Kevin Jayne

Nobody's perfect

Hát, azt hiszem, előnyösebb lesz inkább a külsővel kezdeni. 179 centi magas vagyok és dús, barna hajjal lettem megáldva, amit pont így szeretek annak ellenére, hogy olykor rakoncátlan fürtjeim szeretnek önálló életmódot folytatni, és nem érdekli őket, hogy szeretnék is kezdeni velük valamit, hogy normálisan álljanak. Ehhez és fehér bőrömhöz még barna szempár párosul, mellyel a szakmában már sok kolléganőmet sikerült kizökkentenem a szerepéből, tekintve, hogy az ő elmondásuk szerint túlontúl barátságosan, és "hívogatóan" csillognak. Eskü, semmi közöm hozzá, ezt tényleg ők mondták. Alkatomat tekintve sportos fizikumom van, nem vagyok egy kondifüggő, de szeretem magam formában tartani. Az öltözékem pedig igazából változó... amit a szerep épp megkíván. Szeretem a kényelmes viseleteket, de például öltönyben is feszítettem már.
Most pedig jöjjön a belső... úgy gondolom, már az elején jobb, ha leszögezem, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Többnyire nyitott vagyok mindenki felé, mégsem engedek közel magamhoz senkit, és itt jön a képbe az, hogy vannak dolgok, melyeket nem mutatok meg senkinek, nem beszélek róluk. Ehelyett teszek róla, hogy inkább azt lássák, amit én akarok nekik mutatni, és ezen a téren tökéletesen kapóra jön a szakmámból szerzett tapasztalat. Bizalmatlan volnék? Hm, ez talán túlzás, inkább csak a "Jobb félni, mint megijedni"-elvet követem, és eddig tökéletesen jól meg is voltam így. Ennek ellenére nem mondom, hogy zárkózott vagyok, hisz általában mindenkivel megtalálom a közös hangot, csak vannak dolgok, melyeket inkább jobb szeretek magamban tartani, ennyi az egész. Ezért fordul elő, hogy olykor bunkón viselkedem, s bár ez olyankor nem látszik rajtam, azért bánom, hogy ilyen vagyok, hiszen a legtöbb esetben az illető nem érdemli meg. De én már csak ilyen furcsa vagyok... megmondtam előre.

This is my Life

Üres volt a hely, mégis furcsa bizsergést éreztem a tarkómon, tipikusan azt az érzést, mikor valaki figyel, vagy követ. Pedig valószínűleg mindenkinek jobb dolga van annál, minthogy szakadó esőben a temetőben mászkáljon. Én viszont mindig eljövök ide szabadidőmben, hogy arra az emberre emlékezhessek, kinek azt köszönhetem, aki most vagyok. Robert Jayne fogadott örökbe engem, miután a részeges, szerencsejáték függő apám elhagyott még gyerekkoromban, miután minden éjjel megvert, amiért anyám elvált tőle évekkel azelőtt. Mivel anya addigra elköltözött a városból, én árvaházba kerültem, de nem kellett sok időt töltenem, mivel Robert örökbefogadott. Helyettes tanárként érkezett abba az általános iskolába, ahol akkor tanultam, így derült ki, hogy anyám régi barátja, és ő volt az, aki tanácsolta a válást, mivel tudta, hogy apám milyen erőszakos természetű. Hamarosan otthagyta az iskolát, mert úgy nézett ki, vissza kell költöznie Los Angeles városába, azonban addig is ottmaradt és naponta meglátogatott az árvaházban. Mígnem egy napon aztán a feleségével jött el, és felajánlották, hogy menjek velük. Mivel nem voltak barátaim, kik odakötöttek volna, örömmel mentem bele, és onnantól kezdve lett családom. Szerető szüleim, akik gondoskodtak rólam, és lehetővé tették, hogy színészi vágyaimat kamatoztathassam, melyek már fiatalon, tinédzserkoromban jelentkeztek. Mindig igyekeztek nekem mindent megadni, és a legjobbat biztosították a számomra mindenből. Ezért is fájt annyira, hogy Robert elment. Állítólag a szíve vitte el, de ebben én annyira nem hiszek, mert soha nem voltak szívproblémái, vagy olyan betegsége, ami ezt előidézhette volna. De sosem felejtem el, hogy mindig azt mondogatta: "Csak az számít, hogy úgy éld az életed, hogy azt ne megbánással zárd le."
Ezért aztán megtettem mindent, hogy megvalósíthassam álmomat, és sikerült is, hiszen nem sokkal Robert halála után a filmiparba kerültem, és meglehetősen gyorsan sikerült felfelé szárnyalnom a színészi körökben. Lana, Robert felesége a mai napig roppant büszke rám emiatt, és széles mosollyal az arcán hangoztatja is, hogy apám is büszke lenne. Mármint... Robert, hiszen számomra ő töltötte be az apaszerepet. Talán ezért is olyan nehéz közel engednem magamhoz valakit, egyszer még megtettem, de lányt, mint kiderült, jobban érdekelte a kialakulófélben lévő hírnevem, mint én magam. Így lettem aztán olyan, amilyen ma is vagyok. Kedvelnek, én mégis tartom a pár lépés távolságot, mindegy kiről van szó, munkatársról, vagy barátról. Ettől függetlenül persze tudom, hogy kemény vagyok Valerivel. Bűntudatom is van miatta, de pont azért viselkedem úgy, mert túlságosan megkedveltem, már az első közös forgatási napunkon. Én pedig sosem voltam az a nagy érzelemkimutatós férfi, szóval a könnyebbik utat választottam. Leginkább ezért is ódzkodom ettől a mai partitól, amit nekünk szerveznek. Fogalmam sincs, mire számítsak. Jól jönne valami tanács. Hiányzol, apa....

