Mark és Lotty - Bevásárlótúra

(Kezdet...)


Jó idő a gyerekkor. Gyerekkorunkban, főleg amikor még olyan kicsik vagyunk, hogy beszélni se tudunk, nem kell foglalkoznunk semmivel, csak azt kell az agyunkkal feldolgozni, hogy nekünk épp mire van szükségünk, és addig ordítani érte, amíg meg nem kapjuk. Ennyi. Felnővén bezzeg már nem ilyen könnyű megszerezni amit akarunk, vagy amire szükségünk van. Hiába is ordítunk érte, vagy ordítanak az orrunk előtt mások, a rendszer parancsait kell követnünk, aszerint élünk, és cselekszünk, hogy a rendszer mit ad, vagy éppen mit vesz el, mit kíván tőlünk meg.
Gyereknek lenni jobb volt. Könnyebb. Gondtalan, édes tudatlanság, mikor még nem tudjuk mi az az adósság, mi a rezsiköltség, mi a lakbér, az adó, és a sok egyéb kencefice amit a nyakunkba kennek.
Ezért is irigyelhetem a fiamat. Ez is egy a sok előny közül amiben még részesülhet. Például, nem tudja, mennyi pénzbe is kerül az, hogy Ő boldog és elégedett legyen, és hogy a "Sárkányhölgy" a gyerekvédelmisektől, ne akarja Őt "postára adni" Timbuktuba, vagy akárhová, hogy minél messzebb legyen tőlem, és így ne legyek káros hatással a gyermeki lelkére. A fiamnak szerencsére még fogalma sincs róla, mennyi vérbe kerül az hogy úgy tehessek Őelőtte meg a "Sárkányhölgy" előtt, mintha tisztes apa lennék éjjel-nappal, aki keményen dolgozik tisztes állásban, teljesen tisztességes, és persze törvényes körülmények között.
Csak tudnám, hogy-hogy nem szakadt még a nyakamba egy mennyezet sem, amikor lódítok a nőnek épp, mint a huzat. De addig jó nekem, míg nem tudja, hogy igazából miből élek, és tartom el a gyereket, és addig jó amíg a fiam még elég kicsi ahhoz, hogy Ő se értse meg, mi is az apja "állása"... mert azt hiszem szégyenkezne miattam, és én is szégyenkeznék előtte azért amit teszek... De a szükség törvényt bont.
És most nem is foglalkozhatnék ezzel a témával. Egyelőre egy gondot kell legyőznöm, és az nem egy hústorony ellenfél, hanem egy hegy méretű bevásárlóközpont, ahol anélkül kéne megtalálnom mindent, hogy ne menjen rá a napom, és anélkül kéne távoznom majd a kasszától, hogy totál kifosztanák a zsebeimet. Pff... kemény menet lesz.
- Na, harcra fel, kiskomám - téptem ki magam a gondolataim közül, melyekbe mélyedve bemerészkedtem a belvárosba, és ott is egy méretes épületbe, hogy, ha már egyszer pénz állt a portámra végre, akkor beszerezzünk némi "ellátmányt", mert bár a gyerekcsősz kedves, de mégsem vetethetek meg vele mindent ami kell nekünk. Meg az se mellékes, hogy nekem kell ellátnom a gyerekem, úgyhogy le kell tudnom rendezni egy bevásárlást a fiammal.
És még eddig rendben is volt a dolog. Kivételesen még az is bejött, hogy olyan üzletet választottunk, ahol probléma nélkül tudtunk közlekedni, bár hétköznap délelőtt lévén kicsit nagyobb volt a forgalom mint amit szerettem így munkán kívül embermennyiségben magam körül, de tűrhető volt a helyzet.. Áldottam az eszem, hogy nem babakocsiban hoztam a fiam, hanem afféle vállra akasztható gyerekhordóban, így azért kényelmesebb volt a szitu, nekem szabadok voltak a kezeim, tudtam bevásárlókocsit tolni, eközben pedig a kisember a mellkasomra hajtott fejjel, félálomban, félig csukott, félig nyitott szemekkel nézelődhetett hogy mi is van épp körülötte.
Eleinte még a tájékozódással sem voltak komolyabb problémáim, fel-alá sétálgatva, büszkén megállapíthattam, hogy olyan alap dolgokat, mint a kenyér, vagy a tej, még én magam is könnyűszerrel megtalálom, de a tápszer kifogott rajtam. A gyerekcuccok közt, mint például ruha, játék, értelemszerűen nem volt. Én a tökkelütött férfiagyammal azt gondoltam volna, tejszerű kulimáz lévén még a tejtermékfélék környékén volna a leglogikusabb ha elhelyezték volna, de természetesen nem, a boltosok nem úgy gondolkodnak mint én... úgyhogy, már vagy tíz perce álltam vagy épp járkáltam fel s alá a tejtermékes sor előtt, malmozva, hogy mikor tévedne a környékre már valami eladó, vagy árufeltöltő, vagy akárki alkalmazott, vagy egyáltalán bárki olyan kinézetű személy, aki értelmes embernek nézne ki annyira, hogy ki tudnám barkóbázni vele, merre is keressem a gyereknek a "tejutánzatot". De először nm láttam, csak egy suhanc kölyköt a joghurtok előtt, akiről gondoltam hogy MÉG nem lehet tippje ilyenekre, meg egy nőt aki tán a 70-es éveiben járhatna, szóval MÁR nem hiszem hogy emlékszik akár csak a boltból kivezető útra is, nem még a tápszerek lelőhelyére, úgyhogy gondba kerültem.
- Kis haver, ha nem találjuk meg rövidesen az irányt, apád beadja a felmondását, ami a bevásárlásokat illeti - simogattam meg a gyerek hátát, miközben hangom hallatán felfelé emelte fejét, utánam pislogva, és talán... már ha képes rá... akkor magában azon gondolkodva, hogy mi a fenét is beszélhetek itt neki, miközben Ő épp békésen pihenget.
Mondom én, áldott gyerekkor...

A bevásárlás nem egy bonyolult dolog, kivéve, ha az ember szőke és elfelejti félúton, hogy mit akar venni. Bár ezért igazából Mason a hibás, mert még aközben is Ő jár az eszemben, hogy a listát összeírom. Teljesen elvette a maradék eszemet is és gőzöm sincs, hogy ez változni fog-e vagy mostantól addig ilyen maradok, amíg vele leszek. Remélhetőleg minél tovább.
Szóval... a lista. Igen. Szépen, sorra vettem mindent és aszerint írtam össze, ahogy a boltban megtalálhatom őket, hogy még véletlenül se felejtsek el semmit és ne kelljen feleslegesen mászkálnom ide-oda. Teljesen normális dolgokról van szó, nem olyasmikről, amik különlegesek és az ember elfelejthetné. Vagy épp, azért maradhatnak le, mert annyira megszokottak? Gondolok itt a húsra, tojásra, pár fűszerre, olíva olajra, paradicsomra, uborkára és társaira, amelyek jól jöhetnek vacsihoz vagy egy rögtönzött reggelihez. Mondom én, a konyha ügyeletes ördöge.
Magabiztosan indulok el végül a kis kocsimmal, hogy neki essek a bevásárlásnak, de már akkor rájövök, hogy a cetli otthon maradt, amikor belépek a fotocellás ajtón, amitől amúgy rettegek, mert mindig attól félek, hogy épp előttem nem fog kinyílni és felkenődök rá.
Bejutni sikerül, de a lista otthon felejtése miatt pánikba esek és már nem is tudom, hogy mit akartam venni. De nem vagyok hülye! Szépen elindulok az első sorban, hátha beugrik majd, hogy mire van szükségem, ha meglátom.
A kocsit lassan tolom magam előtt, én pedig ide-oda járatom tekintetem, hogy kilessem az "áldozatom". Tojás. Remek. Erről beugrik, hogy akartam mellé bacon szalonnát is, ahhoz meg a többi nyalánkságot, mint zöldségek és társai. Menni fog ez. Csirkemellet is akartam, mert az a vacsi egyik igen fontos része lesz, szóval ki sem maradhat. Már, csak a fűszerek maradnak és némi finomság, amiktől nem tudok elszakadni. Ilyen joghurt, olyan joghurt, habtejszín és egyebek. Itt viszont elakadok, így aztán neki látok a hűtő előtt ácsorogva filozofálgatni, hogy vajon mi a fenét akarhattam még.
Tekintetem viszont megakad egy fiatal férfin, aki egy apró gyermekkel ácsorog és igencsak elveszettnek tűnik. Nem tudom, honnan jön ez, de valamiért úgy érzem, ha már én tanácstalan vagyok, legalább másnak próbáljak meg segíteni.
Lassan, óvatosan közelítem meg a férfit, nehogy azt gondolja, hogy valami perverz vagyok, vagy egy dilis nő, aki a gyerekét akarja megszerezni. Ennek ellenére megakad a szemem a csöppségen és egy rövid pillanatra elképzelem, hogy egyszer majd valamikor nekem is lesz egy ilyen apróságom, aki az enyém lesz. Remélhetőleg, azt is tudom, ki lesz az apukája.
-Jóságos ég.- bukik ki belőlem, amint rájövök, hogy miféléken jár az eszem és tudom, ha ezt most Mason hallaná vagy tudná, hanyatt homlok elrohanna. Kétlem, hogy az lenne minden vágya, hogy családapuka legyen.
A következő viszont, amire gondolok, hogy szegény pasi el nem tudja képzelni, mit szentségelek itt, így aztán zavart mosollyal az arcomon rálesek.
-Bocsánat, csak eltűnődtem, milyen édes ez a kis krapek és aztán rájöttem, hogy a kedves párom valószínűleg frászt kapna, ha tudná, miken jár az eszem.- magyarázkodok, de rögtön rá is jövök, hogy szerencsétlen sok mindenre lehet kíváncsi de a hülyeségeimre nem. Nyelek egy nagyot és próbálom összevakarni magam, hogy ne csináljak magamból tök hülyén, végül elmosolyodok újra.
-A lényeg, hogy úgy tűnik, talán némi segítségre szorulsz.- jegyzem meg, miközben a tejes hűtő felé bökök a fejemmel, ezzel is utalva arra, hogy szemet szúrt, hogy egy ideje itt lófrál fel-alá. Nem, mintha őt figyeltem volna, csak hát az embernek előbb-utóbb feltűnik, ha valaki legalább olyan elveszett, mint ő.
-Közben, talán én is rájövök, mit írtam még a listámra, amit sikeresen otthon hagytam.- vigyorodok el, miközben végérvényesen ismertetem vele, hogy tök szőke vagyok és legalább annyira segítségre szorulok, mint ő. Más kérdés, hogy rajtam csak pár dilibogyó segíthetne. Mondjuk az a valami, ami a könnyen feledés ellen van és elfelejtettem a nevét. Nevetséges...

Lélek- és idegtépkedő töprengésemben az előttem magasló polcot bambulom, farkasszemet nézve egy pár narancsos izével amit joghurt felirattal láttak el, de nem néztem sokáig, mert egyrészt nem volt gusztusom az ilyen ízű izékhez, másrészt, a hatodik érzékem kb. ekkortájt kezdett jelezni, hogy valaki néz. Ugyebár, ha az ember fia eltölt némi időt erőszakos környezetben, ahol az a cél hogy szarrá verjenek, és ezt ki kell kerülnöd, ha nem kívánod ezt átélni, ott hamar kifejlődik az emberben, hogy bármerről is irányuljon ránk közvetlen, és a tömegből kiemelkedő figyelem, na, azt azonnal érzékelni kell, mert másodperceken belül késő lehet.
De emlékeztettem magam, hogy EZ speciel nem a harctér, szóval esélyes, hogy aki néz, az nem a fejem akarja letépni, hanem pl... mit tudom én, talán a joghurtos izék érdeklik mögöttem, vagy csak simán én, de ha nőről van szó, akkor a fiam is lehet a "célpont", mert a nőknél ez valahogy úgy vettem észre, hogy ilyen beléjük épített cucc, ha gyerekkel közlekedő, gyűrűvel nem rendelkező egyedül kóricáló fószert látnak valahol, akkor az tuti, hogy kattan bennük valami kapcsoló, vagy felgyúl egy lámpa, nem is tudom, de az biztos, hogy kiszúrják az embert.
Odanéztem a szemem sarkából. Három óra irányából egy szőke bombázó haladt egyenest felénk. Odafordultam, hogy szemben álljak vele, amint odaér hozzánk, és megáll előttünk, mert ahogy a szemem végigmérte a csinoska alakot, elismerően nyugtáztam, hogy hála az égnek nem haltak még ki a baromi jó nők a városból, mialatt én pelenkát kezdtem cserélni.
De amint megállt ott, a fiamat nézve, valahogy pont nem az a szöveg jött ki a hölgyeményből, amire az ember fia hasonló helyzetben kb. számítana. Még csak nem is hasonlított rá. Még csak nem is egy "szia" volt, vagy bármi amit értene az ember... Vagy csak nekem nem tiszta a szitu? Lenéztem én is a gyerekre... de hát semmi érdekes nem volt, amire ez a kezdőmondat magyarázat lett volna, még azt se lehetett volna mondani hogy bénáztam reggel, és felemás cipőben, vagy kifordított ruhában hoztam volna el a gyereket... nem, minden oké volt, kivételesen még a sapkát is jól raktam a fejére... Asszem... Úgyhogy felvont szemöldökkel, és kérdőn félrebiccentve a fejemet, vártam, hogy akad-e magyarázat a szavaira, vagy jobban járok, ha három lépést hátrálok, a fiam védelmének érdekében? Attól hogy jó nő, még lehet hogy nem százas...
Pár pillanat múltával, valóban megszólalt újra, immáron énrám nézve, és egyetlen mondat alatt máris többet tudtam meg erről a nőről, mint amennyit valaha tudtam a fiam anyjáról, úgyhogy ez vehető is rekordnak. Egy mondatból főleg, és még egy pont, mert mindezt úgy, hogy még a nevét se tudom.
- Hát... ha esetleg eljuttok a tagságig is, és ezzel az embered elé állsz, üzenem neki, hogy üdv a klubban - kacsintottam a szőkeségre, miközben a fiam hátát simogattam, de a szabad kezem az előttem állónak nyújtottam. - Mark vagyok. És a kisember nevében köszönöm a bókot.
Béna dolog lenne tagadni, bejött a csaj zavara, ahogy a saját kis mondatától pironkodva áll ott, és gondolom magában átkozta épp hogy kijött az a mondat kezdésnek, habár tudom is én, a nők fejébe belelátni nehezebb mint a gyereknevelés. Azt viszont a saját fejemben flottul megtaláltam, hogy azért kár... foglalt a csaj. Pedig baromi dögös. Végülis az apaságot vettem magamra, nem a papságot, a szememnek pedig semmi baja, még nem verték ki, úgyhogy látom amit látok, és amit látok, az tetszetős. De párja van, én meg már elég "gondot" csináltam magamnak a következő 18 évre körül-belül, tehát esetleg megpróbálhatok viselkedni.
- Jól látod. Tartok attól, hogy egy kicsit elakadtam a bevásárlás-ügyben, és ilyenkor bezzeg egy tetves eladó sincs a környéken, hogy segítsenek az embernek, megtalálni amit venni akar. Bár lehet hogy csak férfilogikával nem találom... Neked nincs ötleted merre találhatnám meg például a tápszereket? Az életemet, és a maradék idegszálaimat mentenéd meg vele, ha tudnál segíteni, és... utána talán én is tudnék segíteni neked, ugyanis otthon hagyott listákban profi vagyok.
Ez igaz is volt, hiába mondja nekem bárki, védőnő, gyerekcsősz, vagy akárki, hogy a bevásárlást mennyire megkönnyíti a listaírás. Hát, nekem az segítene, ha valaki jönne, és felírná a plafonra az ágyam fölé, hogy a listát ne hagyjam otthon, mert még ha el is készül a papír - ami sokszor szintén nem jön össze -, akkor is simán ott hagyom ahol meg lett írva, és akkor ott vagyok ahol a part szakad. Arról meg már ne is ejtsünk szót, amit most művelek. Minden frászról van térkép a világon, a bevásárlóközpontok belsejéről miért nincs? Tutira direkt ki akarnak csinálni...

