Richard O'Connell

Eredeti hajszínem barna szempárom úgyszintén. Magasságom meghaladja a mint egy száznyolcvan centimétert, testalkatom átlagosnak tekinthető többé-kevésbé... A megjelenésem általában tekintélyes és bizalomgerjesztő és a munkámtól elvonatkoztatva a mosolyom még mindig nem számít valóságos látványosságnak az arcomon. Furcsa módon rendelkezem némi humorérzékkel, ami olykor kissé talán nyers és túl őszinte és fájdalmas - más különben nem nevetnénk rajta, ha nem volna tulajdonképpen igaz, de ezzel mégis ki akarna szembenézni, senki. -, de mindez betudható annak, hogy túl sokat láttam már ebből a világból és gyakorta felfordul a gyomrom tőle és elszorul a mellkasom. Így inkább olykor akaratlanul is hajlamos vagyok túl komolyan venni dolgokat... Fogalmam sincs, hogy miben tudok még mindig ennyire bízni, hogy sokak szerint bizalmat sugall a tekintetem megkönnyebbülést, megértést. Számomra valami egészen más jelent a tükörben visszapillantó tekintet. De jó tudni, hogy ha kell mindezt eltudom rejteni a külvilág elől. Az öltözködni általában kényelmesen szoktam, ugyan akkor odafigyelek a kellemes megjelenésre.
Mire vagy kíváncsi? A látszatra amit keltek és te elhiszed vagy arra, hogy milyen is vagyok valójában, amikor képes vagy az álarc mögé látni? Mert a kifejezéstelen arc már nagyon megy, mintha semmi mondanivalóm sem lenne már a külvilág felé. Átlagosan nyugodt, higgadt, hidegvérű természetnek vallanám magam, ami sokak számára már-már bosszantó tud lenni. Nem tagadom, ezen olykor nagyon is jól szórakozom. A nagy átlagtól eltekintve azonban forró fejű énem is van, aki képes felkapni a vizet, feldühödni és olyankor nagyon nehéz bírni vele önfejűségének köszönhetem. Azt hiszem így túl a harmincon már bátran kimerem jelenteni, hogy nem fogom kinőni. Most már mindig ilyen hihetetlenül makacs és elviselhetetlenül határozott, rettenetes céltudatos fogok lenni. Részben karrierista életet élek, részben pedig nem. Szeretem és képes vagyok elhatárolni a munkámat a magánéletemtől, legalábbis eddig ez így működött, de azóta sok minden megváltozott. Ha dolgozom, akkor a munkámba igyekszem beleadni teljesen önmagam és száztíz százalékot nyújtani. Ha viszont otthon vagyok a családommal, akkor csak velük akarok lenni és semmi sem fontosabb. Nem szeretnék egy napon arra eszmélni, hogy az otthonom egyedül a kórház lett, családom pedig már nincsen.

Szinte az egyik napról a másikra dőlt romba minden körülöttem. Egy maximalistához mérten minden eltudtam érni, amit csak kitűztem magam célnak. Mindenem megvolt. Volt állásom, egy gyönyörű feleségem, akiről azt hittem, hogy őszintén szeret, feltétlen bizalommal, az életem makulátlan volt egyetlen szégyenfolt nélkül. Nos, tévedtem. Mindez már csak a múltam egy része, aki voltam, de elveszett. Ahogy az lenni szokott a kártyavár sem folyamatosan omlik össze, hanem elég csak egyetlen kártyalapot rosszul elhelyezni anélkül, hogy tudnál róla nem jól csinálod. Én mindent jól akartam csinálni és amikor a legkevésbé számítottam rá az élet visszavágott, fájt. Bár a dolgok tisztázódtak. Igaz lett, amit mindvégig sziklaszilárdan állítottam, hogy én soha, de soha egyetlen újjal sem nyúltam ahhoz a lányhoz úgy, ahogy az tisztességtelen lett volna. Egyszerűen még a puszta feltételezést és gondolatot is gyomorforgatónak tartom, hogy megerőszakoltam volna azt a lányt. Nos, azóta új munkahelyem van, a gyönyörű feleségemmel éppen válófélben vagyunk, az életem pedig egy romhalmaz, amit a nem létező elhatározásaimmal, kiegyensúlyozottsággal próbálok leplezni, amíg ki nem találom, hogy mi legyen. Őszintén fogalmam sincs mihez kezdek azután, hogy törvényesen kimondják a válást. Őszintén bánt és dühös vagyok, amiért nem nekem hitt, de ugyanakkor meg is tudom érteni, hiszen nő. De neki mégis csak tudnia kellett volna, hogy soha nem tenném, hiszen ismert, legalábbis azt hittem. Valahol pedig szeretnék minél előbb túl lenni rajta és nem a becsomagolt dobozokat kerülgetni és pakolgatni a lakásban, csak legyen vége. Hogy mihez kezdek? Élem tovább az életem, immár céltalanul azt remélve, hogy előbb-utóbb, hamarosan azt is újra megfogom találni, amiben ismét hinni tudok, ami előrevisz, ami értelmet ad, mert így minden üres, az életem is. Rövidesen ismét egyedül leszek. Abban bíztam megtudjuk beszélni, hogy az együtt töltött idő elég fog lenni ahhoz, hogy megoldást találjuk a problémáinkra, de időközben csak még több lett, nem csak a körülmények, de mi is megváltoztunk, kicsit talán ki is fordultunk magunkból. Ezért döntöttem úgy, hogy elengedem az életemnek ezen részét aláírva néhány nyavalyás papírt. Nem akarom hosszú hónapokig húzni és magunkat sem kínozni ezzel. Amióta ejtették a vádakat nem láttam őt, pedig nagyon érdekelne, hogy mégis mi okból akart ennyire taccsra vágni, mert kétségtelenül sikerült neki. Mindent elvett tőlem, tönkretett. Tudni szeretném miért, de jobb, hogy így alakult. Bölcs döntés volt a részéről továbbállni és nagyon remélem, hogy többé nem fog visszanézni. De valahányszor tükörbe néz nagyon remélem, hogy undor fogja el, hogy undorodik önmagától, mert én a történtek után rá sem tudnék nézni.