[You must be registered and logged in to see this image.]Mintha megkönnyebbülnék egy kicsit, mikor bementünk a helységbe és nincsen bent senki. Sokkal jobb volt, abban a tudatban mászkálni ott bent, hogy nincs senki, plusz egy rendőrrel vagyok, aki felkészült mindenre, vagyis remélem, hogy mindenre. Igaz, hogy fegyver van nála, de bármi megtörténhet, ami miatt nem tudja azt hasznosítani. Fuh erre gondolni sem merek és nem is akarok, hiszen az, azt jelentené, hogy valami baja eshet neki, meg persze nekem is. Nem viselném el, hogyha vele baj történne miattam, hiszen én kerítettem ilyen helyzetbe, miattam kellett felborítani az egész életét. Velem kell laknia, el kell viselnie engem és a kis ebemet, meg minden rossz és idegesítő dolgomat. Sosem hittem volna, hogy valaha is megfogom változtatni valaki érzését, ennyire, de megtettem, ami nem a legjobb azt hiszem. Mármint, lehet, hogy már most ki van tőlem, és legszívesebben hazazavarna, csak sajnos nem teheti. Nem tudhatom mi jár a fejében, főleg most nem, amikor a saját szívdobogásom érzem a fülembe és egy gondolatom sem tiszta. Furcsa egy helyzet. Nézem, ahogy Darius sétálgat a helyszínen megjegyzésére nem mondok semmit, mert nem is tudok, de abban igaza van, hogy volt itt valaki. A vak is látja, hogy az eldobált dobozok, meg az ilyenek nincsenek itt évek óta. Akkor már lebomlottak volna valamennyire. Én is körbenézek, ahogy Ő is, csak én nem ugyan amiatt, amiért Ő. n azt nézem, hogy merre ne lépjek, mert nem akarom, hogy egy patkány bokán harapjon, mert biztos, hogy nincs beoltva veszettség ellen, ahogy én sem, mert nem hinném, hogy bárki is beoltaná amiatt magát. Talán akkor, hogyha minden nap ilyen helyekre jár, de amúgy nem, hiszen elég nagy butaság lenne, kapni egy oltást a semmiért. Mondjuk engem nem zavarnak a tűk látványai, eléldegélnék én plusz egy oltással, de azért ha nem muszáj, nem kell. Kicsit lemaradok tőle, ahogy az asztalhoz megy, mert nem akarok annyira a sarkában lenni, biztos nem díjazná, hogy fél centikre állok tőle és nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy félek. Oké, be kell vallanom, hogy félek, nem annyira, mint amikor elindultunk, de félek, viszont szeretném, ha ezt nem tudná. Bár biztos elég árulkodó, hogy nagyjából minden zajra felkapom a fejemet és légzésem is gyorsul. Arra is kicsit megugrottam, hogy egy papírcetlit nyújtott felém. Amikor az első sorokat elolvasom a cikkből, már tudom, hogy nem akarom megnézni a képet, hiszen minden cikkemre emlékszem, ugyanúgy, ahogy erre is. Pont egy gyilkosságról van, jézusom... de ez már van egy éves, honnan van meg nekik még? Mostanában kerülöm az ilyen helyeket, az pedig biztos, hogy ezek után őt méteres körzetben fogom kerülni a tetthelyszíneket és minden rendőrt is. -Ha megtalál engem, vagy csak kiderít rólam dolgokat, a szüleimmel mi lest?-kérdezem, nem is foglalkozva azzal, hogy engem megtalál-e, vagy sem. Nem nagyon izgat, hogy mi van a szüleimmel, hiszen a családomban egy valakit szerettem, de ő már meghalt. Jó, persze nem akarom, hogy az én hibámból bármelyik szülőm is meghaljon, akkor sem, hogyha anyám olyan dolgokat tett velem, amilyeneket, nem szeretném, ha meghalna, csak amiatt, mert én bénáztam az éjszaka. -És, ha nem találunk semmit?-tudom, hogy a remény hal meg utoljára, meg minden ilyen, de én nem tudom, már miben reménykedhetnék. Két végkimenetele lehet ennek az egésznek, hogy nem kapnak el Ők engem, hanem Darius kapja el őket, vagy elkapnak és megölnek. Nem tudom már melyik lenne a jobb.