Nem igazán tudom eldönteni, hogy vajon most egy egyedülálló pasi ácsorog előttem, aki neveli a saját gyerekét, vagy épp egy özvegy, aki szintén egyedül kell megbirkózzon a feladattal, vagy szimplán csak egy srác, aki mondjuk a nővére gyerekére vigyáz és most olyan helyzetbe került, amivel nem bír el egyedül. Mindegyiket el tudom képzelni, de valamiért abból, amilyen édesen simogatja a pici hátát, az utolsó lehetőséget ki kell lőnöm. Biztosan a saját gyereke. Kérdés, hogy miért nincs velük a büszke anyuka? Nem, mintha közöm lenne hozzá, de azért érdekelne, hogy miért apucira van bízva a bevásárlás és a gyerek is. Lehet, hogy igazi modern szülők. Apa van gyesen, anyuci dolgozik, mert jobban keres vagy épp, mert karrieristább, mint a férfi.
-Áh. Mindenképp átadom, ha előfordulna, de szerintem még odébb lesz az a tagság.- vigyorodok el, majd én is kezet nyújtok és határozottan megrázom a kezét. Muszáj voltam a munkám során megtanulni kezet fogni a pasikkal, de persze nem vagyok egy vasmarkú nőszemély. Csak úgy finom, nőiesen teszem az egészet, ahogy kell.
-Charlotte vagyok. Nagyon örülök.- veszem újra szemügyre ragyogó szemekkel az apróságot, aki remekül el van apucival. Ez látszik abból is, hogy nem sír hangosan vagy épp nem is nyöszörög. Egyszerűen csak el van a hordozóban és apuci mellkasának dőlve pihen, olykor-olykor szemügyre véve a világot. Milyen jó neki. Gőze sincs még arról, mekkora szívás az élet.
-Igazság szerint még nem sűrűn vettem ilyesmit, de van egy olyan érzésem, hogy két sorral arrébb lehet, ahol a vitaminok, a gyógyteák meg ilyesmik vannak. A másik tippem a csecsemő osztály lenne, de talán ott már te is jártál.- agyalok mosolyogva, miközben próbálom felidézni magam előtt a boltot, hogy mi merre van, de tényleg csak olyanra emlékszek biztosan, amit sűrűn szoktam venni. A tápszer éppenséggel nincs ezek közt, de mondjuk a bébi holmikkal szoktam szemezni és egy alkalommal írtam is róla egy cikket, mennyire nem lehet egyszerű egy újdonsült anyukának. Szimplán beleképzeltem magam a helyzetbe, hogy ácsorgok a polcok előtt és próbálok mindent megvenni, amire szükség lehet. Amellett, hogy nem kis összegről van szó ilyenkor, nem is egyszerű a feladat, mert különböző minőségű holmik vannak mindenből.
-Azért, ha sikerül megoldani a feladatot és ezáltal megmentem az életed, meg a frizurád is, remélem kapok legalább egy becsület érdemrend-es keresztet vagy mi a fenét.- viccelődök, ahogy szoktam, mert belőlem általában dől a hülyeség, nem is értem miért, de arra talán épp jó a lökött szövegem, hogy kevésbé legyek zavarban a nyitásom után. Láttam ám, hogy nem tudta hova tenni Mark a dumámat, de talán nem néz még teljesen bolondnak.
-Na és... mennyi idős a kicsi?- kérdezem, miközben jelezvén, hogy akár meg is leshetnénk azokat a helyeket, elindulok szépen lassan megvárva, hogy Mark is kövessen. Nem tudok közben nem a csöppségre pillantani újra és újra. Tünemény. Remélem, egyszer nekem is lesz egy ilyen kis édeském.

- Ha-ha, én is ezt hittem, aztán ért egy kisebb csomagnyi meglepetés - biccentette a fejemet a gyerek felé, mire Ő, mint aki csak vette a lapot, hogy na most akkor róla van szó, és akkor már nehogy ne figyeljen ide, tágra nyitotta a szemeit, és lelkes gagyogás közepette kezdett pislogni, hátrébb hajtva fejét, a tartó hátsó részének döntve, hogy így kényelmében elnyúlva bámulhasson felfelé rám. Olyan igazi "Ne hagyj ki a beszélgetésből!" kifejezés ült a szemeiben, meg mertem volna rá esküdni. Hiába, látszik hogy nem rám ütött a gyerek, túl értelmes, fix. hogy nem rám fog hajazni, én ilyen értelmesen biztosan nem tudtam nézni ennyi idősen, bárki másból kinézném, de én kizárt.
- Akkor, örvendek Charlotte - mosolyogtam, lazán felhúzva fél szemöldököm, ahogy a higgadt, de határozott stílusban rázta meg a kezem. Nem mint egy piperkőc kis csaj, hanem normálisan. Elismerésem, főként mivel nem voltam épp beleszokva hogy az emberek ilyen nyugodtan vegyék ha a kezemmel kell érintkezniük. Ezt még mindig szokom, amióta a gyerek megvan.
- Ő pedig itt Oliver - mutattam be a kisfiam is, egyik kis kezét felemelve, és egy-két integető mozdulatot téve vele Charlotte felé, ami fiamnak nagyon tetszhetett, mert a mozgatásra egy vidám, fogatlan kis vigyor volt a válasza.
Figyelmesen hallgattam a lehetséges tippet a keresendő cucc fellelhetőségét illetően, és hümmögve bólogattam.
- Ööö... na ja, a csecsemős részen már voltunk, megtudtuk hogy sok pofont kell kibírni ha az ember egy ilyen bevásárlóközpontban akar ruhát venni a gyerekének - vakartam meg a fülem tövét. Szavaimat akár képletesen is lehetett érteni, habár magamban persze nem az volt, hanem megállapítás inkább, hogy mi ruhavásárlásnál maradni fogunk az eddigi bevált módszernél, kicsi üzletek, használt ruha üzletek, és vásárterek, azok is tökéletesen jók, és nem ütnek akkorát mint az ilyen üzletek árai. Villódzott a szemem az itteni áraktól, de ez a "sokk" volt a tanulópénz, ezt is kipróbáljuk, megnézzük, és megjegyezzük hogy a jövőben csak kajáért jövünk ide, már... persze csak ha sikerül tényleg megtalálni. - De annál a gyógyteás résznél még nem jártunk, ez mondjuk ad rá esélyt, hogy ott lehet a kutya elásva talán... - morfondíroztam, és fejben rajta voltam a memorizáláson, azért is, hogy ha nyerünk, akkor megjegyezzem hol van tényleg, illetve ha nem nyerünk, akkor megjegyezzem hogy ezt is kihúzhatom a listáról, a lehetséges lelőhelyek címszava alól.
- Kedvesem, ha megtaláljuk a cuccot, akár nyomravezetői díjat is fizetek, mert minden pénzt megér, ha nem kell még két órát köröznünk a boltban, hogy minden sort átnyálazzunk, nem-e oda dugták a zseniális eladók szerencsétlen gyerek ebédjét. - Vettem a humort, de azért átsuhant az agyamon a gondolat, hogy fel fogom vetni a főnöknek legközelebb, hogy szívesen szarrá vernék egy bolti eladót, ha esetleg úgy hozza a lehetőség, mert ezzel a bevásárló-témakörrel határozottan ráhangoltak hogy egy olyannak jó lenne beverni a képét...
De a gondolat elhessegetése hirtelen égetőbb szükségnek hatott, mert a gyerek jelenlétében nem akartam arra gondolni, mikor és kit verek meg. Nem. Őelőtte nem. Arra kell koncentrálnom, hogy most épp tisztes apa vagyok, aki nem ver szét senkit, és pont, nyesta, téma vége.
- Négy hónapos, és három napos - válaszoltam, amire mindig napra pontosan tudom a választ, hiszen azon a napon állt tótágast az életem, amikor a fiam megszületett, és amikor ezt közölték is velem, majd a kezembe nyomták a csöpp kis csomagot, ami Ő volt, hogy "nesze neked, megcsináltad, most már neveld is fel..."
Követem Charlotte-ot, egy hálás mosollyal viszonozva a segítségét, de közben a fejemben az jár, vajon, ha négy hónapja nem kapom meg azt a telefont, és nem lenne most itt az életemben a fiam, akkor vajon hol lennék most? Nem ebben a boltban, az tuti... Fura gondolat, de valahogy úgy érzem, biztos nem olyan helyzetben vagy szituban volnék, ami jó volna. Talán most is verekednék. Vagy bármi más, nem legális dolog. Valami. De hogy nem a tápszert keresném a központban, az halál biztos!
- És Te mihez vásárolgatsz, vagy csak úgy hétköznapilag intézed a bevásárlást? - próbálok aztán puhatolózni menet közben, hátha én is tudok segédkezni, hogy vajon Ő mit akarhatott még venni, ami azon a listán ott lehetett, de most nincs az eszében.

Nem vagyok egy gyerek ellenes nőszemély, mert imádom a kis édeseket, de azt hiszem, nekem még jobb, ha egy ilyen csomag nem látogat meg. Igaz, Mason arcát szívesen megnézném mit szólna, ha közölném, hogy sikerült felcsinálnia, de nem szórakozok ilyesmivel. Eszem ágában sincs szerencsétlen idegein táncolni.
-Azt hiszem, nekem még jobb, ha nem lesz részem ilyen meglepetésben. És szerintem a gyerekemnek is jobb lesz, ha még nem most érkezik.- nevetem el magam, mert valóban, nem igazán tudom, mihez is kezdenék hirtelen. Teljesen át kellene rendeznem az életem és egyébként is olyan zavaros most minden. A munkámat hirtelen megutáltam, ki kell találnom, mihez kezdjek magammal és persze, Masonnel sem lesz egyszerű a helyzet, mert most épp napok óta nem láthattam, aztán meg nem ugorhatok a nyakába akárhol, mert még nem tudnak róla az újságok, hogy mi van köztünk. Nem is tudom, mikor lenne majd a legjobb elárulni. Ezt majd Mason tudni fogja. Az ő karrierje.
-Oliver. Nagyon édes kis kölyök vagy.- hajolok oda a picihez vigyorogva, de persze nem akarom a frászt hozni rá, szóval nem megyek hozzá nagyon közel és nem is kapkodok. Nem akarom én megríkatni szerencsétlen, de persze remélem, inkább szimpi leszek neki, mint az ijesztő csúnya néni. Valahogy, eddig még sosem volt szerencsém a gyerekekkel. A szomszéd kölyök, aki két éves például, szabályosan menekül előlem és nem értem miért. Lehet, hogy nem is lennék jó anya. A saját gyerekemre is a frászt hoznám?
-Itt nem is érdemes próbálkozni, de akkor már rájöttetek. Én egyszer akartam baba avató buliba rugdalózót vinni... hát nem itt vettem végül, mert máshol nagyon cukikat kaptam és kapásból négyet vittem azért az árért, amiért itt egyet kaptam volna.- mesélem el röviden a saját tapasztalataimat, mert bár nincs sok, de ez is tanulságos. Nem itt kell ruhát venni. Érdemesebb az embernek időt szánni rá és akkor egy csomó jobbnál jobb helyet találhat, ahol sokkal jobb áron kaphat ilyesmiket. Nem az, hogy az ember sajnálja a pénzt egy csecsemőre, de azért álljon már meg a menet.
-Ha kutya nincs is ott elásva, tápszer talán lesz.- nevetem el magam, miközben, ha már ott ácsorgok még mindig, bedobok a kosaramba egy kakaót is. Rossz vásárló vagyok. Minél tovább ácsorgok egy helyen, annál több minden kerül a kosaramba, de (!) legalább nagyobb az esélye, hogy megvettem mindent és még nassolhatok is otthon. Az most úgyis rám fér.
-Egy idő után úgyis bele fogsz jönni. Kívülről fogod fújni, mi, hol található.- vigyorgok Markra, miközben szegény ismét biztosít róla, hogy az életét fogom most megmenteni és el is tudom hinni, hiszen egy pasinak mégis csak nehezebb lehet ez az egész. A nők már kislány koruktól fogva látnak és hallanak azért egyet s mást, meg ugye zsigerből jön a gondoskodás, de egy férfinak azért nehezebb. Viszont, nem úgy tűnik, mintha Mark rosszul csinálná, mert Oliver igen csak jól viselkedik. Ha rosszul érezné magát az apjával, biztos kiverné a balhét.
-Istenem. Milyen fiatalka még.- pislogok a picire megint széles mosollyal a képemen, és figyelem, ahogy neki áll apucival kommunikálni. Őrületesen édes ez a csöppség, de nem szabad nagyon beleszerelmesednem. Nekem még nem most lesz gyerekem, ezt nem felejthetem el, attól meg az Isten óvjon, hogy kattanjon egyet az agyam és kitaláljam, hogy minél előbb akarok egyet.
-Vacsihoz meg hétköznapilag is de mostanra már ott tartok, hogy, ha lemarad valami, akkor nem is érdekel. Majd abból, amit hazaviszek meg ami otthon van, összeütök valami finomat.- vonok vállat mosolyogva és, mint mindig, most se hagyom, hogy bármi a kedvemet szegje. Arra kell koncentrálnom, hogy holnap érkezik Mason és ma még egy csomó mindent el kell intéznem majd délután, ha nem akarok holnap kapkodni. Ennek ellenére a szokásos egy órát azért rászántam a bevásárlásra. Annyi kell, hogy az ember elkezdje élvezni és amúgy is utálok rohanni.
-Az anyukája dolgozik?- érdeklődök végül mosolyogva és fel vagyok rá készülve, hogy közli Mark, hogy ne kíváncsiskodjak és elküld a fenébe, mert semmi közöm hozzá, de remélem, hogy nem érzi majd tolakodásnak.

- Én sem akartam még gyereket vállalni, és... hát, talán a kiskrapek is jobban járt volna, ha még egy darabig nem fut be, de hát... - megvontam vállam, és elhúztam a szám -, így alakult a szitu. Azt nem mondom, hogy visszaadnám Őt, vagy odaadnám bárkinek is, ha azt mondaná, leveszi a vállamról az apaságot, de azért ha még csak ott tartanánk hogy kiderülne a léte, hát akkor lehet meggondolnám, hogy arra voksoljak, hogy még ne jöjjön gyerek. - Elmélkedésem jól hangzott így elméleti síkon, de hát ugye nekem elsőre sem adatott meg hogy nagyon válogassak, nem még másodszorra. Amikor a kezembe nyomták Olivert... jóval nagyobb volt ugyan bennem a sokk, mint az öröm, vagy az akarat, de... egy dolog azért ott volt bennem emellett is, mégpedig az, hogy Ő az én fiam. Én csináltam, az én saram hogy ilyen életbe született, és... ha nem én vállalom magamra, elviszik egy otthonba, és ha peche van, ott marad élete végéig, vagy valami genyó nevelőszülőknél, akik tesznek a gyerekre, csak felmarkolják utána a suskát... Nem kívántam az én sorsom a fiamnak, és most se tenném. Ezért is igyekszem... hogy a gyerekvédelmisek ne találjanak olyat ami miatt elvihetik. Nem vagyok ideális szülő, tény ami tény, viszont én legalább Őt akarom, és szeretem. Remélem ez elég...
Míg én a fejemben voltam elfoglalva, Charlotte Oliverhez hajolt. Elvigyorodtam a fiam "bűbájos vagyok" típusú nézésén, amit magamban csak "nőolvasztónak" neveztem, mert nem tudom, hogy csak az én fiam csinálja-e ezt, vagy minden baba ilyen-e, de hogy ettől a pofitól minden nő folyékonnyá olvad, az is totál biztos. Ez a gyerek olvasztja a nőket és kész, el se merem asszem képzelni, hogy ha megérjük a kamaszkorát, hány telefont fogok én azért kapni az aggódó anyáktól, hogy a fiam így meg úgy csavargatta el a lányaik fejét sorban. Apja fia... mondhatnám büszkén, de én már tudom hogy ezzel a "tehetséggel" is óvatosan kell bánni, vagy Ő is ott köthet ki mint én, vagyis egy bevásárlóközpontban amint egymaga, egy idegen segítségére szorulva kajtat tápszer után...
- Igen, hát, bevásárlóközpontokba nem is nagyon szoktunk járni, ekkorákba legalábbis. Inkább kisebb üzletekben intézzük el a vásárlásokat. De gondoltam hogy most kipróbálunk egy ilyet. Végülis azon kívül hogy a ruhafélék baromi drágák, és a tápszert úgy eldugták mint állat... más bajom egyelőre nincs a hellyel - írtam körül álláspontomat. Végülis a többi dolog nem gázos. A többi kaja meg ami kell, annyira nem lett eldugva, és nem annyira vészes az áruk, csak így a ruha-téma az, meg a tápszer ami cinkes. Más bajom nincs. Most már a társaság is egészen jónak néz ki, legalábbis, nem tudom Charlotte hogy van vele, de én nem bánom hogy összeakadtunk. Oliver se rossz társaság, de vele azért más dolog dumálni, mint olyasvalakivel, aki vissza is válaszol.
- Legfeljebb, ha ott se lesz tápszer, keresek egy eladót, és kutya helyett majd Őt ásom oda, hátha legközelebbre előkerítik azt a nyomorult doboznyi port, ha mégis újra idetévednék hogy ilyesmit vegyek tőlük - vigyorogtam negédesen, élvezettel gondolva rá, mikor láttam, hogy "társam" kakaót rak a maga kosarába, én fejben feljegyeztem, hogy mielőtt hazafelé venném majd az irányt, a gyerek legfontosabb szükségletei mellett a magaméira is adjak egy kicsit, és valami piát vigyek haza. Ha ki nem is üthetem magam, de hogy én nem bírom ki az estét sör vagy valami jó folyadék nélkül, az is százas. Valami kell, mindegy mi, csak folyjon.
- Nem is tudom. Én általában nem bízom magamban ennyire. Nem hiszem hogy elég sütnivalóm lenne mindehhez - intettem fél kezemmel körbe, részben a boltra, a nagy bevásárolgatásokra, az apaságra, a nevelésre, és a világra értve. Szerintem én hülye vagyok a világhoz. Ez van, az életrajzom is szuperül példázza, csak végig kell rajta nézni. Vagy itt van az, hogy a nyakamban van egymagamra egy gyerek. Nem volt százas aki rám bízta ezt, kevés vagyok én ehhez. De ezt mégse nyavalyoghatom ki egy nőnek egy bolt közepén... majd levezetem valakin melóban. Ott lesz ennek a helye, nem itt...
"Fiatalka" - gondolatban ismételtem Charlotte jellemzését Oliver korára. Az... na, ezért se vagyok én még sirály ebben. Nekem az is csoda hogy még nem hagytam el a gyereket... és elég egy mozdulat hogy elszúrjam... Ha némelyik régebbi nevelőm látna most, vagy akár a nevelőtisztem, a földön fetrengve röhögne, hogy egy ekkora gyereket énrám bíztak... A kezeim közt érezve Őt, most hirtelen csak még kisebbnek éreztem.
- Végülis ez jó hozzáállás - mondtam, belegondolva hogy a magam részére én is így szoktam megoldani, ami van, abból gazdálkodok, és valami mindig kijön a darabokból. Kár hogy Oliverrel ezt még nem lehet megcsinálni, Ő nem értékelné még az én készítményeimet. - Na és, ha nem marad le semmi a listáról, mit készítenél a vacsorára? - érdeklődök, nem mintha utána tudnék csinálni bármit, de legfeljebb már a témával jól lakok, aztán majd felvezetem magamnak is a szokásosakat. És mivel nők amúgy se nagyon szoktak nálam főzni, hacsak a bébicsősz meg nem szán, kíváncsi vagyok, én is meg a gyomrom is, vajon egy ilyen tipikus női konyhában mi készülhet.
- Öö... - Nem tudtam elsőre kibökjem-e az igazat, amikor elhangzott a kérdés, hol a fiam anyja. Mondhattam volna azt is, hogy ez magánügy, végülis, de... végülis annyira nem az... vagy nem t'om... Utána aztán csak kimondtam, de nem néztem Charlotte-ra. Egyenesen előre szegeztem a szemeim, magam elé...
- Nem, nem dolgozik. Az igazság az, hogy nincs velünk. Meghalt, amikor Oliver született. - Tudtam mi jön majd válaszul, igazából elég könnyű kitalálni mit reagálnak ilyenkor, mert szinte mindenkitől ugyanaz a reakció. És Oliver meg is érdemli hogy sajnálják Őt érte, de... én nem, hiszen egyetlen éjszakát töltöttem az anyjával, aztán soha többé nem láttam. A temetésére sem hívtak el. A családja nyilván mindenre vágyott, csak arra nem, hogy én és a "zabigyerekünk" jelen legyen ezen az eseményen. Gondolom... meg is érthetném őket, már ami engem illet, oké, én se büszkélkednék magammal, de hogy a gyereket is kiutálták maguk közül... pff... az én gyomrom ezt valahogy nem veszi be. Én se vágytam rá hogy legyen, de én vállaltam Őt, azok a pénzes barmok meg simán lepasszolták. Éljen a családi szeretet!

