Anthony Marlow

Jó-jó mindjárt befejezem az öltözködést. Nem akarok én bajt.
Ugyanaz az öltöny, amiben behoztak négy éve. Még mindig tökéletesen áll. Nem sokat változtam az évek alatt. Ezek szerint. Az inget már végiggomboltam, a nadrág rajtam. Most jön a nyakkendő. Szeretek nyakkendőt hordani, mindig is szerettem. Pontosabban azóta, hogy olyan életet élek, amihez elengedhetetlen a jó megjelenés. Vagy inkább a nagyon jó. Elég nehéz lenne megetetni másokkal, hogy gazdag műkincskereskedő vagyok, ha közben szakadtan nézek ki. A külső fontos. Meglepő, hogy az emberek mennyire ez alapján ítélnek más másokat. Nem egyszer jutottam már be galériákba és fújtam meg ezt-azt és belépőnek elég volt egy márkás öltöny, na meg persze a zseniális agyam és tehetségem.
Most azt gondolok, hogy nagyképű vagyok és beképzelt. Pedig csak tisztában vagyok azzal, hogy mire is vagyok képes. Éveken keresztül sikerült meglépnek a zsaruk elől, jó vagyok a ”szakmám”ban. Nagyon is jó.
A modorom megnyerő. Nagyon szimpatikus tudok lenni, ha akarok. Különösen a nők körében. Tisztában vagyok azzal, hogy mire is képes egy széles és sármos szfinxmosoly, vagy az, ha átható kék íriszeimet a gyengébbik nemre függesztem.
A beszélőkémmel is minden rendben van. Nem sok olyan helyzetben voltam még eddig, amiből ne tudtam volna magam kidumálni. Általában ki tudom.
Gyorsan átlátok helyzeteket és szituációkat. Azt gondolom, hogy ennek köszönhetem, amiért olyan sokáig nem ért utol a törvény keze. Szóval gyorsan pörög az agyam és nem jelent különösebb gondot felmérni az adott helyzetet, amiben benne vagyok.
Gyakran játszom szerepeket. A munkámmal jár együtt. A valódi gondolataimat és érzéseimet nem kötöm mások orrára. Azokhoz senkinek semmi köze sincs.
Felveszem a mellényt és végül a zakót is. Ujjaimmal végigszántok a hajamon. Egy sármos mosolyt küldök a börtönőr felé. Nem különösebben díjazza. Hát én megpróbáltam. És ezzel már el is indulok kifelé a helyiségből. Ma végre négy év után elhagyhatom ezt az istenverte helyet. Ma szabadulok.

A bíró kimondja az ítéletet. Bűnös. Az ítélet, négy év letöltendő. A bilincs halkan kattan a csuklómon és a bíró még elmondja a záróbeszédét az egész üggyel kapcsolatban. Nem nagyon figyelek rá. Csak Em szemeit nézem. Egyenesen azokba a lehetetlenül kék szemekbe, amelyekkel szinte azonnal megragadott, amikor azon a bizonyos téli napon a műjég pályán egymásba korcsolyáztunk.
És most annyi minden után, annyi nagy dobás, üzlet, csalás és minden, ami közöttünk történt, itt tartunk. Feldobott.
Mikor megismertem, akkoriban kezdtem csak nagyban játszani. A szüleim korán meghaltak, a bátyám piti tolvaj volt és szerencsejátékokban vett részt. Ő tanított meg arra, hogyan kell lopni és csalni kicsiben. Csakhogy nekem elegem lett abból, hogy kicsiben űzzem. Nagyobb dolgokra vágytam. Pénzre, igazi otthonra, könnyű életre. Amikor nem kell éhezni, azon aggódni, hogy vajon hol fogom álomra hajtani a fejem és lesz-e tető a fejem felett. Keményen megdolgoztam azért, hogy tovább lépjek a piti tolvajlásból és nagyban űzhessem azt, amit.
Még azt is elértem, hogy ösztöndíjjal művészettörténetet hallgassak az egyetemen. Mindig is volt kézügyességem, csupán a tudás kellett még, hogy elérhessem a vágyaimat. És egy idő után sikerült.
Em pedig ott volt mellettem. Sok mindenre én tanítottam meg. Kódolások, kódfejtések, betörések, lopások, figyelem elterelés… Végül pedig a cucc tovább passzolása. Egy idő után nagyon remek csapatot alkottunk. Megszereztem amire éppen vágytunk, amiben elég jó fogást láttunk és ő meg szépen talált rá vevőt. Nem egyszer még a megszerzésben is összedolgoztunk. Zseniálisan jól tud figyelem elterelni. És nem ez az egyetlen, amiben igazán jó.
És most mégis itt vagyunk. Dühös vagyok és csalódott. Leginkább csalódott. És mégsem tudom őt gyűlölni. Mert amikor ránézek, akkor azt a nőt látom, akit szeretek. Aki az igazi. Még ezek ellenére. Kellett, hogy legyen valami oka. Biztosan volt valami oka. De mi? És miért nem mondta el? Miért jutottunk idáig? És hogyan? Hogy történt mindez?
Csend lesz. Már nem beszél a bíró. Az emberek felállnak. Végignézek a termen, a bent lévők arcán miközben elvezetnek. Mintha az egész valami lassított felvétel lenne. Hát ennyi lett volna? Itt a vége mindennek? Négy év. Négy hosszú év a börtönben. És mégis, az egyetlen, ami aggaszt, az Em. Hogy vele mi lesz ezután? És, hogy látni fogom-e még valaha?
Mielőtt kilépnék az őr után, akinek a kezében a vezetőszár van, visszafordulok. Még egyszer utoljára látnom kell őt. Azokat a hihetetlenül gyönyörű szemeket. A nőt, aki egészen eddig mindent jelentett számomra és akiről képtelen vagyok elhinni, hogy feldobott. Csak így…

Négy után végre szabad vagyok, megint. Hosszú idő telt el. Nagyon hosszú. És most még nem tudom, hogy mihez kezdek majd, de mindenekelőtt megkeresem Em-et. Tudnom kell, hogy miért. Egyszerűen csak kell és kész.