A fegyvert magam előtt tartva haladok előre az ajtó irányába. Szemeimmel lopva az ujjaimra pillantok, melyek most majdhogynem teljesen elfehéredtek. Próbálok koncentrálni, hogy még véletlenül se remegjen meg a pisztoly a kezemben. Szokatlan, hogy egy olyan személy társaságában tisztítsam ki ezt a kis épületet, akinél nincs egyetlen fegyver sem. Ezzel Bren olyan védtelennek tűnik mögöttem, mint egy ártatlan bárány, aki most készül bemenni az oroszlán barlangjába. Meg akarom őt védeni, tényleg! Ezért hát ez volt a legkézenfekvőbb megoldás ebben a percben; neki is velem kell jönnie. Képtelen lettem volna őt idekinn hagyni, tudván, hogy bármelyik pillanatban lecsaphatnak rá. Mi van, ha a gyilkos még mindig itt ólálkodik, s kivárja, míg a lány egyedül marad, hogy aztán könnyedén végezhessen vele? Fejemet megrázom, elcsitítva ezzel a helytelen gondolataimat, ami Brenna életét illeti. Az ajtót egyik lábammal kinyitom, s kicsit lehajolva bemegyek a terembe. Igazából nem gondoltam át teljesen ezt az „akciómat”. Magam sem tudom, mi várhat ránk idebenn, mégis valami, félelemérzettel társulva ugyan, de azt súgja, hogy körül kell néznem itt is. Világéletemben kockáztattam az ilyen helyzetekben; talán ezért van az, hogy ma ott vagyok, ahol. Meglehet, a legtöbb rendőr nem ment volna be, nekem azonban már nincs vesztenivalóm. Amit lehet, már rég elvették tőlem, és nem éreznék bűntudatot, ha az antidepresszánsokkal teli életemnek kellene búcsút intenem. Közel sem akkora ez a helyiség, mint amilyennek képzeltem. Viszonylag kicsi, s innen nem nyílik más járat sehova sem. A földön többnyire szemét van; újságpapírok, ételdobozok, félig megrágott pizzaszeletek és vizes flakonok hevernek szerteszét. Miután végeztem a szoba „tisztításával”, pisztolyomat leengedem a törzsem mellé. - Nincs itt senki, - mondom aztán fejem kicsit oldalra döntöm az egyik asztalon lévő csészét vizslatva, - illetve, ha volt is, már rég elment innen. Halkan sóhajtok; azt hiszem, megkönnyebbültem. Nem is tudom, talán azért, mert azt hittem, hogy az itt hagyott hulladék helyett plafonhoz erősített végtagokat fogunk találni, esetleg emberi szerveket, amiket egy-egy befőttesüvegben konzerváltak. Fura, tudom, de jobb elsőre a legrosszabbra számítani, mintsem a jóra. Tovább araszolok, lábammal fel-felrúgva pár kínai ételdobozt, amikor megállok az asztal előtt. Egy bögre alatt egy kitépett cikk van valamelyik újságból. A szöveg mellett egy kép van, a végén pedig egy név, s eltart pár másodpercig, mire feleszmélek, hogy mit is látok pontosan. Brenna az. Egyik kezemmel megtámaszkodok az asztal szélében, szemeimet pedig egy pillanatra behunyom. Elszédültem, füleim pedig zúgni kezdtek, de egy mély levegővétel után erőt veszek magamon, s a lány felé fordulok. A papírfecnit a kezembe veszem, s átnyújtom neki. Sokáig a megfelelő szavak után kutatok, mert nem tudom, mit mondhatnék. - A jelek szerint itt ólálkodott még egy kis ideig a tettes, - mondom cipőm orrát bámulva. - Azt hiszem, minél hamarabb meg kell őt találnunk, mielőtt még ő talál meg téged. - Hangom kifejezéstelen volt, mintha csak úgy mellékesen jegyeztem volna meg mindezt. Nos, az biztos, hogy már elkezdték őt keresni és nem fogják addig abbahagyni a dolgot, míg a lány arra a sorsa nem jut, amire az áldozat. - A legjobb, amit most tehetünk az az, hogy olyan gyorsan végzünk itt, amilyen gyorsan csak lehet, és remélhetőleg találunk majd valamit, ami közelebb visz bennünket a bandához. Még magam sem vagyok biztos benne, hogy ez így lesz. Mindenesetre reménykedek benne, hisz gondolom már mindketten azt kívánjuk, bárcsak vége lenne ennek az egésznek.