✯ Marcheline Lowe ✯

Nobody's perfect

Sosem voltam a társaság középpontja, nem is vágytam arra, hogy emberek vegyenek körbe. Éltem egy saját kis buborékban a húgommal és ez nekem teljesen jó volt. Bármit megtettem érte és ha tudnám, hogy életben, most is így tennék. Az ő érdekeit előbb szem előtt tartottam, mint a sajátjaimét. Mindig ő evett először és én csak a maradékot ettem. Mindent megteszek azokért, akiket szeretek. A szörnyű napokat humorral vészeltük át, gyakran írtunk színdarabokat, amiket aztán előadtunk anyának. Az írás utáni vágyam a mai napig megvan. Legtöbbször azokról az emberekről írok, akikkel kapcsolatba kerülök. Nincs sok barátom, mondhatni azt is, hogy remete életet élek, amióta a férjem fellázadt és nyoma veszett. Inkább a négy fal között tengődöm vagy azon ábrándozom, milyen lenne az élet mindezek a viszontagságok nélkül. A végletekig hiszek abban, hogy a világ egyszer jobb lesz és azok, akik ezt tették velünk, elnyerik méltó büntetésüket.
Törékeny alkatomat anyámtól örököltem, szinte már betegesen vékony vagyok, pedig rettentő sokat eszem. Már amennyit egy békeőr eszik. Arcom inkább egy kislányra hasonlít, mintsem egy felnőtt nőére. Szemeim jégkékek, metszően hidegnek és kimértnek tűnök tőlük, de ez nem így van. Hajam homokszőke, félhosszú és oldalt felnyírt. Akkor nyírtam fel, amikor Denley eltűnt. Szerette a nőies külsőm, talán most rám sem ismerne. Főleg ha látná, mi vált belőlem. Az egyenruha megfújt, egyenesen gyűlölöm, ezért szeretnék valamelyik felsőbbrendű ember mellett dolgozni. Talán akkor végre levehetem ezt a hülye fehér ruhát, aminek egyáltalán semmi köze a reményhez és a tisztasághoz.

