Udvar

Zoathar & Demi

Out of the ashes, I'm burning like a fire

 

Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, amikor végre kimászok a párnáim és a takaróm öleléséből… úgy érzem, hogy mint valami ólomsúly, úgy húz vissza a puha anyag… De valahogy mégis felküzdöm magam. A hangulatomhoz most pont illik a kinti borús idő, azt hiszem. Megint túl sokáig fent voltam… de egyszerűen képtelen vagyok elaludni… pörög az agyam, és folyton azt érzem, hogy valamit csinálnom kell, reggel pedig, mint aki egy éve nem látott ágyat, úgy kelek fel.
Lassan kisétálok a kávémhoz, ami már ott gőzölög a gépben. Isten áldja a modern technikát és az időzítős kávéfőzőt.
A bögrémet kezembe fogva sétálok az ablakhoz és a fákat kezdem el nézni, amint a szél beléjük kap, valahogy most, furcsa módon, de feldob ez a látvány… talán, mert én is úgy érzem magam, mint az a fa, aminek ágait könyörtelenül vissza a szél ereje, s arra vágyok, hogy engem is csak vigyen magával valamerre. A telefonom csörgése zökkent ki ebből az állapotból, olyannyira, hogy sikerül a kávémat is a földre öntenem… legalábbis egy részét. Nem törődve most ezzel lerakom a konyhapultra, fogok gyors egy rongyot és a telefonom után kapok.
- Igen? – Szólalok meg még kicsit rekedt hangon, ami ugye az ébredé utáni első szokott lenni… - Nem… minden rendben – Válaszoltam egy kis torokköszörülés után, hogy érteni is lehessen, amit mondok. – Nem… mondtam, hogy ma más dolgom van… esetleg ha időm lesz rá, akkor beugrok… megkértelek már, hogy ne szervezz be random programot, ha szólok, hogy nem érek rá… - Sóhajtok egyet, próbálva úgy, hogy a telefon másik végén ne hallják és szabad kezemet ökölbe szorítva emelem számhoz, hogy visszafogjam, amit éppen mondani akarok. – Jól van… majd beszélünk… most dolgom van. Jó, mondom, majd meglátom, hogy alakul a napom.
Kinyomom a telefont, a pultra rakom és ismét megragadom a kávémat. Istenem… imádom ezt a nőt, komolyan… mert pont úgy tud pörögni, ahogy én, de néha túlságosan is aktivizálja magát, annak ellenére, hogy megkérem, ne tegye.
Ma már pedig dolgom van… nem is olyan régen láttam pár képet egy kiállításon, amik borzasztóan megfogtak és kiderítettem, hogy ki a festő és hol van a műhelye. Elterveztem, hogy meglátogatom… bár illene telefonálni előtte, de akkor talán meggondolnám magam és nem mennék el. Most határoztam el, akkor meg is teszem, maximum elküld a fenébe… és akkor volt egy potya utam. De nagyon remélem, hogy nem így fog történni.
Leszólok a recepcióra, hogy nemsokára indulni szeretnék, készítsék elő az autómat, én pedig elkezdek készülődni. Első sorban vásárolni szeretnék képet… szóval, csak reménykedni tudok, hogy találok valami kincset, sajnos a galériában nem voltak már eladó darabok.
Összekapom magam, megigazgatom a hajamat is, bár nem arra törekszek jelenleg, hogy a lehető legtökéletesebben nézzek ki… csak arra vagyok felkészülve, hogy paparazzi kész legyek és ne azt kelljen olvasnom az újságokban, hogy hát milyen borzasztó, hogy smink nélkül utcára mert menni, mikor híres… Mert úristen, akkor megáll a világ, ha nem vagyunk tökéletesek egy pillanatra…
Fel is kapom a szükséges dolgokat, egy válltáskába dobálom őket és már indulok is le.
Megadom a címet, előkapom a fülhallgatóimat és valami melankolikus zene kíséretében veszem be a várost, a sötét autó védelmében. Nem, mintha védelemre lenne szükségem… nem az én döntésem ez a jármű, se a sofőr, én csak beadom a derekam ezeknek a kéréseknek/utasításoknak. Ártani nem árt végül is…
Alig veszem észre, hogy megáll az autó egy külvárosi utcában, egy régies kúria előtt. Egy pillanatra csak döbbenten nézem az épületet, majd észbe kapok és kiszállok az autóból.
- Maradj csak… sőt, akár el is mehetsz, aztán majd telefonálok, ha kellesz.. – Szólok be az anyósülés ablakán Rupertnek, az én imádnivaló, csak kicsit túlságosan is keménykötésű sofőrömnek, aki valamilyenszinten testőrként is opcionál. – Vagy… akár megvárhatsz itt is… - Teszem már hozzá mosolyogva, amire ő is bólint, leállítja a motort és hátradől. Látom én a szemén, hogy ott akar mögöttem lihegni, de ennyi szabadság nekem is kell azért.
A kapuhoz sétálok és éppen becsöngetni készülök, amikor kicsit odébb észreveszek egy férfit.
- Öhm, elnézést! – Szólalok meg, egy kicsit halkan még, de remélhetőleg elég hangosan ahhoz, hogy felkeltsem az illető figyelmét. – Zoathar Martaroth-ot keresem… jó helyen járok? – Most már kicsit bátrabb hangon szólalok meg és reménykedek, hogy helyesen ejtem a számomra ismeretlen eredetű nevet. Kicsit közelebb is megyek a kerítés mentén az irányába és egyik kezemmel megtámaszkodok annak dőlve.
- Remélem, hogy nem zavartalak meg semmiben… de egy kiállításon láttam pár képedet és borzasztóan magával ragadott a képi világuk… - Kezdek el magyarázkodni, mielőtt még választ kaphatnék. Remélhetőleg nem csinálok bolondot magamból, csak gyorsan akartam megmagyarázni látogatásom okát, mielőtt még elkergetnek innen, hogy ne zargassak embereket csak úgy… fordított esetben én se biztos, hogy örülnék neki.