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy kis bátortalan mosolyt ejtek meg felé, mikor azt mondja megérti. Annyira örülök, hogy ő, így áll hozzá, hogy nem akar most azonnal magával rántani, mert azzal csak azt érné el, hogy megijedek és inkább elfutok a másik irányba. Na jó, nem hiszem, hogy az is megtörtént volna, hogy elfutottam volna, de biztos megijedtem volna, hiszen lassan haladni is szörnyű ide, nemhogy gyorsan. Így is kezdenek eszembe jutni a tegnap este emlékei, hogy miért is erre jöttem, hogyan keveredtem ide. Az utca neve még mindig nem olyan ismerős, illetve az, hiszen már vagy harmadszorra olvasom el. Csak annyi, hogy nincs az, az érzés, hogy kigyulladt a villanykörte a fejem felett, mintha beugrott volna, hogy tényleg itt jöttem. Olyan furcsa, nem tudom. Lehet, csak amiatt van annyi bajom az utca nevével is, mert tegnap este teljes sokkban voltam itt, ahogy most is kezdek besokkolni és pánikolni, akkor is ha próbálok minél jobban uralkodni rajta. Sajnos a sok mély levegővel, annyit értem el, hogy a gyomrom nem forog, mintha pillanatokon belül ki akarna jönni. Azért a számat nem szívesen nyitom ki, hogyha mégis megakarna szökni a reggelim, ne legyen szabad útja, mert nem kéne elrontani a tett helyszínét. Mikor a sárga szalag alatt átmegyünk, eszembe jut hányszor álltam ilyen szalagok mentén és próbáltam arra kérni valakit, hogy mondja el mi is történt, de mindig volt akkora szerencsém, hogy valaki látta a nagy részét mindennek és elmondta, így egy rendőrt sem kellett erre kérnem. Nem szerettem, mikor ilyen helyekre küldtek ki, mert mint most is, akkor is mindig ott volt egy tértócsa, vagy egy felszáradt, amitől csak rosszabbul lettem. Most is megint kavarogni kezdett a gyomrom, ahogy visszagondoltam arra, hogy tegnap este ide borult a férfi, miután átment a fején a töltény. Hihetetlen, hogy valaki erre képes volt, képes volt, átlőni a koponyáját valakinek, csak mert nem tetszett neki valamit. Az ilyeneket én olyan halálbüntetésre szánnám, hogy még a halálban is bánná a tettét. Ilyet most már nem lehet, pedig régen mennyi kivégzés volt emiatt, akkor is, ha nem is volt bűnös az illető, akkor nem nagyon tudták, hogy bizonyítani. Nem akarok végig nézni a sikátorban, nem akarom tudni mi, hol van, mert lehet, hogy nincs már semmi sehol, de tuti, hogy vannak itt patkányok, meg egyéb "édes" kis állatok, illetve bogarak errefelé, akiket nem szeretnék látni. A hideg kiráz, ha csak arra gondolok, hogyha itt maradt volna a férfi hullája, akkor biztos megpróbálták már volna, ezek a lények enni, ami azért biztos nem kellemes. Ha én halok meg ezt nem akarom, legalább a halálomba kapjak egy kis tiszteletet, ha már életemben nem kaptam senkitől sem. Mikor hirtelen megáll Darius, szinte neki megyek, így csak pár centire állok tőle, de nem tudom miért állt meg, ezért nem merek megmozdulni, még levegőt is csak lassan és halkan veszek, annyira feszülten hallgatom szavait. Jesszusom.-ennyit mondok nagyon halkan arra, hogy bemegyünk oda, mert nem tudom mi várhat ott bent rénk és félek. -Rendben.válaszolok neki, még mindig igen halkan, hogyha van itt valaki ne halljon meg engem se, meg őt se. Mély lélegzetet veszek, mikor benyit és követem, ahogy megy be, a kis helységbe, mert nem valami nagy, de így is akkora, hogy nem látok el a végéig. Félek, de nem azért, mert nem érzem magam biztonságban, hanem azért, mert nem tudom mi vár itt ránk. Van egy rossz előérzetem és ez sosem jelent jót, de most annyira erősen érzem, hogy tudom, valami szörnyűség fog történni most.
