Sebastian Bright

Nobody's perfect

Hogy miféle? Oh, bonyolult egy alak vagyok. Egy Rubik-kockához hasonlatos, sokak számára kirakhatatlan szarházi vagyok. Talán ez a legpontosabb jellemzésem. És ebben csak részben hibáztatható a tragikusan kezdődő, és végződő gyerekkorom. Olyan személy vagyok, aki bizonyosan meglepetést okoz, bármit is tegyél, mondj, vagy várj tőlem. Megleplek, ez biztos. Nem vagyok angyal, és valószínűleg soha nem is leszek az, mert nem tehetem. Az élet nem hagyja. Hogy ördögi volnék? Igen, az már inkább. Mert kész vagyok megtenni, elhitetni bármit, bárkivel, a célom elérésének érdekében. Kész vagyok hazudni, lopni, csalni, hogy célba érjek. Kész vagyok akár ölni is, ha indokaim kellőképpen megalapozzák eme cselekedetet.
De mindeközben... mindent pokoli erősséggel érzek is. A Pokolban születtem, de a Föld az otthonom, akár ezt is mondhatnám magamról. És a Föld sokszor pokoli, s nemigen van olyan hogy "ártatlan ember", de aki itt él, kíméletlenül meg kell hogy tapasztalja azt, ami az embereket mindig és mindenkor sújtani fogja eme átkozott helyen... ez pedig az érzések sokszínű tárháza. Érezni mindig kell. Még annak is aki lop, csal, hazudik, vagy akár öl, aki simlis, kegyetlen, vad, vagy álnok, annak is, érezni mindenkinek kell!
Én is érzek. Napjaim minden órájában, óráim minden percében, s azoknak minden másodpercében, érzek. Érzem a bűneim súlyát. A terhet, melyet minduntalan magamra halmozok. Büszke férfi vagyok, és van bennem egyfajta becsület, igen, de azt nem egészen úgy képzelem el, mint a nagy hatalmak, vagy akárki más személyek hinnék. Inkább: szemet szemért, halálért halált.
De magányos vagyok. A szívem soha nem volt képes megízlelni azt a furcsa, misztikus, és megmagyarázhatatlan varázserővel bíró állapotot, amit úgy hívnak, családi szeretet. Vagy csak szeretet. Szerettek valaha? Nem tudom. Ha igen, kár hogy nem szóltak, hogy "igen, ez az az érzés amit úgy hívnak, szeretet", mert így... nem tudom milyen az. Nem tudom milyen az az érzés: szeretni. A nevelőszüleim talán szerettek. De ha visszagondolok rájuk, nem sikerül beazonosítanom melyik volt az az érzés. Hogy én szerettem-e őket? Vagy akár a fivéremet, kit alig ismertem? Talán... nem is tudom... Az, hogy megbosszultam a halálukat, szeretetteljes cselekedetnek nevezhetjük-e vajon? Ez vajon szeretetet jelent? A bensőmben nagy viharok dúlnak, szélviharok söpörnek végig időnként, felszakítva, szétrombolva mindent, ami közben épült odabent. De a remény mindig ott pislákol a törmelékek alatt. A vér, a szenny, a mocsok alatt, ott pislákol a fényessége, annak a reménysugárnak, mely vágyik rá, hogy valaki szeressen engem is, és én szerethessek valakit a félelem nélkül, hogy elveszthetem...
Már ha ez lehetséges egyáltalán...
Külsőre... Barna hajam lazán, de elegánsan vágva, akár mondhatni úgy is, angolos eleganciával, és sármos lazasággal koronázza kinézetemet. Kék szemeimbe tekintve sosem tudhatod, igazságot látsz-e, vagy csupán jól felépített külső burkaim egyikének csillogó mázát tekintheted meg odabent. Hiszen vagyonom, melyet örökségem és kemény munkám egyvelegével halmoztam fel, és állásom, melyet sok munkával és hozzáértésemmel kaparintottam meg, megkövetelik, hogy a külvilág számára a tökéletes férfi, úriember, és gazember látszatát mind egyszerre keltsem. És azt hiszem jól is csinálom, hisz ezidáig igencsak kevesen láthattak be páncélom alá, valódi énemig, melyet féltő gonddal palástolok.