ღ öltözék: itt | ...

Zoathar & Demi

Out of the ashes, I'm burning like a fire

Először is nagy kő esik le a szívemről, amikor közli, hogy igen, jó helyen járok… sőt, az is megnyugtató, hogy nem látom rajta azt, hogy melegebb éghajlatra akarna küldeni a zaklatásért. Csodás… akkor ezen legalább túl vagyunk.
Én tényleg megértem a zaklatás fogalmát és komolyan is veszem, most mégis muszáj voltam áthágni ezt az apró szabályomat, persze csak bizonyos kereteken belül. Amint elutasítónak tűnő közlést kaptam volna, már itt se lennék… elvégre nem vagyok én őrült zaklató, vagy éppen megszállott… bár az úriember képei iránt talán lehetnék akár az is.
- Valahogy úgy… amelyik képekbe beleszerettem, sajnos már mind elkeltek. Későn érkeztem, feltehetőleg… - Vonom meg egy egészen picit a vállam, majd hátrébb lépek a kerítéstől, ahogy látom, hogy a kapu felé indul és én is elindulok vissza oda. Egy pillanatra megtorpanok a következő kérdésén, s addig nem is válaszolok, amíg ki nem nyitja az ajtót. Mielőtt bemennék, még vetek hátra egy pillantást Rupertre, de aztán csak továbbmegyek. Nagylány vagyok, nem kell bébiszitter. Még ha ő szeretne is az lenni, akkor se…
- Öhm… ilyesmin még nem gondolkodtam. – Vagyis, olyan sokat nem, hogy azt mondjam, akarom, de azért megfordult a fejemben egy-egy kép láttán, hogy vajon rólam is lehetne ilyet csinálni? Aztán persze mindig elhessegetem a gondolatot… én közel sem vagyok az a fajta lány, akiről akármilyen művészi alkotás készülhetne, azt hiszem. – De… nem hiszem, hogy alkalmas modell lennék. – Teszem azért egész halkan hozzá.
A következő kérdése megmosolyogtat. Nem, egyáltalán nem nagyzolásból mondom, de azért LA-ben kevés olyan emberrel sodor össze a szél, aki ne tudná, hogy ki vagyok… vagy legalább, hogy vagyok valaki. Elvégre itt minden a sztárokról szól, vagy hírességekről, vagy nem tudom, hogy minek hívjam magam igazából. De lényegtelen.
- Nem hiszem, hogy találkoztunk volna… viszont, ha futólag is, esetleg a médiában láthattál, ugyanis zenész vagyok. Nem feltétlenül bulvársajtóra gondolok, azonban ebben a városban nehéz nem belefutni az olyan arcokba, akik a köztudatban élnek… - Próbálok úgy fogalmazni, hogy ne tűnjek nagyképűnek, bár akkor valami hasonlóval kezdhettem volna, hogy sztár vagyok, babám… méghozzá világhírű… pedig az utóbbit kétlem is… mondjuk a Queen, na ők világhírűek voltak, azt hiszem 10 emberből 8 tudja, hogy kicsodák… és most keveset mondtam. Hozzájuk képest én elbújhatok a sarokban…
- Azt hiszem egy belvárosi galériában láttam a képeket. Kicsit régebben volt már, pontosan nem emlékszek merre, mostanában sok kiállítást jártam meg, vadászok a kincsekre az új házamba. – Magyarázkodok, szokásomhoz híven már most többet, mint kellene. Vissza kell fognom a beszélőkémet, mielőtt még bolondot csinálok magamból… kár, hogy hajlamos vagyok túl sokat és túl fölöslegesen.
- Nos… szeretnék birtokolni egy képet, azt pedig nem tudhatom, hogy milyen kiállításon botlok egybe… ezt egyszerűbbnek véltem, és bátorkodtam kikönyörögni a címet egy jó barátomtól. Remélem nem veszed rossz néven a bejelentés nélküli látogatást, nem szokásom, de van, amikor muszáj kivételt tenni…