Még egyszer sem voltam olyan nyomozáson, ahova a szemtanút is magammal vittem volna. Eddig legtöbbször csak a társaimmal dolgoztam, ezért is olyan szokatlan most ez a számomra. Tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kellene viselkednem, hisz elsősorban Bren-re kell figyelnem. Nem szeretném ugyanúgy látni, mint tegnap este, bár erről talán már lekéstem. Ma reggel, mikor beállítottam a házamba a kutyájával olyan érzésem volt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne; hogy a gyilkosság csupán egy álom volt, s nem üldözi senki sem a lányt. De most itt vagyunk, és ezúttal egyikünk sem menekülhet el. Pláne nem Bren, akire most szükségem van a nyomok keresésében, illetve abban, hogy esetleg felidéz valamit az elkövetővel kapcsolatban azáltal, hogy megint itt van, s kénytelen szembenézni a félelmeivel. - Megértem, - mondom. Én is féltem, miután átéltem egy gyilkosságot, igaz, esetemben az nyomott nagy súlyt a latban, hogy én magam követtem el a tettet. Napokig nem tudtam lehunyni a szemem, hisz akkor újra szembekerültem az általam üldözött személlyel, s hallottam, miként sült el a pisztoly a kezemben. A legrosszabb mégis az volt, amikor a tükörképemet néztem. Azt mondják, a szem a lélek tükre, s tán ezért volt ez olyan nehéz a számomra. Belülről marcangolt a bűntudat, s tudtam, hogy egy kis részem ottmaradt a helyszínen. Soha nem hevertem ki ezeket az eseteket. Nem, inkább megtanultam velük együtt élni a gyógyszereknek köszönhetően. Egyik szemöldökömet kicsit felhúzom, mikor azt mondja, jól van, s hogy elkezdhetjük a nyomozást. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van, s talán egy ideig nem is lesz így, ugyanakkor előbb vagy utóbb szembe kell néznie a saját démonaival. Rendben, meglehet, miattam van az, hogy ilyen szűkös határidőn belül kell erre sort kerítenie, és hogy részben az én hibám lesz, ha valami netán rosszul sülne el – ami, reményeim szerint, nem fog bekövetkezni. Ha pedig mégis, akkor hát vállalom a kockázatot; más választásom gondolom úgysincs. Szorosan Bren mellett haladva megyek a sikátorhoz, majd mikor odaérünk, egyik kezemmel felemelem a szalagot, hogy átférjünk alatta. Végignézek a területen. A sárga szalagon és az aszfalton lévő sötét folton kívül semmi nem mutatja annak a jelét, hogy itt gyilkosság történt. Pár felfordított kukán meg papírdobozon kívül nincs is itt kinn más, és biztos vagyok benne, hogy ha ezek között lett volna valami, az már rég előkerült volna. Tekintetem megállapodott egy résnyire kitárt ajtón, ami valamelyest hátrébb nyílt a sikátorból. Be szeretnék menni oda, viszont kételyek merülnek fel bennem ezzel kapcsolatban. Mi lesz, ha valaki lesz odabenn? Brennek nem adtam fegyvert, mielőtt elhagytuk volna a házat, bár kétlem, hogy ha ezt mégis megtettem volna, akkor tudta volna használni. Őt azonban nem hagyhatom idekint, ezért együtt kell dolgoznia velem. Három méterre állunk meg az ajtótól, majd szembefordulok vele, s olyan halkan amennyire csak lehet, suttogni kezdek. - Ide most be kellene mennünk, - mondom egyik kezemmel a bejárat felé mutatva. - Egész végig maradj mögöttem, rendben? Előveszem az övemből a pisztolyomat, s elfordulva a lánytól felemelem magam előtt. Kezeimet erősen rákulcsolom, hogy még véletlenül se remegjen meg a fegyver, majd az ajtóhoz közelebb menve benyitok a terembe.
