Richard & Wendy

Azt hiszem ez a nap, sok féle tekintetben fordulópontot jelent a kapcsolatunkban. Nem csak azért mert két év után mind a ketten egy légtérben vagyunk, hanem azért is mert amióta ismerjük egymást, azóta most először veszekedünk. Sőt mi több kiabálunk egymással. Ez eddig nem volt ránk jellemző. Ahogy a kisebb viták jöttek ugyan olyan könnyen mentek is. Nálunk ez sosem volt probléma. Mi mindent megtudtunk beszél, azt az egy dolgot kivéve. Ez a veszekedés, pedig annak az egy dolognak az eredménye. Hát ez csodálatos. Mondhatni fenomenális.
Türelmesen végighallgattam és rá kellett döbbennem, hogy a férjem aki mellett az életemet terveztem leélni, sokkal jobban ismer, mint én saját magamat. Hiszen, hiába hogy fájt minden szava, de tudtam, hogy igaza van. Tényleg ez a helyzet.
- Ez hogy jutott most az eszedbe? – néztem mélyen a fürkésző szemeibe.
Vajon milyen gondolatok játszódhatnak most le a fejében? Honnan jött ez az abszurd kérdés? Persze hogy nem voltam boldogtalan mellette. Hiszen szerettem. Sőt még mindig szeretem, csak éppen egy kicsit mazochista lettem az elmúlt években.
- Az isten szerelmére Richard, én soha nem akartam ezt. Én szerettelek. Sőt… De akkor amikor elmentem tényleg úgy éreztem szükségem van egy kis térre és szabadságra, hogy tisztázni tudjam a dolgokat magamban. – mondtam egy kicsit ingerültebben mint általában.
Amióta kisgyerekekkel foglalkozom, megtanultam, hogyan kontroláljam a dühömet, és ebben Rick nagy segítségemre volt, de most épp az ellenkezője igaz rá. A benne felgyülemlett fájdalom és csalódottság éppen annyira felszítja a bennem lévő érzelmeket, mint amennyire az övéi intenzívek. Ez pedig nem jó. Nagyon nem. Se neki, se nekem.
- Egyébként pedig tudod mit? Igazad van. Egy gyáva nyúl voltam, amiért nem jöttem vissza hozzád, de valljuk be őszintén te sem kerestél fel túl sokszor, sőt úgy is mondhatnám, hogy egyszer sem. – kiabáltam immáron a kezeimmel is hadonászva.
- Elegem van abból, hogy az egészet rám akarod kenni. Te is legalább annyira hibás vagy, mint én, és ezt te is tudod nagyon jól. Csak könnyebb mindent rám kenni és megmagyarázni azzal, hogy összepakoltam és elköltöztem. – most már szinte teljes erőmből kiabáltam.
Iszonyatosan feldühített ez az egész. Kár volt ide jönnöm. Az ügyvéd mondta, hogy lesz majd egy békítő tárgyalás, ahol megpróbálnak minket újra összeboronálni, de így, minek? Tipikusan abban a helyzetben vagyunk, hogy „Bort iszik és vizet prédikál”.
- Azért egy dolgot árulj el nekem. Ha annyira szeretsz, hogy minden nap hazavártál, mert ugye ezt állítod. Akkor miért nem írál nekem soha egy sms-t, egy e-mailt, vagy miért nem hívtál fel, de jobbat is tudok. Miért nem kerestél meg? – kiabáltam már teljesen kifordulva önmagamból, miközben felpattantam a kanapéról és kérdőn széttártam a karjaimat.

Ahogy félreállt előlem, és így szabd utat engedett nekem, folyamatosan csak az a mondat motoszkált az agyamban, hogy még mindig itthon vagyok. Valóban az én házam is volt, de hogy az otthonom e azt már nem tudom. Sok minden köt ide, de akkor amikor kiléptem a közös életünkből két évvel ezelőtt, még sem tűnt semmi elég erősnek, ahhoz, hogy itt tartson.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá kissé bátortalanul, miközben végigsétáltam az előszobán, ami a nappaliba vezet.
Fogalmam sincs, hogy jó ötlet volt e ide jönnöm, de meg kellett tennem. Így lesz a legjobb, hiszen ha sikerül mindent megbeszélnünk, akkor talán van még esély számunkra. De ha nem, akkor is tisztázzuk legalább az ügyeinket. Mert bármennyire is fog fájni, hogy külön folytassuk az életünket, vannak bizonyos dolgok amiktől majd meg kell válnunk és a másiknak adni.
- Figyelj Rick. Nem hiszem, hogy az elszeretnék válni a legjobb megfogalmazás. De azt hiszem két év elég hosszú idő volt ahhoz, hogy mind a ketten új életet kezdjünk. – vallottam színt végül azzal kapcsolatban, hogy én is hogyan érzek.
Szeretem és mindig is szeretni fogom, de ettől függetlenül befészkelte magát közénk az az érzés amit bizalmatlanságnak hívnak. Nem tudom, hogy mindent rákenhetek e Georginára és az aljas hazugságára, de tény, hogy más is közre játszott abban, hogy ide jutottunk.