Nézz rám. Mit fogsz látni? Egy férfit, aki láttán a többi hím irigykedik, és gyűlöletet érez, míg a nők ajkairól sóhajok szállnak fel, és azt a két kifejezést látod csillogni szemeikben, "Bárcsak..." és, "Akarom ezt a férfit!". Tökéletesnek látsz. Hát hidd csak ezt. Isten mentsen meg attól, hogy a fénylő burok alá láss, hogy megpillantsd azt a törött lelkű kolibrit, melyet elegendő volna csupán csak néhány másodpercre a kezeid közé fogni, csak néhány pillanatra leszorítani, mozdulatlanságra kényszeríteni, ahhoz hogy végleg elpusztuljon, hogy romjai reá szakadjanak, és maga alá temesse az enyészet.
Nem. Szívem legmélyének legbensőbb alakját nem láthatják, ahogy eddig sem láthatták sokan. Igen kevés olyan fajtájú történés van, mely elérhetné, hogy ez az elfedett alak előtűnjön. És még kevesebb az a személy, aki szemtől szemben láthatja is azt az embert... igazán kevés...

This is my Life

Az élet nem olyan kegyes, mint amilyennek az ember gondolná. Sokan azt hiszik, hogy minden jó, és minden szép, s az élet maga a tökély, mígnem egy adott pontban, fordulat következik. És tán minden rosszabb lesz, mint azelőtt... De akad akinek az életében nincs jó rész. Nem jóból vált át rosszba, hanem inkább a rosszból a még rosszabba, amit a jó élet köntösébe takarunk be, hogy ne sajnálkozó pillantások kövessék életünk útját. De hiába takargatjuk, sokszor még magunk elől is, a rossz attól még rossz marad.
Most nyilván azt várnád, hogy elmeséljem a történetemet, aminek úgy is kellene lennie, de az igazság az, hogy a múlt kísért engem. Akárhányszor rá gondolok, az nekem mélységes fájdalmat okoz, egyszóval... nyomot hagy bennem minden, mi egykoron történt. Az emlékezés kegyetlen dolog.
Egy nap, talán lesz majd boldogabb életem is, de ez még a messzi jövő képének tűnik jelenleg.
Az igazság az, hogy nem tudom a nevem. A valódit, amit talán adtak nekem a valódi szüleim. Habár az is lehet, hogy arra sem vették a fáradtságot, hogy elnevezzenek valamiként, hanem inkább csak túladtak rajtam, amint lehetett. Sohasem ismertem a szüleimet, csak azt tudom, hogy amióta csak megszülettem, egy árvaházban nevelkedtem, egészen tíz éves koromig, mígnem egy gazdag család, akiknek nem lehetett gyereke, jöttek, és örökbe nem fogadtak engem. Az "árvák kódexe" szerint, ezzel megnyertem a lottó 5-öst...
De... belekerülni egy ismeretlen környezetbe, egy olyan dologba, ami új, és teljességgel idegen, nos... nehéz volt. Egy ideig, úgymond lázongtam is ettől, hisz a család, a fegyelem, a szülői tekintély, mint olyan, számomra csak afféle tankönyvi ábra volt, fikció, nem pedig a valóság. De az idő múlásával bizonyos formában megszoktam új helyemet, és a nevelőszüleim az igazi szüleimmé váltak a szememben, némi rásegítéssel. Tizenöt éves lehettem, amikor a nevelőimet anyának, és apának kezdtem el szólítani, akik ekkor már némiképp idősebbek voltak, de mindent megtettek azért, hogy olyan valaki lehessek, aki lenni akarok, s ez végül be is teljesült a szemükben. A legjobb iskolákban tanultam, a legjobb tanárok oktattak, a lehető legjobb lehetőségekkel vágtam neki a nagybetűs életnek, és íme, híres riporterré váltam, elértem mindent, amit akarhattam, és amit elvártak tőlem.
