Andrew & Madison

Oké, nem kellene egyedül maradnom, de ilyen illuminált állapotban pont ez a kérdés az, amin nem gondolkodok sokat, csak kérem, vagy inkább követelem, hogy Andrew a táskámért induljon. Jelenleg nem számít, hogy bódultan állok a sikátor falának dőlve, most fontosabb, hogy minél előbb a kezeimbe foghassam a táskámat, és kihalászhassam belőle a doboz cigarettámat. Igen, erre van most a legnagyobb szükségem, bár azért pár tablettának is örülnék, de azok sajnos igen hamar elfogytak, még akkor, amikor az egyetemről indultam el, ide.
Andrew végül szót fogad nekem, és eltűnik a bejárati ajtón át, hogy ismét a tömeg közé vesse magát, csak az én kedvemért, amit ma este meg is érdemlek, igen. Legalábbis én így látom az este történései után. Ideje, hogy kárpótoljon egy kicsit. Egyáltalán nem számítottam ilyen izgalmakban gazdag estére, ami még véget sem ért.
Egyszerűen nem tudok a fenekemen megmaradni, elszakítom a hátamat a faltól, és lépek egyet, meg kettőt, amíg Andrew visszaér hozzám. Legalábbis csak így képzelem el. Ugyanis a következő pillanatban már egy kéz megragadja a vállamat. Meglepődve fordulok hátra, és annak a férfinek az arcát látom magam előtt, aki miatt Andrew azokat a különös dolgokat tette ma este. Érdeklődve pillantok rá, egyelőre nincs okom a félelemre, de azért lezárom magamról a kezét, és hátrálok egy lépést tőle, egészen addig, amíg a hideg falat nem érzem a hátam alatt. - Ki maga? - kérdezem még egyszer, egy pillanatra sem nézve máshova, csak a szemeibe. - És mit akar Andrew-tól? - teszek fel neki még egy kérdést, azt, ami a leginkább érdekel. A férfi csak megvonja a vállait, és közelebb lép hozzám. Nyelek egy nagyot. - Andrew apjával van egy pár kedvező.. üzletünk. Ő is benne van, mint mi. - magyarázza nekem, miközben a bejárati ajtó felé pillant. - És azt hiszem, nem szeretne téged beavatni az egészbe. Biztos félti a barátnőjét. - mosolyog rám, de a hangjából kihallani az iróniát. - A másik lehetőség, hogy már be vagy avatva, aminek nem örülnénk túlságosan. Gondolom megérted miért. - vonja fel a szemöldökeit. Remek, mibe keveredtem már megint? Ráadásul akaratlanul. És hol van már Andrew? Mi tart olyan sokáig egy táska megkeresésében?
A férfi mozgolódni kezd. - Mi lenne, ha sétálnánk egy kicsit? - nyújtja felém a kezét, majd, amikor látja, hogy habozok, megint megszólal. - Szerintem így Andrew-nak sem lesz majd gondja a későbbiekben. Ezt szeretnénk, nem? Te is, én is. - kérdezi, én meg az alsó ajkamat harapdálva bólintok. Oké, nem tudom mit jelent ez az egész, de szeretem annyira Andrew-t, hogy ne is gondolkodjak, csak a férfi után induljak, aki megragadja a karomat, és igyekszik eltávolodni velem a szórakozóhely elől.

