Liana Heloise Lacroix

Nobody's perfect

BELSŐ
Olykor heves mint a láng, máskor pedig szelíd mint a tavaszi szellő.
Személyiségem ingadozó, nem forrt ki még úgy igazán milyen is vagyok, pedig már itt lenne az ideje. Magam sem tudom igazán ki vagyok, folyton meglepetéssel rukkolok elő, mely nem csak környezetem lepi meg.
Viselkedésem hatalmas fordulatokon és ellentéteken alapszik.
Szembe találod magad egy törékenynek látszó nővel, ki hatalmas hanggal és vehemenciával kivívja magának a tiszteletet, sőt addig meg sem áll míg nem irányíthat. Ez volnék én, vagyis egy csöppnyi részem. Vezéregyéniségem már pici korom óta megbújt bennem, s lassan-lassan felszínre tört.
Ha valaki csak ezt látja meg bennem akkor valószínűleg nem leszek a szíve csücske. Mint említettem ez pedig csak egy aprócska szelet belőlem.
Ha érdekel milyen vagyok bővebben olvasd tovább történetem, én pedig csak remélem nem fogsz álomba szenderülni soraim láttán....
Mindig is picit nehezen nyíltam meg az emberek előtt. De ez nem azt jelenti, hogy zárkózott vagyok, ohh az nem én volnék. Csupa pezsgés az életem, móka-kacagás. Ez csupán azt taglalja, hogy ha bemegyek egy boltba nehezemre esik kérdezni, talán gyerekes, de ebből nem tudtam kinőni.
Idegenek társaságában kicsit feszengek, de ha úgy látom nyitott az ismerkedésre az illető egyből feloldódik bennem a belső póráz és önfeledt örömöm meg is kezdi "hadjáratát". Aki már kicsit jobban megismer az rájön, ha puskával fenyegetnek sem hagyom abba a beszélést. Nagy szám van, igazi cserfes leányzó vagyok, de ez hátrány? Hm....talán egy picit, hisz néha jobb csöndben lenni. De nincs mit tenni mindenhez van hozzáfűzni valóm, mindenből kiakarom/kitudom magyarázni magam ha kell. Ezen kívül nagyon önfejű és makacs vagyok, nem bírom ki, hogy ne enyém legyen az utolsó szó. De azért nem vagyok reménytelen eset. A végén mindig rájövök, ha nem nekem volt igazam és bájos mosollyal, bociszemekkel remekül letudom venni a másik a lábáról bocsánatkérés közben. Talán kihasználom a többiek jóindulatát, hisz újra és újra elkövetem az alapvető hibákat és lassan tanulok belőlük, de tudom nem haragudnak rám és ezt szeretem, de azért tudom nem szabad semmit túlzásba vinni, hisz nagyon megüthetem a bokám. Egyébként, ha ez még nem lenne elég kicsit önöző is vagyok, nah meg roppant lusta. Ez, hogy is vethető össze? Csak egy egyszerű példával érvelnék: "-Anyu szomjas vagyok, hozol nekem inni?- kifeküdve a kanapén tv nézés közben kérem ezt. Anyu persze hoz....
-Ana hoznál nekem egy kis ropogtatni valót?- kérdi anyukám én pedig vagy hosszas mormogás után tápászkodom fel, hogy hozzak neki, vagy megelégeli a várakozást és hoz magának. De, hogy még jobban éreztessem lustaságom: Kérek valamit, de mivel mindig lusta vagyok felkelni most nem kapok pl.: innivalót, inkább nem kelek fel és szomjazom...
KÜLSŐ
Nem vagyok egy égimeszelő, de törpének sem mondhatom magam reális magasságot értem el 170 centiméter bőven elég nekem. Alkatatom nőies, kicsit törékenynek is mondható, de csak mert hiába szeretem a hasam képtelen vagyok a hízásra, sajnos alig érem el a 40 kilót.
Hajam vállig ér, enyhén göndör szőke fürtökben omlik le. Szemeim nagyok és világosbarna színben virítanak. (Igen alkalmas könyörgésre, néha bocinak érzem magam!)
Stílusom, öltözködésem pedig talán kicsit retrónak mondható. Szeretem a csipkét, a sortokat, rövid felsőket, aranyos zoknikat és a vicces kiegészítőket.

Röviden és tömören ennyit rólam, ha még mindig érdekesnek tartasz, vagy csupán kíváncsi természettel áldott meg a Jó Isten akkor olvass figyelmesen tovább.

