problémákon rágódva hazaérni. Nem mintha érdekelne, hogy Raven mit kezd a helyzettel vagy hogy mennyire érintené kényelmetlenül a haragom. Főleg, hogy az még kényelmetlenebb lesz számára, ha piásan döngetem majd az ajtót - részegen sose találok bele a kulcslyukba. Egy szó mint száz, intenzív hezitálást tartok az éjszakámat illetően, de az biztos, hogy semmiképp se fogok késő délutántól otthon gubbasztani.
Tekintetem körbepásztázza a vendégsereget. A teraszon ücsörgő fickó hirtelen feláll, orrnyergére biggyeszti fekete lencsés, Men In Black beütésű napszemüvegét és el is húzza a csíkot. Teljesen egyedül lennék, ha egy fiatal srácokból álló csapat meg nem rohamozna egy asztalt körbeülve azt és hangosan malacvicceket dünnyögve csak úgy egymásnak. Megrázom a fejemet, de van amelyiken még én is elvigyorodom. Csak eztán veszem észre a szőke sörényt, ami belibben a kávézóba és pár másodperc múlva már tulajdonosának arcát is látni engedi.
Minden izmom megfeszül, élesen szívom be fogaim közt a levegőt és a csésze fülén is szorul ujjaim fogása. Nyelvemre harapok, hogy ne ordítsam el azonnal magamat és nyelek egyet, nehogy felpattanjak, odamenjek hozzá és a szart is kiverjem belőle, amiért ezt csinálta. Szemem sarkából nézem csak, hátha nem tűnik fel neki, hogy kiszúrtam. Fesztelen vonásai csak még nagyobb haragra gerjesztenek, de uralkodok magamon, ahogy azt általában tennem kéne.
Stratégiát váltok, intek a pincérnek. Az idesasszézik hozzám, ajkain bájvigyor feszeng, amitől rám tör a hányinger. Közelebb intem magamhoz, hogy a fülébe súghassam rendelésemet - óvintézkedés, hogy valóban csak ő hallja, amit mondok. Miután tudomásul vette szavaimat és egyszer vissza is kérdezett, csak bólint és elmegy.
Percekkel később visszatér és Bri asztalához andalog, kezében egy tálcával.
- Szép napot, hölgyem! Ezt az az úr küldi magának - rám bök vaskos virsliujjaival, mire én feltolom fejemre a napszemüveget és megeresztek egy kisebb mosolyt Briana felé, már amennyiben hajlandó rám nézni.
A szalvétára apró üzenetet írattam a pincérgyerekkel, amit remélhetőleg elolvas és nem ignorál: Meghívlak egy kávéra. Fizesd a pénzből, amit lenyúltál tőlem, BÉBI! Szándékosan írtam nagybetűvel az utolsó szót... már nem valószínű, hogy valaha becézgetni fogom, de mikor régen azt tettem, a legnagyobb áhítattal és szerelemmel ejtettem minden betűjét.
Megvárom, míg távozik a srác az asztaltól, végül felállok helyemről, felhörpintem a maradék kávémat, és megindulok egykori kedvesem asztalához. Leülök vele szemben, összefűzöm ujjaimat az asztalon és félrebiccentett fejjel vizslatom vonásait, amik szinte semmit sem változtak az elmúlt hónapok során.
- Komoly meló volt a nyomodra bukkanni, ugye tudod, szépség? - megnyalom cserepesre száradt alsó ajkamat, aztán kezeimre nézek, majd újra tenger színű íriszeibe - Tudod, miért vagyok itt, vagy inkább kibarkobáznád? - emelem meg jobb szemöldökömet és incselkedve húzom vigyorra ajkaimat. Áh, nem. Nem rohanhatom le most azonnal. Kell a szórakozás, kell, hogy féljen most kicsit tőlem. Kell, hogy örüljön, amiért nem vágom szájba itt és most.

Thomas and Briana

Az élet szívás, aztán meghalsz!