Viszonylag gyorsan sikerül megtudnom elég sok dolgot Markról, ami azért mégis csak azt bizonyítja, hogy annyira nem lehetek rossz a munkámban. Na nem, mintha most azért álltam volna le beszélgetni vele, hogy minél többet meg tudjak róla. Szimplán társalgok, de azért jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem csinál minden apróságból hét pecsétes titkot. Simán megosztja velem, hogy nem épp volt tervben az apróság és, hogy nem is egyszerű neki ez a feladat, ettől pedig, hogy ezt bevallja, csak még szimpatikusabb. Sok pasi előadná az ő helyében, hogy bizony, uralja a helyzetet és mindenhez tökéletesen ért, beleértve a gyereknevelést is.
-Nem baj. A váratlan dolgok a legjobbak és a legizgalmasabbak.- mosolyodok el és persze, tudom, hogy mindez közhelyesnek tűnik, de saját tapasztalataim szerint igaz. Ez mondjuk nem azt akarja jelenteni, hogy örülnék, ha kiderülne, hogy gyerekem lesz, de nem hiszem, hogy elvetetném vagy ilyesmi. Ha jönnie kell, akkor jöjjön.
-Igen. Elég hasznos végül is, mert sok mindent megtalálhat itt az ember, de tény, hogy sokáig kell kóvályogni, keresgélni és ugyebár, a kasszában is állni kell jó ideig. Szánni kell rá némi időt, hogy az ember itt nyugodtan vásárolhasson. Ez nem a tíz perces bevásárlások színhelye.- ecsetelem mosolyogva a saját véleményem, miközben lassan, de biztosan a cél felé haladunk. Vagyis arra, ahol úgy sejtem, megtalálja Mark, amit keres, hogy Oliver boldog lehessen. Na és persze Mark is, mert annál kevesebb ideig kell itt keresgélnie, de valóban, ha nem sikerül megtalálnunk, talán az a legokosabb, ha keresünk egy itt dolgozót.
-Hát nem irigylem azt az eladót, aki eléd fog akadni.- nevetem el magam, mert bár tudom, hogy nem akar senkit elásni szó szerint, de gyanítom, lesz pár szép szava az illetőhöz. Nekem biztosan lenne. Megkérdezném mondjuk, hogy mi a jó Istenért nem lehet a tápszert a baba holmikhoz pakolni. Mert úgy logikus lenne?
-A vacsora? Igazából, még fogalmam sincs. Valami sült csirkés dolgot terveztem, de nem tudok választani a mézes-mustáros csirke és a rántott csirkemell között. Őszintén szólva, imádok enni, úgyhogy ez elég nagy dilemma, mert mindkettőt imádom.- vigyorgok továbbra is, ahogy végre megközelítjük a megfelelő sort, de idő közben sikerül olyasmire rákérdeznem, amire nem kérdeztem volna rá, ha tudom, hogy ilyesmi választ kapok.
Utálom az ilyen helyzeteket. Utálom azt mondani, hogy részvétem, mert tudom, hogy egy idő után nem tűnik őszintének. Azt is utálom, mikor a lepcses szám miatt beletenyerelek valamibe, de most már ugye nincs mit tenni. Viszont a Markról alkotott kép kicsit megváltozik bennem. Nagyot nő a szememben, amiért egyedül viseli gondját egy csöppségnek. Nem irigylem, de becsülöm, hogy képes erre. Én nem tudom, mihez kezdenék egy ilyen helyzetben.
-Nagyon sajnálom. Így végképp nem lehet könnyű dolgod.- húzom el kissé a számat és, miután pár pillanatig az arcát figyelem, majd Olivert veszem szemügyre, úgy döntök, hogy inkább a tápszert kezdem keresni, szóval ott hagyom a bevásárló kocsimat és a sor előtt kezdek sétálgatni radarként vizslatva a polcok tartalmát.
-Szólj, ha látod valahol, mert nekem majd' kiesik a szemem, de még nem vettem észre.- mosolyodok el, mert rájövök, hogy igen csak úgy nézhetek ki, mint egy igazi szőke nő. Ácsorgok a nagy polc előtt és bámulok, mint egy idióta. Nem tudom, mit gondolhat az, aki mondjuk ezt épp látja. Bár, amíg Mark nem röhög rajtam hangosan, addig nem lehet baj.

- Izgalmas. Nos, ez kétségtelen, láttál volna csak engem az első alkalmakkor mikor öltöztetni vagy etetni kellett, vagy bármit is elsőre csinálni, na, az mind izgalmas volt a köbön, ezt totálisan biztosan állíthatom. Hogy jó is lenne? - elgondolkodtam egy percre. Persze, hiszen mindennél és mindenkinél jobban szeretem a fiamat, Ő az egyetlen értelme az életemnek, és egyben az egyetlen dolog, amit eddig még nem szúrtam el az életemben. Az egyetlen, ami jól sikerült, hisz itt van, egészséges, és rendben van, és... igaz, csak remélhetem hogy ez így is marad, de az biztos, hogy ha valami balul is sülne el, az nem az igyekezetem hiánya miatt lesz, mert mindent igyekszem megadni neki, és igyekszem úgy tenni, hogy biztosítsam neki ami csak kellhet. - Azt hiszem a jó részről inkább Olivert kéne megkérdezni, Ő tudná megmondani hogy jó-e ahogy vagyunk, végülis Ő a lényeg ebben az egészben - jegyeztem meg hangosan is, és elnevettem magam, amikor a fiamra pislogva láttam, amint Ő éppen elképesztő összpontosítással dolgozott azon, hogy a nyelvével minél alaposabban összenyálazza a saját száját, ami innen nézve kimondottan jól ment neki, és úgy látszott ez nagyon tetszik is neki. Hát a magam részéről... váljék egészségére, ha neki ez most kényelmes...
- Mhh... lefordítva, ezt a helyet se a kisgyerekeseknek találták ki - foglaltam össze, ami nekem lejött, abból, amit Charlotte a helyről mondott. Sok mászkálás, sok várakozás, mindezt térkép nélküli barkóbázással és nulla eladói segítséggel. Jó móka, de nem kétséges, hogy egyelőre mákom van azzal, hogy Oliver nem ordít a fülembe amiért itt császkálunk fel s alá, hanem szépen elvan. Ha ordítana, már biztosan leléptem volna, hagyva a fenébe a központot és sebtében betérve valami kisebb boltocskába, lerendeztem volna abban, még ha nem is kapnék meg mindent vagy drágább lenne. Egyelőre szerencsés vagyok.
- Jól is teszed, mert "szegény" alak nyolc napon túl gyógyulna, már HA egyáltalán hagynék neki gyógyulási lehetőséget. Azon is gondolkodom jelenleg, hogy ha eljutunk egyszer a kasszáig, "véletlenül" hozzávágjak-e valamit a pénztárashoz - vetettem fel, de fejben átsuhant az is, hogy esetleg rávegyem-e Olivert, hogy addigra ordítson már egy sort, hátha az a kedves dolgozó is elhasznál néhány idegszálat, mire szépen lassan letudom a fizetést. Nehogy már csak mi szenvedjünk, vegyék ki ők is a részüket. De... persze ez nem volt komoly, direktbe sose venném rá Olivert, hogy rázendítsen, hisz ok nélkül nem csinálná, és nem okoznék neki olyat amivel sírásra késztetem. Az eladóval csinálnék olyat amivel sírásra késztetném, de Oliverrel nem.
- Ha minket kérdezel, a csirke mindenképp jó választás, azt nem lehet nem szeretni, bár Oliver nem megbízható szavazó, mert még nem kóstolta semmilyen formában a csirkét, én viszont személy szerint a rántott változatra szavaznék, a másikhoz még nekem se volt szerencsém, mert a méz és én nem vagyunk túl nagy haverok, sajna ilyen ez a fránya allergia, viszont amit a csirke mellé én biztos nem hagynék ki, az a jó bor, és köretnek én a krumplira esküszöm, az csak jó lehet, mindenféle csirkéhez. - Már a gondolatra is összefutott a nyál a számban. Egy jó kis sült csirke, fűszeresen, sok krumplival, itókával, bakker, mire hazaérek, rohadt éhes leszek, az hét szentség...
Oliver anyjáról nem mondtam többet. Csak legyintettem, hogy hagyja csak, mikor azt mondta sajnálja. Én is sajnáltam, de nem akartam sajnáltatni magunkat. Részemről inkább épp az a sajnálatos, hogy kvázi miattam meghalt, és hogy nevelem a gyereket, akit Ő akart nevelni... viszont akit nem kap, ha én nem vagyok, és akkor viszont még élne. De bárhogy is gondolok a dologra, csak ott lyukadok ki, hogy miattam lett így a helyzet... úgyhogy ezt jobb is zárolni, mint téma.
Inkább én is a polcokat kezdtem vizslatni ismételten, Charlotte mögé szegődve, és keresve az ismerős kék színű dobozt. Egyszer majdnem felszólaltam, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy az más, és nem az amit mi keresünk. Magamban már jegyzeteltem újra, ha legközelebb a dokihoz megyünk, könyörgöm majd a válaszért, mikortól lehet leghamarább leszoktatni a gyereket a tápszerről, és elkezdeni valami mást adni neki, csak hogy tudjam, meddig kell még kitartanom, és mikor szabadulunk meg ettől a förtelmes készítménytől...
- Ez az!! - kiáltottam aztán fel diadalittasan, egyszer csak félbeszakítva saját gondolati menetemet, amikor Charlotte előtt két lépésnyire, megpillantottam, azt a kék dobozt, ami nekünk kell, a megfelelő felirattal, macis mintával az elején, stb-stb. Rögtön meg is kerültem Őt, és a kezeimbe kaparintva a keresett kincset, abból rögtön három dobozt is a bevásárlókocsimba raktam, így legalább egy kis ideig biztosan kihúzzuk, és a jó ég segedelmével legalább tápszert nem kell majd keresnünk most egy picurka ideig a boltokban. Halleluja!
- Nélküled rég feladtam volna, hogyan hálálhatnánk meg hogy segítettél ezt a vacakot megtalálni? - fordultam vissza Charlotte-hoz, és hálás mosollyal fürkésztem az arcát.

Ahogy a babára nézek, mindent látok, csak szomorú babát nem. Valahogy süt róla az elégedettség és az, hogy rajong az apjáért. Kétlem, hogy Mark rosszul csinálná, amit csinál még, ha az elején rázós is volt a helyzet. Ahogy látom, remekül belejött és tekintve, hogy most is még itt mászkál fel-alá, hogy megtalálja azt, ami Olivernek kell, nem mondhatnám azt se, hogy nem érdekli a pici boldogsága. Ha így lenne, akkor pépesítene neki valami banánt vagy nem tudom mit és azzal tömné csak, hogy ne kelljen a boltban kóborolnia.
-Szerintem remekül csinálod. Elég ránézni Oliverre.- vigyorodok el, miközben figyelem, ahogy poénból -vagy épp unalomból- össze-vissza nyálazza már magát a gyerek, de ettől is csak édi és jópofa. Tényleg kezd rám törni az érzés, hogy én is akarok egy apróságot, ugyanakkor azt is tudom, hogy nincs még itt az ideje. Azt se tudom, Masonnek megfordult-e már az életében ilyesmi a fejében. Lehet, hogy soha nem is akar családot én meg itt pislogok ábrándosan egy kisbabára. Nem tudom, mikor fog ez köztünk feljönni beszédtémaként, de érdekes lesz, az tuti.
-Ezt a helyet a nagyvárosi nőknek találták ki, akik a mobiltelefonon csüngve ráérnek egy órán át tologálni a kocsijukat és szépen bevásárolni, kényelmesen. Mondom ezt én, mikor én is épp itt vagyok, de mentségemre szóljon, hogy jelen helyzetben inkább kikapcsolódásnak tekintem a bevásárlást és adtam magamnak erre egy órácskát.- mosolyodok el a végére, mert csak utólag jövök rá, hogy a mondandómmal magamat is egy elkényeztetett városi dámának írtam le, holott én nem vagyok olyan. Legalábbis, nem érzem úgy, hogy az lennék. Ritkán érek rá ilyesmikre, mert általában a szerkesztőségen vagyok vagy épp rohanok valami miatt A-ból B-be. Nagyon ritka az ilyen nap, amikor ilyesmit megengedhetek magamnak. Ma viszont kifejezetten élvezem, hiszen összefutottam egy ilyen remek krapekkal, mint Mark.
-Hidd el, nem éri meg. Ha már kifelé sétálsz innen, inkább örülj. Ne akarj magadnak még egy rendőrségi eljárást is. Annyit nem ér.- csóválom a fejem mosolyogva és rá kell jönnöm, hogy Marknak tényleg a bögyében lehet most szinte mindenki, aki itt dolgozik. Tény, jogos a felháborodása. Majd maximum én szóvá teszem, hogy senki nem volt hajlandó segíteni neki, mikor jó láthatóan bajban volt. Nem azért vannak itt?
-Igazad van. Azt hiszem, ez lesz a végleges döntés. Most, hogy szóba hoztad, megkívántam.- bólogatok hevesen és ennek örömére teszek még be pár holmit, amire szükségem lehet. Burgonyát, zsemlemorzsát és egyebeket. Ahhoz képest, hogy a cetli otthon maradt, a kosaram kezd egyre inkább tele lenni. Nem lesz itt gond, de azért szerinte, ha hazaérek, eszembe fog még jutni pár dolog, amit vennem kellett volna. Általában így szokott lenni, de a vacsihoz való már meg lesz.
Sikerül beletrafálnom a legpocsékabb témába, ami csak létezik, így aztán nem is firtatom tovább még akkor sem, ha érdekel, mi történt Oliver anyukájával. Gondolom Mark nem szívesen beszélne róla, szóval tiszteletben tartom a dolgot és nem cibálok ilyen sebeket. Nincs hozzá végül is semmi közöm, csak szegény Olivert sajnálom, hogy az anyukáját rögtön el is veszítette, amint megszületett. Remélem, Mark talál majd valakit, aki betöltheti az anya szerepét és neki is segíthet felnevelni a picit. Ha egyedül véghez is tudná ezt vinni -mert nem kétlem!-, azért egy kis segítség mindenkinek jól jöhet ilyenkor.
Most viszont itt vagyok én, hogy kisegítsem, ami abban merül ki, hogy együtt bambulunk az előttünk álló polcokra, míg végül kiszúrja azt, ami neki kell én meg a hirtelen felkiáltásától megugrok picit. A nagy koncentrálásból kizökkentett hirtelen, de aztán csak vigyorogva lesem, hogy elpakol rögtön három dobozt magának.
-Pakolj fel rendesen. Annál később kell újra ide jönnöd.- jegyzem meg mosolyogva és, ha már ott vagyunk, elteszek magamnak egy teát is. Még jó, hogy leálltunk túrázgatni együtt, mert így egy csomó minden eszembe jutott még. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy sikerült mindent összeszedni.
-Meghálálni? Inkább én tartozom hálával, mert végül sikerült mindent összeszednem. De, ha már ezt kérdezed, szívesen beszélgetnék még veled. Ritkán találkozok normális, hétköznapi emberekkel. Általában idegesítő újságírók és celebecskék vesznek körül, szóval kész felüdülés most veletek lenni.- mosolygok rájuk, miközben szép lassan a kassza felé kezdem tolni a kocsimat, mert részemről én végeztem. Mára elég volt ennyi bevásárlás.

