Madison Hastings

Nobody's perfect

Kinézetre, mint egy teljesen átlagos, mégis kissé szerencsés lány, aki kamatoztatható tulajdonságokat kapott a sorstól. Kecses, ívelt, és vékony alkat, kerekded formákkal, alabástrom színnel, hosszú, hullámos, mélybarna hajzuhataggal, és szürkéskék szembogarakkal megáldva. Szépnek nevezném magam, modell alkatnak, a magamra vett ruhákkal pedig ki is fejezem ezt.
De, ha másként szemlélem, mélyen, akkor, mint az étel, amire azt mondjuk, hogy érdekes, mert nem akarjuk sem jónak, sem rossznak nevezni, én is olyan vagyok. Se nem jó, se nem rossz, olyan semlegesnek mondható. Eddig egyik véglet sem szippantott be, mégis, mind megáldott olyan tulajdonságokkal, amik miatt besorolható vagyok az egyikbe, és a másikba is.
Gyermekkoromban még teljesen más lány voltam, más személyiséggel. Akkor még az álmaimnak éltem, mint minden gyermek, és nem számított más, minthogy ezeket az álmokat senki, semmilyen okból ne tépje szét.
Nem így lett. A férfi megérkezett, belépett az életembe, és minden a feje tetejére állt. Az addigi stabilitás, és biztonság szertefoszlott, és nem maradt más a helyén csak egy lány, aki minden idegszálával tudta, hogy itt már csak rettegnie szabad minden egyes elvétett pillantás, és mozdulat miatt. Dean vált akkor az egyetlenné, akit magam mellé engedtem, aki azt nyújtotta nekem, mint egykor az apám, aki soha sem hagyott magamra, és, aki, amit megígért, azt be is tartotta.
Elvitt engem az egykor otthonunknak nevezett pokolból, de az addig belém ívódott dolgok miatt már nem lettem az a lány, aki gyermekként voltam. Más lett a természetem, és magam sem tudom meghatározni, hogy melyik az én igazi énem.
Mert olykor roppant akaratos, makacs lány vagyok, akit lehetetlen kiismerni, és, aki mindenre képes azért, hogy elérje azt, amit akar, és azt is, ami kell neki. Ilyenkor nem vágyok szeretetre, legalábbis nem máséra, csak a testvéremére, és hiába is próbál valaki mellém érni, nem fordítok egy fikarcnyi figyelmet sem rá. Meg vagyok elégedve mindennel, nem hiányzik senki, és semmi sem, a bátyám, a jobb élet itt van nekem, ha pedig igen, mégis hiányzik valami, akkor mindig tudom, hogy hogyan illesszem azt be az életembe, illetve, ha mégsem, akkor megtalálom magamnak azokat a dolgokat, mint például az élvezeti szerek, amik elfeledtetik velem a kínzóan mardosó hiányérzetet.
Máskor meg teljesen az ellentéte vagyok magamnak. Kedves, mégis fájdalmasan hiányos. Társaságra vágyom, emberekre, szeretetre, és szerelemre. Vagy csak egy érintésre, ami elég lenne ahhoz, hogy elfeledjem vele a múlt emlékeit, és a jobb élet aknamezejét. Ilyenkor nem érzem azt, hogy bármire képes lennék, csak egy védtelen, naiv lányt látok, aki nem tudja magát megvédeni, és, aki szeretné, ha azt az életet élhetné, amire gyermekkorában vágyott.

This is my Life

Soha sem volt olyan életem, mint, amilyenre mindig is vágytam, ezért nem is váltam olyan emberré, mint, amilyen lenni akartam, már az életem elején. Gyermekként sokszor elképzeltem, hogy egy olyan lánnyá érek majd, aki minden vágyát, és célját eléri majd, így, vagy úgy, de mindent a magáénak tudhat majd, amit szeretne, és ezért lehet, hogy sokan szeretik majd, vagy éppen irigykedve szemlélik, de a lényeg, hogy mindenféleképpen tisztelik egy kicsit, ha nem is nagyon.
Nos, ez az álmom már akkor szertefoszlott, amikor az édesapám helyébe, és az általa kialakított életbe egy másik férfi lépett be, és nemcsak azt az életet, amit addig éltem, de az édesanyámat, és a testvéremmel minket is uralni kezdett. Vagyis akart volna. Mert lehet, hogy az anyám gyenge volt, testileg, és lelkileg is, és lehet, hogy én sem voltam más, csak egy lány, aki nem mert szembeszállni azzal az emberrel, akinek hálás lehet a korántsem kellemes életéért, de a bátyám más volt. Dean volt az az ember, akihez az apám halála után még jobban ragaszkodtam, és az egyetlen ember, aki nem rettegtette meg sem a szívemet, sem a lelkemet, hanem igyekezett mindig konkrétumot, és biztonságot nyújtani nekem.
Anyám már apánk halála után túl labilissá vált idegileg, ezért nem egyszer nyúlt az élvezeti szerekhez, a napok elteltével pedig olyannyira rászokott a szerekre, hogy már nem volt számára visszaút. Nem volt már stabil, mint valamikor az apám mellett, aki elfojtotta benne a halála után felbukkanó negatív érzéseket, és semmire sem volt már képes, sem arra, hogy jól gondoskodjon a porontyairól, sem pedig arra, hogyha ismételten férfit választ maga mellé, jól meggondolja, ki legyen az. Így bukkant tehát fel az életben, amin a testvéremmel osztoztunk, a férfi, aki mindent elrontott, amit csak lehetett, és, ami addig még nem romlott el.
Dean a 16 évével alig lépett be a kamaszkorba, én pedig a magam kis szerény 9 évével csak igyekeztem kapaszkodni belé, és lépést tartani vele, amikor végre véget vetett minden addigi szenvedésnek, amit mi csak a gyermekkorunknak hívunk. Nem volt már kérdéses, hogy el kell távolodnunk a rettenetes otthonunktól, és noha a bátyám azt sem tudta, hogy merre tartsunk, mit csináljunk, mégis megszabadított minket a kínoktól, amit a férfi jelentett számunkra.
Los Angelesbe jutottunk, ott vette kezdetét a teljesen új élet, ami már csak a miénk volt, senki másé. Ketten voltunk, ketten maradtunk, semmink sem volt, de, ha olyan helyzetbe jut az ember, amilyenbe mi is, feltalálja magát. Mi is feltaláltuk. Deant nem kellett félteni, ahogyan engem sem, mikor abba a korba léptem, amikor már segíteni tudtam neki. Az évek meghozták a jutalmunkat, és, noha koránt sem ez volt a gyermekkori álmom, mégsem bánok semmit sem azokból a dolgokból, amiket meg kellett tegyek a szebb, és jobb élet reményében. Igaz, néha gondolok arra, hogy milyen lenne kikecmeregni a rosszból, és megint újra kezdeni az életet, természetesen Dean-nel, de jelenleg én még nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy ezt létre tudjam hozni. Kellenek még napok, hetek, hónapok, talán évek is, mire Dean is belátja azt, amit én, és, amire én is elég leszek ahhoz, hogy megtegyem, amit megakarok, de addig is maradnak a legális dolgok, amik azért mégiscsak kihúztak minket a múltból, és, amiknek muszáj hálásnak lennem mind a mai napig. Bármennyire is nem akarok.