A fürdőkádban ülve egy pohár bort iszogatva azon töprengek, hogy mivel üthetném el a mai napomat. Egész hétre szabadnapot vettem Devontól, azzal az indokkal, hogy felszedtem valami enyhe náthát. Természetesen kutya bajom. De szükségem van egy kicsi egyedüllétre, egy kicsi gondolkodásra. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, és nem tudom, hogy hogyan kezeljem őket. Az a sok ember, aki utálattal néz rám.... a szüleim nem képesek szóba állni velem... aztán meg még Tommy is. Nem tudom, hogy honnan a fenéből tudja, hogy Los Angeles a bújóhelyem, de van egy olyan érzésem, hogy hiába nagy ez a város, nem fog addig megnyugodni, amíg nem adom vissza neki azt a pénzt. Márpedig én nagyon sajnálom. A fizetésem épp arra elég, hogy saját magamat eltartsam, meg, hogy néha szórakozni menjek. Nem fogom neki adni, azért, hogy éhezek, pláne úgy nem, hogy tudom, hogy a pénzből nem szenved hiányt. Szóval tök feleslegesen utazott ide...
A víz kezd kihűlni. A telefonom után nyúlok, majd az órára nézek. Már több mint egy órája ülök itt, és ez fura, mert nekem fel se tűnt. Kihúzom a káddugaszt, megvárom amíg egy kicsi víz lefolyik, aztán bedugom és megengedem a meleg vizet. Elég volt ennyi lustálkodás. Igaz, hogy egy hét magányra vágytam, de így a második napom után jöttem csak rá, hogy ez nem nekem való. Én nem szoktam egyedül lenni. Nekem mindig van társaságom. Vagy legalábbis volt amíg Torontóban éltem. Voltak barátaim, egy ideig még szüleim is... és egy párom... akivel, - talán bátor kijelentés, de szerettük egymást. Most meg senkim nincs. Csak egy főnököm, aki arra használ amire csak éppen akar. Barátaim nincsenek, csak olyan férfiak akik kiéhezve nézik ahogy táncolok, és arra vágynak, hogy minél hamarabb bebújhassanak a bugyimba, amit nem engedhetek meg senkinek. Mert az én feladatom csak a táncolás. Minden más szolgáltatást csakis a főnökömnek nyújthatok, legalábbis amíg munka idő van, addig biztosan.
Miután végeztem a fürdéssel, ismét kihúzom a dugaszt, majd kiszállok a kádból és magamra terítem a törülközőt. Megállok a tükör előtt és csak bámulom magam. A szemeim karikásak, fáradtnak tűnik. Pedig nem érzem magam annak. Sőt... hosszú hónapok óta először érzem úgy, hogy kipihentem magam. Leszámítva azt a rettegésemet, hogy bármikor felbukkanhat Thomas. És akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz. Ha azt megtudta, hogy itt vagyok Los Angelesben, akkor bizonyára az sem lesz neki nehéz, hogy kinyomozza, hogy hol lakom. Talán ha beszélnék Devonnal... ő segíthetne... Megrázom a fejem. Ezt a gondolatot el kell felejtenem. Elég nagy bajban vagyok én magam így is, nem kell, hogy mást is magammal rántsak.
Veszek egy mély levegőt, majd nekikezdek szárítani a hajamat. Úgy döntök, hogy kimozdulok a házból. Muszáj lesz, különben megbolondulok a négy fal között. Ha esetleg Devon meglát, akkor kimagyarázom valahogyan a „betegségemet”... és, ha... Nem. Erre nem is akarok gondolni. Hiszen... ugyan már! Nem lehetek paranoiás. Mennyi az esélye annak, hogy Tommy is pont most ott lesz az  Insomnia kávézóban? Semmi.
Gyakran járok oda, az egyik kedvenc helyem. Olyan békés hely, és nagyon finom kávékat csinálnak. És persze messze sincs a lakásomtól.
Megszárítom a hajamat, majd bemegyek a szobámba és a szekrényemből előkapok egy farmert és egy fehér pánt nélküli blúzt. Ismét a fürdőbe megyek, kicsit helyre igazítom a hajam, csinálok egy rövid, szolid sminket magamnak, aztán vetek egy önelégült vigyort a saját tükörképemre. Máris jobban festek, mint egy fél órával ezelőtt.
Úton a kávézó felé, a fejem ide-oda mozgatom, és keresek egy ismerős alakot, akivel a lényem egyik fele találkozni akar, a másik viszont retteg, hogy mi lenne abból a találkozásból. Mikor belépek a kávézó ajtaján megkönnyebbülten fújom ki magamból a levegőt. Itt már biztosan nem lesz. Általában a teraszon szoktam ülni, ezen most sem áll szándékomban változtatni, hiszen szép idő van. A pultnál felveszem a rendelést, de nem várom meg, hanem megindulok a terasz felé, hogy elfoglalhassam a helyem. Majd remélem hamarosan érkeznek a kávémmal is.
Ekkor pillantom meg… Tommy ott ül, ahová én szoktam ülni… pontosan azon a helyen, egy szál cigivel a kezében. Nyelek egyet. A lábam szinte a földbe gyökerezik. Most mit tegyek? Szaladjak el, vagy csak simán üljek le egy másik asztalhoz, mintha nem vettem volna észre? Az utóbbit választom. Magabiztosan lépkedek a tőle legtávolabbi asztalhoz és leülök. A kávém máris megérkezik. Kifizetem, majd kortyolok egyet a poharamból és próbálok nem tudomás venni arról, hogy itt van…