[You must be registered and logged in to see this image.]Szerettem volna valamit mondani, miközben úton voltunk, de nem tudtam, ha akartam volna sem. Mindig mikor megszólalok csak rosszabbul leszek, és ez egy nagyon rossz szokásom. Utálom, hogy ennyire nem tudok mit kezdeni azzal, hogyha kocsiban ülök, mert bármilyen gyógyszert is szedtem be ez ellen, akkor sem lett jobb. Kocsiban ülni ezért nem szeretek, akkor sem, hogyha ezzel közelebb van, de még mindig jobb, mint a busz. Azzal több idő általában és azon rosszabbul vagyok, csak nem igazán értem miért. Igen furcsa érzés ez, és még magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele. A dobolása engem nem zavart, sőt örültem neki, mert ezzel kicsit elvonta a figyelmem mindenről, a hányingerről, és arról, hogy csak jobban görcsöl a gyomrom, hogy hova megyünk. Igen dallamos volt dobolása, és lehet, hogyha nem egy kocsiban ülök vele, vagy jobban ismerem még dúdolni is kezdtem volna, pedig rég nem csináltam már, de azért még szeretem. Nagyon örülök annak, hogy megértett és nem kezdett el rángatni, hogy most azonnal menjek, mert dolga van. Biztos vagyok benne, hogy sokan mások nem foglalkoztak volna azzal, hogy én épp megpróbálok, nem megőrülni, és fogná magát elindulna azzal a címszóval, hogy vagy vele megyek, vagy itt maradok egyedül. Biztos, hogy egyedül nem maradnék itt és utána mennék, mert mégis itt voltam tegnap, és láttam egy gyilkosságot, és nem akarnék itt egyedül kóvályogni. Tényleg fogalmam sincs, hogy kerültem ide tegnap este, nem is erre lakok, ami azt jelenti, hogy teljesen ellentétes irányba indultam. De miért nem tűnt ez fel a többieknek. Vagy, ha feltűnt miért nem hívtak? Ja, tényleg. A telefonom némán volt, most meg már nincs is nálam, nem is él. De ezt igazából annyira nem bánom, hiszen úgyse nagyon használtam azt a kütyüt, csak egy-két, gyors üzenet váltásra, vagy néha egy-egy telefonra. Sosem volt égető szükségem rá. Gondolataimból az ránt ki, hogy vállamon érzem érintését, ami egyből melegséggel tölt el, csak tudnám miért. Ráemelem a tekintetem és nagy szemekkel nézek rá. -Tudom, csak...félek.-vallottam be neki, mert tényleg félek. Nem attól, ami tegnap történt itt, hanem attól, hogy minden újra felidéződik bennem és képtelen leszek szabadulni attól az érzéstől, ami rám tört. Próbáltam mély levegőket venni, ami valamennyire segített is, egy pár percen belül. -Jól vagyok, mehetünk azt hiszem.-szívem hevesen vert, a hely miatt, minden miatt, de próbáltam össze is szedni magam, hogy ne lássa rajtam, hogy mennyire szét vagyok esve, bár ezt a korábbi kijelentésemmel megcáfoltam.
Miközben vezettem, folyamatosan oldalra pillantottam, s nem sok sikerrel ugyan, de igyekeztem megfejteni a lány arcára kiülő érzelmeket. Kicsit megint elfehéredett, aminek két oka is lehetett: az első természetesen az, hogy úton vagyunk arra helyre, ahol kevesebb mint huszonnégy órája látott egy gyilkosságot; a második pedig, hogy nehezen tűri a kocsikázást. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de amint kinyitottam a szám, már be is csuktam. Nem jutott semmi értelmes téma az eszembe, amivel elterelhettem volna a figyelmét a tragédiáról. Ahogy ezen agyaltam, feltettem magamnak a kérdést: vajon a többiek is kitennék-e őt ennek megint? Nos, annyi szent, hogy páran közülünk addig nem hagyták volna őt békén, amíg nem emlékezett volna vissza mindenre, sőt, talán már hajnalban visszavitték volna a helyszínre, annak reményében, hogy így majd beugrik neki valami. Rengetegen vannak a rendőrök közt, akik csak az "ügyet" látják, figyelmen kívül hagyva ezzel azoknak az érzéseit, akikkel éppen együtt dolgoznak. Még csak azzal sem törődnének, mi lenne a helyes lépés a nyomozás mielőbbi megoldásához. Igazság szerint én sem állok oly távol ettől a csoporttól. Tény, hogy egy kis időre befogadtam Brent a házamba, s képes lennék akár az életem árán is megvédeni őt. Ezt leszámítva azonban nem mutatok különösebb érdeklődést mások irányába. Hogy ez hiba lenne? Meglehet, de őszintén szólva én cseppet sem érzem annak. Talán azért, mert zárkózott vagyok a munkámból kifolyólag, s mert addig nem tudom teljes egészében alávetni magam az emberek gondjainak, míg az enyéimet nem rendeztem el. Ujjaimmal a kormányon kezdek el dobolni; mindig ezt teszem, ha ideges vagyok. Rossz szokás, tudom, főleg, hogy képes vagyok ezzel néhány ember agyára menni. Engem azonban ez lenyugtat, hisz így képes vagyok elterelni a gondolataimat egy egészen másik irányba. A gyár mellé érve megkeresem azt a részt, ahol a haláleset történt. Valamivel arrébb parkolom le a kocsit, csak azért, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést. Na, nem mintha amúgy is magunkra vonnánk bárki figyelmét. Egy-két csavargón meg a kukák mögött megbúvó macskákon kívül nincs itt senki. Teljesen kihalt ez a terep, s most már megértem, miért választotta az elkövető ezt a helyet. Amint kiszálltunk a kocsiból, szememmel elkezdem pásztázni a környéket azon morfondírozva, hol is kezdjük el a munkát. Tekintetem megakad az elszíneződött betonfelületen, ahova valószínűleg az áldozat vére került, s már el is indultam felé, mikor a lány megszólalt. Még várni szeretne egy keveset, mielőtt belekezdünk a nyomozásba. - Ez csak természetes, - felelem szinte azonnal. Közelebb megyek Brenhez és a homlokomat ráncolva gondolkodom, mi lenne a legjobb mód a megnyugtatására. - Hé, nem lesz semmi baj! Végig itt leszek melletted, - mondom miközben egyik kezemet a vállára helyezem, s hogy oldjam a feszültséget, elmosolyodok. Meglehet, a nyomozás szempontjából előnyös, hogy tegnap itt volt, én azonban azt kívánom, bárcsak ne látta volna az egészet. Hisz, ha ez nem történt volna meg, az élete nem vett volna száznyolcvan fokos fordulatot és minden maradt volna a régiben. A saját ágyában aludhatott volna éjszaka, nem pedig egy idegenében, ráadásul nem lenne veszélyben az élete.