This is my Life

Metsző, jeges szél fúj a kabátom alá. A hó a térdemig ér, a lábujjaim valószínűleg már elkékültek a vékony cipőben. Fogaim hangosan összekoccannak, ahogy próbálok utat törni magamnak a fagyott, havas cserjék között. Ijesztő árnyak, fekete alakok rajzolódnak ki a hold fényénél. Az egész olyan, akár a pokol, csupán az időjárás téveszt meg. A tizenkettedik körzet sosem a jólétről volt híres. Itt nem láttál csillogást, eszünkbe se jutott, hogy vágyjunk rá. Kislányként én sosem ruhákat és cipőket akartam. Csak arra vágytam, hogy az apám végre letegye kezéből az üveget, amiben ott rejtőzött elméjének megrontója. Nem emlékszem, mikor kezdett el inni. Tulajdonképpen már akkor ivott, mikor megszülettem. Anya sosem mesélt fogantatásunk örömeiről, de a szóbeszéd szerint apa egyszerűen megerőszakolta anyát. Ennek ellenére sosem éreztem, hogy az én törékeny, gyengéd anyám más szemmel nézne rám. Sőt, próbált minél több szeretet adni, annyit, csak tudott. De ez még sem volt elég ahhoz, hogy meggátolja lelkem egy mély, titkolt bugyrában rejtőző érzelmek átfordulását. Belém költözött az gonoszság és összetörte a szívemet. Borzalmas éjszaka volt, de meg kellett tennem. Muszáj volt… az életükért… az enyémért.
A szobában teljes a sötétség. Még a holdfény is elkerüli a kis házat, ami a domb tetején áll, közvetlenül a kerítés körül, amit a békeőrök húztak fel néhány nappal ezelőtt. Órákat töltöttem azzal, hogy őket néztem. Precíz odafigyeléssel zártak el minket az erdőtől, ami nem csak élelmet nyújtott számunkra, de olykor menedéket is. Sok időt töltöttünk Tulipe-el a fák koronái között, madarakat fürkészve vagy egyszerűen csak követtük az aprócska patak útját, ahogy végigcsörgedezett a sűrű fák közt. Hiányoznak ezek idők…
Ahogy lenézek a mellettem szuszogó húgomra, nem érzem magam gyereknek. Sokkal inkább egy érett felnőtt képmását mutatom. Hisz én vagyok az, aki megvédi őt kegyetlen apánktól. Anya sosem mer ellenszegülni, sosem üt vissza vagy emeli fel a hangját vele szemben. Mindig én vagyok az, aki tesz valamit. Prosper jobbára akkor kínozza őket, ha én nem vagyok otthon. Nem hiszem, hogy félne tőlem, miért félne egy 14 éves gyerektől. Robosztus testalkata, izmos karjai akár egy lendítéssel a túlvilágra küldenének és bevallom, sokszor nem akarok ezen a világon élni. Egyedül Tulipe tartja bennem a lelket.
Beletúrok lágy szőke tincsei közé, amitől mocorogni kezd. Makog valamit, azt hiszem azt, hogy hagyjam aludni, amikor valaki halk lépteitől félrekapom fejem alvó húgomról. A Hold megfordult, gyér fénye most bekúszik a nyitott ajtónál. A fagyos levegő pillanatok alatt felkúszik a lábamon egészen a gerincemig és tudom, hogy valami rossz közeleg. Szinte érzem a szagát… Prosper lép be az ütött-kopott ajtón, dülöngélve, részegen, alkoholtól bűzlően. Nem törődve az alvókkal, a kezében szorongatott üveg hangos csattanással a földdel lesz egyenlő. Szitkozódik, mocskos szavak hagyják el a száját, lehajol és a maradék szeszt felnyalja a padlóról. Tulipe-ra húzom a takarót, egészen elborítom vele és lemászom mellőle. Lopakodva közelítem meg az ágyam, hogy én is menedékre leljek, amikor apánk magához tér és elkapja a bokám. Fel akar állni, de a lendülettől csupán arra futja, hogy fenékre esik. A Hold groteszk, ijesztő vigyort fest az arcára, amikor végig fut hátamon a hideg. Csorba foga akár egy vámpír metszőfoga. Végignyal húsos ajkain, bourbon nyomait keresi. Ujjai most ragacsos, piszkos hajában matatnak. Érzem rajta a bánya és a szesz szagának nyomasztó, émelyítő elegyét. Felfordul a gyomrom, ahogy lenézek rá és legszívesebben kidobnám a taccsot. Teszek hátra egy óvatlan lépést, ekkor azonban olyan hirtelen áll a talpára, hogy mire észbe kapok, már ott magasodik fölöttem. Ujjai mint bilincs, úgy fonódnak törékeny csuklóm köré, tenyere elzárja előlem szavaim áradatát. Sikítani akarok, ahogy csak a torkomból kifér, de képtelen vagyok rá. Lábujjaim alig érintik a talajt, amikor kivisz a házból. A hidegtől lebénulok, kapkodva veszem a levegőt. Szabadulni akarok, sikerül annyira kinyitnom a számat, hogy fogaim utat találnak kezébe. Felordít, mire az erdő összes állata válaszol. A kemény, fagyott földre esem, tüdőmbe szorul a levegő és ha ez még nem lenne elég, akkora pofont kapok, hogy cseng a fülem. Valahogy talpra küzdöm magam, szédülök és vér fémes ízét érzem a számban. Apám előttem áll, kését – amivel az állatokat belezi – kabátja ujján élezve pillant rám. Megtántorodom, újra a földre esem, de most kezeim a hideg hóban matatva keresnek fegyver után. Addig keresgélek, mígnem találok egy elhullajtott agancsot. Hátam mögé rejtem és várok…
Prosper világ életében szerette végignézni, ahogy az állatok kilehelik lelküket. Sosem volt könyörületes, sosem adta meg nekik a gyors halál lehetőségét és azt hiszem, örömmel fog engem is a lassú, gyötrelmes halálba küldeni.
A percek lassan peregnek, apám pedig még mindig a kését élezi. Olykor lepillant rám, tesz egy lépést, majd megáll és talán azon gondolkodik, miféle halált válasszon számomra. Beleszédülök a várakozásba és mikor már végleg feladnám, apám megmozdul és hatalmas karja lesújt…
…csak hogy a fagyos talajon megcsúszik és elvéti a szúrást. Mellém esik, ujjai a nyakam köré szorulnak és próbálja kését belém mártani, én pedig igyekszem úgy fordulni, hogy az agancs rendesen tenyerembe forduljon. Erőt veszek magamon és döfök… egyszer, kétszer, majd harmadszor is. Aztán még egyszer, utoljára.
Apám hörögve legördül rólam, én pedig elmászom tőle a lehető legmesszebb. Kezeimet számra tapasztom, kövér könnycseppek buggyannak ki szememből, miközben talpra állok és körbenézek. Aranysárga szemek állnak sorban a fák rejtekében, engem fürkésznek vagy apám vonagló testét már nem tudom. Futni próbálok, megteszek néhány lassú lépést, mikor farkas vonyítás hallatszik a hátam mögött. Nem néztem vissza, de nagyon jól tudtam, mi történt apámmal….
Haza botorkáltam, bemásztam Tulipe mellé és soha nem emlékeztem arra az éjszakára. Egészen mostanáig…
Már messziről látom húgomat a fán csücsülni, apró madárka van a kezében. Olyan gyöngéden babusgatja, ahogy anyánk gyerekkorunkban. Tulipe sokban hasonlít anyára. Tiszta, önzetlen és jó lelkű. Bennem ott a sötétség, ami ellen nap, mint nap küzdök.
-Tulipe, kész a vacsora. Galambleves, ahogy kérted. – Ettől az egy szótól széles mosoly terül húsos ajkaira és madárral a kezében lemászik a fáról. Útközben elmeséli, ha felnő, orvos lesz. De nem akármilyen orvos. Nem fogja idejét pazarolni hálátlan emberekre. Állatorvos lesz, igazi doktor.
Nyolc éve nem láttam…