Raven már megint turkált a cuccaim között. A fogaimat csikorgatom, miközben újra áttúrom a fiókot, hátha megtalálom azt a köteg bankót, amit TUDOM, hogy ide rejtettem. Sötét tincseim közé szántok ujjaimmal és indulatosan az asztalra csapok.
- Bassza meg! Az a büdös ribanc... - mély levegőt veszek. Tudom, hogy nem kéne idő előtt elhaláloznom egy rosszul intézett szívinfarktus miatt, de már elegem van. Elegem van abból, hogy a nők az én dohányommal lépnek le, mintha csak joguk lenne egyáltalán hozzányúlni.
Briananak talán még volt is egy csekély joga. Elvégre évekig jártunk, évekig hittem életem szerelmének. Annak a nőnek tartottam, akinek térden állva könyörögnék, hogy bocsásson meg, akiért tűzbe tenném a kezemet, akiért harcra kelnék a családommal. Nos, tévedni emberi dolog. Persze, beállíthatjuk az egészet úgy, mintha én lennék a rossz fiú, amiért megcsaltam, de mondjuk ki őszintén: nem volt elég az, amit tőle kaptam. Nekem nem megy hosszú távon ez a korlátozottság, én nem tudom neki azt megadni, amire vágyik. Én nem az az ember vagyok, aki sose fog neki hazudni, aki mellett biztonságban lehet, mert tisztességesen szedem meg magam lóvéval. Annak a kockázata, hogy nem kerülök börtönbe soha, elég csekély. Gazfickó vagyok és Briana ennél jobbat érdemelne. Szóval nem csoda, hogy a bűntudat felülkerekedett rajtam, benyakaltam egy üveg konyakot és rácuppantam az első nőre, aki szembejött velem. Az meg szintén nem az én hibám, hogy Bri rosszkor volt rossz helyen és végignézte az egészet.
Tehát összegezve? Nem kellett volna, hogy meglepje az, amit csináltam. Engem viszont meglepett az, hogy volt olyan merész és lelépett a pénzemmel. Ezért még megfizet, ó, de még mennyire! Már csak az a kérdés, mennyire tudok leküzdeni magamban azt a szenvedélyt, azt a vágyat, amit még most is irányába pulzál az elmém és a testem egyaránt. Egyszerűen nem tudnak elszakadni tőle a gondolataim.
- Bébi, itthon vagy? - bébi... már megint ez a mézesmázos hang, ez a mézesmázos köszöntés, mintha csak joga lenne becézgetni. Persze, olyan, mintha egy párt alkotnánk, de közel sem vagyunk azok. Közel sem olyan bensőséges a kapcsolatunk.
- Hol a pénzem? - megragadom a karját, ujjaim szinte belefehérednek, olyan erősen markolom. Puha bőre vajként préselődik össze markomban - Hol... a... pénzem? - most már szinte vicsorgok, arcom pár centire sínylődik arcától, tekintetem pedig tekintetét kutatja. Könnyek szöknek szemeibe, mint minden egyes alkalommal, amikor így viselkedek vele. Miért van még mindig velem? Mit lát bennem, ami miatt nem tud faképnél hagyni ez a picsa?
- Sa-sajnálom, bébi... Én csak... kellett egy kis pénz. Vettem néhány ruhát... - hüppög és szipog és pislog, most már pityereg. Eleresztem és hátat fordítok neki, hogy lehiggadjak. Meg akarom ütni, szinte bizsereg az tenyerem.
Közelebb lép hozzám, szürke pólóm alá csúsztatja apró kezeit, érzem, ahogy a csípőmön időzik, majd felkúszik hátamon tenyere és minden négyzetcentimétert feltérképez. Csókot nyom a vékony textilen keresztül jobb lapockámra, majd a balra. Arrébb lépek, ráz a hideg az érintésétől.
- Többet ne nyúlj a cuccaimhoz, világos? - pillantok rá vállam fölött, mire ő lomhán bólint - Remek. Egy óra múlva jövök - azzal minden köszönés nélkül elhagyom a lakást.

Az Insomnia remek hely. Apám régen sok kávézóba elvitt, mert úgy gondolta, korán rá akarja szoktatni fiát erre a bűnös élvezetre. Bűnös? Egyesek annak tartják, egyesek nem. Az én kedélyállapotomnak mindenesetre jót tesz, ugyanis valóságos élőhalott vagyok reggelente egy csésze gőzölgő kávé nélkül. Most pedig szimplán stresszoldásra használom.
A teraszon foglaltam helyet, kezemben mostanra egy szál Marlboro virít, a csésze pedig már félig üres. Megnyalom felső ajkamat és szívok egy slukkot a cigarettából. Az üvegajtón keresztül belátok a vendégekre, örömmel konstatálom, hogy míg bent zsúfolásig teltek az asztalok, addig itt kint pangás van. Rajtam kívül még egy szakállas, kopasz tag ül egy asztalnál sörét kortyolgatva. Nem hittem, hogy ezen a helyen még sört is árulnak. A nyugalom minden kellemes energiahulláma bekúszik pórusaim alá és a lakásban érzékelt harag végképp elpárolog belőlem. Ma először érzem a csendet, a nyugalmat, a békét. Kicsit hiányzott már.