Rick minden idejét lekötötte a munkája, ugyan úgy ahogy az enyémet is. Nagyon keveset tudtunk együtt lenni és ez minden téren megviselte a kapcsolatunkat, még úgy is ha ezt akkor nem vettük észre. Talán ha többet vagy erősebben próbálkoztunk volna a családalapítással, mindez nem fordult volna elő, de most már mindegy. Ezt úgy sem fogjuk megtudni, hiszen az a múltunk elképzelése ez pedig már egy kevésbé vonzó jelen.
- Figyelj, én megértem, hogy feldúlt vagy és rosszul esett ez az egész, de úgy érzem, hogy ennyi idő után nem lenne könnyű helyrehozni köztünk a dolgokat. Hibát követtem el amikor elmentem, főleg , hogy akkor lett volna rám a leginkább szükséged, de nem tudom a dolgokat visszacsinálni. Bármennyire is szeretném. – mondtam kissé érzelemdúsabban, mint szerettem volna. Annyi érzés gyülemlett fel bennem az elmúlt időszakban és nem tudtam tőlük megszabadulni, most pedig rám jellemző módon olyasvalakire zúdítom rá, aki fontos nekem.
- Soha sem kértem, hogy hazudj nekem. Viszont azt megérdemled, hogy én őszinte legyek veled. – néztem mélyen a csokoládébarna szemeibe, majd vettem egy nagy levegőt és folytattam.
- Úgy gondolom, jogod van tudni, hogy mi is történt igazából amikor elmentem. Ezt most nem azért mondom, hogy mentegetőzzem, de tényleg úgy gondolom így lesz a legjobb. Szóval amikor az a lány, georgina előadta hazugságait nekem, nem akartam elhinni. Egyszerűen nem tudtam elhinni. De valahogy mégis belefészkelte magát a tudatalattimba és nem tudtam tőle megszabadulni, aztán már bent a suliban is ezzel kezdtek nyaggatni és nem bírtam tovább. A többit meg már tudod. – meséltem el az egész történetet, azelőttről amikor elmentem.
Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy azt hittem babát várok, amiről persze kiderült, hogy csak téves riasztás volt. De erről nem kell tudnia, meg arról sem, hogy ez a két év volt életem leghosszabb két éve, ráadásul ez az időszak bizonyítja a legjobban, hogy egy gyáva nyuszi vagyok aki nem mer szembenézni a legnagyobb félelmeivel. Többek között azzal sem, hogy lecserélhetik egy másik nőre.

Igen. Nagyjából valami hasonló arckifejezésre és reakcióra számítottam. De őszintén szólva, valamilyen szinten meg is érdemlem. Végtére is én csomagoltam össze és tűntem el két évre az életéből.
- Tudom, és ne haragudj. Esetleg bemehetnék? – néztem bele mélyen a szemeibe.
A szívem egyre szaporábban vert. De valahogy mélyen mégis sokkal nyugodtabbnak és magabiztosabbnak érzem mint az első pillanatokban. Richard mit sem változott ez alatt a két év alatt. Pontosan ugyan olyan mint akkor volt amikor elmentem, persze azt leszámítva, hogy iszonyatosan fáradt. Azt hiszem nem ez volt a legjobb időzítés számára, de ha már itt vagyok akkor már nem tehet semmit.
- Jól gondolom, hogy már megkaptad a papírokat? – kérdeztem egy kicsit elmerengve, miközben tettem felé egy bizonytalan lépést.
Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy ez nem lesz egy egyszerű menet, de meg kell tennem. Szükségünk van erre a beszélgetésre ahhoz, hogy tisztábban lássuk a dolgokat. Hiszen ha még nincs minden veszve, akkor talán ez az utolsó esélyünk arra, hogy helyrehozzuk azt, amit annak idején elrontottam.
Ahogy besétáltam a nappaliba egyből rám tört az az ismerős érzés. Ha jöttem, az otthonomban vagyok, de valahogy mégis annyira más. Egyszerűen nem tudom azt érezni, hogy ne lennék idegen ebben a házban. Pedig annak idején ez volt a mi mentsvárunk. Itt töltöttük majdnem minden szabad percünket, kettesben, szerelmesen és önfeledten. Most pedig ez az egész már csak emlék.
- Jó lenne, ha megtudnánk beszélni a dolgokat a jövőre nézve. – vallottam végül színt, miközben letelepedtem a kanapéra.
A bútorok, a kiegészítők és minden más azt bizonyítja, hogy még mindig ugyan úgy él ahogy eddig. Ez valamilyen szinten jó érzéssel tölt el, hiszen így legalább tudhatom, hogy nem engedett még be senkit a „helyemre”. Viszont azt még továbbra sem tudom, hogy ő mit is akarhat. Mi lenne az amit Ő igazán szeretne. Azt a szabadságot amelyet a válásunk megadhat neki, vagy azt szeretné, hogy újra együtt legyünk és szépen lassan minden visszakerüljön a régi jól megszokott kerékvágásba.
