Zoathar Martaroth

Nobody's perfect

Sötét, sötét, sötét... A világos szín messze elkerüli Zoathart, csupán halovány, sápadtas bőre az, mely kitűnik a nagy feketeségből. Haja válláig lógaszkodik le, melynek nagy része fekete, ám itt-ott feltűnik egy sötétbarnás rész is. Nagyjából mindig ugyanúgy hordja, nagyritkán vágja csupán vissza rövidebbre, ám ez leginkább akkor szokott megtörténni, mikor egy művészi - jó értelemben vett - mélyponton van túl. Ekkor mindig úgy érzi, hogy kell némi változás, kell az, hogy egy kicsit mást lásson, mikor belepillant a tükörbe. Ében íriszei démonian izzanak, s számtalanszor szokott velük "beszélni". Néha nem kellenek a szavak, avagy a mozdulatok, csupán elég egy apró pillantás, mellyel szinte világot lehet váltani. Kár tagadni, hogy nem szokta alkalmazni bizonyos helyzetekben igéző tekintetét, melynek sejtelmes csapdájába már számtalan hölgy esett bele. Az összképhez hozzátartok mély hangja, s mikor megszólal, inkább az rí le róla először, hogy túlságosan komoly és magának való, ám a kiejtett szavak ennél sokkal többet mutatnak. Ahogy a szem a lélek tükre, úgy a hang is, csupán meg kell találni a módját annak, hogy fejezzük ki magunkat. Mivel Zoathar számos hölgyet örökített meg vásznon, így volt ideje kitapasztalni, hogy milyen hanglejtéssel, milyen finom kis ívekkel és morajokkal lehet átrepíteni az adott hölgyeményt egy másik világba. Általában az embereknek első pillantásra nem szimpatikus, hiszen sötét kisugárzását még tetőzi fekete öltözéke is. Fekete ing, fekete nadrág, fekete acélozott talpú bakancs... E színen kívül más ritkán fordul meg rajta - kivéve a vörös, éltető nedűt.
Rengetegszer csalja meg az embereket az első pillantás, hiszen sokan e szerint ítélnek, s mivel Zoathar külseje s kisugárzása nem egy élettel teli, vidám férfit sugall, így általában a negatív oldalra billen a mérleg nyelve. Ám ez ennél több, egy csodálatos paradoxon!  Valamiért taszítja az embereket, ám szokatlan módon vonzza is őket. Elég csupán egy sejtelmes félmosoly, egy kósza pillantás, már megdőlt az "első pillantás" elve. Hiszen ahogy megszólal, már beszédéből le lehet szűrni valami furcsa, sötét szenvedélyt, mellyel szinte rátelepszik az emberekre, s behálózza elméjüket. A mai humorvilág így messze elkerüli, nem szereti a bolond tréfákat, sem a mai suhancokat, kiknek az egész élet egy hatalmas vicc. Ám a nevetést sosem vetette meg, viszont erre is egy másik szemszögből tekint. Ő inkább egy szenvedélyes, őrült művész lélek, kinek minden bolondsága megjelenik az apró kis ecsetvonásokon. Ám mint minden embernek, neki is van egy sötétebb oldala. Olykor az őrület, a művészet mélyei teljesen magukkal ragadják, s ilyenkor egy hölgy társaságát nem csupán arra használja, hogy bájait megörökítse... Ha nem dúskálna a pénzben, mára már biztosan ott ücsörögne a rácsok mögött...

