Jennifer S. Corrigan

Nobody's perfect

Mindigis egy furcsa kislány voltam. Az anyukám azt mondta, hogy kaméleon lelkem van, bennem semmi nem irányul egy bizonyos pontba , nincs rendíthetetlen tulajdonságom, csak belső örvénylés , ami széles és hullámzó , mint az óceán.
Soha nem tartoztam senkihez mégis ragaszkodtam mindenkihez. Tűzzel és szenvedéllyel fordultam az új dolgok felé. Egyszer sem remegett meg a lábam. Mosolyogtam , ha rámmosolyogtak és nevettem , amikor rámüvöltöttek. Erős voltam, ha annak kellett lennem és törékeny, ha ezt várták el.
Nevethettek, de sosem voltam szerelmes viszont a szeretetet ismerem. A család és a barátok képesek voltak megadni azt az őszinte és tiszta ragaszkodást, amire csak igazán kevesen képesek. Mint példaul a gyerekek. Mindig jól kijöttem velük , mert tiszta a lekük és bármi ami visszatükröződök a szemükből vagy a szájukból az csak a Világ tükörképe.
Nem vagyok sem hiú sem naív. Görcsösen ragaszkodom a természetességhez. A hajamat sem festettem soha. Szerintem tökéletesen illeszkedik mogyoróbarna íriszeimhez , amiért mások annyira odavannak. Az emberek nem szoktak szépeket mondani a barna szemre. Mindenki a kéket vagy a zöldet csodálja. Mégis bármelyiknék elöbb fecsegik ki az emberek a bajukat egy meleg tekintetnek.

This is my Life

Csendesen csukom be magam mögött a bejárati ajtót. Eve hazaért , Ben az álmok világát járja kiságyában, így az én mukám mára véget ért.
Bokacsizmámban szinte hangtalanul osonok végig a sötétbe burkolózó utcákon, amit nyálkás réteg borít a délutáni zápor és a kocsik pora miatt. Szorosabbra húzom magam körül kabátomat , ami jó barátként ölel át a magányos utcák rengetegében. Nem félek. Mégis miért tenném? Szeretem magamat erősnek képzelni, hogy ne kelljen minden éjjel rettegnem, amikor sötétben megyek haza. Egy rövid ideig éltem vidéken. Csak egy forgatás kedvéért, ahol csak egy kellemesen megfizetett mellékszereplő voltam. Az utcai lámpák fénye eltakarja a csillagtengert , ami most is elterül a város felett. A távolból szirénaszó hallatszik valahol valaki valószínüleg haldoklik. Vagy szül. Vagy éppen elvérzik.
Megcsúszok és a járda nyálas csókot ad arcomra, amint a bőrömhöz ér. Csodálatos. A kabátomat is ki kell mosnom ha hazaérek. Felkelek .Egy zsebkendővel letakarítom az arcomról a város mocskát. Továbbindulok, hogy elérjem a kis tetőtéri lakásomat , ahol egy macska vár valószínüleg nagyon éhesen. Biztosan bosszút áll majd rajtam ezért, hogy nem felejtettem elöl semmi ehetőt. Majd kiengesztelem valahogy. Neonfények villannak a szemembe. Egy gyenge cowgirl reprodukció emelgeti a lábát  a ’Last Shot’ felirat mellett. A korosodó kocsmánál már csak az idejáró fazonok idősebbek. Nem szoktam különösebb figyelmet fordítani rájuk mégis amikor felnézek egy barna szempárral összeakadok.
Ráncok közt pihenő szemei nyugalmat sugároznak , nyakában lógó katonai dögcédulája nehéz múltról árulkodik. Nem torpanok meg, csak sétálok tovább nem eresztve tekintetét egészen addig , amíg lehet. Sörébe kortyol és én eltűnök a sarok után, ahol két alakba ütközök. Masszív , nehézsúlyú részegek, akik általában nem veszélyesek. Nem az a kutya harap, amelyik ugat. Ezek azonban nem szóltak egy szót sem csak megtámasztották előttem a falat. Nem állok meg. Az okos kislányok nem teszik. Mellettük elhaladva az egyik ráfog a csuklómra. Erős a szorítása és biztos a fogása. Nyikkanni se lett volna időm, de egy idegen kéz az ő csuklójára is ráfog, ami ropogva adja meg magát a rá kifejtett erőnek. Ujjai görcsösen válnak el csuklómtól és fordulnak el más irányba. Barna szempár úgy tűnik itt nagy tiszteletnek örvend , hiszen egyik se mer belekötni. Mindkét fazon hátrál egy lépést, amint elengedi nem kifejezetten tapintatos udvarlómat. Nem szól semmit, amikor ismét rámemeli barna tekintetét, csak int egyet a fejével , hogy kövessem. Nem éreztem úgy , hogy ellenkezhetnék, vagy hogy erre okom lenne. Eve nem fog hinni nekem , amikor elmesélem. Vagy leszid majd hogy követtem.
A kocsma előtt több motor is parkol. Felül az egyik chopper nyergébe. Nem kérdezek, ő nem válaszol. Szó nélkül felülök mögé és átölelem , amikor elindul. Pár perc után leparkol a ház előtt, amiben lakom. Félhetnék, de nem teszem. Az ajtóig kísér, de ott sem mond semmit, így én sem teszem. Megvárja , amíg bezáródik a hátam mögött az ajtó. Nem búcsúzunk , nem most láttuk egymást utoljára.