Viszont... mégis egyedül maradtam. Nincs szinte senkim sem.
A nevelő szüleimmel egy betörő végzett, aki a rendőrség állítása szerint csak ki akarta őket rabolni, de én sohasem hittem ebben, és ahogy jobban beleástam magam az ügyükbe, megszállott lettem.
Hogy miért vagyok kegyetlen, és zárkózott? Remek kérdés! Nos... amit az előbb részleteztem, az csak egy mozzanata volt, avagy, mondhatni, csupán időugrásszerű betekintés a múltba. Az eredeti szüleim eldobtak maguktól, az árvaházban ahová kerültem, szörnyű volt. Az ottaniak éheztettek minket, és vertek, mintha ebben lett volna az élvezet nekik. Akiket elvittek, azok megúszták, akiket nem, azok vagy belehaltak, és eltemették őket, vagy kibírva további szenvedés sorait tűrték el. A család, amelyhez kerültem, sokkal jobb körülményeket nyújtott, de a lázongásaim miatt időnként a nevelőapám is megvert, és ez emlékeztetett a nevelőintézetben elszenvedett sérelmekre, amik iszonyatosan fájtak. Ez emlékeztetett rá, hogy ez a valóság, nem pedig tündérmese, és nem is lottónyeremény.
A "család" szó, számomra, eredeti formájában jelentés nélküli lett... de amint rájöttem, hogy ezek az emberek elvihetnek a céljaimhoz, megváltoztam, azt mutattam a külvilágnak, amit látni akartak tőlem, és jófiú lettem, ezáltal abbamaradtak a verések, és a kapcsolataim normalizálódtak a "családtagjaimmal".
Később, a szüleim halála után, a temetésükön megjelent egy nálam jóval idősebb, de megjelenésében mégis fiatalos pasas, aki, mint kiderült, a mostohabátyám volt. Ő is örökbefogadott gyerek volt, akárcsak én. Régen elköltözött a szüleinktől, mert sokat veszekedtek, és az Ő élete káosz-szerű volt akkoriban. Ivott, drogozott, és erősen dohányzott. Nem úgy alkalmazkodott a szülői elvárásokhoz, mint én. Volt egy lánya, akinek bemutatott, így valamelyest ismét egy újabb családi fogalmat ismerhettem meg, nagybácsi-szerepben, de ennek hamar vége szakadt, amikor is a mostohatestvérem is idejekorán meghalt. A gyilkosa, mint kiderült, ugyanaz volt, aki a szüleinké is, aki után én folyamatosan nyomoztam. S végül megtalálva, nem haboztam, lelőttem, amikor a szemembe mondta, hogy mind a nevelő szüleimmel, mind a mostohatestvéremmel ő végzett, és nem, mégsem véletlenségből adódóan, hanem bizony szándékosan.
Én magam lőttem fejbe, elvakulván az érzéseimtől, amiket kiváltott belőlem, mikor a szüleim és testvérem gyilkosával álltam szemben, és az a szempár nézett rám, amit ők utolsóként láttak a halál előtt.
Megöltem, és élveztem. Aztán otthagytam a sötét sikátorban, ahol találtam, akár egy kivert kutyát. Nem is néztem másnak, csak nagyjából annak, bár... mégsem. Mert a kutyát sajnáltam volna. De ezt az alakot soha!