Kicsit örültem, hogy nem ismeri az egész "kórtörténetemet", ha ismerné, nem gondolná, hogy remekül csinálom. Ha bárki is ismerné, az a személy mindent gondolna, csak azt nem, hogy remekül csinálom. Lássuk be, egy normális ember mit tett volna a helyemben? Lemond a gyerekről, hogy TALÁN valamikor találjon egy olyan családot, ahol két normális szülő van, talán szeretik, és talán megadnak neki mindent ami kell, vagyis talán nem jár úgy mint én. De én inkább rizikózok. Egy normális ember, ha mégis vállalta már a gyereket, elment volna egy tisztességes munkahelyre dolgozni, bárminek, aminek csak felveszik. De én maradtam annál hogy a "talán" jól megfizetett állásomban ütöm-verem a népet, és ők is engem. Mindezt illegálisan, fekete pénzért, miközben a hivataloknak fogalmuk sincs, hogy igazából miből tartom el a gyereket. Ezek alapján egyetlen külső szemlélő se mondaná hogy jól csinálom, ha csak ezeket tudná. Ha ezek mellé még odavenném hogy megvan az a szempont, amiből nézve élvezem is a munkám, az sem lenne egy pozitív pont, meg az se hogy gyakorlatilag egyetlen iskolai szintet se végeztem el rendesen, főként azért nem, mert közbejött egy kis "börtönbüntetés", ami már magában is kitűnő hab volna egy rendkívül pocsék tortára.
De hát ezt persze nem adom elő, a tisztes apák nem mesélnek szép hölgyeknek mindenféle mocskos részletet a munkájukról, és a ballépéseikről. A szép hölgyek szemében jobb és tisztességesebb megmaradni az alapoknál.
- Ugyan, most épp szerencsém van, hogy ránézve a fiamra, ezt gondolod. Nem biztos hogy ezt mondtad volna akkor is, amikor felemás cipőben vittem el otthonról, vagy kifordított ruhában, vagy egyéb defektussal - mondtam hát csak ennyit. Maradjunk a bocsánatos bűnöknél.
Na jó, kissé nevethetnékem lett, amikor Charlotte elmondta, szerinte kiknek is valók az ilyen helyek. Nem tehetek róla, végülis Ő maga írta le így a dolgot, de azért eléggé hasonló volt a leírt kép Őhozzá. Habár persze nála nem volt mobiltelefon, és eszes csajnak tűnik, viszont határozottan nagyvárosi nő, és amúgy ráérősen sétálgat a boltban, főleg ha neki ez a kikapcsolódás. De akkor is Ő mondta.
- Jól van, oké, de azért majd kifelé menet megmondom annak a pénztárosnak, hogy az élete szó szerint csak egy hajszálon múlott, egyedül egy szőke bombázónak köszönheti, hogy megéri a műszakja végét, különben gondoskodnék róla hogy ne érjen haza a nap végén - bólogattam, nagy színpadiasan, előadva teljes meggyőződéssel, hogy csak és kizárólag az Ő kedvéért hagyom élni és épen élni az itt dolgozókat, és csak az Ő kedvéért nem csinálok belőlük darált húst.
- Mit is mondhatnék, tehetségem van ahhoz hogy jó étvágyat hozzak a hölgyeknek - villantottam feléje egy csábító pillantást. Mint aki fel akarja szedni, de aztán visszakapcsoltam, hiszen Oliverre való tekintettel épp jófiú vagyok, ezért máshogy folytattam, maradva a poénnál. - Lehet hogy pályát tévesztettem, és szakácsnak kellett volna állnom, vagy étterem tulajdonosnak. Mocskosra keresném magam.
Elhaladtunk egy szépen toronyba épített alkoholhalom mellett, aminek a tetejéről leemeltem egy kisebb karton jóféle sört, ha már úgyis útba esett, és elhatároztam hogy nem ütöm ki magam, akkor ez épp jó lesz arra hogy ha Oliver elalszik, akkor kicsit én is kikapcsolódjak és lelazuljak.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni - szabadkoztam, látva hogy némileg megijesztettem amikor megörültem a tápszernek. De örülök, hogy rá legalább csak ennyivel hozom a frászt, nem többel. Persze másokat illetően az a jó ha félnek, de ilyenkor az a jó, ha sikerül úgy viselnem magam, hogy az emberekre ne hozzam a frászt.
- Úgy is teszek, muszáj, mert nem akarok két nap múlva újra jönni. - Még a gondolat is borzongató volt. Mondjuk... talán két nap alatt legalább azt nem felejteném el, hol a tápszer. Több alatt már esélyes.
A tea jó ötletnek tűnt, és eszembe is juttatta, hogy az nekünk sem árthat meg, úgyhogy abból is elvettem egy dobozzal, olyat aminek ismerős volt a doboza, azaz elvileg olyanunk van otthon, mert hát Olivernek nem mindegy mit és milyen erőset adok, és még abból is csak nagyon enyhén "teaszerűt" kaphat, még jó hogy van ezekben nagyon gyenge kivitel is, így egyszerűbb belőni a gyereknek még elfogadható minőséget és mennyiséget. Bár én nem nevezném teának azt, amiben épp csak hogy megmártom a teafiltert, és még annyi cukor sem kerülhet bele, amennyivel egy hangya szemét szúrnám ki, de... ez is csak az én defektusom lehet, miután én csak az erős teát tudom meginni és azt is csak vastagon megcukrozva. Mondhatnám azt is akár, hogy nálam az arányok a "fele tea, fele cukor" kivitelben mozognának leginkább. De ezt a gyerekkel nem lehet.
- Ugyan, nekem nem volt nagy szerepem, épp csak elmondtam én mit és hogyan enném - mondtam, és végülis úgy is volt. Abszolút nekem kell a hálásabbnak lennem a segítségért. Viszont most már tényleg nyíltan felnevettem. - Uhh... ha a köreidben én számítok a normálisnak, menekülj onnét amíg még élsz! - jelentettem ki lendületesen, és kicsit se éreztem viccnek a dolgot, bár poén volt részemről. De ezt neki nem kell egészen értenie. - Nem tudom milyenek lehetnek azok az alakok, én egyet se ismerek, de ha rosszabbak társaságnak mint én, miért nem változtatsz? Ha nem csíped a társaságukat, lépj olajra, végülis nem vagy te fa, hogy egy helyben kelljen ácsorognod. Ha nem jó egy társaság, egyszerűen ott kell hagyni őket. - Ez ugyan csak az én véleményem volt, de nevezhetjük élettapasztalatnak is. Ahol rossz, onnét menni kell, egyszerű a képlet. Na jó, nem egészen egyszerű, mert az élet ugye nem ilyen egyszerű, de elmondani mindig egyszerűbb mint csinálni, az mindig jobban megy az embernek.
- Mivel foglalkozol, hogy egész nap celebek és újságírók vesznek körül? - kíváncsiskodtam, útban a kassza felé, mert ahogy láttam, arrafelé kanyarodtunk. Nekem jó, a lényeg már megvan, ha valami kimaradt, majd pótoljuk Oliverrel, csak nem itt.

Azért ez a felemás zokni meg kifordított ruha dolog nem hangzik olyan vészesnek. Eleinte szerintem ez mindenkinek gázos lehet, bár, ha egy nőről van szó, annyi előnye lehet, hogy esetleg a terhesség alatt olvas erről könyveket, na de egy pasi? Ritka, hogy ilyesmi előfordulna. Ezért is van az, hogy sejtelmük nincs a gyereknevelésről, de idővel bele lehet szerintem tanulni. Gondolom.
-Szerintem ezek nem olyan nagy bűnök azért.- vigyorodok el és persze tudom, hogy mindent még nem tudok Markról vagy arról, hogy milyen az ő helyzetük, de attól még látom, amit látok. Oliver boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnik és ez szerintem sok mindent elárul.
Mosolyogva hallgatom végig, ahogy előadja, hogy egy csinos szőke miatt nem veri meg a pénztárost. Nem tudom mit szólna az illető, ha ezt tényleg közölné vele kifelé menet. Minden esetre kedves bók ez tőle, így nem is bírok nem elpirulni egy picit. Most akkor hős lettem. Megmentettem egy bolti dolgozó életét.
-Örülök, hogy ma is tehettem valami jót. Lassan Béke Nobel-díjat érdemelnék.- kuncogok menet közben és el is képzelem egy pillanatra, ahogy átadják azt a díjat. Na az a nap az, amelyik sosem fog eljönni. Nem is igazán vágyok rá. Akkor már inkább szeretnék valami más díjat, valami olyat, amit az írásaim miatt kapok.
-Nehéz elképzelni, hogy ennyire durva tudnál lenni, látva, milyen gyengéd vagy Oliverrel. Remélem, hogy csak viccelsz.- nevetek, mert ugye poénból mondom ezt, de megfordul a fejemben, hogy talán tényleg simán képen nyomná az egyik dolgozót. Végül is, férfi, ők pedig elég erőszakosak tudnak lenni. Míg a nők egyes helyzeteket alattomossággal oldanak meg, a férfiak erőszakkal. Nem is tudom, melyik a veszélyesebb. Minden esetre örülök, hogy elkerülhetjük ezt.
-Most pedig még inkább tehetséged lesz hozzá, mert, ha meglátnak a nők egy férfit egyedül egy kisgyerekkel, egyből meglágyul a szívük. Mellé társul egy szexi pofa, akkor nyert ügyed van. Nem is értem, miért nem lebzsel most is körülötted még vagy öt nő. Bár lehet, abból kettő nyugdíjas lenne.- mosolyodok el a végén, hiszen nem egyszer láttam már, ahogy a néninék körül zsongnak egy ilyen apró gyereket. Megy az arc csipkedés meg a gügyögés és le se lehet őket vakarni. Ugyanakkor tény, hogy egy férfi kisgyerekkel a fiatalabb nők érdeklődését is felkelti, mert olyan cuki gyengéd külsőt kölcsönöz ez neki és azonnal arra gondolnak, hogy "Olyan pasit keresek, akinek szülhetnék, ő pedig egy tökéletes apuka!".
Ahogy lekapja a sört az egyik halom tetejéről, vigyorogva sandítok rá. Itt a következő bizonyíték, hogy mégis csak férfi és tényleg sok néha neki egyedül az egész. Legalábbis, én is biztos meginnék pár dobozkával, ha egész nap egyedül kellene gondoskodnom egy apróságról. Persze, csak akkor, ha én lennék a férfi. Anyaként azért ezt már nem vállalnám be.
-Látom, felkészülsz mindenre. Jól szokott aludni Oliver?- kérdezem érdeklődve, mert ha ez így van, akkor még elég boldog is lehet és tényleg lehet ideje egy-két sör mellett kikapcsolódni. Össze teheti a két kezét, ha a kis pajtás átalussza az egész éjszakát, mert a legtöbb gyerek egész éjjel balhézik. Nem véletlenül szoktak bekattanni a nők egy-két hónap után.
-Semmi gond. Csak meglepett, ahogy felkiáltottál.- rázom a fejem, aztán mosolyogva néze, ahogy betároz. Meg is értem, hogy nem akar a közeljövőben ide jönni. Talán, jobb is lenne, ha találna valami más helyet, ahol megvehetné Oliver kajáját. Mondjuk egy patikát. Talán, ott nincs ekkora zűrzavar és még a kezébe is nyomják a tápszert.
-Nem próbáltál még neki bébi kaját adni. Azok a pépesített kaják egész jók. Némelyiket még én is megenném szívesen.- vigyorgok továbbra is és úgy tűnik, a mosolyom már levakarhatatlan lesz. Talán, a gyerek közelsége teszi, hiszen akárhányszor rápillantok, mindig elönt a szeretet. Annyira édesek ebben a korban. Csupa kíváncsiság, érdeklődés, feltétel nélküli szeretet és cukiság árad belőlük. Ugyanakkor, néha ijesztőek is tudnak lenni. Egy-egy hiszti alkalmával én tuti bepánikolnék. Nem hiszem, hogy jó anya lennék.
-Akkor is a nagy segítség voltál. Már, pusztán az is elég, hogy a társaságodban lehetek. Jó néha valakivel ilyen hétköznapi dolgokról beszélni.- vonok vállat, mert lehet, hogy nem érti, miért mondom ezt, de én akkor is így érzem. Unom már az interjúkat, az értelmetlen cikkeket arról, hogy ki, kivel, hol, hogyan és mikor szexelt és egyebek. Fel nem fogom, miért élvezik az emberek, ha ilyesmit olvasnak, mert tény, hogy érdeklődés az van. A legolvasottabb cikkek mindig azok, amiknek semmi mondanivalója nincsen.
-Újságíró vagyok a Los Angeles Times-nál. Állandóan celebekről írok, meg kell jelennem bugyuta rendezvényeken és... nem tudom. Már unom. Igazából maga az írás érdekel jobban, de még egy könyvet se tudtam befejezni.- válaszolok őszintén, ha már érdeklődött, miközben besorolok az egyik pénztárhoz és amint a szalaghoz érünk, elkezdem felpakolni rá a cuccaim. A kassza melletti polcon kiszúrok pár plüss állatot és gondolkodás nélkül le is kapom a legédibbet róla, ami egy mosómedve az egyik meséből.
-Na és te? Gondolom van valami állásod a gyerek mellett, hiszen abból, amit rá kaphatsz, nem nagyon lehet megélni, sajnos.- érdeklődök én is, ha már itt tartunk, mert tudom, hogy milyen helyzetek vannak. Nem egy olyan nőt látok, aki egyedül neveli a gyerekét és amint lehet munkát keres, mert nem bírja egyedül az anyagiakat.
-Nincs kedvetek beülni valahova enni, ha itt végeztünk? Van nem messze egy ételbár. Elég otthonos, nincs nagy tömeg, de a kaja nagyon jó.- mosolyodok el, miközben meginvitálom őket és persze próbálom úgy tenni, hogy ne értse félre. Nem mondom, vonzó pasi Mark és, ha a szívem nem lenne foglalt, biztosan megpróbálnám felszedni, de jelenleg Masonre tudok csak koncentrálni és arra, hogy pár napon belül haza jön. Barátkozni viszont szívesen barátkozok és akár a későbbiekben is szívesen besegítenék Marknak. Akár még vigyáznék is a picire, hogy szokjam a dolgot. Persze, Masonnek ezekről a gondolatokról nem kell inkább tudnia. Tuti, hogy frászt kapna.

