Aleksandar Powers

Nobody's perfect

Én voltam a megtestesült rosszcsont, a csibész, aki mindenben a szórakozást kereste. Tréfák millióit szabadítottam a családom tagjaira, ami hol sikert aratott, hol pedig nem és akadt olyan eset is, amikor rendesen megkaptam érte a magamét apámtól. Szerettem szórakozni és még inkább szerettem azt, hogy nem volt senki, aki olyan gyorsan lépett volna le a „bűntény” helyszínéről, mint én. A lábaim tökéletes összhangban működtek és szükségem is volt arra, hogy gyors legyek akár egy suhanó nyíl, mert nem igazán szerettem, amikor fülön csíptek és megadták a jussom azért, amit tettem. Nem mondom, hogy én voltam a felelősség tökéletes mintapéldánya – mert nem – de ebben legalább nem okoztam csalódást senkinek. Mondjuk a tréfáimmal sem akartam én azt elérni, hogy csalódjanak bennem, de túl nagy volt a kísértés nyughatatlan lelkemnek. Egyszerűen muszáj volt lekötnöm magamat és a figyelmemet, amire tökéletesen adta magát, minden, amit elkövethettem. A lehetőség adott volt, megláttam és kihasználtam. Amit akartam, megkaptam. Elértem, hogy megkapjam. Nem türelemmel és kitartással. Mert hát a vérem nem hagyta, hogy nyugton legyek és csak kivárjak. Az valahogy sosem volt az én formám. Nem kenyerem sem a várakozás, sem a babérokon való ücsörgés. Szerintem fél órát is nehezen tudok megülni a hátsómon nyomós ok nélkül. Ma is úgy zubog bennem a vérem, mint korábban, nem szűnt meg létezni. Inkább felerősödött. Vérmérsékletem továbbra is heves és mondjuk úgy, nem szeretek szarozni, ha valamit véghez kell vinnem. Örökké mozgásban vagyok, nem bírom ki egy helyben sokáig, folyamatosan tennem kell valamit, különben ez az érzés szétfeszít és elemészt belülről.
Nem szeretek agyalgatni, nem is szoktam. Cselekedni, ez az én módszerem, tenni a dolgom, jól vagy rosszul, de véghez vinni, amiért létezem. Nem valami elcseszett vak hitből fakadóan, hanem, mert rájöttem arra, hogy olykor viharként kell pusztítanom ahhoz, ha azt akarom, hogy utána újra kiderüljön az ég. A személyiségem! Hogy mennyien próbáltak már rájönni, hogy most milyen is vagyok valójában. De azt hiszem nem sokan arattak sikert…
Most milyen vagyok? Ennél sokkal rosszabb. Pofátlan. Nagyképű. Egoista. Önfejű. Nikotinfüggő. Koffeinfüggő. Szétszórt. Komolytalan, vagy éppen halálosan komoly, kedvtől függően. Lelkem mélyén a sok hűvösség ellenére is továbbra is érzékeny vagyok, akit hajt az ideál forrósága, de józanít a valóság tragédiája. Sebezhető oldalam senkinek sem mutatom meg.
Ahol balhé van, biztos lehetsz benne, hogy ott vagyok valahol, hacsak éppen nem miattam robban ki. Sose hidd azt, hogy ismersz. Cselekedeteimet mindig a pillanatnyi lelkiállapotom határozza meg, reakcióim teljességgel kiszámíthatatlanok
Magasság: 165 cm nem számítok magas teremtésnek. Szálkás izomzattal rendelkezem, vagyis nem vagyok kigyúrva, de egy deka zsír sincsen rajtam.
Súly: 75 kg
Hajszín: Barna
Szemszín: Zöldes-barnás
Bírom a bőrdzsekiket, meg a farmert, de öltönyös díszpinty is tudok lenni, ha valamiért muszájnak érzem. Amúgy inkább a laza csávó titulus illene rám. Lezseren, egyszerű felsők és trikók, néhol szakadt farmerek és valamilyen edző/tornacipő az, amiben kimozdulok.

This is my Life

Ennyire érdekel a történetem? Legyen hát!  Nincs visszaút. Soha sehonnan nincs visszaút. Soha. Törsz előre, vagy elbuksz.
Nem sok mindenre emlékszem gyerekkoromról, van egy bátyám, elköltöztünk Párizsból, Ethan elért sok mindent. Francia nyelvet angol nyelvre cseréltük, bár a mai napig beszélek franciát is. Azt hiszem az a legkisebb gyermekek örök sorsa, hogy a bátyja árnyékában loholjon. Én nem loholtam utána sosem, a magam útját jártam. Mivel nagy a korkülönbség…talán ez a hiba. Az egész rendszerben.. Mondjuk, örülök, hogy egy bátyóval áldott meg a sors. Ő jó gyerek, én meg? Kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy punk bandával nyomultam nap mint nap, suli után, vagy közben. A leckéimet a suliban csináltam, közepes tanuló voltam és az is maradtam. Aztán a bátyám elköltözött…felnőtt és dolgozik…Kiröpült. Nekem ez bolydította fel az életem. Neki álltam cigizni, piálni, durvább lenni, szabad szájú pöcs lettem. Nem volt ki visszatartson. Voltak rendőrségi ügyeim is, mégis kinek beszéltem volna róla? A szüleimnek, akiket egyébként is kerültem? A bátyámnak aki lelépett az életemből? Mindegy, otthon megtudták, nem voltak büszkék… Mindenki sepregessen a saját háza tájékán. Nem megyek át a szomszédba jó tanácsokat osztogatni és elvárom, hogy a másik se tegyen így.
Apával elég csúnyán összekaptam, azt mondta, nincs maradásom, takarodjak...nah igen kicsit sok volt belőlem. Hát suli helyet, a bátyámhoz mentem. Már kezdem hiányolni a fejét.  Megtudakoltam merre él, becuccolok hozzá. Azt hiszem. ...
Hirtelen azon kapom magam, hogy a hátam és a tarkóm a fallal ismerkedik. A szívem  rendellenes sebességben kezd dobogni. Testemben minden izom azonnal görcsösen összerándul.
A fejem a nyirkos aszfalton hever, a szemembe saját vérem csorog a halántékomból, az éjszaka sötétjére olvadt vörös hályog ereszkedik, melyen keresztül látni kezdem a mocskos sikátort, ahová belöktek. Miért csinálom mindezt? Hogy emlékezzenek rám? Igen, valami ilyesmit akartam az elején ez egész biztos. Ezer fele szaladt a tudatom, ezer meg ezer kérdés… megválaszolatlanul lebegve…Mennem kell. ...