Csak hagyom, hogy Andrew maga után rángasson, a testem gyakran hozzá, néha másokéhoz ér, így haladunk a kijárat felé, elég gyorsan. A cinikus kérdésemre nem kapok választ, hiába is várom, ezért az arcára nézek, és hiába nem néz rám, azért sejtem, hogy zavarba hozhatták a szavaim, ami nem kis elégedettséggel tölt el. Megérdemli, már csak az után is, amit ma velem művel. Rendesen összezavar, az az igazság, és nem tetszik, hogy nem tudok róla, hogy mi is történik itt ma este. Megszoktam már, hogy a kíváncsi természetem gyakran bajba kever, de, hogy ma éppen Andrew miatt válik, hogy is mondjam, érdekessé az esténk, hát, erre egyáltalán nem számítottam. És mégis.
Nem kell sokat várnunk, el is érjük a kijáratot, hiszen Andrew olyan erővel húz maga után, vagy tol maga előtt, hogy másodpercek alatt kiérünk az épület elé. Csak néhány ember lézeng kint, a legtöbben maguk előtt, az egyik kezükben tartják a poharaikat, a másikban pedig cigaretták égnek. A látvány rögtön felhívja a figyelmemet arra, hogy amióta ideértünk, nem gyújtottam rá, ezért, amint a hátamat az épület melletti sikátor hideg falának támasztom, rögtön a táskámba nyúlnék. Csakhogy az nincs nálam. Magamban rögtön elmondok pár nem éppen szép szót, majd Andrew felé fordulok, és megkérem, sőt mondhatnám azt is, hogy a történtek után szinte követelem, hogy kerítse elő a táskámat, majd szemrebbenés nélkül nézem az arcát, amíg magyaráz. Végül vállat vonok. - Rendben, nyugalom, nem lesz semmi probléma. Itt maradok, egyhelyben, és nem csinálok semmit. - vonom fel a szemöldökeimet, miután megígérek mindent, amit csak lehet. - De azért haladj, nem akarom sokáig itt támasztani a falat. Meg, kellene már a doboz cigarettám is. - teszem még hozzá, miközben az alsó ajkamat kezdem el harapdálni.
Amint Andrew eltűnik az ajtóban, már lépek is egyet, el a faltól. Egyszerűen kénytelen vagyok sokáig egyhelyben maradni, kicsit hiperaktív vagyok, na, és? Ő már ismer, nem hiába lett a barátom, ezért meg is értem, hogy miért kötötte ennyire a lelkemre, hogy ne tegyek semmi mást, csak álljak itt. Csak hát, nem megy ez olyan könnyen.
A sikátorból nem lépek ki, csak az egyik faltól a másikig lépek, oda, meg vissza, hogy kicsit lefoglaljam magam, amikor alig telik el pár másodperc, valaki a vállamra teszi a kezét. Megtántorodva fordulok hátra, és meglepődök, amint az eddig bent látott férfi arcára nézek fel. Oké, az, hogy itt maradtam, még nem jelenti azt, hogy neki pont itt kellene lennie, nem? A francba. Lerázom magamról a kezét, és hátrálok tőle egy lépést, mígnem a hátam a falnak ütközik. A francba, még hatszor. Végül nagy levegőt veszek, és megkérdezem, amire már nagyon kíváncsi vagyok, amióta csak megláttam. - Maga meg ki a fene?