- Na és egyébként hogy vagy? Látom hosszú volt a műszakod a kórházban. Ha gondolod el is mehetek és majd máskor visszajövök, amikor neked is jó lesz. – mondtam kissé zavarban. Hiszen máskor ha ilyen fáradt volt, mindig tudtam mit kell tennem, de most ezt nem tehetem meg. Nem bölcs döntés, arról nem is beszélve, hogy túl nagy lépés lenne ez ahhoz, hogy ennyi idő elteltével, az első alkalommal felszakítsak régi emlékeket.

Két év hosszú idő. Talán túlságosan is hosszú ahhoz, hogy már bármit is rendbe lehessen hozni. Éppen ezért is adtam be a papírokat a váláshoz. Szeretem a férjemet és ezen az a két év mit sem változtatott. De túl gyáva voltam ahhoz, hogy visszamenjek hozzá, amikor kiderült, hogy a megérzéseim nem csaltak és tényleg nem tett semmit az ellen a hazug kislány ellen. Túlságosan is gyáva voltam, ahhoz, hogy arra kérjem, bocsásson meg nekem.
Most mégis arra készülök, hogy találkozzam vele és megbeszéljünk mindent. Itt ülök az autómban és arra várok, hogy váltson a lámpa. Egész egyszerűen még most sem, tudom felfogni, hogy mindez velünk történt. Egyszerűen hihetetlen,  de sajnos mégis igaz. Ahogyan az is, hogy megbántam mindent amit tettem. Mármint attól a pillanattól kezdve, hogy egyáltalán hajlandó voltam végighallgatni annak a buta libának az aljas hazugságait. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ezek az aljas rágalmak tönkre tegyék az életünket, én mégis hagytam. Szinte már-már tálcán kínálva Georgia számára a férjemet, a házamat, az életemet.
Ahogy a lámpa végre átvált, a gázra lépek és meg sem állok a házunkig. Ahogy a felhajtóra állok, egyből ráébredek arra is, hogy ez tényleg a valóság. Tényleg itt vagyok, és tényleg újra fogom látni a férjem az után a végzetes nap után, amikor elköltöztem itthonról. Bevallom őszintén egy kicsit félek, hogy mi lesz, de úgy gondolom mind a ketten elég kulturáltak vagyunk ahhoz, hogy ez ne okozzon problémákat közöttünk.
Vettem egy nagy levegőt és kissé bizonytalanul, várakoztam az autóm kormánya mögött. Tarthatatlan ez az állapot. Már meg sem tudnám pontosan mondani, mióta meg kellett volna tennem ezt, de még most sincs annyi bátorságom, hogy odaálljak Richard elé, és közöljem, hogy itt vagyok és mindent meg kell beszélnünk. De ennek most véget kell vetnem. Nem maradhatok meg a gyáva nyuszi szerepében.
Soha nem voltam az a fajta ember, aki egykönnyen megriad valamitől, most mégis itt gubbasztok az autóban és úgy markolászom a kormányt idegességemben, hogy az a csoda, hogy eddig még nem adta meg magát, és nem tört el.
~ Na jól van, kislány! Most azonnal szedd össze magad! Emeld fel azt a csinos popódat és baktass fel azon a lépcsőn a lakásotokba, és értelmesen beszéljétek meg a dolgokat. ~ győzködtem magam, eléggé hatásosan érvelve.
Vettem egy újabb nagy levegőt, megigazítottam a hajam, a számon és a szemen lévő minimális sminkemet, majd kikapcsolva a biztonsági övet, kiszálltam a kocsiból és becsuktam magam mögött az kicsim ajtaját. Még egy nagy levegő, és elindultam felfelé a lépcsőn. Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy a férjem itthon van, hiszen láttam az autóját és valahogy éreztem is a jelenlétét. Ahogy szaporán lépkedtem a lépcsőn, egyre szaporábban kezdett verni a szívem és egyre csak azok a pillanatok villantak be az emlékeimbe, amikor utoljára találkoztam vele.
Először a teraszon várakoztam még egy picit, azon morfondírozva, hogy csengessek, vagy csak vegyem elő a táskám mélyén lapuló kulcsomat és csak egyszerűen engedjem be magam. Fogalmam sincsen mi lenne ebben a helyzetben a leghelyénvalóbb, de végül döntöttem, hogy az lesz a legjobb ha csengetek. Lesz ami lesz, de az biztos hogy ha valami másik nő, például Gina, nyit ajtót akkor lelkileg nagyon össze fogok törni.
Vártam és vártam, még nem egyszer csak kinyílt az ajtó és ott állt velem szemben az a férfi aki a mindent jelentette a számomra és akit még mindig jobban szeretek mindenkinél az életemben. A szívem olyan szaporán vert, hogy szinte már-már az ájulás határán voltam, de valahogy mégis sikerült erőt vennem magamon, és gyengéden rámosolyognom, majd egy pár szót kipréselnem magamból.
- Szia Rick! –mondtam halkan, kedvesen és kicsit mégis zavrodottan.