Vendég Vendég
Tárgy: why? Darius & Brenna Kedd Jún. 17 2014, 21:29
To; Darius
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem akartam elindulni, de tudtam, hogy muszáj, hogy vissza kell mennünk, pedig semmi kedvem sem volt. Annyira rosszul vagyok már a gondolattól is, hogy oda vissza megyünk, hogy az eszembe sem jut, hogy kocsiban fogok ülni, amitől szint úgy rosszul vagyok. Nem tudom mi lesz velem ott, hogy mindent újra fogok élni az biztos, azt viszont nem tudom, hogy fogom bírni,. Nem vagyok ájulós típus, de attól félek, hogy még az is megeshet, pedig szeretném magamat erősnek mutatni, hogy semmit se vegyen rajtam észre, de ha ájulok, azzal nem fog ez menni. Nem szeretem, ha gyengének látnak, ezért is próbálok most is erős lenni, mélyeket lélegezni, hogy még szívverésem se legyen gyorsabb, ne pirosodjon az arcom, ne izzadjon a kezem, semmi, ne tűnjek olyannak aki izgul és bármelyik pillanatban elájulhatna. Darius rendőr, biztos látott már egyéb dolgokat is, mint egy nőt elájulni, meg ennél rosszabbak is, de nem szeretném, ha engem is azok közé sorolhatna. Hogy miért? Nem tudom. Amikor a kocsihoz értünk ajtót nyitott nekem, igen rendesen, majd mikor beültem biztonsági öv bekapcs és átvittem a gondolataimat másfele. Tomyra gondoltam, hogy mit is fog csinálni, amíg nem leszünk ott. Remélem olyan jól nevelt lesz. mint nálam otthon és nem fog szétrágni semmit. Ha szétdobálja a dolgokat, vagy máshova viszi őket, az még jó, csak ne rágjon szét semmit. Új hely, új szagok, új dolgok, ami igen csábító lehet egy kutya számára. Mondjuk mikor először hazavittem, akkor sem csinált rosszat, csak egy kis plüsst rágott szét, de azt van neki lent. A kedvenc kis szarvasa is ott van, amit szívesen rágcsál. Mondjuk az se baj, ha mást rág, amíg az a saját játéka, nem nyel le belőle semmit, és nem rontja el vele a gyomrát. Persze, ha megrongál valamit, ami nem az övé, akkor azt a kárt megtérítem Dariusnak, hisz ez csak természetes, ha már befogadott egy kis időre, legalább a pusztítást állom, amit az én kutyám végzett. Mikor megérkeztünk kiszálltam és vettem egy mély levegőt, de nem tudtam elindulni, csak álltam ott és néztem magam elé, szinte csak meredtem. Körbenéztem, hogy nagyjából tudjam, hogy hol is vagyunk. Egy régi raktár melletti gyárnál voltunk. Hogy a fenébe kerültem én ide tegnap este? Annyira ismeretlen a környék. -Még egy kicsit maradjunk itt.-tudom, hogy dolga van itt, de egy kicsit muszáj volt ácsorognom itt, máshogy nem menne.
Kezdőlap
Tárgy: Re: why? Darius & Brenna 
Hétf. Jún. 23 2014, 12:39