Nem teljesen értem ezt a jelenleg kialakult helyzetet, és nem elég az anyag, és az alkohol hatása, már Andrew is kezd egyre inkább összezavarni. De, mint mindig, most is elég kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne riadjak vissza semmitől sem, ezért a barátom szavaira csak kissé megrázom a fejem, és míg az egyik kezemmel igyekszem továbbra is belékapaszkodva megtartani magam, addig a másikkal legyintve egyet fejezem ki a nemtetszésemet. - Aha, most ugye nem akarsz teljesen hülyének nézni? - kérdezem rá sem nézve, inkább továbbra is visszatekintve a bárpultnál várakozó férfira. - Amúgy is, nem hiszem, hogy meleg lenne, akkor meg ugrott az egyik ok, amiért téged nézhet. Mert téged néz, látom, már amennyire látok, de a lényeg, hogy nem kell köntörfalazni. Nekem nem. - vonom fel a szemöldökeimet, majd addig, amíg a kanapéig nem érünk, inkább a gondolataimba merülök, percenként visszafordítva a fejem, és szemmel tartva a férfit.
A helyzet nemhogy megoldódna, ellenkezőleg, még inkább bonyolultabbá válik, amikor a számomra idegen férfi megindul felénk. Szinte látom Andrewn, hogy erőteljesen gondolkozik, mi is lenne a megfelelő lépés ebben az esetben. Bár tudnám, hogy mi is valójában ez az eset.
Aztán az esténk még érdekesebb fordulatot vesz. A barátom csak fogja magát, és a következő pillanatban megérzem az ajkait az én ajkaimon. Ha eddig hittem azt, hogy össze vagyok zavarodva, akkor most már nem is tudok mit gondolni erről az egészről. A másodpercek töredékéig gondolkozom, aztán, amikor megáll mellettünk a férfi, eszembe jut, hogy talán miatta történik minden amit Andrew tesz most velem. Ha nem, akkor meg nincs semmi másik magyarázatom, ezért az előbbit választom, és eldöntöm, mint egy igaz barát, segítek a barátomnak. Bármennyire is érdekesen hangzik ez, viszonzom a csókját, és bármennyire is abszurd a helyzet, eszembe jut, hogy mélyen belül azért csak érdekelt, hogy milyen is lehet Andrewval csókolózni, erre tessék, meg is történik. Nem mintha tervezném, hogy a barátságon kívül más is legyen köztünk, de a kíváncsiság ilyen, és olyan esetekben mindig előtör.
Pár percig eltart a csókunk, aztán, amikor eltávolodunk egymástól, direkt nyíltan a szemeibe nézek, hátha sikerül kiolvasni belőlük valamit. De a pillanat nem tart sokáig, szinte rögtön feláll a kanapéról, és meg sem várva, hogy mit válaszolok a kérdésére, segít felállni, már, ha segítségnek lehet nevezni azt, ha valaki igyekszik minél hamarabb felrántani maga mellé, és még annál is gyorsabban a kijárat felé távozni a szórakozóhely tömegében. Lényegében ez történik. Azért, amíg kifelé tartunk, csak megszólalok. - Csak nem azért sietünk annyira, mert egy szobakulcs is van nálad? - kérdezem tréfásan gúnyolódva, megeresztve egy mosolyt a barátom felé. Mellesleg remélem, hogy valamit már tényleg elárul a férfiról, aki bizonytalan kifejezéssel az arcán fordul meg utánunk, és szemmel láthatólag nem tudja eldönteni, hogy utánunk induljon-e.
Aztán, amikor kiérünk a levegőre, és a szórakozóhely melletti sikátor falának támasztom a hátam, felsóhajtok. - A francba. Bent hagytam a táskám. - káromkodom el magam, aztán elgondolkodom, hogy egyáltalán volt-e nálam táska. De szerintem igen, még ha idáig fel sem tűnt. Remek. Andrew felé fordulok. - Rendben, ha már voltál szíves végigrángatni a termen, és az utca negyedén át, egyéb dolgokat nem is említve, mi lenne, ha megtennél nekem egy szívességet, és visszamennél megnézni a táskámat? - kérdezem. Remélem, az egyéb dolgok említése hatással lesz rá, és szépen besétál a kanapéhoz a táskámért. Vagy a bárpultnál hagytam volna? Megeshet az is.