- Hát, mert nem szeretem direktbe égetni magam, van még nekem is férfiúi büszkeségem, hiába lóg egy kiskrapek rajtam. Ha már, ahogy mondtad, jó fényt vet a pasikra hogy gyerekkel mászkálnak, nem égetjük ám magunkat a teljes igazságokkal, hogy miket tudtunk elkövetni már "a gyerek ellátása" címen, csak a finomabb dolgokat szoktuk bevallani, csak hogy tudd - magyaráztam készségesen, és baromi bölcsen, igaz hogy épp most leplezem le magam, de durvábbat úgyse mesélek, elég az nekem ha a védőnő meg a dokinő, meg a többi nő akihez hordani kell a gyereket, néz rám mindig (vagy legalábbis sokszor) vérben forgó szemekkel, vagy amolyan "Ezt megint jól elbaltáztad!" stílusú arckifejezéssel. Nem égetem magam még lejjebb.
- Részemről tied a Nobel-díj, végülis életek múltak ma rajtad, és nyertél, úgyhogy minimum egy díj, ha nem rögtön kitüntetés - somolyogtam, rákacsintva Charlotte-ra, nem gúnyosan adva elő mindezt, hanem úgy kb. keverve a humort a tisztelettel. Mert tényleg egyébként, jó, jó, csak a vállam vonogattam, meg hümmögtem arra, hogy ugye én mégse bántanék senkit, nem lennék én olyan durva. Magamban viszont szépen oltottam slaggal a kisördögöt aminek lángolt a feje búbja a gondolatra, hogy ha mégis most ezt így egyedül kellett volna megtalálni, és megoldani, akkor utána az első szembejövő fickót lehet hogy MÉG nem vertem volna orrba, de hogy esetleg este, már Oliver nélkül visszajöttem volna zárásra és megvártam volna egyet a hátsóajtónál... az már simán megtörténhet. Azért pedig nem lett volna hálás, sem Isten, sem ember, de az az ember meg aztán főleg nem, akit épp elcsíptem volna.
De hölgyek előtt néma csönd, jobb nekik és lágy lelküknek az édes tudatlanság, úgyhogy a végén megráztam a fejem egy vigyorral, hogy nem, én nem lennék olyan durva, dehogy.
- A nyugdíjasok eddig szerencsére elkerültek, de nem is bánom. Nincs ellenemre ha egy nő idősebb, de ne legyen azért még nyugdíjas - humorizáltam, habár tudtam, hogy nem ARRÓL beszélünk, de nekem tetszett, na meg igaz is. Nem kérek én nyugdíjasokat jönni rajongani, és valahogy úgy érzem, Oliver se esne hanyatt örömében tőlük. Azok amúgy is olyan furán tudnak viselkedni, meg minden. Inkább maradnék a fiatal, csinos nőknél, mint például Charlotte is. Még ha nem is vagyok egy kapcsolatra termett istenség, férfiból vagyok, és persze nem bánom a csinos társaságot.
- Túlélőkészlet - mondtam ki, a férfi ember legegyértelműbb védelmi szövegét, ha egy nő EZZEL a fejjel néz ránk, mikor piát veszünk magunkhoz. És különben is, ez csak sör, és ugye a piálásnak is vannak fokozatai, meg a női tekinteteknek is. Ez csak a "sört iszik" megállapításának nézése, de ezt héttel kéne megszorozni ha valami erősebbet vettem volna magamhoz, mert az már a "na, erre se bíznék gyereket se, meg kutyát se" tekintet volna.
- Amilyen kedves és együttérző kis típusú a lelke, hétvégente jóval jobban alszik mint hétköznap esténként - felelem az őszintét, ami tény. Jó, persze hétvégente, késő éjjel vagy hajnalban érek haza, de a gyerek angyalként alszik, és a gyerekcsősz szerint is angyalian alszik - női szöveg - általában. De bezzeg ha hétköznap este én altatom, akkor hol így, hol úgy, mondjuk... inkább utóbbi. - Van amikor nem alszunk. Van amikor alszunk. És van amikor Ő alszik, én meg nem, mert Ő csak úgy alszik, hogy én mászkálok vele a karomban. De állítólag ez tök normális. Én máshogy érzem, de a dokinő esküdött hogy ez így van. - Fiam pedig, mintha csak engem akarna szívatni, naná hogy ásított egy hatalmasat, és hozzá apró kezeit és lábait feszegetve nyújtózkodott, amitől a mellettünk haladó fiatal, fekete hajú leányzó egészen egyszerűen nekiment egy polcnak, ahonnét ettől a földre potyogtak a zacskók, amikben valami színes kis cukorkák voltak, így szépen zörögtek mikor földet értek.
Büszkén mosolyogtam Oliverre, miközben megcsikiztem az orrát, amitől ingatni kezdte a fejét, és elfordítva arcát, hogy ne piszkáljam, olyan "Hé, ez mi volt?" tekintettel meresztgette a szemeit.
- Tényleg bocs - kértem újra elnézést Charlotte-tól, amiért meg sikerült riasztanom. Aztán áttértem a másik témára, gondolván, hogy nem kell ennek nagy feneket keríteni. - Részemről nagyon szívesen etetném bármivel amit hajlandó lenyelni, de ha tudnád, hogy az orvosok ezt milyen komolyan veszik... uhhh... bármilyen más kaját mint a tápszer vagy az anyatej, ami nekünk ugye nem áll rendelkezésünkre, csak fokozatosan adhatok a gyereknek majd. Az se mindegy nekik, melyik gyümölcsöt kapja előbb, tök komoly sorrend van felállítva, mit mikor ehet majd, és mi mivel keverhető, az allergia meg a többi dolog miatt. Például a mézet is magyarázták már, hogy mivel én allergiás vagyok rá, így Olivernél is figyelni kell erre, mert tőlem örökölhette a hajlamot rá hogy Ő is az legyen, és az meg komoly is lehet, nagyon is. És ezt az allergiacécót eleve minden kajánál meg kell majd figyelni neki, nehogy valamivel gond legyen. Nem olyan egyszerű ám ez - sóhajtottam, előre elfáradva már a jövőbeni játszadozástól, sőt, már csak attól is, hogy megjegyezzem majd, mit mikor lehet, meg hogyan... kész rejtvény a gyerek...
Persze, inkább a bajlódás, mint hogy utána baja legyen valamitől, de... azért nem egyszerű a szitu.
- Hát, részemről a szerencse. És szívesen, bármikor. Nálam aztán csak hétköznapi témát kaphatsz, celebekről tutira egy szót se kapsz, mert nemigen érdekelnek, őszintén megvallva fogalmam nincs róluk, nincs időm ilyenekre, nem nagyon foglalkoztat ki mennyire lesz híres mert jól néz ki egy fotón, vagy mert profin tudja megjátszani magát egy filmben. Énekelni meg manapság már mindenki tud. A filmekkel és zenével nincs bajom, de én azért nem falnám be "rajongóként" mások életét csak mert egy ilyen dologban benne vannak. Szerintem, ha mindenki sztár lenne, azért mert jobb valamiben mint a többiek, akkor mindenki sztár lenne, vagyis végső soron senki nem lenne az. Ez meg értelmetlen körforgás volna. - Igaz, ez kicsit álszent vélemény volt, lévén, hogy én is bizonyos szintig ismert voltam a magam "területén", de az én képem ettől még nem került az újságokba, és nem adtak milliókat érte hogy csináljam ami csinálok. Nem ugyanaz, még ha hasonlít is a két világ.
- Akkor talán fejezz be egy könyvet, és élj annak amit szeretsz, az egyik ilyen buli helyett - vetettem fel, miközben Charlotte nyomában haladva, én is elkezdtem pakolászni kifelé a kocsimból, ami láthatóan tetszett Olivernek, mert akárhányszor elemeltem valamit mellette, Ő a kezét nyújtotta volna a dologért. De nem érte el őket. Viszont én jót vigyorogtam ahogy nyújtogatta az ujjait a holmikért. Mikor a sört raktam a futószalagra, és Oliver utánanyúlt, nevetve húztam vissza kis kezét a dobozok irányából, és megpusziltam.
- Nem, nem, kis haver, ezzel várjál még pár évet, majd ha már magadnak veheted, akkor beszélhetünk róla - mondtam neki, bugyuta vigyorral a képemen, és közben magamon is mulatva, hisz ha kicsit is hajaz rám, kizárt hogy addig várjon az ivással, míg már magának veheti, de most még amíg ekkora, jó próbálkozni, hátha jobb lesz mint én. Vagy inkább... hátha SOKKAL jobb lesz az életében, mint én.
- Szép mackó - dicsérem meg Charlotte választását, ahogy meglátom, hogy pár plüssjáték közül épp elvesz egy medvefélét. - A végén még kedvet csinálunk neked a gyerekhez - kacsintottam Oliverre. - Aztán majd a párod a címemet követeli hogy kitekerje a nyakam, amiért ilyen rémségesen nagy elkötelezettségre bujtottunk fel téged az Ő kontójára - vigyorgok, mint a vadalma, elképzelve a szitut, hogy valami gyakorlatlan de jóvágásúbb, jól öltözött fajta ürge kopog nálam, és próbál "elégtételt venni" a nyakába szakadt felelősség miatt, amiért engem okolna. Szegény ördög nem is sejtené mibe tenyerelne bele. Ez kissé vicces gondolat.
- Igen, dolgozom. Hétvégente egy privát szórakozóhelyen melózok. Mondjuk, hogy a szórakoztatásba is besegítek, és időről-időre kidobom a szemetet is. Ha épp jól megy a munka, egész tűrhetően fizetnek, ketten elvagyunk belőle - válaszoltam, igaz eléggé sejtelmes, és rejtélyes leírást adva, de mégse mondhattam az igazat. Alaposan lerontanám a jelenlegi átlagom.
Kiürült a bevásárlókocsim, minden a szalagon volt, előhalásztam a zsebemből a tárcám, és fél szemmel Olivert néztem, akit nagyon érdekelt a Charlotte által talált mackó, fél szemmel pedig az illető hölgyet figyeltem.
- Végülis... azt hiszem mi nem sietünk sehová - néztem Oliverre, aki egyelőre nagyon jól elvolt. Bár meglepett az invitálás, de szó ami szó, szívesen vettem, nekem is jólesett a normális társaság. A tiszta lappal nyitott, és jó kedélyű csevegés. - Szívesen beülnénk veled valahová - bólogattam, és haladtunk a sorral a kassza felé, közben azzal a furcsa érzéssel vívódva, hogy ilyesmi lehet, amikor egy nőnemű lény, csak simán haver. Általában nem szoktam a nőkkel csak úgy haverkodni. Egyikünk mindig többet vagy mást akar. A haverkodás ritka. De bejött.

Elhiszem én, hogy a világért se vallana be gázabb dolgokat. Például, hogy elejtette esetleg vagy véletlenül ahogy sétálgatott vele lefejeltetett vele valamit meg hasonlók. Bár remélem, ilyesmik nem történtek. De tény. A pasik szeretik jó színben feltüntetni magukat. Előadni, hogy "főztem drágám és minden remekül ment", miközben a konyha olyan, mint egy csatatér és legalább három edényt odaégetett. Értem én.
-Nem is vártam volna, hogy mindenről kiteregess. Első a büszkeség.- vigyorodok el ahogy válaszolok és egyetértően bólogatok is, mert a nőkre is igaz ugyanez. Legalábbis, egy részére. Én például simán megpróbálok bármit megszerelni és csak, ha végképp nem tudok mihez kezdeni, akkor kérek segítséget. Ebből a szempontból büszke vagyok és makacs. Nem szeretem, ha azt gondolja valaki, hogy nem tudok magamról gondoskodni. Tény viszont, hogy ezt túlzásba viszem, mert még akkor se kérek segítséget, ha én is tudom, hogy a feladat túl nehéz.
-Köszönöm szépen. Máris úgy érzem, kaptam valami plecsnit.- kuncogok, ahogy elképzelem, hogy Mark ünnepélyesen átnyújt valami becsület keresztet vagy hasonlót, mint a katonaságnál.
-Pedig egy idős nő biztos tapasztalt és olyasmiket is mutathatna az ágyban, amikről még fogalmad sincs.- kúszik szemtelen vigyor az arcomra és persze, csak incselkedek, mert hát mindig is furcsállottam igazából, ha egy fiatal pasi idősebb nővel kezd. Mármint úgy nagyon sokkal idősebbel, ami mostanában a celebek körében menő. 10-20 év semmit nem számít.
-Hát persze. Mindjárt gondoltam, hogy jól esik egy doboz sör, ha levetheted magadról az apa szerepet és elaludt a pici.- bólogatok egyetértően huncut mosollyal a képemen és persze nem vagyok egy cseppet sem lenéző emiatt. Férfi, nekik pedig egyértelmű, hogy a lazításhoz hozzá tartozik némi alkohol. Sosem vetném meg ezért, mert attól, hogy apa lett, simán iszogathat, ha úgy is el tudja látni a feladatát. Ha azt látnám, hogy három üveg whiskyt pakol el magának, akkor már más lenne a véleményem.
-Lehet, hogy nem akar aludni, ha apucival van, a bébicsősz meg nem érdekli, ezért szunyál vígan. Minél több időt akar talán lenni veled.- mosolygok szelíden, miközben bevédem az apróságot és óvatosan meg is simítom az arcocskáját. Őrülten édes kiskölyök, annyi szent. Komolyan kezdek irigy lenni, hogy nekem "ilyenem" még nincs.
-Szerintem az orvosok túlzásba esnek sokszor. Úgy gondolnak egy gyerekre, mint valami szerencsétlen kis lényre, akit selyem párnán kell hordozgatni, holott az immunrendszerük csak erősebb lesz, ha mondjuk a földön mászkálnak négykézláb vagy korán elkezdenek normális kaját enni. Írtam már erről pár cikket és mindig, minden orvos más véleményen van. Egyik szerint pont, hogy rossz, ha mindentől távol tartjuk, másik szerint meg óvni kell. Nem tudom igazából, melyik lehet a helyes felfogás.- csóválom a fejem, mert tényleg gőzöm sincs de,ha saját gyerekem lesz, tuti, hogy nem fogok mindig a dokikra hallgatni. Persze, nem azt mondom, hogy sült csirkével fogom etetni négy hónapos korában, de azért egy kis banán vagy ilyesmi nem hiszem, hogy árthat nekik. Csomó vitamin van benne meg ilyenek. Most akkor egészségesek ezek vagy sem?
-Igen, vannak emberek, akik kicsit túlzásba esnek. A fanatikus rajongóknál rosszabb nincs szerintem.- húzom el a szám, ahogy eszembe jut, hogy néhány nő Mason után is megszállottan szalad. Kapja a rajongói leveleket és a neten írogatnak neki, hogy "vegyél feleségül" meg ilyenek... nem értem az ilyet. Nincs önbecsülésük és nem érzik, hogy nevetségesek? Nem tudom, mekkora sztárnak kellene lennie valakinek ahhoz, hogy én így rajongjak érte, mert bár Masont őrülten imádom, azért ilyesmit sosem tettem volna azért, hogy felfigyeljen rám. Épp a szemtelenségemmel és a ridegségemmel hívtam fel magamra a figyelmét, azt hiszem.
-Könnyű azt mondani, hogy fejezz be egy könyvet. Annak a könyvnek azért nem árt úgy végződnie, hogy remek legyen és olvassa is valaki, de dolgozom az ügyön.- bólintok egyet mosolyogva, ahogy neki lát biztatni és hálás is vagyok ezért. Jól esik, amikor valaki ilyesmiket mond. Kicsit jobban érzem, hogy képes lennék erre tényleg.
-Sörözne? Máris. Ne aggódj, szempillantás alatt eljön az idő, amikor majd együtt sörözgettek otthon.- vigyorodok el, ahogy elképzelem a jelenetet és ezt csak azért mondom, mert mindig mindenki azt mondja, hogy olyan gyorsan felnőnek a gyerekek. Biztos, hogy én is megtapasztalom majd ezt és a saját életemből kiindulva, tényleg gyorsan repül az idő.
-Kedvet azt csináltatok már most is, de tudom, hogy még várnom kell vele. Ezt viszont Olivernek vettem.- adom is oda a picinek, miután a kasszás lecsippantja a vonalkódot és persze mutatom is neki, hogy az én kabalám lesz a gyereknél. Remélem, Olivernek is szimpi lesz a kis mosómedve, mert nekem nagyon tetszik.
-A párom szerintem whiskybe folytaná magát, ha megtudná, hogy ilyesmiken agyalok. De még nem ma lesz, hogy felvetem neki az ötletet. Elég friss a kapcsolat. Még azt se tudom, működni fog-e köztünk minden.- válaszolom óvatosan, hiszen valóban, nem tudni még, hogy mi lesz. Most jól megvagyunk, de hosszútávon nem tudom, hogy fogom viselni ezt is például, ami most van, hogy hetek óta nem láttam, mert egy másik országban forgat. Olyan, mintha egy katonát szedtem volna össze.
-A lényeg, hogy meg vagytok valahogy. Ha bérgyilkos lennél is megérteném, hogy azért teszed, hogy meg tudjatok élni valahogy.- mosolyodok el, mert ezt meg így gondolom és nem is szégyellem. Ha valaki a gyerekéért tesz valamit, részemről nem szólom meg, bármi is legyen az. Ezen a téren nincsenek törvények és elvek. Én is megtennék bármit a gyerekemért, ha lenne és tennék mások véleményére.
-Remek. Kocsival vagytok? Mert, ha nem, akkor mehetünk is, ha itt végeztünk. Elviszlek titeket.- szökik széles mosoly az arcomra, ahogy Mark bele megy, hogy beüljünk valahova kajálni és már nem is sietek annyira haza. Ritkán engedhetem meg magamnak az ilyen laza napokat, most pedig ki akarom élvezni és, ha már ilyen jó társaságot találtam, nem is fogok sietni.
Amint fizetek, összepakolom a holmijaim egy szatyorba és a kassza mellett ácsorgok, amíg Mark is végez. Tényleg jó nézni őt, hogy ilyen remekül meg vannak Oliverrel. Bárcsak Masont is el tudnám képzelni ilyen helyzetben, de egyszerűen nem megy. Remélem, egyszer kap majd valami apukás szerepet és megláthatom, hogy fest egy gyerekkel.