This is my Life

Mély levegő. Nem lesz semmi baj. Jól megleszek. De olyan nehéz megtenni ezt az egy lépést. A mondás úgy tartja kis lépés egy embernek, nagy lépés az emberiségnek. Most fordított a dolog az emberiség számára lényegtelen, de nekem megváltoztatja az életem. Az ajtók záródnak, fejem felkapom rohanni kezdek előre.
-Várjanak!- Kiabálom, majd át adom a jegyem és felszállok a repülőre. Igen, bizony. Ezen a lépés, hogy felmerészkedjek, ez volt mely bennem pulzált negatívként. És mire fel ez a nagy para?-fiatalosan és kissé flegmán fogalmazva? Párizsban születtem, oda jártam iskolákba. Szüleimmel laktam végig, mikor elmúltam 18 eszembe sem jutott, hogy kirepüljek a családi fészekből. Megbújva az idegen emberek elől társasozva a nagyimmal, sütögetve édesanyámmal és segédkezve a virágboltunknál éldegéltem. De úgy döntöttem ledöntöm váram falait és elkezdek végre élni és merni úgy igazán. Az első lépés pedig az, hogy dolgozni kezdjek, még pedig nem a családi vállalkozásnál, hanem külön utakon és elköltözzek. Mondjuk kicsit közelebbi helyre is utazhattam volna. De nem baj, Amerika csupa nyüzsgés és kaland (bár nem mintha Párizs romantikus varázsa nem lett volna különleges), mely csak rám vár. Ugye? Remélem! Bár mondjuk nem tudom mennyire vagyok az a kalandor jellem, talán semennyire... Azaz nem mindig, olyan furcsán érzem magam. Van egy énem, mely bármit megtenne és kipróbálna, de visszahúzza a rettegő kismadár énem. Félek, meghúzódom az ablak mellet ücsörögve. Kicsit szánalmasnak érzem magam. Kicsit? Nah jó köztudott nem vagyok az a nagy társasági lény, ha nem ismerőseim között vagyok.
Ismét mély levegő, szemem lehunyom egy pillanatra, megmarkolom szövetkabátom végét. A gép leszáll. A pilóta hosszas monológja csendül fel, illetve utasok tapsvihara ezzel köszönve a remek utat és gond mentes landolást. Annyira azon kattogtam, hogy mi lesz, hogy lesz és, hogy féljek ne féljek, hogy észre sem vettem az út hosszát. Mikor megáll a gép én hagyom el azt utoljára. Mintha ezzel a várakozással megtudnám állítani az időt.
Félek, de muszáj mennem, nincs vissza út, ez egy új kezdet, talán végre teljesen kibontakozhatok itt.
Leszállok én is a gépről. Hideg, száraz levegő csipkedi arcom. Sietve indulok befelé a bőröndömért. Szalagról nagy nehezen leszedve a súlyos csomagot indulok kifelé ahol már egy taxi vár. Nem pillantok körbe, nem nézem milyen helyre is érkeztem csak bepattanok a járműbe.
Egy aprócska, ám annál aranyosabb, modern házhoz visz a Taxi szüleim jóvoltából. Szerintem túlzás és nem is örülök neki, hisz nem én vettem, de hát még miből is tudnám? Nem akarok semmilyen pénzt elfogadni. Csakis a saját lábamon akarok megállni, bár tudom egy darabig muszáj a családomra támaszkodnom, ha nem akarok utcán koldulni.
Fél óra utazás és meg is érkezem. Bambulásomból a sofőr ráz fel. Kiszállok, körbenézek. A lélegzetem egy pillanatra meghanyatlik, szemeim elkerekednek. -Gyönyörű- Becipekedünk a házba miközben az ízléses dekorációról le sem tudom venni szemem. Majd magamra maradva ámulattal ülök le a kanapéra. Igen, igen, igen.
"Új élet, saját élet, boldogsággal és fanyarral, nehéz, de csodás, itt vagyok..."
Most már csak két dolgom maradt. Szusszanni egy nagyot és küldeni sms-t Párizsban megismert és jó barátommá vált Paulnak. Vajon mit fog szólni, hogy ide költöztem? Örülni fog remélem, mert én örülök, hogy közelebb vagyok hozzá. Talán hazudnék magamnak, ha nem ismerném be (még ha utólag is), hogy nem csak a családtól való kiszakadás, új élet, új remények vonszoltak ide, hisz ha így lenne nem feltétlen Amerikát választottam volna..