A homályos bódultságtól lassan megrázom a fejem. Igyekszem egy kissé józanul gondolkozni, annak ellenére, hogy jelenleg ez eléggé nehezemre megy, és az sem segít sokat, hogy a tömeg mellettem egyre inkább szélesedik. Bár ezt lehet, hogy csak én veszem észre, és valójában nem is igaz, tévedek, mindössze az érzékeim játszanak velem. Viszont az mindenesetre feltűnik, hogy Andrew arca egy pillanat töredéke alatt megváltozik. És ez a változás nem igazán tetszik. Ennek egyféle jeleként, a válaszára fel is vonom a szemöldökeimet. - Nem, Drew, tévedsz. - rázom meg a fejem, majd ismét hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak róla, a férfi még mindig minket követ a tekintetével. - Ez a férfi nem engem néz, vagy, ha mégis, akkor csak miattad. Téged figyel. Valamiért. - teszem még hozzá, érdekes hangsúllyal, mert nem értem az egészet. Nemcsak a jelenlegi állapotom miatt, hanem, mert Andrew ritkán szokott így viselkedni. Vagyis, én még soha sem láttam így, csak most. Ezért kicsit meg is rémiszt.
Mindenesetre, amíg elhelyezkedek mellette a kanapén, fél szemmel próbálom figyelni a férfit, ezért nem is ér váratlanul, amikor ellöki magát a bárpulttól, és a kanapé irányába indul. Felénk. Látom Andrewn, hogy nem tudja mit tegyen, ami még inkább fokozza a gyanakvásomat, de egyenlőre nem szólok egy szót sem, inkább csak egyik férfiról a másikra nézek, felváltva.
Aztán, amikor Andrew hozzám fordul, és a bocsánatkérésével sikerül meglepnie. Lassan már tényleg nem értek semmit sem, de nem is marad időm a helyzetünkön gondolkozni, mert a következő pillanatban a barátom egyszerűen csak megcsókol. Hirtelen nem is tudok mit reagálni, meglepettségemben végig tehetetlenül állom a csókot, addig, amíg a férfi mellénk nem ér, és későre bár, de leesik, hogy mindez valószínűleg miatta van, nem pedig azért, mert Andrew a barátságunkról másra akar váltani. Rövid másodpercekig gondolkozok, hogy mi is lenne a lehető legjobb, amit ebben a pillanatban tehetnék, majd döntök. Visszacsókolom a barátomat, és átkarolom a nyakát. Akármennyire is nem értek még semmit sem, és akármennyire is érdekesen hangzik, és látszik ez az egész, mint a barátja, segítek neki. Ez az este meg már úgysem lehet ennél érdekesebb. Gondolom.

Talán kicsit túl komolyan veszem magát a szórakozást, és tudnom, vagy legalább sejtenem kellene, hogy hol is van az a bizonyos határ, amit nem szabadna folyamatosan átlépnem. De konkrétan nem is érdekel az egész, mert én csak így vagyok képes jól érezni magam, máshogy egyelőre nem megy. Lehet, hogy a gyermekkori sérelmek azok, amik ilyen kihatással vannak az életemre, de hiába próbálom elfelejteni azokat, egyszerűen nem megy. Akármelyik pillanatban, akárhol az eszembe juthatnak, akkor pedig igyekszem elnyomni azokat, néha sikerrel, de inkább sikertelenül. Ilyenkor pedig előjönnek az egyéb megoldások, legyen szó az élvezeti szerekről, vagy pedig az alkoholról, és azok jótékony hatásairól. Ugye, kinek mi a jótékony. Nekem az, amikor elfelejtem az emlékeimet, a problémáimat, minden egyes bajomat, amikor ki tudom zárni az idegesítő külvilágot, és jól tudom érezni magam anélkül, hogy bárkinek is meg akarnék felelni. A bátyámnak meg például az, amikor biztonságban tudhat az egyetemen, a tanóráimon, és, amikor nem nyúlok semmilyen szerhez. Már meguntam elmagyarázni neki, hogy miért is teszem ezt, pedig Dean az egyetlen, aki teljesen megértheti, és felfoghatja az egészet, hiszen ő mellette éltem át a gyermekkorom legszebb, és sajnos legrosszabb pillanatait is, és végül ő volt az, aki kirángatott minket az anyánknak, és annak a baromnak a karmai közül.