A sokadik italom cseppjei gördülnek már le a torkomon, én pedig egyre felszabadultabb kezdek lenni, viszont azt már nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. A hangulat mindenesetre nagyszerű, mindenki jól érzi magát, legalábbis ezt látom, ahogy a tömegen körbefuttatom a tekintetem. Aztán a pillantásom megállapodik a szőke szálak által keresztezett arcon, így pillantásunk hamar találkozik. Valeri elmosolyodik, és én is így teszek. Most jut eszembe először, hogy sosem mondtam el neki, mennyire szép a mosolya, pedig már több hónapja együtt dolgozunk. Na igen, ebből is látszik, hogy könnyebb vele bunkón viselkednem és lehordanom mindenért, mint ilyesmit közölni. Aztán... egyszer csak számomra vágás történik a filmben, legalábbis ehhez tudnám hasonlítani, hiszen fogalmam sincs, mikor tapadtam Valeri ajkaihoz, csak azt tudom, hogy mint éhes vad, falom őket, és a világért se akarnék elszakadni tőlük. Aztán, mintha újabb vágás történne, arra eszmélek, hogy bezárom a mögöttünk a lakásom ajtaját, majd a falhoz nyomva újra csókolni kezdem a nőt. Még mindig nem értem, hogy lehetséges, hogy ilyen hevesen viszonozza, ahelyett, hogy felpofozzon. De nem is filózok már rajta sokat, talán az ajkai és nyelve érzése, talán az alkohol mámorító hatása, talán eme kettő összessége éri el azt, hogy az agyam kiürüljön, és bárminemű bűntudat vagy visszafogottság nélkül kezdjem vetkőztetni. Furcsa, hogy egy idő után, csak homályos részletekre emlékszik az ember, az mégis megmaradt, hogy az éjszaka további része... az valami elképesztő volt!
Majd egy újabb vágás után az oldalamon fekszem, felkönyökölve támasztom magam, és figyelem Valeri egyenletes szuszogását. Annyira békésen alszik, és olyan elképesztően gyönyörű. Gyengéden végighúzom ujjaimat a karján, majd egy csókot lehelek selymes bőrére, mire ő picit elmosolyodik álmában, és közelebb húzódik hozzám. Nem tudom, mi ez az érzés, ami a hatalmába kerít... nem tudom, miért nem akarom, hogy vége legyen. Egyszerűen nem értem magamat. Csak azt tudom, hogy azóta minden olyan... más. Azt tudom, hogy azóta nehezebb úgy viselkednem vele, mint korábban. Illetve azt is tudom, hogy azóta, minden egyes mosolyánál kísértést érzek arra, hogy közöljem, mennyire elolvadok tőle... éljen a könnyű élet, nemde?