Axl Thaver

Nobody's perfect

Mivel a külsőmet látod meg először, illő lenne azzal kezdenem. Általában nem olvadok bele a tömegbe az utcán, különösen mert 190 centimmel eleve a legtöbb ember fölé magasodom, bár ez nem sokat számít LA-ben, mert senki nem figyel senkire.
Gesztenyebarna hajam – ami télen vagy sötétebb helyeken feketének tűnik – anyámtól örököltem, és nem árt azt is hozzáfűznöm, hogy gyerekkoromban szőke voltam, később sötétült be. A szemem első ránézésre ugyanolyan árnyalatú barnának tűnik, de ha az ember jobban, közelebbről megnézi, észreveszi benne a zöldes árnyalatokat, elég egyedi szemem van.
A munkám során, a munkám miatt eléggé megizmosodtam, bár a testalkatom nem kifejezetten izmos, inkább kisportolt.
Ami a ruházatomat illeti, mindenképpen márkás és pont. Ez van, gazdag szülők átka, sosem fogom levakarni magamról az enyhe sznobságot. Szeretek feketében mászkálni, de azért nem nézek ki úgy mindig, mint egy halálmadár, igazából bármilyen normális színű ruhát felveszek.
Most, hogy legközelebb már fel fogsz ismerni az utcán, térjünk át a belsőmre. Nem szeretem, ha egyesek túl sokat tudnak rólam, de a Te esetedben tehetek kivételt.
Nem kell rólam túl sok mindent tudni, és általában nem is tudnak rólam túl sok mindent. Hallgatag vagyok, ha én nem akarok beszélni, senki nem fog tudni kihúzni belőlem egy szót sem, hiába próbálkozik. Ezzel a kollégáim is tisztában vannak, általában nem is próbálnak faggatni. Egyébként is utálom azokat, akik túl sokat beszélnek.
Nem értem, miért próbál nekem folyton mindenki segíteni, és miért bámul rám mindenki együttérzően. Talán ők is érzik, hogy titkolok valamit, esetleg látják az állandó gyászt a szememben, de folyamatosan beszéltetni próbálnak. Főleg a nők. Már pszichológushoz is el akartak rángatni, mert nem értik meg, hogy én tudom magammal rendezni a problémáimat. Például sakkozás közben, az leköt, ráadásul azóta csinálom, mióta az eszemet tudom, nem véletlenül hajlok meg azelőtt, aki meg tud verni benne. Ez a legtöbb logikai játékra igaz.
A kollégáim előszeretettel hívnak Sherlock Thavernek, mert észreveszek olyan dolgokat, amiket más nem. A munkámon kívül nincs semmim, nem csoda, hogy minden szabadidőmet azzal töltöm, hogy megoldjam az ügyeket. Időközben megedződtem, úgyhogy már csak enyhe hányinger fog el, ha egy elég csúnyán elintézett hullát látok. Ezalatt a pár év alatt eléggé megemelkedett az ingerküszöböm. A többiek is elismerik, hogy amilyen mogorva vagyok, olyan jól csinálom a munkám, és erre különösen büszke vagyok.
Amikor ezt a társam, Rhett közölte, kivételesen még egy halvány mosolyt is engedélyeztem magamnak, pedig ez tényleg ritka. Azt hiszem, legtöbbször mosolyogni a németjuhász kutyám, Rio látott, aki gyakran segít a nyomozásokban is, hiszen kiképzett rendőrkutya. Velem él, az udvarban és a házban egyaránt tartom, ott tartózkodik, ahol épp szeretne.
Gyakran járok el a nemzeti parkokba, mert megnyugtat. A Grand Canyon a kedvencem, az a rettenetes mélység, ahogy lenézel, a folyó a távolban… Néha elgondolkozom azon, hogy leugorhatnék. Nem csak azért, mert nem látom sok értelmét az életemnek, hanem azért is, mert hív a mélység, és tudni akarom, milyen zuhanni. Mindig ott ülök az alacsony téglakerítésen, és bámulok le, akár órákon keresztül. Ha pedig sem Los Angelesben, sem a Grand Canyonnál nem vagyok ott, de még Las Vegasban sem találsz, körülnézhetsz a Yosemite Nemzeti Parkban is. Szeretem az erdőt. A mamutfenyőket, a mókusokat, a szarvasokat, a gyönyörű vízesést… Néha felmászok egy fára, bár fogalmam sincs, nem tilos-e. Sosem kérdeztem meg senkit, kiírva meg nem láttam. De nem is igazán izgat.
Azt mondod, zárkózott vagyok? Egész biztosan igazad van. Hogy miért? Rendben. Elmondom életem szánalmas történetét, de érezd magad megtisztelve…