Most mégsem érzem olyan jól magam, mint szoktam. Kissé szédülök, de lehet, hogy csak a zene túl hangos, vagy a levegő fogy el gyorsan a teremben, de a mindez a lényegen nem változtat. A lehunyt szemeimmel már annyira kapaszkodom Andrewba, mint a fuldokló a megmentőjébe, először hevesen, majd folyamatosan görcsösebbé válva, addig, amíg a levegő vészesen el nem kezd fogyni a tüdőmből, a terem pedig mintha még inkább össze akarna szűkülni, mint amilyen valójában.
Csak suttogásra futja az erőmből, Andrew szerencsére mégis megérti, hogy mi a helyzet valójában, és átverekedve magunkat a szórakozóhelyen összegyűlt tömegen, igyekszik az egyik kanapéhoz vezetni.
Csak fél szemmel látom, hogy a megtett pár méter alatt a tekintete találkozik egy férfiéval. Nem is tulajdonítanék neki nagy jelentőséget, meg amúgy sem teljesen tiszta már a látásom, viszont mellé kerülve, Andrew arca a pillanat töredéke alatt változik meg, már amennyire oldalról láthatom a vonásait, ami arra késztet, hogy még egy pillantást vessek a hátam mögött, a bárpultot támasztó férfira. Meg sem lepődök, hogy még mindig rajtunk legelteti a szemeit, bár kissé érdekesnek találom ezt, annak ellenére is, hogy egy szórakozóhelyen sokan megnézik az embert, ez a férfi mégis úgy méreget minket, hogy kénytelen vagyok Andrewhoz simulni, míg odaérünk a kanapéhoz, majd amint helyet foglalunk rajta, ismételten közel hajolok hozzá. - Nem, nem kérek semmit sem egyenlőre. De édes vagy, hogy foglalkozol velem. - mosolygok rá, majd egy fokkal komolyabban tekintek a szemeibe. - De Drew, mondd csak, ismered azt a férfit, aki egyfolytában minket néz? - kérdezem, már amennyire az akadozó nyelvem engedi, miközben ismét visszavezetem a tekintetem a bárpultra. Szívesen mondanám, hogy biztos tetszem neki, és meg akar hívni valamire, azért néz ennyire, de valamiért nem ezt érzem, Andrew pedig azóta kellően idegessé vált, amióta meglátta a férfit.

Komolyan, hálát adok az égnek, és nem mellesleg az évekre visszanyúló tapasztalataimnak, hogy ennyire remekül reagálok az élvezeti szerekre, és az alkoholra. Ha nem így lenne, valószínűleg már a belváros egyik utcájának sarkán feküdnék, vagy rosszabb esetben egy rendőrőrsön kötnék ki, aminek a bátyám nem örülne túlságosan. És én sem. Hiába is mutatnak olyan hihetetlenül helyesen a város rendőrei az egyenruhájukban, azért nem ilyen közelségben képzelem el magam velük. Egy börtöncellának már csak a gondolata sem éppen csábító. Ezért nem lehetek igazán hálás Andrewnak, aki, mivel valóban az egyetlen valamire való barátomnak nevezhető, a legtöbbször velem volt illuminált pillanataimban, és így egyszer sem kellett azon aggódnom, hogy milyen helyzetekbe keveredek bele magamnak köszönhetően.

Ami az illeti, most sem állok a helyzet magaslatán. Az elfogyasztott mennyiség, mind a két részről is, elég soknak bizonyult ahhoz, hogy már most igazán jól érezzem magam, és ne legyek tekintettel sem magamra, sem pedig akárki másra.
Andrew végül hagyja magát a terem közepére vonszolni, így perceken belül már a néha felerősödő zene ritmusára kezdem el mozgatni a testem, egy darabig még a barátom kezét fogva. Behunyva a szemeimet ismételten eszembe jut a kislánykori önmagam, akinek a legnagyobb álma már akkor is az volt, hogy a nem olyan távoli jövőben híres, és neves táncosnő legyen. Ha belegondolok, nem is állhatnék távolabb ettől a célomtól. Az életem sajnos elég szerencsétlenül alakult ahhoz, hogy ne váljon valóra ez az álmom, legalábbis még ne, hiszen az után, hogy az édesapám eltávozott közülünk, minden megváltozott körülöttünk. Addig mindig az apám volt az, aki biztatott, hogy soha se adjam fel az álmaimat, és legyek az a nő majd egyszer, akinek mindig is elképzeltem magam, de a halála után már senkitől sem hallottam ezeket a szavakat. Az anyámtól pláne nem, Deannek meg már akkor úgy láttam, még ha nem is így volt, hogy sokkal fontosabb a saját életének ösvényét alakítani, minthogy az én piti kis problémámmal foglalkozzon. Most meg itt vagyok Los Angelesben, az anyagi helyzetünk, a bátyám illegális munkáiból fakadóan, megengedi nekem, hogy egyetemre tudjak járni, viszont a tánccal azóta sem foglalkoztam, csak szórakozás szinten.
A zene átvált egy másikra, én pedig kinyitom a szemeimet, hogy megszabaduljak az emlékeimtől. Andrewra nézek, rámosolygok, mialatt a nyaka köré fonom a karjaimat, hogy még inkább együtt mozogjon a testünk a zene ritmusára. Akik látnak minket, azok rögtön azt következtetést vonhatják le, hogy együtt vagyok, hogy több van köztünk, mint barátság. Pedig Andrew az egyetlen srác az életemben, a bátyámon kívül, akire soha sem tekintenék máshogy, csak, mint a legjobb barátomra. Lehet, hogy régen, a megismerkedésünkkor még elképzeltem, hogy milyen lenne vele lenni egy, két helyzetben, de később annyira megerősödött a kapcsolatunk, hogy már el nem tudnám képzelni, hogy valaha is többek legyünk egymás életében, mint barátok. Az meg, hogy mások mit gondolnak, soha sem érdekelt annyira, hogy foglalkozzak is velük.
Mindenesetre kezdem azt érezni, hogy szükségem van egy kis pihenésre, ezért a zeneszám végén leállítom magam, és lábujjhegyre pipiskedve súgom Andrew füleibe, hogy pihenjünk egy kicsit, majd ismételten megfogom a kezét, és megvárom, míg a nagy tömegben az egyik sarokban lévő kanapéhoz vezet.