This is my Life

Minden egy hűvös, téli éjen kezdődött. Ez az este más volt, mint a többi: sokkal dermesztőbb, és sokkal sötétebb. A kis dombon a kúria vaskos és komor falai közül felhangzott egy csecsemő sírása, ki akkor látta meg a napvilágot. Ekkor még egy csodálatos kis sápadt bőrű, fekete szemű angyalnak tartották, ki az alig pár másodperces felsírás után már érdeklődve tekintett körbe a szobában, mit sem törődve szülőanyjával. Először azt hitték, hogy betegeskedő lesz, hiszen gyengének tűnt, illetve halovány bőre nem sejtetett túl jót. Ám ez mind megdőlni látszott, mikor kezdett felcseperedni.
Ő volt az elsőszülött, s egyben az utolsó is. Családjának egy remekül menő vállalkozása volt, melyből egész életükre ki tudták biztosítani magukat. Mivel sokat dolgoztak, s figyelmüket teljesen felemésztette a vállalkozás, ezért erre az egy szem gyermekre is nagyon nehezen vették rá magukat, ám kezdetben egy percét sem bánták meg. A kis Zoathar mindent megkapott tőlük, semmiben sem szenvedett hiányt, így egy remek gyermekkort tudhat maga mögött. Pontosabban, neki remek volt...
Ő csak élte életét, úgy, ahogy azt elméje s lelke engedte. Művészi hajlamai hamar megmutatkoztak, hiszen már nagyon kis korában felfedezte, hogy egy darab ceruza és egy vászon mily örömöket rejt magában, így szinte idejének minden percét azzal töltötte, hogy lemásolta a világot. Kezdetben csak fákat, házakat, autókat rajzolt, ám ahogy teljesedett ki a tehetsége, úgy kezdtek jönni a tájképek, majd az emberek, ezen belül is a kislányok. Sok időt töltött azzal, hogy lesétált a játszótérre, lefeküdt a fűbe, s az ott játszó kislányokat örökítette meg. Az anyukák először kedves gesztusnak tartották, ám észrevéve, hogy minden nap ott ücsörög egymagában, s rajzolja a lányokat, kezdett már aggasztó lenni számukra, hiszen egy idő után nem csak az arcukat és az alakjukat festette le, hanem elméjének egy rejtett zugában levő világba helyezte őket, s úgy vetette papírra művét. Ezek a világok nem rózsaszín, szivárványos rétek voltak... Sötét kastélyok, szokatlan szörnyek, komor erdők... S ki az az anyuka, ki ezek láttán nem szól a családnak?
Így történt az, hogy egy jó ideig nem engedték őt a többi gyermek közé. Számára kezdetben ez nagyon rossz volt, hiszen nem volt kit papírra festeni, ám egy idő után beletörődött, s elkezdett olyan arcokat rajzolni, melyek benne forrtak össze. Nem is kell mondani, csodálatosak voltak azok a festmények...
Kezdetben azt gondolták róla, hogy autista, így pszichológushoz küldték a fiút, ki nem értette egyáltalán, mi ez a nagy felfordulás körülötte, hogy mi bajuk az embereknek vele, mikor ő teljesen jól érzi magát a bőrében. Nem depressziós, nem akar meghalni, csupán élvezi az életet - a maga módján, s lám, ez volt itt a probléma. Ám az orvosok semmit nem tudtak megállípítani nála, csupán annyit mondtak, hogy "majd kinövi" az antiszociális hajlamait, s majd kinyílik a világ felé. Ezt persze nem értette, hiszen ő úgy tartotta, a világ már a lábai előtt hever. Minél idősebb lett, annál inkább ezen elv szerint élte életét...
Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb önállóságra tett szert, így megesett, hogy több napig kimaradt, hiszen megismerkedett a hallucinogén szerekkel, melyek új kapukat nyitottak meg számára. Megtörtént többször, hogy egy ecsettel s egy vászonnal vágott neki az erdőnek, ahol olykor napokat töltött egyedül a szerek mámorító hatásában, melyek alatt szenvedélye és sötétebb jelleme egy az egyben a vászonra került. Nem is véletlen, hogy leginkább hölgyek voltak azok, kik nagy érdeklődést mutattak festményei iránt...
Kezdetben csak a közeli erdőbe ment, aztán az idő múlásával közelebbi városokba, majd távolabbiakba, más országokba... Ezek alatt az évek alatt felfedezte, hogy férfivá érve még nagyobb lehetőségek állnak előtte. Pár zöldes papírdarab elég ahhoz - sőt, sokszor még ez se kellett -, hogy a hölgyek elmenjenek lakására, s modellt álljanak műveihez. Nem is kell mondani, hogy a saját lelki világát arra a szobára is kiterjesztette, ahol festett: egy csodás, sötét színű franciaágy, fekete-vörös függönyök, pislákoló gyertyák, finom illatú füstölők, kicsiny fehér porok, s maga Zoathar szenvedélyes jelleme, mellyel nem volt nehéz behálózni egy csodás hölgyet azért, hogy papírra vethesse őt.
Ám egy nap történt valami, mely megbélyegezte Zoathar egész életét. Az egyik művészi este oly szenvedélyesre s véresre sikeredett, hogy a fekete selyem paplanon fekvő hölgy többet nem nyitotta ki szemeit. Nem tudta akkor eldönteni, hogy kétségbe van esve, avagy betegesen jól érzi magát... Az pedig, hogy mi történt azon az éjjelen a testtel a továbbiakban, senki sem tudja... Az ügyet mégis jópár zöldhasú segítségével el lehetett tussolni, s a halál okának a túladagolást tették meg, melyhez Zoatharnak semmi köze sem volt - legalábbis a hivatalos papírok szerint, ám mivel a világ túlságosan is korrupt, így könnyedén megúszta az egészet.
Ezen eset után úgy döntött, hogy nem elég neki egy kontinens, így hát elköltözött Amerikába, azon belül is Los Angeles külvárosában vett egy erdőszéli kúriát. Szenvedélyével viszont nem hagyott fel... A művészi szobát, szinte pontosan itt is megalkotta úgy, ahogy azt Norvégiában tette. A színek, az illatok, a hangulat talán még sötétebb, s a vágy szikrája szinte a legrejtettebb zugban is ott lapult.
Most is itt él, s bár a vállalkozásból folyik be neki pénz, ha teheti, leginkább festményeit adja el, s azon igyekszik meggazdagodni. Ugyanakkor egy hatalmas szoba van fenntartva a legtökéletesebb, legcsodásabb műveknek, ahol egy pohár whiskey társaságában szeret gondolkodni, szeret eltöprengeni a világ dolgain. Ám az a gyilkos éjjel... Vajon tényleg teljesen eltűntek lelkében a nyomai? Vajon mi foroghat a fejében, mikor sötét íriszeiben visszatükröződik egy hölgy arca? Ki tudja... Egy a biztos, hogy sosem cselekedett olyat, melyet megbánt volna, s ha valami nagyon megragadta, akkor azt igyekezett mindig is tovább űzni...