- Ha nem is az első, azért dobogós - finomítottam a képen azért, nehogy már valami egoista baromnak higgyen... aminek azért egyesek nyugodtan gondolhatnak, de... itt most úgy gondoltam, hogy nem akarok abban a szerepben tetszelegni. Legyen azért egy szint, ami alá az ember nem adja, még ha ez a büszkeség egy formája is, akkor is, az se árt néha, ha úgy vesszük, hogy nem a büszkeségünk ápoljuk. Hanem csak például nem akarunk olyan gázos apának kinézni, mint amik vagyunk. Mondjuk, a gyerek érdekében is.
- Hát, ha még nem is kaptad meg, majd biztos kapsz, úgy tudom az írásokra külön díjakat adnak, írsz valami szuper jó sztorit, kiadatod, és már kapod is meg élőben is azt a díjat. - Gondolatban egy újabb jegyzet, megnézni az újságot, amit említett, hátha olvasok valami olyat benne, amiből rájövök, hogy nem-e csak csinos, de még tényleg jól is ír, még ha csak celebekről is.
Felnevettem, és egy olyan "ugye ezt most nem komolyan gondolod?" fejjel néztem a társaságomban lévő csinos hölgyemény arcára. Reakcióként arra, hogy nekem még bármit is megtaníthatna egy idősebb nő, ráadásul az ágyban. Ugyan, kacagnom kell, ebben a feltételezésben annyi hiba van, hogy felsorolni sem lehetne. De akkor már benne voltam a játékban, csak én máshonnét közelítettem meg az ágyat.
- Engem az ágyban egy nő mostanában csak egy dologra taníthatna meg, mégpedig arra, hogyan kell úgy aludni, hogy valaki közben masszívan nyálazza a párnámat, ugyanis mostanában az én ágyamban inkább csak egy apró növésű, hímnemű egyed fordult meg párszor - játékosan közelítettem ujjammal Oliver arca felé, mozgatva közben fel le, amire vidám gyerekkacajt kaptam feleletül, ahogy húzta el a fejét, belemenvén a játékba. Naná hogy máris nem ásítozik. Csak játék legyen a dologban, és már figyel a kis hamis kölyök.
- Hát jól. Jól esne ennél erősebb is, de a gyerek biztosan akkor tartana ébresztőshow-t, ha valami erőteljesebb itókával akarnám csillapítani a napi kimerülést. Azt meghagyom akkorra, ha nem az én felügyeletem alatt van. Az a biztos - és lenyeltem a gondolatot, hogy szívesen innék valami jó erőset eme hölgy társaságában is akár, hogy aztán ki tudja, talán csináljunk valamit ágyban vagy azon kívül, amire aztán másnap egyikünk se emlékezne tisztán, csak annyiban, hogy valami baromi királyat csináltunk az éjjel.
Aztán gondolatban kupán csaptam magam, emlékeztetve magam rá, hogy haverkodunk, nem egyebezünk. De hát nem tehetek róla, ha egy ilyen formás, és dögös nő csámborog velem, hát csoda ha beindul az ember fantáziája? Nem hiszem!  
- Lehetséges. Csak sajnos azt nem méri fel, hogy apuci szereti az Ő társaságát akkor is, ha éjjel szunya van. Ő könnyen van el, mert bármikor alhat, éjjel is, nappal is, még nem sejti hogy a felnőttek világa nem ilyen választékos fajta - ráncoltam össze kissé a homlokom, de nem tudtam volna tagadni, persze, az a legjobb része a napnak, ha Oliver mosolyát látom, vagy ha egyáltalán bármit csinál, és látom, meg egyáltalán a társasága... na de az éjszaka az éjszaka, és akkor aludni kell, ez nem kívánságműsor, csak kár hogy ezt egy baba még nem tudja értelmezni, vagy nem akarja, vagy... passz. Ő akkor alszik, amikor akar, mi felnőttek nem, sajnos.
- Lehet hogy ebben is igazad van, de én úgy vagyok vele, majdnem bármit elhiszek amit a dokik meg a többi okos mondanak, végülis ők végeztek erről iskolát. - Azt nem tettem hozzá, hogy főleg addig, amíg ők jelentenek annak a "hatalmi szervnek" amelyik egy csúnya nézésért is "fekete pontot" adhat, felügyelőt rendelhet mellénk, vagy akármi egyéb dolog, akár ha nagy hülyeségről volna szó, el is vihetik Olivert. Addig amíg ők dirigálnak, én akármeddig elbohóckodok ezekkel a kajákkal, még ha elég sok gőzt is termel bennem a "játék", amit aztán más kárára kell kieresztenem, de akkor is, a fiamért megcsinálom, még ha csikorgatom is érte a fogam, és tépem a szám. De igazából csak dumálok, tetszik, nem tetszik, akkor is úgy kell csinálni és kész, ez a rendszer van most.
- A fanatikus rajongóknál talán csak az őrült sztárok a rosszabbak, azokat se kell félteni, amikor hallani ezt-azt, hogy mekkora baromságokat csinálnak azért hogy hírbe kerüljenek, baromi sok pénzt kidobva az ablakon, hogy még több pénzt kereshessenek, a méltóságukról meg a becsületről nem is beszélve. - És kész csoda, még áll az épület, bakker, hogy ezt milyen állat jó építőmelósok rakhatták össze... nem semmi, hogy ez még nem szakadt rá arra a behemót nagy fejemre. Döbbenet! Én is pénzért, méltóságot és becsületet nem szégyellni kidobva az ablakon át egyenesen a kukába, néha vagy nem is annyira néha, a saját és mások vérében tocsogva vagyok talpon vagy fekszek a földön, és én papolok a büszkeségről, a becsületről, pfuuu... rossz hatással van rám ez a beszélgetés, asszem, mert annyi hülyeséget hordok össze, vagy... inkább csinálok, nem is tudom... szóval csoda hogy áll a ház, na...!
- Könnyű hát, mert te be tudnád fejezni, én meg nem - válaszoltam, teljesen egyértelműnek gondolván a dolgot. Ő író, én nem, Ő tud írni, én nem, Ő tudna egy sztorit kitalálni amit meg is vennének, én nem, és ezek szerint már elkezdte csak be kéne fejezni, szóval hol a gond? Én nem látom.
- Ha rajtam múlna, azt is eltitkolnám előle, hogy egyáltalán létezik olyasmi mint a pia - felsóhajtottam, hisz nevetséges képzelgés. A világ miatt is, meg mert a fiam. De tényleg azt akartam, hogy jobb legyen nálam. Sokkal jobb...
- Akkor hát, ötöst ide, kis komám, a kedvcsinálásból jelest kaptunk - vigyorogtam rá Oliverre, és kis kezével az enyémbe "pacsiztam", ami ismét általános derülést okozott nála, nagyjából fél percig, amíg engem tüntetett ki a figyelmével, aztán persze hogy a kis hímnemű kópé máris visszafordult a nőnemű légkör irányába, azaz újdonsült barátunkhoz, akitől naná hogy nyert neki a simogatás is, a szép beszéd is, a mosómedvéről már nem is beszélve, amit - amint a kezei közé, illetve az Ő és az én mellkasom közé került -, ha lehet, még lelkesebben kezdett el összenyálazni, mint eddig bármit.
- Asszem nyert ügyed van, medve-pártiak vagyunk - mosolyogtam rá hálásan Charlotte-ra a játékért. A mosoly pedig nem tűnt el, ahogy folytattam, akkor sem. - Ezek pedig nem éppen kizáró okok egy gyerekre, higgy annak aki már benne van a dologban. A hosszú ismeretség sem feltétel hozzá, meg a működés se. Csak egy dolognak kell működnie, és hát a nők nem nagyon maradnak olyan pasival, akinél AZ nem működik - céloztam nemes egyszerűséggel arra, mi az az egy dolog, ami a gyerekhez kell. - Viszont a whisky, ha már szóba került, ilyen esetben legyen kéznél, azt javaslom, mert ha te nem is ihatsz majd, a hapsidnak jól fog jönni egy ilyen hír után, főleg ha nem készültök rá - javasoltam, végülis magam bőrén véve a tapasztalatot, mert nekem is nagyon jól jött volna az a whisky, de én a bejelentéssel együtt kaptam rögtön a gyereket is, így ezt akkor ugyebár kilőttem mint lehetőség, de ments Isten attól, hogy másokat megfosszak egy ilyen ötlettől, így inkább javasolom is, nehogy elfelejtsék.
- Akkor vegyük úgy, hogy bérgyilkos vagyok - bólogattam, lehunyva szemeim egy pillanatra, hogy aztán megcsóváljam a fejem, saját gondolatomon félig magamban, félig nyíltan mulatva. Jó vicc, bár tény, hogy nem tudnék arról sem ha az volnék. Én csak ütök. Hogy utána ki hová kerül, az már nem az én dolgom, akár haza, akár kórházba, akár árokpartra, bármi is a vége, nekem csak a harctéren van dolgom az "áldozataimmal", hogy utána mi lesz velük... addig jó nekem, míg nem érdekel.
- Igazából nem kocsival jöttünk, úgyhogy követünk bárhová - adtam tudtára hogy megyünk amerre látunk. Illetve, pontosabban, ahová Ő javasolta, és ahová ezek szerint visz is bennünket. Nem vagyunk válogatósak ezen a téren, finnyásak se, és most épp a büszkeség sincs képben. Ennyiből főleg nem. Így amint sorra kerültem, én is fizettem a holmikért amiket vettünk (és amiket az eladónő a pénztárban szinte nyáladzó mosollyal még készségesen be is rakosgatott egy szatyorba, miközben hol énrám, hol pedig Oliverre mosolygott teljes gőzzel, közben csöppet se célzatosan nevetgélve, és igyekezve csábítóan viselkedni. De nekem nem jött be a csaj, szóval bukta. Megköszöntem hogy bepakolt nekem a szatyrokba, azután otthagytam szépen, és követtem Charlotte-ot. - Mi kész is vagyunk. Részünkről mehetünk - mondtam, miközben a kabátom zsebéből előhúztam Olivernek a melegebb sapkáját, és lehúztam róla azt a vékonyat amit eddig viselt. Az ilyen központokban mindig jóval melegebb van mint kint bármikor, szóval ezért idebent csak egy vékony sapeszt adtam a gyerekre, hogy ne izzadjon le és legyen nedves a haja, kint viszont jobb lesz a rendes sapka, már csak a füle védelme érdekében is. Nem vágyok egyrészt újabb fülgyulladásra neki, aztán meg a doki siránkozását se kívánom, hogy megint hogy öltöztettem a gyereket, bla-bla-bla, úgyhogy Oliver fejére ügyeskedtem a kinti sapkát, és így már tényleg késznek nyilvánítottam magunkat, ha csak egy kocsiig megyünk, akkor is, így a tuti.

Elmosolyodok és nem is fűzök többet a dobogós megjegyzéshez. Én csak egyetérteni tudok vele ezzel kapcsolatban, afelől viszont, amit a díjakról mond, már nem vagyok olyan biztos. Annyira jó írónak azért nem érzem maga, bár sokszor nem tudom, hogy tényleg nem írok jól vagy, csak szerény vagyok és én magam sem hinném el. Talán, még akkor se hinném el, ha ezer meg egy díjat kapnék. Nem tudom. Szeretném azt érezni, hogy príma vagyok ebben, de még nem sikerült.
-Honnan tudod, hogy jól írok? Lehet, hogy tök pocsék a stílusom.- vigyorodok el, miközben kihívóan rápillantok, mert tényleg érdekelne, miből feltételezi, hogy díjakat kaphatnék. Szerintem még egy cikkemet se olvasta, legalábbis nem hiszem, hogy olyasmiket olvasna, amiket én írok. Általában semmitmondó baromságok, mert jelenleg a pletyka rovatban vagyok. Eddig a célom az volt, hogy átkerüljek valami komolyabb témához, de mióta Masonnel összemelegedtünk, már ebben sem vagyok olyan biztos.
-Pedig gyanítom, sok nő még ezt a nyálazós szerepet is szívesen vállalná még, ha a kis hímnemű egyed is ott lenne.- vigyorodok el, miközben figyelem, ahogy Oliverrel szórakozik és komolyan élvezet nézni őket. Őszintén mondhatom, hogy csak azt érzem, hogy jó látni ezt és árad belőle a szeretet. Oliveren látszik, hogy rajong az apjáért, szóval mondhat nekem bármit, a szememben akkor is jó apa.
-Dada szokott rá vigyázni egyébként? Vagy esetleg van a szomszédodban egy anyuka, aki vállalja?- érdeklődök, ha már szóba került és nem azért, mert bele akarnék szólni, csak kíváncsi vagyok, hogy oldja meg egyedül ezt a rengeteg feladatot. Vagyis, az érdekel, hogy miféle segítséget kap, mert arra mindenkinek szüsége van, hiába is tagadná bárki.
-Na igen. Meg azért gondolom őt még nagyon izgatja a külvilág is, neki minden új így aztán szívesebben van ébren. Más kérdés, hogy gyorsan lefárad szegényke és akkor kell neki pár óra szunyálás.- figyelem a csöppséget mosolyogva és, mintha értené, hogy róla beszélek, rám is pillant vigyorogva. Meg kell zabálni. Komolyan. Ha kicsit régebb óta ismerném Markot, mint egy óra, biztosan agyon csókolgatnám Olivert és megfognám picit. Bár lehet, attól csak még inkább elkapna az érzés, hogy én is akarok egy saját gyereket. Remélem, ez minden nőnél szokásos dolog ebben a korban, másképp azt kell gondoljam, hogy elment az eszem.
-Igen. Nem is azért mondtam, hogy megváltoztassam a véleményed. Jól teszed, hogy a dokikra hallgatsz. A lényeg, hogy Olivernek jó legyen.- mosolygok továbbra is, miközben bólogatok egy sort. Sok orvos van és sok félét mondanak, de a lényeg így is mindig az, hogy a gyerek jól legyen és minden szuper legyen. Ha egyszer nekem is lesz egy, tuti, hogy a gatyámat is rá fogom költeni és egy elkényeztetett kis majom lesz belőle a végén.
-Ne is mond. Elegem van már a buta celebekből, akik a botrányból élnek meg. Mutogatják magukat, hülyeséget csinálnak a tinik meg ezt tanulják, hogy ettől menő valaki. Hülyének lenni divat sajnos. Remélem, előbb-utóbb kinövünk ebből.- sóhajtok egyet a végén, mert, ha valami, hát ez nagyon dühít. Az emberi hülyeség. Elmondani nem lehet, mennyire frusztrál, amikor ilyesmiket látok, ha pedig írnom kell róla, csak ötödjére sikerül olyan cikket összehoznom, amiből nem rí le, hogy a kedves író lenézi az egész bandát.
-Honnan tudod, hogy nem tudnál írni egy jó könyvet? Próbáltad már? Lehet, hogy simán kiráznál a kisujjadból egyet. Mondjuk írhatnál a helyzetetekről, hogy milyen egyedül nevelni férfiként egy ilyen apró gyereket.- vonok vállat mosolyogva, hiszen ez egy elég jó téma lenne és szerintem simán írhatna róla akár Mark is. Nem feltétlenül kell már manapság iskolai végzettség ahhoz, hogy valaki írjon egy jó könyvet. Sőt. A legtöbb ma menő könyvet valaki olyan írta, akinek gőze sincs amúgy az irodalomról vagy egyebekről, csak leült és megírta, mert volt hozzá fantáziája. Az írás alapja a fantázia. Csak az után követezik minden más.
-Látom, nagyon örültök, de én most napokig ezen fog agyalni és, csak jó idő után tudom majd kiverni a fejemből. Pedig tudom, hogy még nem lennék kész rá és nem is ez lenne a legalkalmasabb idő arra, hogy gyerekem legyen. De amikor látok egy ilyen cukiságot, mindig megfeledkezek róla.- gügyögöm az utolsó mondatot főleg Olivernek, miközben a macit is megkapja, amivel Mark szerint nyert ügyem van. Reméltem, hogy tetszeni fog neki, bár miért is ne tetszene? Mondjuk annyira édi nincs a plüss figura, mint Oliver, de azért egész aranyos.
-A lényeg, hogy, ha véletlenül nem sikerül összehozni egy babát, akkor én inkább terveznék még előtte egyet s mást.- szögezem le a téma lezárása gyanánt, hiszen én is tudom, hogy sokaknak fél perc ismeretség se kell és az se direkt van, csak "megesik", de nem is vagyok ennek a híve. Egy gyerek komoly felelősség és sokan nem is tudják olyan jól kezelni, mint Mark. Mázlija van az embernek, ha van ennyire talpra esett, hogy mindent meg tudjon egyedül oldani.
-Bérgyilkos. Az még jól jöhet, szóval lehet, hogy felkereslek majd még.- mosolyodok el és kapásból eszembe jut pár nőszemély, akik frusztrálnak, ha Mason közelében vannak, nem beszélve a munkahelyen néhány idiótáról, de természetesen csak viccelek. Nem kívánnám senki halálát.
Miután kiderül, hogy simán elfuvarozhatom őket bárhová, megvárom az ajtónál, amíg végeznek, majd a kocsihoz irányítom őket és szépen elpakolok mindent, hogy kényelmesen elférjünk.
-A szatyrod majd nehogy a kocsiban maradjon.- vigyorgok, miközben behuppanok az ülésre, majd Markra lesek és elgondolkodok egy pillanatra, biztonságos lesz-e így vinni őket, hogy Olivert fogja. Más lehetőség viszont nincs, mert nincs gyerekülés. Így aztán amint elhelyezkedünk, indítok is és az étteremig meg se állok.
-Remélem, tetszeni fog a hely. Én szeretek ide járni. Nagyon rendesek mindig.- mosolygok, miközben kiszállok, majd bekalauzolom őket és le is ülök egy szabad asztalhoz. A pincérnő már messziről int mosolyogva, hiszen ismerősnek számítok itt és perceken belül meg is jelenik az asztalunknál, hogy felvegye a rendelésünk.
-A szokásos lesz.- vigyorodok el, mire le is vési a kedvenc palacsintámat, majd ultra bájosan Markra és Oliverre pillant és megkérdezi, nekik mit hozhat. Mondom én, hogy egy kisgyerek vonzza a nőket.