A gyilkolás pillanatában érzett eufória, az elégedett diadalittasság viszont, nagyjából 2 percen belül átcsapott mégis bűntudatba, mely egészen elöntött. Bántott a tudat, hogy kioltottam egy életet. A fájdalom, a bűntudat és gyász fájdalma, hogy még ezt a furcsa családszerűséget is elvették tőlem, mely épp hogy csak megadatott, és hogy vér tapadt szó szerint a kezemhez, széttépett belülről, ezért hát inni kezdtem. És ahogy bepillantást nyertem a sötét oldalba, ott is ragadtam némileg. Megtanultam a fegyver használatát, a lopást, a csalást, és kiismertem az embereket. Olyan ismereteket szereztem, amiket a hasznomra is tudok fordítani... és általuk megerősödhetek.
Miközben a gyászom és bűntudatom mocskában fürödtem, és a Pokol tanait kutattam, egy formája mégis megmaradt a "családomnak". Erre akkor ébredtem rá, amikor felkeresett a gyámhatóság, azzal, hogy várna rám egy feladat. Nevezetesen a fivérem lányának ügye. Lévén hogy törvényes keretek tekintetében én lennék a lány egyetlen elérhető rokona, rajtam állt a kérdés, hová is kerüljön. Bizonyos értelemben magamnak köszönhetem a "koloncot a nyakamba", hiszen jól ismertem az árvaházat, és nem tartottam még magamat akkor elég gonosznak ahhoz, hogy oda eresszem azt a lányt, még ha csak csekély időre is menne, míg nagykorú lesz.
De hogy miként is kerülhetett a felügyeletem alá akkori állapotomban? Hát, ez remek kérdés. Talán úgy, hogy a bíróság munkatársai, siralmas állapotomat a gyásznak tudták be, nem az ital és a gyilkosság káros hatásainak, mely utóbbiakról ők maguk nem is tudhattak. Nem hiába, a megtévesztés új mesterével álltak szemben. De a dolgomat így is komolyan vettem.
Miután "nevelőapa" lett belőlem, nappal minden igyekezetemmel alkalmazkodtam a munkámhoz, valamint az "apai" szerepemhez... míg eközben éjszaka ittam. Az ölés kikészített, és idő közben eljuttatott olyan helyekre is, olyan emberekhez, ahol és akik által minden egyéb olyan dolgot is megismertem, ami a sötét oldalhoz tartózik. Miközben átvertek, kihasználtak, semmibe vettek... és elvettek szinte mindent ami fontossá vált nekem az életemben, én erősödtem, tanultam, és megismerve a sötétség előnyeit, mindennek hála határozottan könnyebben boldogultam a munkám világában. Magasra törtem!
Hogy ki vagyok? Nem tudom, csak annyi biztos, hogy a Sebastian Bright névvel illettek, s nagybátyja vagyok egy igencsak fiatal lánynak. A karrierem, és az életem látszólag rendben. Gazdag vagyok, befolyásos, sikeres, és Los Angeles egy új élet kezdetét ígérte. Híres lettem, és álmaim szakmáját űzhetem, cselesen, trükkösen, és tökéletesen. Nőket csábítok el, mert magányosnak érzem magam... de hogy ez meddig marad így? Örökre ilyen leszek? Egyedül maradok majd? Passz...
Emlékszem, mélyen a múltamban egy Evangeline nevű lányra. Igaz, csak egy éjszaka volt, de sosem feledtem el... valami volt benne, valami báj, eltökéltség... gyönyörű volt... Nem volt szép tőlem, hogy kihasználtam, de be kell vallani, mindketten élveztük.
Nem vágyom másra, csak egy családra, egy életre, egy kis boldogságra, mert amiben most élek abban sokszor azt érzem, megfulladok, még ha tökéletes is az álarcom... Hiába az a sok minden, amire a pénzemből telik, ha megöl... megöl belülről az üresség érzése... Valami kell az életembe... valami igazi... valami... ami újra tüzet csihol a csillogó, ám de jeges páncél alatt...
És eme gondolatok közepette feldereng szemeim előtt a múltból ismert gyönyörű lány... Evangeline, és az ő bűvösen csillogó szemei...