Emma Lyod

Emma Lyod

• If you can't handle me at my worst, then you sure as hell don't deserve me at my best. •

Név:

Emma Lyod

Becenév:

Emma, Em

Szül. hely és idő:

Amerikai Egyesült Államok | Manhattan | 1988 - 03 - 04

Kor:

26

Csoport:

bad guys

Play by:

Alexandra Daddario

Foglalkozás:

Szélhámos

• we're a little different •

Babaarcú szépségnek neveznek, törékeny porcelánbabának hisznek. Arcomat barna, hosszú, hullámos tincsek keretezik, hatalmas, kerek, égkék szemekkel figyelem a körülöttem mozgolódó világot. Nem vagyok túl magas teremtés. Szeretem a nőies darabokat, szeretek csinosan öltözködni. Áldom annak a nevét, aki feltalálta a magassarkú cipőt. Persze olykor én is szeretek csak egy farmerben és topban kóricálni de ritka, hogy valaki ennek szemtanúja lenne. Megjelenésem elegáns, nem hagy kivetnivalót maga után. A tükörben azonban, még mindig azt az elveszett fiatal kislány vagyok, aki aznap este beleszáguldott élete szerelmébe a műjégpályán.
Önző vagyok és manipulatív. Nem kertelek. Ismerem a képességeimet és adottságaimat és nem félek élni velük. Igazi bábmester vagyok, főleg ami a férfiakat illeti. Elég csak megrebegtetnem a pilláimat, kissé előre dülleszteni mellkasomat, úgy tennem, mint aki eltévedt vagy mint aki igazán buta és máris van minden ujjamra valaki. Akaratos és dacos vagyok, de képes vagyok belátni ha hibázom. A látszat ne tévesszen meg, nem vagyok egy gyönge virágszál. Eszem vág, mint a borotva de olykor azért beleesem a naivitás csapdájába. Elérem a céljaimat, de nem mindegy milyen árat fizetek értük. Öntudatos nő vagyok. Olykor azért elveszek, megszelídülök. Érzékeny természetem miatt szeretek olykor elbújni a világ elől.
Gyermekemért bármit megtennék. Nincs senki a világon aki elvehetné tőlem a kisfiamat. Neal, épp olyan mint az apja. Szemtelen, végtelenül sármos, négy éves korára igazi kis zseni. Persze épp oly makacs is, mint Tony. S minden nap emlékeztet arra, hogy miért kellett lemondanom a férfiről akit szeretek. S minden nap megkérdőjelezem a döntésem, mit négy éve hoztam.

• we're all wonderful people •

Bűnös.
Összetörök.
Tekintetét az enyémbe fúrja.
Nem lehetek gyáva. Nem fordíthatom el a fejemet. Nem tehetem. Azok után, amit vele tettem, meg kell tennem bármit, mi enyhítheti az árulás fájdalmát... meg kell adnom neki amit akar, addig, még engem figyel. Még tekintetét az enyémbe fúrja.
Tekintetét elvonja tőlem.
Kibújnak könnyeim.
Bűnös vagyok.

Megragadja a karomat, falhoz taszít. A rohadék tudta kik vagyunk és mégis úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla. A mi szakmánkban utazik. Én biztosítottam a pénzügyeket, a szállítást és persze azt, hogy a kliensek ráharapjanak az árura. Ujjai nem futnak a nyakamra; helyettük a hasfalamnak feszül az ökle. - Ha nem köpsz, akkor visszajövök és... - ujjai körözni kezdenek hasamon – Tony nem lesz apuci, te meg soha nem leszel anyuci, gondoskodom róla. - Eltűnik. Összeroskadok. Tonynak Párizsba kellett repülnie. Akkor akartam elmondani neki, hogy terhes vagyok, amikor megérkezik. Látni akartam a boldogságot a tekintetében. Nem terveztük, a mi életükbe nem fért volna bele de tudom, hogy épp úgy reagált volna, mint én, mikor a terhességi tesztre pillantottam... na jó, ő nem sikkantott volna fel. A nyakába akartam ugrani és a fülébe suttogni, hogy gyerekünk lesz. Gyermek helyett, bilincseket fogok neki adni. Árulásom már most emészt.

Ahogy tekintete az enyémbe kapcsolódik, felidézem az első találkozást. Nem sokkal a szüleim halála után történt. Fél év telt csak el azóta, hogy a rabló betört hozzánk és végzett velük. A mindig tisztes állampolgárok, akik soha nem szegték meg a törvényeket mik életüket diktálták. A haláluk napján megfogadtam, hogy én nem vagyok hajlandó behódolni ezeknek a törvényeknek. A nagyszüleim vettek gondozásukba, elvégre még csak 17 voltam, örökség nélkül, fiatalkorúként, egyedül. Sosem tartoztam az igazán népszerű lányok közé de voltak barátaim... barátok, akik azon a téli napon elrángattak a műjégpályára, ahol olyan banális karambolt okoztam, hogy zavaromban, az egész arcom vörösben játszott. Emlékszem, hebegtem-habogtam, nem tudtam elmondani elégszer, mennyire sajnálom. Anthony azonban az ezredik alkalommal is elmondta, hogy nyugodjak meg, mind a tíz ujja megvan és had hívjon meg egy forró csokira. Én pedig igent mondtam és reméltem, hogy Tony nem látja a kuncogó barátnőimet.
Ott kezdődött minden. Azonnal beleszerettem és azóta sem volt senki, ki képes lett volna kiváltani belőlem ezt a mindent elsöprő érzést. Nem siettünk el semmit. Lassan nyitott könyvvé váltam a számára. Végre volt egy ember aki előtt képes voltam ismét megnyílni; akivel képes voltam megbeszélni szüleim halálát, aki képes volt megérteni a veszteséget és aki nem volt olyan idióta, hogy azt mondja, az idő minden sebet begyógyít mert a pszichológus épp elégszer elmondta ezt a röhejes közhelyet.
Végül aztán tanítani kezdett és mondhatom, büszke is volt rám. Gyorsan tanulok és nem élvezem a tisztességes munkát, ahol napi nyolc órában gürizel és mégis fele annyit sem kapsz mint a minimálbér. Nem-nem. Hamar megtaláltam magam az átverések gyönyörű világában. Kiváló táncparkett is voltam, egészen addig a napig még Robb ki nem játszott kettőnket és meg nem fenyegetett, annak érdekében, hogy menthesse a saját bőrét. Feláldozom a szerelmem vagy feláldozom közös gyermekünk életét. A fiamat választottam, mert tudtam, Tony előbb-utóbb kiszabadul. Elmenekültem, másik városba költöztem, hogy új életet kezdjek.

S most?
Anthony kiszabadult s tudom, hogy meg fog keresni engem. De akit talál az már nem a régi Em. Egy elveszett lelket fog találni, aki egyedülálló anyaként neveli a fiát és aki felszolgálóként dolgozik egy étteremben, hogy megteremtse a létminimumot.