Megvonom a vállam.
- Az újságok a példányszámból élnek meg. Akkor marad fenn egy újság, ha sokan olvassák. Akkor olvassák sokan, ha jó vagy legalábbis érdekes cikkek vannak benne. Egy cikk akkor lesz jó vagy érdekes, ha jól van megírva, és jól megírni csak egy jó író tudja. És ha egy író nem jó, és ezért a kutyát se érdekli amit ír, akkor nyilván nem dolgozik ott sokáig, rövid úton lapátra is rakják - foglaltam össze a véleményemet, arról, miért is gondolom, hogy Ő egy jó író lehet. Nem értek sokat az újságokhoz, de ennyit még én is össze tudok rakni. Ez alapján egyértelmű, legalábbis nekem, hogy nem lehet rossz, abban amit csinál, mert akkor nem csinálhatná ott, ahol csinálja.
- Akkor már nehezen, mert ha a kis hímnemű egyedem is ott volna velünk, aligha volna ott bármilyen nőzés is az ágyban, egyrészt sokan lennénk hárman arra az ágyra, másrészt, korhatárban még az 1-es karikás műsort se nézhetné a gyerek, nem még egyebet. Így ha gondolod, megtippelheted hány nő járt az elmúlt hónapokban a lakásomon, olyan céllal hogy az ágyamat is megtalálja. Csak ne mond ki hangosan is a számot, mert annyi a jó híremnek - színpadiasan kétségbeesett és titkolózó arcot kezdtem vágni, mintha legalábbis nem tenne rá magasról az összes körülöttünk mászkáló, hogy az én lakásomon hány nő volt mostanság. Tény ami tény, ha nőhöz támadt épp kedvem, az mostanság nem az én lakásomon zajlott, mert még ha a másik szobában is volna a gyerek, az egy másik kaszt, ha szex kell, és egy másik, ha otthon vagyok a gyerekkel. Jobb ezeket azt hiszem külön tartani, míg nem rendeződik valamelyest az életem.
- Az egyik szomszédasszonyom vállalta, hogy vigyáz Oliverre amíg dolgozom, vagy olyan ügyem van, ahova nem vihetem, vagy vinném szívesen a gyereket. Félig mert kedveli a kiskölyköt, félig meg mert fizetek érte. - Bár inkább billen szerintem oda a téma, hogy fizetek, végülis, neki is meg kell élni valamiből, és mifelénk az nem olyan sima ügy, a pénz mindig jól jön, és nem nézzük mit csináljunk érte. A gyerekfelvigyázás legalább tisztes dolog, és én is jól járok, ahhoz képest jó áron, és megbízható ember van a gyerekkel, míg én nem vagyok ott.
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy jobb volt míg ekkora gyerekek voltunk. A világ szép volt, jó volt, és érdekes. És akkor aludtunk amikor akartunk. - Szentimentális Mark... fúúú, na én és a gyermekkorra ácsingózás. Azért inkább nem csinálnám végig újra. Oliver kora még hagyján lenne, de a többi, későbbi éveket kösz nem, egyszer elég volt, sőt, még sok is.
- Igen és igen, végülis, mert remélem hogy jól teszem, ha a dokikra hallgatok, és igen, tudom, hogy nem azért mondtad. De én is megértem amit te mondasz. Én a legtöbb dologra simán rámondanám hogy ökörség, de mivel nem értek hozzá, nem tudom mi az ami tényleg az volna, és mi az ami csak szerintem. Bízok inkább azokban akik magabiztosan tudják vagy legalábbis hiszik, hogy amit mondanak, úgy van - magyarázgatom a témaköröm, felváltva nézegetve Olivert, és Charlotte-ot is, mindkettejükre figyelve. Nem tudom, hogy minden pasi így van-e ezzel, vagy csak én, aki rohadtul nem értek a gyerekekhez, és Oliver előtt annyi közöm se volt hozzájuk, mint tyúknak az ABC-hez, de mindenképp úgy a tisztább a lelkiismeretem, hogyha azokra hallgatok, akik elvileg értenek a gyerekekhez. Abból olyan nagy baj nem lehet, mint amekkora abból lehetne, ha én a saját kútfőmből állnék neki összeboronálni a fiam a kajákkal példának okáért.
- Akkor javaslom, a gyerekeink érdekében hagyjunk fel a celebek mutogatásával. Ha nem mutogatjuk őket, nem keresnek rajtunk pénzt, és nem lesznek tovább problémák - mondom én, de ugyebár ez lehetetlen, hisz a tévék, újságok, meg miegymás túl sokat keres az ilyen celebeken. És sajnos sokakat érdekel. Hogy engem nem, az egy dolog, de a legtöbben nem osztják a nézetem. Még sok szülő sem, nyilván, hisz szülőből nyilván több van a világon mint gyerekmentes rajongóból, és aztán az emberek meglepődnek, hogy a saját gyerekeik is milyen dolgokért rajonganak. Aztán a gyerek van hibáztatva mindenért, mintha nem a világ magasztalná fel előttük a temérdek rossz példát.
- Nem hiszem hogy bárkit is érdekelne, az, amit én leírnék - ingattam meg a fejem, mint aki nem biztos benne, de egyébként az voltam. A mai világot nem a csóró, egyedülálló apa sztorija érdekli, hanem mindenféle más izé, ami engem nem köt le, legalábbis abban nem kötne, hogy most élethűen vagy olyan formában adjak valamit elő, ami mást is érdekel. Meg... én mint író? Na nem... viccnek is rossz, mikor még az alapvető iskolai készségek is csak tördelve ragadtak rám, nem ilyen írói munka való a világ szeme elé. - Inkább maradj te az író, jobb a világnak, ha én is megmaradok a helyemen.
Gonoszak vagyunk, de próbáltam nem nevetni. Asszem Charlotte elég naivan fogta fel ezt a gyerek-dolgot. Persze, kellett volna ehhez sok minden mielőtt belevágtam, és sokkal ideálisabb szitukban is lehetett volna ezt rendezni, meg kellett is volna sokszor, na de... olyan nincs, hogy "alkalmas idő, meg körülmények".
- Tudod, ha körbenézel itt körülöttünk, tízből tíz ember akit először meglátsz, tuti nem volt betervezve a szüleinek, és mind azt mondanák neked, hogy jöhetett volna alkalmasabb időben is a gyerek, meg nem voltak készek rá. Nem mintha a hirtelen gyerekvállalás mellett kampányolnék, meg nem is papolhatok én senkinek, de szerintem ha tán úgy érzed hogy volt olyan mákod hogy találtál valakit akit szeretsz, akkor ne foglalkozz vele, hogy alkalmas-e, ha jön, hadd jöjjön, ilyen az élet, aminek jönni kell, jön és kész, örülni kell, nézni a jó oldalát. - Végülis én is azt igyekeztem nézni. Nem azt hogy mik a nehézségek Oliverrel, hanem hogy szeretem a fiam, és... az egész életem legnagyobb érdeme Ő, és hogy Ő ilyen, egészséges, szép, és jó kölyök. Más minden mindegy. Ha már van, akkor a jót nézem belőle, azt hogy szeretem a fiam...
Oliver lelkesen tekingetett nagy, csillogó szemeivel Charlotte-ra, és áhítattal szemlélte a neki gügyörésző nőt. Bejött neki a foglalkozás, azt láttam, nem hiába az én fiam, szereti a női figyelmet.
- Oliver kedvel téged, ahogy nézem, úgyhogy, szerintem hagyd a tervezést, és bízd a sorsra. Ha nem lenne benned érzék ehhez, Oliver se kedvelne, tudod, a gyerekek állítólag érzik az ilyeneket, és én azt látom, hogy Ő csíp téged. De mondom, én nem szólok semmit, csak leadom a véleményem, meg Oliverét, aztán némulok - képletesen becipzáraztam a szám, lelakatoltam, és odaadtam Olivernek a kulcsot, ami nem is létezett, de fiamnak tetszett a játék.
- Állok szolgálatodra - hajtottam meg a fejem kissé, nem mintha tényleg bérgyilkosnak nevezhetném magam, csak feltételes képzeleti módban gondolkodva hasonlíthatom magam oda... Na, viszont azért jobb inkább asszem ha nem is gondolkodom ezen. Nem kell. Jól van ez így.
- Szép kocsi - dicsérem meg, mikor Charlotte az autójához kormányoz bennünket, és miközben Ő a cuccokat kezdi pakolászni a raktérben, n végigmérem az autót. Olivert nem érdekelte a kocsi. Őt egy nem messze villogó lámpa érdekelte sokkal jobban. Akkor is azt nézte, a fejét csavargatva ahogy bírta, amikor beültem Charlotte mellé az anyósülésre, az ölemben a gyerekkel.
- Igyekszem majd nem itt hagyni, szükségünk is lesz rá majd.
Amikor az ajtó becsukódott mindkét oldalon, és a motor elindult, az már felkeltette a fiam figyelmét, új zaj volt, közelebbi, hisz a buszon vagy egyéb közlekedési eszközökön nem így hallja a zajokat, ez most más volt, valami más mint amit megszokott, szóval félig érdeklődve nézelődött, félig meg kis kezével a kabátomba markolt, jelezve, hogy jobban érzi magát ha fogja a "grabancomat", vagy ami neki annak számított, nehogy el tudjak szökni a közeléből. Nem mintha esélyes lett volna.
Az étteremnél, ugyanúgy mint a kocsinál, készséggel követem Charlotte-ot, mivel Ő ismeri a helyet, rábízzuk az irányítást. Mikor leültünk egy asztalhoz, csak akkor néztem rendesen körbe, miközben kiemeltem Olivert a hordozóból, és lehúztam az én kabátom cipzárját is, meg az Ő fejéről is levettem a sapkát, meg lehúztam a cipzárját is, lejjebb vetkőztetve, hogy ne melegedjen be idebent. Ahogy a karomban tartottam Őt, nagy csodálattal adózott az asztalnak. Az én figyelmem viszont a pincérnőre terelődött, akinek Charlotte intett.
- Nekem máris bejön - bólogattam, és tényleg, kellemes kis helynek látszódott. A pincérnő is így érezhette ma, mert láthatóan megtetszett neki a fiam, amikor odaért hozzánk, és a rendelésünk kérdezte. Partnernőmnek ez könnyen ment, én azért puskázásul az étlapra sandítottam.
- Én egy melegszendvicset kérek, sok sajttal - mondtam, miután végigmértem a lapot, majd a fiamra sandítottam. - És mondja csak, volna rá mód, ha szépen megkérem - ez után egy varázslásra alkalmas mosolyt villantottam a pincérnőre -, hogy a fiam kedvéért ebből is kapjunk egy adagot kézmelegen? - mutattam fel Oliver cumisüvegét, meg a tápszeres dobozt, amit a magammal hozott kisebb szatyorból előhalásztam. Lassan itt lesz az idő erre is, és jobban járunk ha Oliver nem kezd nyűgösködni nekünk, hogy nem rá figyelünk.
A pincérnő készséggel bólogatott, és már-már az asztal alá olvadva vette el tőlem a holmikat, hogy azokkal együtt hagyjon ott bennünket.
- Régóta jársz ide? - fordultam aztán Charlotte-hoz, mikor magunk maradtunk. - Csak hogy tudjam, vajon feltételezik-e majd, hogy mienk a gyerek - kacsintottam rá, és magamban mulattam a pincérnőkön. Szegények közül biztos van aki olvadna rajtunk szívesen, de így hármasban simán kinézhetnénk egy családnak, tehát ha nem ismerik még annyira Charlotte-ot, hihetik, de ha már rég jár ide, akkor nem, akkor levágják hogy nem pár vagyunk. De az előbbi lány szívélyességéből ítélve... sanszos hogy tudják, nem egy pár vagyunk.