This is my Life

Gondolom, az adataimból már kitaláltad, hogy nem Axl-nek születtem.
Thaver. Neked is mond valamit ez a név, igaz? Emlékszel még? A sztárpár, Tyler és Cheryl Thaver, akik Las Vegasba költöztek fiuk születése előtt. Cheryl színésznő, Tyler énekes; azt hiszem, bármilyen sznobság nélkül mondhatom, hogy majdnem mindenki ismerte a nevüket.
Amikor a kis Trey Daniel Thaver megszületett, egy egész világ rajongott a kisbabáért, és egy egész világ könyörgött folyamatosan a szüleinek, hogy mutassanak róla képeket, a női rajongók előbb akartak vele fotózkodni, mint az apjával. Trey a nyilvánosság előtt nőtt fel, életét az első perctől fogva lesifotósok kísérték, és senkit nem érdekelt, milyen felnőtt lesz így szerencsétlen kölyökből.
Igen. Én vagyok Trey.
A legelső emlékem, amire vissza tudok emlékezni, apámhoz fűződik – meg egyszerre négy lesifotóshoz, akik úgy jöttek mellettünk, miközben fotóztak, hogy hozzánk se szóltak, akkor sem, amikor apa idegesen rájuk szólt, hogy igazán el lehetne takarodni. Úgy tettek, mintha meg se hallották volna, inkább csak belevakuztak a szemembe. Másfél éves lehettem, apám a karjában vitt, és azt se értettem, mi történik.
Ma már értem, és senkit sem sajnálok jobban a sztárok gyerekeinél. Nem lesz normális gyerekkoruk. Minden ember irigykedik rájuk, de ha Te is közéjük tartozol, kérlek gondolj bele: hiába kapnak meg mindent, amit akarnak, hiába van olyan szerencséjük, hogy a szüleik még foglalkoznak is velük, így nem lehet felnőni. El sem tudod képzelni, mennyit sírtam, amikor már megértettem, hogy mi folyik itt, átkoztam a szüleimet, a világot, átkoztam én mindent, hogy miért nem lehetek normális, átlagos gyerek. Mindenki barátkozni akart velem, de nem azért, mert kedveltek, hanem mert akkor menők lesznek, sőt még talán a szüleimet is megismerhetik.
A végén kikötöttem egy sznoboknak fenntartott, drága magániskolában, de ne tudd meg, mennyire gyűlöltem.
Kérlek, ha híres vagy, ne vállalj gyereket. Kérlek. Én tudom, milyen érzés.
Mire kamaszodni kezdtem, loptam, telegraffitiztam a falakat, rossz társaságba keveredtem, tulajdonképpen csináltam én mindent, amit lehet. És csak röhögtem az ostoba lesifotósok arcába, akik még tizenöt évesen is a nyomomban voltak, annak ellenére, hogy én ezért semmit nem tettem azon kívül, hogy megszülettem. Nem tudtak leakadni rólam, sem ők, sem a világ. Én voltam a fő kedvenc, főleg a nőknek, mert szinte kiköpött apám voltam. Nem tudtam hova menekülni.
Tizennyolc évesen következett be a tragédia, ugyanakkor az is, amikor eldöntöttem, hogy zsaru leszek. Minden biztonsági intézkedés és biztonsági kamerák ellenére betörtek a villánkba, és nem csak kiraboltak minket, hanem brutális módon meggyilkolták a szüleimet.
Én végignéztem.
Joggal kérdezheted, miért vagyok én akkor még életben. Jó kérdés. A vállamba belelőttek, de otthagytak a földön kuporogva, halkan sírva, ahelyett, hogy a szívembe is adtak volna egy golyót; pedig te jó ég, mennyire akartam azt, hogy megöljenek!
Nem kevés idő volt rendbejönni, pszichiátrián kezeltek. Amint kezdtem visszakapni az épeszű gondolataimat, megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, zsaru leszek; nem történhet meg mégegyszer ilyesmi. Nem tehetik tönkre még egy ártatlan – jó, én nem voltam ártatlan – gyerek életét.
Ez volt a világ tragédiája, egy egész évig nem tudtak leszakadni a témáról. Aztán szép lassan lecsitultak a kedélyek, annak ellenére, hogy a gyilkosokat sosem sikerült elkapni; szép lassan elfelejtettek engem is. Már senkit nem érdekeltem, ennek ellenére mégis átneveztettem magam – jogilag – Axl-re, kedvenc énekesem után. A Thavert megtartottam, hiszen ennyivel tartozom apának és anyának is.
Ha bemutatkozom, az idősebbek szeme felcsillan, de aztán azonnal el is tűnik ez a csillogás, amikor rájönnek, hogy nem Trey Thavert, hanem Axl Thavert mondtam. „Ez mégsem ő, hát persze, hogy lehettem ilyen hülye…” Biztos vagyok benne, hogy néha gondolnak rám azok, akik valaha szerettek. Mi történt velem? Hol vagyok? Élek még?
Azoknak, akiknek valaha megfordult ez a fejükben, üzenem:
Fogalmam sincs, mi történt velem. Fogalmam sincs, hol vagyok. És csak testben élek, lélekben már nem.