Kimondottan díjaztam azt, hogy a kérdésemre Andrewnak is feltámadt a kikapcsolódásra vágyó énje, amivel nem csak magának, hanem nekem is nagy szívességet tett, hiszen hetek óta csak az egyetemre koncentráltam, semmi másra, ha pedig hazamentem, akkor hallgathattam a bátyám problémáit, amiknek a nagy része velem voltak kapcsolatosak, így tényleg ideje volt már, hogy egy kis kikapcsolódásra adjam a fejem.
A Fekete Özvegy felé haladva elfogyasztott kábítószer, és alkohol már igencsak kezdett kihatással lenni rám, minden egyes perc az én fecsegésemmel telt el, a klubba érve pedig már rendkívül kellemesen, és szabadon éreztem magam Andrew társaságában. Örültem, hogy velem tartott, és nem csak azért, mert egyedül minden bizonnyal el sem jutottam volna idáig, hanem az első szórakozóhelynek titulált helységbe vezetett volna az utam, hanem azért is, mert az egyetemen Andrew volt az egyetlen, igaz barátom, akinek már csak a társasága is igen jól esett. Noha nem volt egy nagy beszédű fiú, bár lehet, hogy csak én nyomtam el őt egy kissé, beszéltem én helyette is, és egymás társaságában hamar feloldódtunk. Nem kellett tehát azon aggódnom mellette, hogy egyszer csak elillan az esti szórakozás lehetősége.

Mire sikerül felkapaszkodnom az egyik pult előtti bőrszékre, Andrew már rendelésre is fogja a dolgot, és percekkel később egy pohár whiskeyt tol elém, amit azonnal a kezeim közé veszek. - A tiedre is, Drew. - kacsintok rá, és megeresztek felé egy pajkos mosolyt is. Majd az arcához hajolok, és nyomok egy puszit az egyik oldalára. - Rettentően örülök, hogy eljöttél velem, nélküled már valami ócska lebujban ráznám a fenekem, aminek valószínűleg nem tetszenének a következményei. - fintorodom el, majd felnevetek, amikor felrémlenek előttem az említett életképek.
Kiélvezek minden kortyot, amit a whiskey rejt magában, majd, amikor meghallom az egyik kedvenc zeneszámomat, gyorsan kiürítem a poharat. - Azt hiszem eljött az ideje az este első testmozgatásának. - Majd Andrew kezét megfogva kezdem el a táncparkett felé vonszolni, miközben igyekszem kíméletlenül aranyosan mosolyogni, hogy még véletlen se tudjon ellenállni nekem. Hacsak nem szeretné, hogy valami kétes alak mellett kössek ki akár egy szám erejéig is, kétes emberekből pedig bőven van ebben a klubban.