ღ öltözék: itt | ...

Zoathar & Demi

Out of the ashes, I'm burning like a fire

Nem jövök könnyen zavarba, vagyis, annyira könnyen, mint régen… mondhatni hozzászokik az ember egy idő után, hogyan is kezelje ezeket a dolgokat, most mégis sikerül abban lennem, főleg a megszólalásom után, és az arra kapott reakció után.
- Nos… azzal nincs gond, hogy végigüljek bármit is… vagyis, már rengeteg fotózáson voltam, ami akár egész napos volt… ahhoz hozzászoktam, viszont… - Egy pillanatra megálltam, még magamnak is kicsit nevetséges volt a dolog. – nem igazán tartom az arcomat, a vonásaimat olyannak, ami festményre való… azt hiszem. – Azzal már végképp nem volt bajom, hogy a saját arcomat bámuljam… bár sok sztárral ellentétben az én házamban nem virít rengeteg Dami poszter a falon… ah, jesszus, nem is értem azokat, akik a saját arcképükkel dekorálják agyon a házat, mikor amúgy is mindenki ismeri őket és magazinok címlapján vannak, sőt, a tv-ben is őket látja az ember… Az egoista sztárság undorító és hamar az illető vesztére fog menni a dolog… ha csak nem valami mérhetetlenül nagy zseni. Bár az alázatosság akkor is fontos a mi szakmánkban, az én szememben legalábbis.
- Egyáltalán nem veszem annak… és valahogy meg is értem, ha nem lennék benne, talán én se követném… - Vonom meg a vállam egyszerűen. Távol álljon tőlem, hogy hisztirohamba törjek ki, mert nem ismernek meg. Persze, jól esik az embernek, sőt, imádom a rajongókat, ha tudják, hogy ki vagyok, mert ha elérek hozzájuk, remélem, hogy valami jót is adhatok nekik ezzel.
- Nos, mindkettő, ha már így kérdezted… de főként énekesnőként ismernek. Illetve a dalaim nagy részét is én írom… és nem ijedek meg akkor se, ha hangszerhez kell nyúlnom. Gitár és zongora, leginkább. Bár nem tudom, hogy a zeném mennyire a te világod… inkább populárisabb, de lesz unplugged koncertem a városban, egy kisebb klubban, amolyan magánkoncert, szívesen látnálak, ha már így rád törtem ismeretlenül…
Nagy kő esik le a szívemről ismét, amikor már tényleg látom, hogy nem… kicsit se zavartam meg az illetőt valami hatalmasan nagy dologban… be is fejezem a szabadkozást, azt hiszem.
- Nos… igazából konkrét elképzelésem nincs… a spontán dolgokat szeretem leginkább… Legalábbis, alkotni… és valahogy úgy érzem, a spontán alkotások mindig jobbak, mint az előre eltervezettek… bár lehet ez nem pont válasz a kérdésedre, de remélem érted, hogy mire akarok kilyukadni.
Az invitálást elfogadom, be is lépek az ajtón, s persze egyből körbe is nézek. Oké… nekem is nagy házam van, de ez még annál is hatalmasabb. Itt akár koncertet is lehetne tartani… bár az akusztika biztos nem annak kedvez.
- Oh, persze… ezzel kellett volna kezdenem. Demetria Lovato, de leginkább Demi-ként ismernek. – Nyújtom is kezem, bár ostoba szokásnak gondolom, de ez az illem.
- Gyönyörű otthonod van…

ღ öltözék: itt | ...