Elmosolyodok a kis okfejtésén és hevesen bólogatok, mert végtére is, ebben teljesen igaza van. Ha nem tudnék írni, valószínűleg már nem ücsörögnék olyan magabiztosan az egyik asztal mögött, amit a sajátoménak nevezhetek, ugyanakkor az is igaz, hogy olyanok is ülnek ott, akik nem írnak kifejezetten érdekesen, csak épp mindig megkapják a jó sztorikat. És itt nem arra gondolok, hogy ki, kivel, hol és mikor mit csinált, hanem az igazán érdekes és ütős sztorikra, amik mindenkit érdekelhetnek, nem csak azokat, akik nyáladzanak nap, mint nap a celeb hírekre.
-Való igaz. Ezek szerint tényleg nem lehetek olyan pocsék író, mert a cikkeimet elég sokan szokták szeretni.- mosolyodok el büszkén és próbálok nem átesni a ló túloldalára, hogy aztán őrülten nagyképűnek tűnjek. Igazából még az is lehetnék, mert miért ne? Nagyon sokan a semmire is nagyképűek. Ennyi erővel én is lehetek az.
-Nem lehet egyszerű az élet egy kis lurkóval, de legalább jól megválasztod majd ki lesz az a nő, akit felviszel magadhoz. És nem feltétlenül azért fogod felvinni, hogy hancúrozzatok, akkor pedig nagy eséllyel alaposabban megismered és talán megtalálod azt a bizonyos nagy betűs Ő-t.- csicsergem nagy átéléssel, mert hát a szerelem minden nőnek kellemes téma, főleg most, hogy hozzám is bekopogtatott és minden olyan remekül alakul Masonnel. Ha szingli lennék, vagy épp túl lennék egy csalódáson, akkor azt hiszem, már nem így vélekednék. Szingliként teljesen másképp látja ezt az ember.
-Áh. Így már minden érthető. Végtére is, ha rá is ér és még pénzt is kap érte, akkor teljesen jó üzlet. Ha pedig, még Oliverrel is jól bánik, akkor kifogtad a legjobb bébicsőszt magadnak.- mosolyodok el lágyan és inkább nem folytatom azzal, hogy elég sokat hallani manapság olyan bébicsőszökről, akik csak félvállról veszik a munkájukat és megbízhatatlanok. Persze, mindig csak utólag derül ez ki, valami nagy véletlen folytán. Gondolom azért Mark elég alaposan ellenőrizte ezt. Kinézem belőle, hogy még kamerázott is eleinte, biztos, ami biztos alapon. Én azt tenném.
-Teljesen igazad van. Legalább a lelkiismereted tiszta, hogy te mindent megtettél a piciért.- bólintok újra és már bánom, hogy elkezdtem beledumálni ebbe az egészbe, mikor semmi közöm se a gyerekneveléshez, se Markhoz, Oliverhez meg végképp nem. Valószínűleg, én is a legjobbat akarnám a gyerekemnek és inkább a biztosra mennék mint, hogy otthon kísérletezgessek rajta, hogy mi mennyire jó neki. Így pedig, ha valami nem válik be, még mindig kikérheti a doki véleményét, nem pedig a kórházba kell rohanni, mert baromságot csinált.
-Sajnos, a celebekről nem mi döntünk. A sok buta ember miatt kellenek az ilyen hírek. Az embereknek kell valaki más bukásáról olvasni, hogy a saját degradáltságukkal ne tudjanak foglalkozni. Ha azt olvassák, hogy x és y válik, akkor megnyugszanak, hogy "ha ez a nagy ember se tökéletes, akkor én miért lennék az?". Ilyen egyszerű ez. Egyébként is, az ember hajlamos a kárörvendésre.- vonok vállat, de szívem szerint ezt az egész celeb dolgot eltörölném. Körülbelül olyan az egész, mint a pogány időszakban, amikor hat-nyolc ezer istenséget tiszteltek az emberek. A celebeket is sokan úgy tisztelik, mint valami istent és, ha találkoznak is személyesen, elalélnak. Pedig ők is, csak emberek, nem többek.
-Hát, ha nem érzed magadénak a dolgot, ne is tedd inkább. Én legalábbis azt vallom, hogy olyasmit sose csinálnék, amiről nem érzem azt, hogy "na igen, ebben jó vagyok és jól csinálom". Például nem mennék rendőrnek sem, mert már attól felfordul a gyomrom, ha filmben hullát látok.- borzongok is meg látványosan, mert valahogy tényleg nem jól viselem az ilyesmit. Ha elképzelem azt, ahogy valamikor rég elvágtam mondjuk az ujjam, már attól is rosszul vagyok. Nem bírom én az ilyesmit, már pedig egy rendőrnek minimum gyomor kell, na meg némi ész és bátorság. A középső még okés is nálam, de a többi...
-Igazad van és azt is tudom, hogy az a gyerek úgyis tudni fogja, mikor kell jönnie. Nem én fogom úgyse eldönteni. Van, aki gyógyszer mellett is terhes lesz és ennyi. Az embernek olykor megmutatja az evolúció, hogy nem tud mindent irányítani, csak hát, ha már vannak bizonyos eszközök, szeretnék azért mégis tervezgetni. A világból viszont nem rohannék ki, ha kiderülne, hogy most terhes vagyok. Akkor megoldanánk valahogy.- újabb váll vonás, majd egy apró mosoly. Való igaz, hogy nem érzem magam késznek az ilyesmire, de az is igaz, hogy nem mondanám, hogy "ezt nem". Megpróbálnék megküzdeni a feladattal, aztán előbb-utóbb csak sikerülne.
Széles mosoly terül el az arcomon, mikor Mark közli, hogy szerinte Oliver bír és ennek örömére megszorongatom a csöppség pici kezét. Csak óvatosan ugye, de valahogy akarom, hogy érezze, hogy figyelek rá és én is bírom.
-Azt kell mondjam Oliver, hogy én is bírlak. Örülnék, ha egyszer nekem is egy ilyen kis nyugodt pasas csöppenne az életembe, mint te.- gügyörészek megint csak a gyereknek, majd hálásan Markra pillantok és elmosolyodok újra.
-Köszönöm, minden esetre. Ez jól esett. És nyugodtan mondhatod a véleményed. Nem fogok érte megharagudni.- vigyorgok továbbra is, ahogy jelképesen becipzározza a száját, majd újra Olivert veszem szemügyre. Tényleg bírnék egy ilyen kis nyugodt gyereket. Vele sincs semmi gond, amióta csak itt vagyok és, már jó ideje csatlakoztam hozzájuk. Gondolom azért, hogy nem mindig ilyen kis nyugodt, de sok gyerek még negyed órára se marad meg sírás nélkül.
"Állok szolgálatodra". Na ezen tényleg elnevetem magam, mert jó pár filmbéli jelenet beugrik, amiben egy-egy lovag mondott ilyet vagy épp inas, de persze mókásnak tartom a dolgot és pukedlizek is egyet, mint valami úri dáma. Kedvelem Markot, de komolyan. El lehet vele röhögcsélni és hülyülni, ami jó, mert alig ismerjük egymást és mégis ilyen lazák tudunk lenni. Egész jó öcskös lehetne belőle. Azt hiszem, öcsémnek fogadom. Már, csak Masonnek kell ezt beadagolnom valahogy és persze majd Markkal is megbeszélem, mert ez ugye annyit jelentene, hogy máskor is szívesen látnám őket.
-Köszönöm.- mosolygok, mikor megdícséri a kocsit, végül becuccolunk és kényelmesen helyet is foglalunk arra a rövidke útra, amíg elérünk az étteremig. Azt viszont látom, hogy még ez a kis kirándulás is nagyon tetszik Olivernek, így amikor leparkolok, felbőgetem párszor a motort, hogy láthassam a kíváncsi és csodálkozó tekintetét. Zabálni való csöppség.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy Marknak tetszik a hely és, mivel a pincérnők is elég jó fejek általában, ez a hölgyecske is szívesen eleget tesz Mark kérésének. Azaz, Oliverre is gondol a kaja hőmérsékletét illetően. Ezért is jó ez a hely. Itt nem nézik le az embert, nem nagyképűsködnek és nem is bunkóznak. Teljesen normális emberek, akik azt hiszem, még szeretik is a munkájukat, mert mindannyian mindig rendesek és mosolygósak.
-Köszönjük.- mosolygok végül a nőre, ahogy elbandukol tőlünk, majd küldök egy cuppanós puszit Olivernek, ahogy észre veszem, hogy engem mustrálgat, mert én meg az étlappal játszadozok. Tényleg minden érdekli és ezt annyira jó látni.
-Ami azt illeti, elég régóta. A legtöbben már lassan név szerint is ismernek, mert sokszor itt ülök ebéd időben meg vacsoránál is. Ha megtámad a munkakedv, estig bent ülök az irodában és akkor nem nagyon van már erőm főzőcskézni otthon. Olyankor szoktam beülni ide. Azaz, elég sűrűn.- vigyorodok el a végére, ahogy már megint elfecsegem a fél életem, pedig Mark, csak egy egyszerű kérdést tett fel. Viszont jó tudni, hogy tényleg tetszik neki a hely és remélem, hogy akár még itt is összefutunk majd velük még párszor.
-Egyébként házhoz is szállítanak. Majd megadom neked a számukat, hogy otthonra is rendelhess. Gondolom, sokszor neked sincs időd vagy erőd főzni magadnak.- mosolyodok el, mert ezt teljes mértékben meg is tudom érteni. Gyereket nevel, dolgozik és rendben tartja a lakást. Vagyis gondolom, hogy ő is hozzájárul meg a bébicsősz is, de ez akkor sem lehet egyszerű.

- Ha szeretik, akkor kicsit sem vagy pocsék író - vonom a vállam, és ingatom a fejem, amolyan "hidd el nyugodtan" fejet vágva, miközben viszonozom a mosolyát. Fura hogy ilyen önkritikus ez a nő, pedig nem úgy néz ki első látásra, mint akiből ezt nézné ki az ember fia. Gyönyörű, jó melója van, kapcsolata, hol hagyhatta akkor el az önbizalmát? Frankón nem értem, lehet, sőt, tuti bennem van a hiba, de ez a szitu.
- Nem igazán hiszem hogy a közeljövőben a nagy Ő-t keresném - húzom el kissé a szám, belegondolva, hogy tegyük fel én megismernék egy nőt, bejönne, én is neki, és akkor jönne az ismerkedés? Nem is tudom mitől lennék vonzóbb hapsi hosszú távú kapcsolatot kereső nők esetében. A börtön, a stiklik, a melók, vagy a gyerek, esetleg a halott ex-egyéjszakás kalandom aki az anyja volt? Melyik téma felvetésénél fogná a cuccát a csaj, és futna el lóhalálában, hogy a lába se érje a földet? Olyan nőket nemigen találni, akik lenyelnék a múltam, a jelenlegi életem, és Oliver közelébe is engedném őket. Vagy az egyik, vagy a másik igaz rájuk, de mindkettő aligha. Vagy az életvitelemhez passzolnak, vagy a gyerekhez, a nők nemigen szoktak félúton megállapodni. Legalábbis még egy ilyen nőhöz sem volt szerencsém, de még hasonlóhoz sem. De ezt aligha magyarázhatnám el Charlotte-nak anélkül, hogy el ne mondanám neki a "hogyan is élünk" kezdetű mese teljes és valós verzióját. De már csak azért sem tehetném ezt, mert még ha elő is adnám valakinek csak úgy, hát akkor se egy bazi híres újságnál dolgozó nőnek kéne elregélni, nem bizalmatlanságból, de... de, részben bizalmatlanságból is. De amúgy se. Ez nem ilyen "egy órája ismerjük egymást-téma", ez magánügy. Nem kell taglalni.
- Igen, az tuti hogy szerencsém van bébicsősz terén. Nem szívesen hagynám csak úgy bárkire Olivert, a kimondottan gyerekeknek való helyek meg túl drágák, és nem is veszik be a gyereket bármikor amikor kell. - Gondoltam itt bölcsődékre meg hasonlókra. Azokba aligha lehetne éjszakára is berakni a gyereket, és drágák, és túl sokat kérdeznének, a fura időpontjaim miatt. A felvigyázó jó megoldás, bármikor jön, megfizethető, kiismerhető. Ez utóbbiban pedig szerencsémre elég jó lettem az évek során. Nekünk tökéletes. Olivernek pedig a lehető legjobbat akarom, amit én adni vagy szerezni tudok neki. Ez most még a legjobb megoldás nekünk.
- Aha, az enyém tiszta. És ha az "okosok", gondolok itt a dokikra és társaikra, őmiattuk esne baja a fiamnak, azt ők sokkal jobban megbánnák, mint elképzelni tudják. - Biztos ami tuti, rákacsintok Charlotte-ra, hogy ne ijesszem meg, és leplezzem némileg, hogy mennyire is gondoltam komolyan amit mondtam. Mert ha egy doki miatt esne baja a fiamnak, azt garantáltan nem élné túl az az okostojás. Az utolsó lélegzetvételéig verném a fejét az aszfaltba, vagy amíg le nem lőnének, ha a fiamnak valami olyan komoly baja esne miattuk, vagy a tanácsaik miatt. Rájuk hallgatok, mert nekik tudniuk kell mi a jó a gyereknek, de ha hibáznának, az volna az utolsó hibájuk, az első és utolsó alkalom volna hogy elcseszték, az én fiam után nem lenne második esélyül elszúrni.
- Hm... hát én semmire se tartom a celebeket, úgyhogy belőlem biztos nem keresnek. Én nem segítek rajtuk a pénzemmel, mivel erősen kétlem, hogy bármelyikük tudna az én gondjaimon segíteni, ezek csak elkényeztetett felnőttek, az a legnagyobb bajuk hogy unatkoznak, vagy mit tudom én. Az én világomból nem hiányoznak a hírességek. - Nem bizony. Ők is megvannak a maguk világában, én is az enyémben, nem érdekel melyik válik, vagy megy elvonóra, lusta, unatkozó népek azok, addig jó, amíg nem keveredünk, nem kell az ő bajuk is még az én fejembe.
- Rendőrnek én sem állnék, bár a hullákkal nincs gondom. Láttam már egyet-kettőt, nincs azokban semmi nagy cécó. Azok már biztos nem ártanak az embernek, az élőktől jobban kell tartani. A halott csak halott. Nem kellemes látvány, de nem nagy ügy. Láthat az ember sokkal rosszabbakat is az élete során mint egy hulla - vakartam meg fél kézzel a homlokomat. Fejben megpróbáltam sorra venni, hány hullát is láttam már. De nem nagyon jutottam végleges számra. Talán mert nem érdekelt amikor láttam. Összefolyósodtak események, nem maradt meg a kép némelyiknél, hogy az egy alkalom volt-e vagy kettő. Legalábbis felnőtt fejjel. Mikor egyes bunyók rosszul végződtek. Mikor egyes menetek olyan rosszul, hogy még ott a szemünk előtt murdált meg a fószer. Némelyiket ismertem, azoknak élesebb volt az emléke. Némelyiket nem, azok felejtősek voltak. De akkor is csak hullák. Élt, meghalt, nem az én dolgom volt, amatőrök, maguk keresték a bajt, ez ilyen üzlet. Az talán érdekelt volna ha velem szemben patkolnak el, de...
Gondolatmenetem megszakadt, mikor Oliver felsírt a karomban. Csitítgatni kezdtem, és ringatni, miközben az egyik ujjam felajánlottam neki, amit ő habozás nélkül el is kapott, és szorongatva húzta magához, apró szájába tömve az ujjam, aztán szopogatni kezdte.
- Te kis nyafogós kópé - hajoltam hozzá közelebb egy pillanatra, és megcsókoltam a homlokát, aztán ismét Charlotte-ra emeltem a tekintetemet.
- A természet megoldja - bólogatok egyetértve a szavaival. Naná, bizonyíték a kezemben. A hóhér se tervezte a kis srácot, de itt van. És jó ez. Jó hogy velem van.
Oliver az ujjammal a szájában is egy vigyorral fogadja, amikor Charlotte megfogja a kezét, és ahogy beszél hozzá. "Teli szájjal" gagyog valamit, amit egyikünk sem érthet meg, de nem úgy fest mint aki ellenkezik a "barátságuk" ellen.
- Az se olyan nagy baj, ha megharagszanak érte az emberre, a vélemény attól még vélemény. De az jó, ha elmondhatom anélkül, hogy leszednéd a fejem - nevetem, nem mintha esélye lenne, de hát na. Tényleg kedvelni való ez a csaj, én is csipázom, Oliver is kedveli, és ő is kedveli Olivert, talán még engem is, legalábbis ha azt mondja nem zavarja a véleményem, gondolom így van. Ez jó...
Olivernek bejött a kocsikázás is, és az is amikor Charlotte megmutatta milyen hangokat tud még kiadni a motor, amit fiam előbb eltátott szájjal hallgatott, majd lelkes "csámcsogás" közepette nyálazva az ujjam, gagyorászott, gyanítom a maga nyelvén tetszését fejezve ki azt illetően, milyen utazásban is volt neki része. Ezután már csak hab volt neki a tortán az étterem, a fényes új hely, az új emberek, a "mosolygós nénik", és a többi. De amikor megpillantotta az üvegét is a kezemben, minden másról elfeledkezve pislogott, hogy szemével követni tudja, mi történik éppen. Láttam hogy addig követi az üvegét, amíg csak tudta, hogy aztán, már-már panaszosan nézzen fel rám, mintha csak azt akarná kitudakolni, miért és hová tüntettük el az Ő saját, kizárólagos tulajdonú üvegét, és mikor is lesz az hogy azt visszakapja. Ezzel, legalábbis nekem, elég valószínűvé tette, hogy már most se mondaná azt hogy nem kell, ha felkínálom neki a kaját, még ha nem is tartott ott jelenleg, hogy már ordítson a tápszerért. Ravasz, mert ez azt is jelenti, hogy azért a türelme egy idő után már el fog fogyni, ha nem olvassuk ki a jeleiből a kívánságát.
De Charlotte újfent megmenti a helyzetet, amikor megint magához láncolja fiam szemeit, a cuppanó hangra, mikor puszit küldött neki, Oliver is érdeklődve figyelt, nézte honnét származik a hang, és mi okozta. Kis szájából előkandikált a nyelve is, és kíváncsian öltögette, mintha azt hinné, az okozta a hangot.
- Na, most feladtad neki a leckét - nevetek Charlotte-ra, fiam átszellemült próbálkozását nézve, hogy leutánozza a hölgyet.
- Ha miattad fél éjszaka a cuppogást fogom hallgatni a másik szobából, leadom nálad a gyereket míg ki nem alszom magam utána - fenyegetem meg incselkedve, és "visszaveszem" most már az ujjam Olivertől, majd megtörlöm egy szalvétában. A gyerek nyálát azért mégse kívánom majd a szendvicsemre.
- Akkor már jó alaposan ismernek téged. És azt is tudják, hogy ez alapján mondhatni, jó kis munkamániás csaj vagy. Akkor most meglepetést okozhattál nekik, hogy velünk vagy itt. Egy idegen pasi és egy gyerek. Egyikünk se tűnik cikk-témának, úgyhogy most barkóbázhatnak a pincérnők hátul, hogy kiket csődítettél ide magaddal - válaszolom, visszavigyorogva, és egyáltalán nem zavart, hogy részletesebb választ kaptam a vártnál. Érdekes, de nem zavart hogy csak úgy dumálunk egy csajjal. Rá most valahogy tényleg nem ÚGY tekintettem. Csak jó volt dumálni. Már-már hétköznapinak éreztem magam vele, és nem kellett gondokkal meg semmi gázossal foglalkozni, csak szövegelni. Jó volt ez.
- Köszi. Jól gondolod. Meg akkora konyhaművész se vagyok. Valahogy kimaradt a tudományaim közül hogy értsek a főzéshez, úgy nagyobb dolgokban. Inkább az alapvonalon mozgok, bár tanulékony vagyok, már csak a gyerek kedvéért is, mert különben később mindketten szarban leszünk, és éhen halunk. Őt ugye nem lehet majd pizzával meg melegszendviccsel etetni, majd jönnek a főzelékek, meg miegymás. Nem is tudom ki jár rosszabbul majd, én mert meg kell főznöm, vagy ő mert meg kell ennie amit főztem? Bár asszem ő - válaszolom meg a saját kérdésem, de nevetve. Előre sajnálhatom magam és őt is, kész katasztrófa sújtotta övezetek leszünk ketten a konyhában, már előre látom.
Nem sokára megérkezett a rendelésünk. A pincérnő letette elénk amit kértünk, majd még mindig mélységes olvadozás közepette nyújtotta oda nekem Oliver cumisüvegét, amiben most már a kellően meleg tápszer volt, amitől fiam szeme rögtön tágra nyílt, és mohón tátogott szájával, várva a számára tejnek megfelelő löttyöt, hogy megtömhesse vele a hasát.
- Jól van, öcskös, tessék, adom már, nem kell a fesztivál - adtam is gyorsan a szájába, ahogy a pincérnő otthagyott minket. Úgy érezhette nem vagyok elég gyors, mert már görbült lefelé a szája, amikor a nő ott hagyott bennünket, de még épp idejében adtam is meg amit kívánt, és így elkerültük egyelőre a hangkitörést, hacsak azt nem számoljuk annak, hogy milyen lelkesen és hangosan nyelte fiam a tápszert, amikor is a cumi végre valahára a helyére került.