Alig vártam, hogy véget érjenek a tanóráim, és, hogy végre elhagyhassam az egyetem termeit. Annyira nem voltam ma olyan formában, mint, amilyenben lenni szoktam, a mai meg amúgy is egy fárasztó napnak ígérkezett, és lett is a végére, hogy semmire sem vágytam jobban, mint egy kis kikapcsolódásra. Így eszem ágában sem volt a nap végén azonnal hazamenni, és sem az otthoni feladataimra, sem pedig a másnapi leckéimre koncentrálni, inkább elígértem magam az estére az egyik iskolatársamnak, Andrewnak. A srác az egyetlen, akit az egyetemen szinte az egyetlen, igazi barátomnak nevezhetek, hiszen nem szokásom sem ismerkedni, sem barátkozni, pláne nem az olyan emberekkel, akiket nem ismerhetek eléggé, és csak az egyetem folyosóin, illetve a tanórákon látom őket, Andrew mégis egy kicsit másnak látszott, már az első alkalommal is, és, ahogyan az eltelt hónapok bizonyítják, nem is tévedtem nagyot. Így más szóba sem kerülhetett, ha egy egyetem utáni, esti kikapcsolódásról volt szó. Márpedig ma estére pont egy ilyenfajta alkalom megvalósítását képzeltük el mindketten.
Szóval, az egyetemi tanórák után a mosdóban úgy ahogy rendbe szedtem magam, hogy ne kelljen csak azért hazafelé venni az irányt, hogy órákon át készüljek az estére, sikeresen kifésültem a hajam, kijavítottam az itt, vagy ott elkenődött sminkemet egy kicsit erősebb festésre, majd felöltöttem a táskámba, a tankönyvek, és a füzetek közé bezsúfolt esti öltözékemet, hiszen mégis egy neves klubba megyünk, ezért elmaradhatatlan a nőies, testhez álló, térd felettig érő ruha, és a magassarkú is. Igyekeztem nem sokáig megvárakoztatni Andrewt, csak negyed óráig, mert még egy kis élvezeti szert is a szervezetembe jutattam, nehogy a végén még itt hagyjon az egyetem előtt, és egyedül, nélkülem menjen el a híresen hírhedt Fekete Özvegy klubba, én pedig potyára mégis otthon ülve várjam a holnapi napot.

Fél órának sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a buszon ülve a zsúfolt tömegközlekedés keresztezze az utunkat, ezért pár perc után, megunva azt nyúltam a táskámba, hogy kiemeljem belőle az este kezdetének megkoronázását jelentő italt, egy koros whiskeyt, majd párat kortyolva belőle, Andrew orra előtt lebegtessem meg azt, hogy ő is megízlelhesse az ízét, miközben igyekeztem magamnak is megmagyarázni, hogy miért tartok magamnál az egyetemi napokon is alkoholos italt. - Mégiscsak jobb, hogy általunk fogy el, itt, mintha a bátyám issza meg otthon, nem? – kérdeztem, mintegy magamat is megnyugtatva a válasszal. Azt meg egyenlőre inkább figyelmem kívül hagyom, hogy mit is kapok majd érte, hogy megint lenyúltam Dean italát a bárszekrényéből, elég lesz vele hajnalban foglalkozni, amikor majd hazaérek.

A klubhoz érve, a whiskeyt elfogyasztva máris jobbá vált a kedvem, és a hangulatom, mint a mai nap folyamán az egyetemen volt, és folyamatosan Andrewnak beszéltem erről, arról, igazából mindenről, ami akkor, és ott az eszembe jutott, egészen addig, amíg be nem mentünk a klubba, és meg nem láttam a bárpultot, aminek a láttán azonnal megfogtam Andrew kezét, majd szegény srácot végigrángatva a klub termén a pultig vezettem, és csak ott engedtem el a kezét. Helyet foglaltam az egyik bárszéken, és igyekeztem a lehető legszebben pislogni Andrewra, hogy azonnal kapja el a pultost, és rendeljen valami italt. Hogy ezt miért nem én tettem meg, arra legyen elég magyarázat az, hogy a mosdóban magamhoz vett szer, és az úton megivott alkohol igencsak kezdet eluralkodni rajtam, ilyenkor pedig hiába vagyok hiperaktív, a szavakat meghagyom másoknak, én meg megmaradok a tettek emberének.